Farkas Henrik a Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájának ügyvezetője

http://www.nepszabadsag.hu/Default.asp?DocCollID=80362&DocID=75972#75972

A sorozott magyar hadsereget halálos kór támadta meg. Nem most, már nagyon régen. Lehet, hogy a Donnál, de lehet, hogy még előbb. A betegségeknek lappangási idejük van. Itt a lappangási időt a diktatúra biztosította. Senki nem mert patologikus tünetekről beszélni. Aztán összeomlott a Varsói Szerződés, és a nyugat-európai országokban felgyorsult a haderő radikális reformja.

Hazánkban a 2002-es választás mérte a döntő csapást a sorozott hadseregre. Napjai meg lettek számlálva. Már nem kell az idők jeleit a falról betűzni, elegendő belenézni a kormányprogramba: 2006-ig megszűnik a sorkatonai szolgálat.

Nem mondható, hogy éppen ideje – már tavaly is késő lett volna. Szinte nincs fiatal, aki ne akarna menekülni a behívás elől, mutatóba is nehéz lenne örömsorkatonát találni. A sorkatonaságnak pozitív szerepe, célja már elvileg sincs, hátrányai, visszásságai pedig közismertek. 1999 decemberében agyhártyagyulladás-járvány kiinduló fészkei voltak a laktanyák. Most pedig a sorkatonák öngyilkosságától hangos a sajtó: a szeptember 10-én bevonultatott újoncok közül hárman kíséreltek meg öngyilkosságot az első héten!

A honvédelmi illetékesek első reakciója mindkét esetben ugyanaz volt: a hadseregnek semmi köze az ügyhöz, magánügy, kívül kell keresni az okokat. Az ombudsman másképp látta. Polt Péter 1999-ben – a kisgazda vezetésű HM rosszallását kiváltva – gyorsan és határozottan rámutatott a sorkatonák mostoha életkörülményeire, amelyek közvetve hozzájárulhattak a járványhoz. A mostani ombudsman hallgat, viszont a HM illetékesei maguktól is léptek, előzetes pszichológiai szűréssel akarják elkerülni, hogy öngyilkosságra hajlamos újoncok kerüljenek a seregbe. Jó ötlet: ha olyan szigorú lenne a szűrés, mint a szerződésesek felvételénél, akkor kevesebb tragédia történne.

Ez amolyan dilettáns civil ötletnek tűnhet, de mielőtt bárki könnyelműen elvetné, hadd emlékeztessek arra, hogy egy évtizeddel ezelőtt ugyanilyen irreálisnak tűnt a sorkatonai szolgálat megszüntetése egyáltalán. Akkoriban csak egy-két, nem igazán befolyásos képviselő (Derdák Tibor, Darvas Iván) támogatta az ügyet a parlamentben, ma pedig a parlamenti többség. A szellemi és a szakmai elit után a politikai elitben is alulmaradt a sorozáspárti álláspont.

A kormány jelenlegi elképzelései szerint e két feladatot egyidejűleg és fokozatosan kívánják megoldani. De ez nem szükségszerű. Másképp is lehet. Az alábbiakban felvázoljuk, hogyan lehet a reformot két lépcsőre bontani.

Az első lépcsőben mindössze annyi lenne a változás, hogy nem sorozással, hanem önkéntes alapon biztosítanák a szükséges létszámot, tehát megszüntetnék a kényszersorozást. A második lépcsőben pedig gondoskodnának a haderő átalakításáról, a felszerelés, a körülmények modernizációjáról.

A második lépcsőhöz nem szólnék hozzá, az katonai és jogi szakkérdés, a kormány és szakértői éppen ezen dolgoznak. Folytathatnák zavartalanul a profi haderő létrehozását olyan ütemben, ahogy a pénzügyi és egyéb feltételek megengedik, ahogy tervezték.

Az első lépcső megtételéhez azonban sem idő, sem számottevő többletforrás nem kell. Mindössze néhány tévhitet kell eloszlatni, amelyeket az elmúlt évtizedben olyan kitartóan sulykoltak belénk.

Az egyik ilyen tévhit, hogy „a sorkatona igénytelen". Be lehet zsúfolni húszágyas hálóterembe, neki megfelelnek azok a körülmények, amelyeket egy önkéntes nem vállalna, ezért „az átalakításhoz először a körülményeken kell javítani”.

Embertelen, elfogadhatatlan körülmények közé sorkatonát sem szabad kényszeríteni. Ha viszont a körülmények elfogadhatók, akkor a szerződéses polgárnak is azok. A kérdés legfeljebb az lehet: hogy az önkéntes mennyiért vállalja az alacsonyabb komfortfokozatot.

A másik tévhit: „ennyi pénzért nem lenne elegendő számú jelentkező, tehát először a zsoldot kell emelni”. 2002 januárja óta a szakképzetlen, kezdő szerződéses katonák bére erősen megközelíti a diplomás minimálbért. Figyelembe véve az egyéb juttatásokat, valamint a munkanélküliséget, havi nettó 70000 Ft elegendőnek látszik a szükséges létszám biztosítására önkéntes alapon. Tizenkétezer fővel számolva ez nem több, mint évi 10 milliárd forint többletkiadás. Maximum ennyibe kerülne a sorkatonák azonnali felváltása önkéntesekkel. Sőt ennyibe sem, mert a kényszersorozás megszüntetése egy csomó más területen (polgári szolgálat, adóbevételek, hadkiegészítési költségek stb.) állami többletbevételt, illetve megtakarítást eredményezne. Könnyen lehet, hogy ténylegesen egy fillérrel sem kellene többet költeni.

Az is tévhit, hogy nem lenne elég jelentkező. Szerződéses katonának ugyanis sokan jelentkeznek, sokkal többen, mint a felvehető létszám. Csakhogy válogat a sereg: szigorú egészségi, fizikai, sőt szakmai követelményeket állít fel, miközben a sorhadseregbe az év eleji sorozási buzgalom hatására még az allergiásokat is beviszik, mondván, hogy téli hadjáratra jók lesznek.

A szerződéses katonának jelentkezők legnagyobb részét azzal szűrik ki, hogy megkövetelik a sorkatonai szolgálat részbeni vagy teljes előzetes letöltését. A sorkatonaság légköre ugyanis még a katonaság felé orientálódókban is viszszatetszést kelt. Mire felvennék őket szerződésesnek, elveszik a kedvüket az egésztől. Ez a követelmény egyébként felmérhetetlen károkat okoz az új, profi haderő szempontjából is: átöröklődnek a sorkatonaságnál megszokott visszásságok: a kiszolgáltatottság, a megalázások, szívatások, a motiválatlanság, a feladatok alóli kibúvás – a sorozott hadsereg szükségszerű velejárói: Olaszországtól Oroszországig mindenütt.

A fenti követelmény érdekes alkotmányjogi problémát is felvet, hiszen csak férfiaktól követelik meg, hogy mi-előtt fizetnének nekik, néhány hónapot ingyen is dolgozzanak hasonló munkakörben. Ez nyilvánvaló nemi diszkrimináció.

Korábban sokan már a bevonulás után választották a polgári szolgálatot, mert a saját bőrükön tapasztalták, mit is jelent a sorkatonaság. A hadügyi illetékesek erre előre hozták az esküt, ugyanis csak az eskü letétele előtt lehet polgári szolgálatot kérvényezni. A hadügyisek büszkén vállalták ezt a furfangos megoldást.

Lehetőség lenne például arra, hogy az önként jelentkezőket, amennyiben sorkatonai szempontból alkalmasak, felvennék hat hónapos próbaidőre. És utána lehetne dönteni a meghosszabbításról.

A kétlépcsős reform biztonságpolitikai kockázattal nem járna. Még akkor sem, ha ad abszurdum, nem lenne elég önkéntes. Senki sem gondolhatja komolyan, hogy országunk biztonsága tízezernyi alig kiképzett, rosszul felszerelt, gyakorlatlan, motiválatlan kényszerkatonán múlik.

A kétlépcsős modell összhangba hozná a szakértők elképzeléseit a fiatalok vágyaival: csak az menne katonának, aki olyat szeret. És összhangba hozná a két kormánypárt választási ígéreteit is: az SZDSZ a sorkatonaság felszámolását lényegében azonnalra ígérte, míg az MSZP 2006-ig „a megfelelő feltételek és források" biztosítása után.

Bizonyára nem tetszene a kétlépcsős modell azoknak, akik „másként tekintenek azokra, akik katonai esküt tettek”; akik mindenkit szeretnének bevonultatni; akik a hadseregben elsősorban nemzetfilozófiai kérdést látnak; akik mindenféle módon szeretnék átmenteni a sorozott haderő lényegét, a kikény-szerített katonásdit sajátosan a hazai viszonyokra alkalmazott, kötelező nemzetőri formában; akik gyereküket roszszul nevelték, és alig várják, hogy a hadsereg pótolja a nevelési hiányosságokat. Nekik általában sem tetszene a sorozás bármikori megszüntetése, és még reménykedhetnek: pár évig elhúzódhat a végjáték, és addig hátha történik valami.

BACK Kéziratok, újságcikkek (Farkas Henrik)

http://www.c3.hu/%7Efarkashe/FHcikkek/index.html