Ditirambus a nõköz   1

Nem a kövek és nem a fémek.
Nem amik állják az idõt!
Hanem a gyékény, a nád, a kéreg.
Nem az örök-élet-igéret cinkosai. Nem a kimértek.
Hanem a törékenyek s engedõk:
a fû, a lõsz, a sás
lett tiltakozás.

A tettük után nyomban eltûnõk.  2

Nem a kövek és nem a fémek.
Nem az asszir, a szumir pillérek,
a talpukkal éveket gyûrüztetõk.
Nem a bazaltból faragott gúla-tetõk.
Hanem a haraszt, az avar, meg a fa:
a messzirõl igent integetõk.
Nem a kemények,
hanem a fonhatók, a szõhetõk
a dolgozó kezekre
kutya szemével figyelõk-

Még messze, messze
valamennyi Isten elõtt-  3

Nem a kövek és nem a fémek.
Az elsõ szót, a gügyögõt,
az elsõ tanácsot a létnek,
õk kezdték szájba rágni, a
gyapjú, a gyanta, a szösz, a raffia.
A közlékenyek, a serények.
Õk, nem az égnek,
hanem a sári világnak védangyal-kara,
õk, az örökre többrekészek.

Mert aki meg akarja tartani az életet, elveszti azt:
aki pedig kész elveszteni is, megtartja.  4

A romlandók. A hinár, a moha.
A múlók. A hártya, a len fonala.
Nem az eleve valakik, hanem a törõk,
de nyomban fölnevetõk,
hogy megint csak összeilleszthetõk,
az így szivósak, így nem engedõk.
Az ág héja, a kecskeszõr, a háncs
lett utitárs -

Befogadván valami messze
- hogy mondjuk? - eszme?
redelésébõl a jövõt.
  5

Messze a kövek és a fémek
hatalomátvétele elõtt.
A hajlíthatók és görbíthetõk,
a szivósan gyengédek,
az ujjnyomásra már válasz-puha
anyagok, õk, a soha
vissza nem ütõk
adtak halk jelet - kéz a kéznek -

velünk a Föld!  6

Fú a szél, kopik a talaj,
fölkúszik, óriási hal,
az évszázadok mélyvizébõl
a templom - ize, húsa nélkül.
Száll a por, vékonyul a föld,
emelõdik ünnepi tálca
diszében a dög: a ledõlt
fejedelmi palota váza.
Hányingerelten köpdösi
vissza a tisztára szopott
bordát, ivet, oszlopot
az idõ. Nem ez kell neki.
  7

Nem a kövek és nem a fémek.
Nem a bronzpajzsok, a porfiredények,
a hivalgók, a haszonélvezõk.

Hanem a pálmalomb kötények,
a kókuszcsészék, a zsuppháztetõk.
Nem a katakombák, nem a tornyok.

Mert mit tudnak a csontok,
ha kifolyt közülük az élet?  8

Ki mondta az elsõ szót a jövõrõl,
a derüset, a szemen át
meggyõzõt, szivmelengetõt:
lehet remény, mást is rejt a világ,
mint amit mutatott elõször.
Az elsõ fûszoknya övén
az elsõ ráhímzett virág.
  9

Nem sziklakockából rakott erõd,
mit egybe csak a súly maltera köt.
Nem a gõg
kapui. Hanem a pelyva, a patics, a pihe,
hozott ide -
Igen õk, az épp mert lágyan
megnyílók lettek a legerõsebbek.
Mint ágyék s keblek
a csont- és izom-védte várban:

donzsonjaitokban, asszonyi testek.

Mint akik lebirhatják az idõt.  10

Nem a szögletek, nem az élek,
nem a fegyverek, a szúrók s lövõk,
nem a királyok s hadvezérek,
hanem az ebnél hamarabb
megokosult vályog-iszap,
a szõrme, az irha
lett vezetõ - nem is a férfiak,
hanem õk
a minden tagukban szem-viselõk,
a nõk kezeit idomítva.
  11

Rejti a márvány a szobrot. A Szépet!
De mitõl éledt?
Kik voltak a nemzõk s szülõk?
És kik tették tisztába õt?

De a legelsõ, kisdedi mosolyt,
amivel szinte odaszólt,
ami a lélek válasza volt
a teremtésnek,
kik csalták oda, tétova
elsõt-mozduló vonásaira
a kõnek is, a fémnek?

Hallgat a sok apa s anya.

Nem, itt a sírok sem beszélnek.   12

Szobrok, ti, már a méhben készek,
harsány-némák, lét-tömlöcök,
épp azáltal holtak, hogy épek,
temetkezõket temetõk!   13

Nem a kövek és nem a fémek.

Mig a fû újra fönt mindent beföd,
tisztítja máris lent a mélyet szorgos népeivel a föld.
Munkálnak a türelmes férgek,
a hullamosók, bûz-szürõk,
hír-fertõtlenitõk, dicsvágy-vírus-ölõk,
a mord erények, zord erélyek
bacillusgazdáit lemeszelõk,
mind-mind az iszonyú pöcegödört
át-, hasznosan úgy-szétdögönyözõk,

hogy kidugja, egyre merészebb
kedvvel fejét, az örömkeresõt,

egy hóvirágnyi élet.  14

A szöllõ-bakhátak-fésülte dombok
s nem a rom-fedte, a történelem-
lerondította bércek,
a felhõ-kavarók, nem a látni is undok
mellvédek agyaros vigyora, hanem
a csibesövények,
nem a várárkok: a zsiba-borítók,
a kisajtó, a kalantyús kapu,
a csak fakilincs-záratú
verõcék, gally- és léc-cserények,
nem a lõrések,
hanem a kandikálásra szabott zsalú,
nem a torlaszolók, hanem a nyilók,
nem a tengeringerlõ szirtfok,
hanem az öblök, a kikötõk,
a borjú- és birka-nyalta mezõk,
nem a keselyük, a denevérek, a solymok,
hanem a selymek, a fürj-fészkek, a méhek,
nem a dörgések, hanem az ének,
nem a kardok, a kardhüvelyek, a vértek,
hanem az ingek, a kendõk, a harisnyakötõk,
nem a villámok, nem a vulkánok, a rõt
ablakon át fény-bõgve beizzók,
a mélység düheit mennybeköpõk,
hanem a hõs mellbimbók,
a tövükhöz menekülõk
megóvásában
bátran
meredõk, tüzelõk.  Ajánlás