A sajtó felröppentette a hírt - a miniszterelnökhöz közelálló fodrászkörökre hivatkozva -, hogy a vallásgyakorlásban súlyos hiányosságok figyelhetők meg, ezért elengedhetetlenül szükséges a kormány kibővítése vallásügyi miniszterrel. Az említett körök azt is tudni vélték, hogy az új bársonyszék várományosa Kiss Tivadar, a néhai Magyar Marxista-Leninista-Sztálinista Akadémia rektora.
Felbolydult az ország, minden oldalról éles ellenvetések záporoztak. Mindenekelőtt a miniszterelnök koalíciós helyettese jelentette ki, hogy pártjában Kiss Tivadart t jól ismerik, külalakját megfelelőnek tartják, de személye számukra mégis elfogadhatatlan, mert az említett igen szigorú volt, vizsgáztatóként lepontozta az Akadémia másként felelő hallgatóit, s emiatt sokaknak, akik mellesleg később igen tehetségesnek bizonyultak, derékbe törte a karrierjét. Rögtön ezután a pénzügyminiszter nyilatkozott Monte Carlóból, hogy az új minisztériumnak egy petákot sem ad, mert ez veszélyeztetné a bankárok jól megérdemelt végtisztességét. Éles szemű megfigyelők rámutattak, hogy nyilatkozattétel közben mind a ketten egy irányban pödörték bajszukat. Mivel az Alkotmánybíróság is elutasítóan foglalt állást, rámutatva, hogy a tervezett új minisztérium tulajdonképpen a személyi szám további bűnös életben tartását szolgálná, a miniszterelnök hatpárti egyeztetést javasolt. A hat párt a meghívást elfogadta, de az egyik pártelnök rövidesen kivonult a tárgyalásról, mert észrevette, hogy neki a gyerekek helyén, külön kis asztalkán terítettek. A megmaradt három ellenzéki párt konstruktív szellemtől mélyen áthatva lapozgatta a történelmet, felidézve, hogy a Nagy Fehér Lovaskormányos uralma alatt sem volt külön vallásügyi miniszter. Az öt párt konszenzussal felkérte Kedves Béla alkotmányszakértőt, készítsen kompromisszumos javaslatot. Néhány hét alatt és néhány millióért az alkotmányszakértő elkészítette a javaslatot: a Múvelődési és Kulturális Minisztériumot kereszteljék át Vallás- és Művelődésügyi Minisztériumra.
Ezután már minden ment, mint a karikacsapás. A parlament megszavazta az alkotmánymódosítást, Kiss Tivadar pedig bejelentette, hogy ő ezt a posztot is szívesen betölti. Csak a pénzügyniniszter jegyezte meg - bajszát a fent említett irányban pödörve -, hogy ő, bár ugyancsak jól ismeri, mégis hajlandó megbocsátani Kiss Tivadarnaknak, feltéve, ha az miniszteri felszentelése előtt még egy fejet növeszt. KissTivadar erre válaszolva döölyfösen kijelentette, hogy eddig is nagyon jól megvolt egy fejjel, a pénzügyminiszter pedig jobban tenné, ha rakoncátlankodó unokáit nevelné, majd sértődötten visszahúzódott jelenlegi bázisára, a Grebus Mannsfren Kaptafagyár elnök-vezérigazgatói székébe. A koalíciós partner megállapította, hogy az országra erkölcsi Mohács vár, ha a munkáját mindenki közmegelégedetlenségére maradéktalanul ellátni képes hivatalban lévő szolidhangú ifjú minisztert menesztik. A miniszterelnök ismét megszólalt, mondván, hogy eredetileg is az volt a terve, hogy a jelenlegi miniszter töltse be az újnevű posztot, csak a sajtó és az Alkotmánybíróság valamint az elenyésző számú (pontosabban egyetlen) nemkonstruktív ellenzéki párt értette félre.
A régi minisztériumot és minisztert ökumenikus szertartás keretében átkeresztelték. Az újjászületett ifjú miniszter haladéktalanul munkához látott, megtekintette, hogyan folyik a keresztelés az egészen egyszerű nép körében, a kőbánya-újpest-alsói római katolikus templomban. Megállapította, hogy a hagyományos keresztelés nem demokratikus, diszkriminatív, ezért elrendelte, hogy minden újszülöttet meg kell keresztelni, másrészt évi rendes keresztelési díjat köteles minden újszülött fizetni. A keresztelési díj sajnos, most csak jelképes mértékű lehet, de majd emelik, s egyúttal igéretet tett arra, hogy a befolyt keresztelési díj nem kevesebb, mint 3 ezred ezrelékét a kereszteléshez használt edény korszerűsítésére fordítják -igaz, még nem azonnal, de néhány évtized múlva egészen biztosan, így görbüljön meg.
Ezután a miniszter úr látogatást tett a nagyboldogtalanfalvi nagyszékesegyházban megtartott nagymisén. Toleranciával, a másság-kisebbség iránti mélységes megértéssel és ugyanakkor a "más kisebbség = kisebb másság" általános érvényű bölcsességével hallgatta Tolddy Tihamér Ottokár korallzátonyjátékát, majd a kíséretében lévő titkosszolgálatokat felügyelő miniszterrel megszámoltatta a papokat és a híveket. Még a mise vége előtt nemzetközi sajtóértekezleten vázolta elképzeléseit. Határozottan kijelentette, hogy hazánkban a vallásgyakorlás a jelen elavult formában nem mehet tovább, hiszen itt a hívő/pap arány a nemzetközi normának alig több, mint harmada. Tehát a papok kétharmadát haladéktalanul el kell bocsátani. Hogy a sekrestyések, harangozók se legyenek túlzottan dölyfösek, az ő számukat is csökkenteni kell az egtedül üdvözítő 3 %-kal, jövőre pedig, az inflációt is figyelembevéve újabb 4-gyel. A megfigyelőként résztvevő nemzetközi fináncoligarchia képviselői helyeslő tapsviharban törtek ki.
Az ellenzéki pártok tiltakoztak, mondván, hogy a rendelet hiányos, nem tér ki a templom egereinek számára. Az Alkotmánybíróság mindkét miniszteri utasítást alkotmányellenesnek, az egyház ügyeibe való túrhetetlen beavatkozásnak bélyegezte, s egyben kötelezte az összes egyházat, hogy az említett utasítások szellemének és betújének maradéktalan átvételével maguk hozzák meg autonóm módon a korszerűsítést célzó intézkedéseket.
És lőn. A pénzügyminiszter pedig látá, hogy a dolgok jó irányba mennek: ha és amennyiben a folyamatok a helyes mederben forrnak tovább, akkor könnyen meglehet, hogy jövőre már sikerül észlelhetően lefékezni a hitélet csökkenése növekedési arányának csökkenő növekedését. Másrészről - egészítette ki nyilatkozát, miután megreggelizett - ha és amennyiben valamilyen komplikáció merülne fel, akkor magától értetődően azonnal feláll, és megy a pénztárhoz a végkielégítéséért.