Vándorszínészek járták az országot egy nyáron át. IFA teherautójukkal szállították Shakespeare-t Miskolctapolcától Tokajon keresztül Lovasberényig. Modern missziójukkal közel másfél tucat helyen jelentek meg. Az előadás a Krétakör Színház, a Pesti Est Súgó és a Zsámbéki Szombatok közös produkciója volt, amely az új színházi évadban kőszínházba is bekerült: ősztől a Merlinben dúl a Szerelem.
Egészen zseniális ennek a jól bevált „ötletnek” az elővétele, a gördülő színház: felpakolni a színházat, az előadást egy ekhósszekérre/teherautóra, és elvinni az ország különböző pontjaira, Erdélytől kezdve egészen a Diákszigetig. Kiváló a szervezés, a propagálás is, néhány kisebb-nagyobb bakitól eltekintve (rossz időpont megjelentetés; elérhetőség hiánya) – a producer Gáspár Máté, a Súgó főszerkesztője.
Nagy összjáték folyik magán a teherautón is. Ennek szimbóluma az együttzenélés az előadás előjátékaként. A társulat zenekarként, s mintha csak cirkuszi mutatványosok lennének, vonul fel a „színpadra”. Az előadás narrátora bemutatja sorra a történet szereplőit. Ez a narrátor pedig nem más, mint maga a rendező, Schilling Árpád, aki így nemcsak rendezi, de szervezi, s le is vezeti az előadást. Egyszerre figyeli tehát kívülről s belülről a produkciót. Csakhogy „nem fog(hat) a macska egyszerre kint s bent egeret”.
A színészek Shakespeare Vízkeresztjét adják elő, modernizálva, maira hangolva – Lőrinczy Attila jóvoltából –, dramaturgiailag mindig az adott helyhez igazítva, s a tájat, természetet is bevonva a játékba.
A történet, a bonyodalom nagyjából az eredeti, csak épp a végkifejlet lett megbolygatva, az ikerpár, s a hasonlóság miatti félreértésekből adódó kalamajka kihagyva. Így azonban felborult a kényes egyensúly: nem jutott mindenkinek pár – valakinek halnia kell. Éppen az előremozdító-történetösszetartó alapötlet hiányzik tehát, s ekképp nincsen igazán történet se. Marad a parabolisztikus antimese felnőtteknek, a komoly, elgondolkodtató szilánkok a nő-férfi kapcsolatról.
Itt is egy nőért folyik a „küzdelem”. Egy nőért, akinek arcát soha senki nem láthatja (merthogy atyja miatti gyászában sűrűn lefátyolozza magát), mégis mindenki őt szereti, őt akarja. Bitold, alias Keszeg András (Vinnai András), a csenevész, kákabélű lovag, aki járatos a harcművészetekben és a becsületkódexben, ám tapasztalatlan a szerelem terén; Amadé herceg (Rába Roland), az edzett testű, ám gyermeteg lelkű herceg, aki szolgáit gyerekcsörgővel fenyegeti, és fürdőkádjában, habok és felfújható gumiszív között epekedik ismeretlen imádottja után. Aranybanánt s színjátékot küld neki, ám személyesen beszélni vele, s szerelmet vallani nem mer. És végül Octave (Bodó Viktor), a fagyott lelkű lakáj, a mosolytalan, nyársatnyelt udvarmester, a fölényes rendreutasító. Patacipőben, aktatáskával, fekete, halálmadárszerű ruhában és életidegen morállal.
E három mintapéldány, e három impotens hősszerelmes köré szerveződik – három szálon futva – a „történet”. A történet, amelyet a Böffentők (Zotiás, Bibike és Botor) irányítgatnak harsányan, nagy élvezettel s életkedvvel. Munkájuk gyümölcse pedig a romlás és a pusztulás. (Ez már nem Shakespeare.) Böffentőék képviselik a korhely, mihaszna, szájhős élvetegséget. Amadé herceg lesz végül a győztes. Mi okból, nem tudni. Oleána azután kerül hirtelen a herceg oldalára, miután Feri, az álruhás küldönc visszautasította féktelen szerelmét, ami azért lobbant benne, mert végre valaki kesztyűs kézzel (ami itt kemény) bánt vele, s megleckéztette, leleplezte.
Így minden vígság s derű ellenére – Shakespeare-rel ellentétben – senki sem nyeri el párját s méltó jutalmát. Nemcsak a történet és a szöveg van maira hangolva, de a tanulság is. A mesei vég szertefoszlik. A „jó parti” nyeri el jutalmát, a nemes lelkű szerelmest felakasztják, a nem ebbe a világba való, jámbor lovag pedig belehal az aklimatizálódásba. A szépséges grófnő meg... A szépséges grófnőről meg kiderül, hogy nem is olyan szép, sőt, szóval nem ok nélkül rejtegeti bájait.
Ezzel az előadással egy nyári üdítő koktélt szolgáltak fel nekünk. Egy „Színházi koktél nyaralóknak” recept alapján készültet: végy egy klasszikus, a nézők által is ismert szerzőt, annak is egy oly történetét, amely lehetőleg a szerelemről szól, s tele van galibával, félreértéssel, egy kis bunyóval és egy-két halálesettel. Tégy hozzá táncot s zenét, a raptől a népdalon keresztül az operettig. Fűszerezd meg az egészet erotikával, finom szatírával és burleszkelemekkel. S végezetül bolondítsd meg mindezt sok-sok lazasággal.
Folyik a nézők „megdolgozása” is, azok legnagyobb örömére és mulatságára: a szereplők egy része minduntalan ki-kiszól, ki-kijön a nézők közé. Mennyi az idő?– kérdi Minna az egyik férfinézőtől, akivel már az elébb ledéren kacérkodni kezdett, a prüszkölő Octave zsebkendőt kér, a rámenős Zotiás pedig ismerkedik a hölgynézőkkel.
Valahogy mégis öncélúra és erőltetettre sikeredik ez a nagy-nagy lazaság.
Talán a mixelés nem sikerült elég jól, vagy túl sok volt a hozzávaló (talán nem is igen illenek össze az elemek). Külön-külön élvezzük ugyan az ízeket, s igen jól szórakozunk, az egész azonban túI sterilnek, kimódoltnak tűnik, és nincs aromája, bukéja. A színészek visznek bele csupán életet. Kiváltképp Böffentőék: Láng Annamária, Vinnai András, Terhes Sándor és Bánki Gergely.
Van itt minden: műfaji kavalkád (táncpantomimtól a szatíráig), zsótéri kád, A hetvenkedő katona előadásából ismert patacipő, a Besenyő család Boborján figurája (Bánki Gergely), Terry Gilliam Braziljának világát idéző gézbe és pakolásba csavart test (Oleána) stb. Azonban célját veszti mindez, mert hiányzik a rendezésből a központi mag. Az egyes elemek, az ötletek, gagek sorjáznak, ám nincs, ami egységbe kovácsolná az egészet. S ilyenkor fogan az emberben a gyanú: a kevesebb talán több lett volna.
MARIK NOÉMI