Felemás privatizáció a felsőoktatásban

Az Irányító Testület


A felsőoktatási törvény sok vihart megért, százszor megbukott és százszor is újjászületett tervezete a parlament előtt van. Nem tudom, hogy sikerült elérni, hogy a legújabb variánsát már nemcsak az ötletgazda Oktatási Minisztérium, hanem a felsőoktatásban érintett kompetens szervezetek is támogatják, és ugyancsak fülelni kell annak, aki a tiltakozók egyre gyengülő hangját meg akarja hallani.

A tervezet most van a parlament előtt. Ha elfogadják, azzal egyfajta felemás privatizáció megy végbe az állami felsőoktatásban: a tulajdonos marad az állam, ám a kezelői, döntési jogot az intézmény Irányító Testülete (IT) kapja meg. Felemás privatizáció ez, hiszen az IT tagjai széleskörű, majdhogynem tulajdonosi jogokat kapnak ellenszolgáltatás nélkül, ugyanakkor a tulajdon felelőssége nem hárul rájuk. Hatalom, jog van, a várható elfoglaltsághoz képest igencsak tekintélyes tiszteletdíj van, kötelesség, felelősség meg gyakorlatilag nincs: ez aztán a jó üzlet!

Az IT döntési jogköre igen széles, magában foglalja az ingatlan elidegenítési jogot is! Azzal, hogy mindezeket a jogokat az állam mint fenntartó átruházza az IT-re, egy fura privatizáció valósul meg: ezen csak nyerni lehet, hiszen befektetni semmit sem kell, és az IT mégis megkapja a rendelkezési jogot, olyan jogokat, amelyeket eddig a tulajdonos állam illetve az intézmény választott tanácsa gyakorolt.

Nem csoda tehát, hogy a tervezet kidolgozásánál már megjelent a bizalmatlanság aurája: a tervezet előírja, hogy az IT tagjainak vagyonnyilatkozatot is kell tenniük. Talán nem véletlenül. Viszont az ígéretes, elfogadást remélő módosítások között szerepel: mégse kelljen ilyen vagyonnyilatkozat. Talán ez sem véletlenül.

Az IT 7-9 tagból fog állni, ebből 2, illetve 4 főt a miniszter delegál, míg a többit az intézmény szenátusa. Az IT tagjaitól megkövetelt feltételek igen enyhék, még az sem szükséges, hogy az adott intézmény képzésének megfelelő végzettséggel, szakértelemmel rendelkezzenek. Sőt: nem is lehet az IT tagja, aki az adott intézmény oktatója, hallgatója. Biztosítva van tehát az IT tagjainak ”objektivitása”: sem a szakmai ismeretek, sem a helyismeret, sem az intézmény iránti elkötelezettség nem fogja őket befolyásolni döntéseikben, minthogy könnyen meglehet, hogy egyáltalán  nem is lesznek ilyen ismereteik.

Az IT az intézményi autonómia kiteljesedése – mondogatták az illetékesek. Ezzel szemben az IT gyámsága alá rendelik az intézményt. A delegált tagok saját magukat, saját véleményüket fogják képviselni, 5 vagy akár 10 évig. Visszahívásukra csak kivételes esetben kerülhet sor, az, hogy az őket delegáló intézmény, testület, hatóság bizalmát már nem élvezik, az nem elég indok. Az intézmények oktatóinak, hallgatóinak joguk lesz delegálni IT tagokat, akik aztán nem a megbízóik, hanem a szívük, s netán rejtélyes érdekeik, kapcsolataik alapján fognak szavazgatni, döntögetni.

Az IT tagjai kártérítésre kötelezhetők, ha anyagi hátrányt okoznak döntéseikkel. Nos, ez majd sok mindenre fogja ösztönözni őket, csak ésszerű döntésekre nem. Hiszen csak attól kell félniük, hogy nehogy rájuk fogják, hogy anyagi hátrányt okoztak, tehát kockázatot nem fognak vállalni. Valahogy hiába kutakodok emlékezetemben, nem emlékszem, hogy nálunk lett volna olyan eset, amikor pl. állami cégek, pénzintézetek felügyelő bizottságait egyértelműen rossz döntésük miatt bármi hátrány érte volna.

A vitákon gyakran emlegették: sikeres üzletemberek, vállalkozók már türelmetlenül várják, hogy irányítgassák a felsőoktatási intézményeket. Pusztán elhivatottságból, elkötelezettségből. Nekem erről az állítólag reális áldozatos attitűdről a Police alapítvány jut eszembe. Amikor is hasonlóan áldozatos magánszemélyek befizettek egy milliót, és cserébe mindenféle szimbolikus előjogokat kaptak, bejáratosak lettek a rendőrségre, stb. Ki tudja, miért, valahogy mégse vált be ez az áldozatosság, és a következő belügyminiszter megszüntette ezt a gyakorlatot. Az IT ennél sokkal kedvezőbb lehetőségeket kínál: a tagoknak nemhogy be kéne fizetni, hanem még ők kapnak tiszteletdíjat.

Az állam a legrosszabb tulajdonos – ez most az egyik divatos, ámbátor gyakran kétes értékű tézis. Esetünk mutatja, hogy sikerült még rosszabb megoldást kifundálni: ha a tulajdonos állam ingyen, önként és dalolva átadja jogait magánszemélyeknek, anélkül, hogy azok a kötelességet, felelősséget is átvennék.
*************************************
Farkas Henrik egyetemi docens
a fizikai tudomány doktora

********  
Farkas Henrik  civil aktivista  honlapja
Kéziratok, újságcikkek (Farkas Henrik)- a lap tetejére
Erőszakellenes Oldalak 
 
Ez az oldal a Soros Alapítvány támogatásával olvasható az Interneten.