Nemcsak a hívő keresztény, de általában a béke- és gyermekszerető szülők játékfegyver-vásárlása is nehezen érthető. Hiszen mindenki hallott már lég- vagy újabban lőfegyver okozta gyermektragédiákról, s olyan fiatalokról - például katonákról, - akiknek életét lőfegyver oltotta ki. Aki az ő szüleik fájdalmára gondol, bizonyára nem vesz ilyen játékot saját gyermekének.
Mert a fegyver nem játék, nem jó játék. Inkább kábítószer, amihez hozzá lehet szokni, szenvedéllyel lehet szeretni. Egy fegyverbarát írásából idézek: “Egy lőfegyverrel való célbalövés egy komplex folyamat, a célnak megfelelő lőszer kiválasztása, a fegyver megtöltése, tűzkész állapotba hozása, a fegyver uralása, a célzás, a billentyű elhúzása, a dörej, a láng, a füst, az elégett lőpor kellemes illata,...”
Még jobban illusztrálta a szenvedélyt néhány éve egy TV-riport. Egy fiú (nem engedélyköteles) Flóbert-pisztolyát bevitte az iskolába, ahol padtársa úgy meglőtte vele, hogy kórházba került. A súlyosan megsebesült fiú a kórházi ágyon előadta a riporternek, hogy mennyire szereti a fegyvert, s ezután is szeretni fogja...
A játékfegyvert vásárló szülők, a valódi fegyvert vásárló fegyverbarátok egy óriási, laza, az egész világot átszövő hálózat szerény, névtelen támogatói, szponzorai. A hálózat az erőszak propagandájával, a kellékek gyártásával, forgalmazásával foglalkozik. A hálózat tevékenységéből hasznot húzó menedzserek, üzletemberek, keresztapák álmát nyilván nem zavarják etikai problémák. Elalvás előtt elégedetten dörzsölgethetik kezeiket: az erőszakbiznisz soha nem szenved kuncsafthiányban.
A hálózat sikerágazata az önfennartó-öngerjesztő bujtatott reklám. Televíziókészülékek és számítógépek képernyőiről éjjel-nappal ömlik a fegyveres erőszak látványa, azt sugallva, hogy lőni jó, ölni jó. Mintha ez lenne az élet legfontosabb - ha nem az egyetlen - szférája, aki ezt nem gyakorolja, az nem is evilági ember.
Időről időre a tényleges erőszakról szóló híradások kiváltják az emberek rosszallását: Ez már mégiscsak sok, korlátozni kéne az erőszak, a fegyverek burjánzását! Ilyenkor lépnek munkába a hálózat lelkes amatőr gondolkodói, de még inkább fizetett tollnokai, szakértői és prókátorai. Érveket, statisztikai adatokat, “tudományos” megfigyeléseket idéznek. Elmondják, hogy az agresszió látványa csak segíti az agresszió ártalmatlan levezetését; az erőszak hozzátartozik az élethez, a neveléshez, hozzá kell szokni; a fegyver önmagában soha nem öl, az esetleges “hibák” oka az, hogy a fegyverkultúránk még nem eléggé fejlett, hivatkoznak Svájcra, az USA-ra. A gyermekpszichológus a rádióban kenetteljes, bizalomgerjesztő hangon elmagyarázza: miért jó, ha megvesszük a kért játékfegyvert.
Az ideológiai harc aduásza az önvédelem. Belénk sulykolt forgatókönyv: jön a gonosz gazfickó (nyilván fegyvertelenül, de nem váratlanul: elég időt hagyva a felkészülésre), s csak akkor tudjuk gyermekeinket, családunkat és egyéb értékeinket megvédeni, ha van legális fegyverünk. Önvédelemhez pedig mindenkinek joga van! Az ártatlanság vélelme miatt viszont az engedélykérőkről nem lehet feltételezni előzetesen rossz szándékot, ezért mindenkinek joga a fegyvertartás.
Vannak, akik az USA-ra hivatkoznak, mint követendő példára. Ott ugyanis - bár az egyes államokban eltérő szabályozással - de általában a legális fegyvertartás igen elterjedt. Ez a gyakorlat akkor alakult ki, amikor még anarchikus állapotok uralkodtak, a polgárok nem számíthattak az állami védelemre. Az ismétlődő - sok halálos áldozattal járó - iskolai lövöldözések nyomán ugyan fel-fellobban ott is a korlátozás vágya, de ez rendszerint elbukik az igen erős fegyverlobby ellenállásán. Nagy-Britanniában viszont az 1997-es választásokon éppen egy iskolai mészárlást követően Tony Blair megígérte a szigorú korlátozást. Nyert, és választási ígéretét be is tartotta: a brit civil életben - a lakosság többségének lelkes helyeslése mellett - megvalósult a teljes leszerelés, a polgárok fegyvereit az állam beszedte.
A FIDESZ 1998-as választási programjába is bekerült a fegyverkorlátozás. El is készült egy törvénytervezet. A parlament rövidesen választani kényszerül két lehetőség között: jogállamot akar inkább vagy vadnyugatot. Az elmúlt másfél évtizedben a közbiztonság látványosan leromlott. Ezzel párhuzamosan elszaporodtak az illegális és legális fegyverek, őrző-védők, pitbullok, biztonsági berendezések. Lakóházainkat, munkahelyeinket elborították a rácsok. Az, hogy kik legyenek a rácsokon belül, perdöntő kérdés. Egy jogállamban nyilvánvalóan nem a tisztességes polgárok kényszerülnek arra, hogy rácsok mögött lakjanak és dolgozzanak. Ha csak azt a polgárt nem támadják meg, aki elég erős ráccsal, elrettentő erővel, csőre töltött fegyverrel rendelkezik, akkor ott nemigen beszélhetünk jogállamiságról. A jogállam meg akarja és meg tudja védeni polgárait, legyenek azok akár felnőttek, akár gyerekek, akár egészségesek, akár betegek, akár ismerik a fegyvereket, akár nem. Mindenkinek joga van biztonságban élni!
A jogállam másrészről mindenki számára biztosít jogokat. Addig, amíg ezek a jogok más jogos érdekeket nem sértenek. Nyilván nincs olyan őrült, aki atombomba tartásának jogát követelné a polgárok számára. Itt ugyanis nem számít az ártatlanság vélelme, nem számít az atombomba iránti vágy, csak egy számít: a többi ember érdeke. A lőfegyverekről szóló törvényben is illenék a közérdeket, a környezet, a családtagok, szomszédok, iskolatársak érdekét szem előtt tartani. A fegyvertartás alapvető emberi jogot érint: az élethez való jogot - itt azonban nem a fegyvertartóra, hanem a környezetben élő fegyvertelenekre kell elsősorban gondolni. Annál is inkább, mert még ők vannak többen.
A lakásban tartott fegyver veszedelmes kockázatokkal jár. És nemcsak azért, mert a gyerek felfedezheti vagy egyéb illetéktelenek ellophatják. A fegyvertartók is emberek. Megeshet velük, hogy pl. alkohol vagy valamely személyes konfliktus hatására olyat tesznek, amit különben nem tennének, ezt semmiféle szigorú előzetes vizsgálat nem tudja biztosan kizárni. És ha fegyver van kéznél? Az alkalom nemcsak tolvajt szülhet, hanem gyilkost is. Vagy képzeljük el azt az esetet - ez is gyakran megesik, - hogy pszichológiailag és előéletileg kifogástalan embereknek kétes barátaik, rokonaik vannak. Akár szervezett csoportok is alakulhatnak alkalmas szereposztással: egyes tagok kaphatnak legálisan fegyvert, mások pedig esetleg használják.
A legális fegyverek korlátozása különösen akkor vezetne a közbiztonság jelentős javulásához, ha egyidejűleg hatásos intézkedésekkel az illegális fegyverek számát is csökkentenék.
A fegyvertartás joga ma bizonyos tisztségek betöltőinek is jár, tehát egyfajta kiváltság. Bölcs döntés lenne, ha a parlamenti képviselők önmagukat kivennék e kiváltság hatálya alól. Mert mint a volt közlekedési miniszter kéklámpás balesete is mutatta: a kiváltságok olykor visszafelé is elsülhetnek.
Farkas Henrik
A szerző egyetemi docens, fizijus
*************
Utóirat: A kézirat 2000. december 31-én elkészült.
Zámbó Jimmy, a híres popzenész egy éjszakai mulatozás után január 2-án
hajnalban véletlenül fejbe lőtte magát . A MN-ben megjelent változat végére
egy mondat került: És elsültek Zámbó Jimmy esetében is.
****************************
Magyar Nemzet, 2001.01.11.
A bűncselekményeket nem a legálisan tartott pisztolyokkal követik
el
Csányi István Szerző Felküldve: 2001. 01.11.
Olvasom a Magyar Nemzet január 6-i számában Farkas Henrik egyetemi docens egyáltalán nem decens véleményét a polgári fegyvertartás tárgyában. Sajnos semmi új. Új lenne akkor, ha a hangulatkeltés, érzelmi manipuláció helyett a polgári fegyvertartás ellenzői egyszer tárgyszerű érveket hoznának fel álláspontjuk alátámasztására.
De nem. Már a cikk címe is befolyásolni kívánja az olvasót: Jogállam vagy vadnyugat? A jogállam természetesen az, ahol az állampolgárok nem tartanak fegyvert, a vadnyugat pedig az, ahol igen. Farkas úr ezzel az alig szélsőséges minősítéssel gyakorlatilag egész Nyugat-Európát Vadnyugat-Európává nevezte ki, ahol – hogy csak néhányat említsek – Franciaország, Belgium, Németország, Norvégia, Finnország, Ausztria, Spanyolország, Svájc nem jogállam. Probléma? Nem probléma. Farkas úrnak az sem probléma, hogy kicsit sem leplezett előítéletből a polgári fegyvertartás pártolóit az erőszakbusiness haszonélvezőinek, az egész világot átszövő, életellenes összeesküvés szereplőinek állítsa be. Több ezer olyan hazai legális fegyvertartót, vadászt, sportlövészt, akik senkinek sem ártottak; elsöprő többségük tisztességes, becsületes és megfontolt ember, már ha hihetünk az elmúlt évtizedek hazai bűnügyi statisztikái-nak, amelyekben következetesen, mondhatni megszállottan nem szerepelnek.
Sajnos nem ez az egyetlen gond Farkas úr írásával. A fegyvertartókat például a kábítószerfüggőkhöz hasonlítja, természetesen nem véletlenül, hiszen a kábítószerfüggőkről minden rosszat el tud képzelni az olvasó, míg ha a hasonlóan megszállott sprothorgászokhoz hasonlította volna a fegyverbarátokat, nem lett volna kellően drámai és persze ijesztő a hasonlat. Kár, hogy a legális fegyvertartók világszerte a bűnügyi statisztikáknak azon a végén kullognak, ahol a sporthorgászok is, nem pedig azon a végén, ahol a kábítószerfüggők. De Farkas úr a célja érdekében könnyedén eltekint ettől a ténytől is. Mert miért is kell a polgári fegyvertartókat démonizálni? Azért, hogy az érveiket ellenérv nélkül lehessen lesöpörni. Mert a polgári fegyvertartást szorgalmazók tényszerű, dokumentált kutatásokon, rendőrségi statisztikákon alapuló érveire hasonlóan megalapozott ellenérvrendszer sajnos még nem született meg. Valahogy pedig mégiscsak meg kell felelni nekik, hát Farkas úr előveszi az egyik legősibb – na nem is túl korrekt –, de bevált retorikai fogást: a mondanivaló cáfolata helyett a mondanivalót képviselő embert támadja; szándékait, személyiségét alantasnak, hiteltelennek festi le.
Szerintem a tények sokkal érdekesebbek, mint ez a lesipuskás bozótharc.
Vegyük például azt a brit fegyvertartási gyakorlatot, amelyet Farkas úr
követendő példaként említett. Sajnálatos, hogy ennek a drámának csak az
első felvonását ismertette olvasóival. Mert az angolok csak addig éltek
boldogan polgári fegyvertartás nélkül, amíg meg nem haltak. Való igaz,
hogy az 1996-os dunblane-i tragikus iskolai mészárlás után 1997-ben a brit
kormány a lakosság felháborodását csillapítandó bevonta az összes legálisan
tartott polgári lőfegyvert – többek között tönkretéve ezzel a brit lövészsportot
is. Azonban már 1998-ra – egyetlen év alatt – 12 410-ről
13 671-re, azaz tíz százalékkal növekedett az ártatlan polgárok sérelmére
elkövetett fegyveres támadások száma Nagy-Britanniában. A növekedés üteme
azóta sem csökkent, sőt a probléma olyan méreteket öltött, hogy a The Times
2000. január 16-i számában már élesen bírálták a Blair-kormány polgári
fegyverek bevonásáról szóló döntését. Amelynek következményeivel a brit
lakosság ma már korántsem olyan elégedett, mint ahogy Farkas úr állítja.
A szerző nem hajlandó tudomásul venni azt a tényt, hogy az emberek idegeit borzoló bűncselekményeket nem legális, nyilvántartott fegyverekkel követik el. A hazai legális fegyvertartók alapvetően törvénytisztelő, jogkövető állampolgárok, akiknek eszük ágában sincs mások életére törni, tisztában vannak azzal, hogy a lőfegyver veszélyes, és ennek megfelelő körültekintéssel kezelik. A több százezer magánkézben lévő, legális lőfegyverből évente 4-5 darab jelenik meg a rendőrségi statisztikákban valamilyen baleset vagy bűncselekmény következtében. Ezek nagyobbik része nem halálos kimenetelű. Egyetlen hétvégén többen halnak meg a közutakon autóbalesetek következtében, a gépjárműhasználatot mégsem jut eszébe senkinek sem korlátozni, pedig bizonyítottan több halált okoz, mint a legális lőfegyverek.
A világ nem úgy működik, mint ahogy azt vitapartnerem szeretné. Őszintén
sajnálom, hogy még nem jött el a világbéke és a korlátlan bőség kora. Magam
is boldogabb lennék egy olyan világban, ahol nincs szegénység, nincs nyomor,
ahol mindenki egyformán magas színvonalon részesül a megtermelt javakból,
és ami a legfontosabb: nincs érdekellentét ember és ember között, vagy
ha mégis előfordul, legfeljebb jó humanista módjára elbeszélgetnek róla
egy pohár narancslé mellett, mivel egyformán műveltek, intelligensek és
békeszeretők. Addig viszont nagyon szeretném, ha senki sem venné magának
a bátorságot, hogy holmi utópisztikus állammodellre hivatkozva korlátozza
embertársai önvédelmi lehetőségeit, csak mert ő nem tudja legyőzni egy
kétségtelenül komoly körültekintéssel kezelendő tárgy iránt érzett irracionális
félelmét. A szerző paternalista államában a polgárok biztonságáról az állam
gondoskodik. Mindjárt jobban hasonlítanánk egymáshoz (legalábbis vitastílusban),
ha csak egy olyan fejlett demokráciát találnánk, ahol az állam maradéktalanul
képes gondoskodni polgárai biztonságáról.
Természetesen nem lehet ilyen államot mutatni, hiszen a világ legjobban
felszerelt rendőrségei sem képesek a valóban hatékony bűnmegelőzésre. A
legtöbb fejlett demokráciában már jó ideje felismerték, hogy nem lehet
minden polgár mellé rendőrt állítani, éppen ezért biztosítja az állam a
polgárainak azt a lehetőséget, hogy ha úgy kívánják és megfelelnek a törvényi
feltételeknek, akkor akár fegyverrel is megvédhessék saját maguk és családjuk
testi épségét. Mert a polgári fegyvertartás önmagában számottevő elrettentő
erővel bír, jelentősen növeli az erőszakos bűncselekmények rizikóját, míg
a polgárok védekezési potenciáljának csökkentése egyedül az erőszakos bűnelkövetők
számára kedvez (lásd Nagy-Britannia). Farkas Henrik most végül is kinek
az érdekében kampányol?
A szerző sportlövő
********************************
Farkas Henrik
A cikk írója nyilván maga is tudja a választ: a fegyvertelen kisemberek érdekében. Azok érdekében, akik nem szeretnek rettegésben, mások, ismeretlen szándékú és vérmérsékletű idegenek vagy esetleg nagyon is jól ismert ismerősök fegyvereinek lőtávolában élni. Azok érdekében, akik úgy gondolják: az államnak elemi kötelessége biztonságukról gondoskodni. Azon szülők érdekében, akik gyermekeiknek békésebb, biztonságosabb jövőt szeretnének, és eközben mindennap szembekerülnek az erőszak és a fegyverek jól szervezett propagandagépezetével. A nyílt vagy burkolt fegyverreklám igen erősen hat az önállótlan, könnyen befolyásolható tizenévesekre, fiatalokra.
Nézzük az adatokat: Január első két hetében az ORFK internetes közleményeiben 8 bűncselekményben szerepelt fegyver. A lőfegyverek “termése”: 4 halott, 2 életveszélyes sebesült. A 8 esetből 2-ben engedélyes önvédelmi fegyver (mindkét esetben alkoholról is beszél a sajtó), 1-ben több illegális, valamint egy lejárt engedélyű legális fegyver szerepelt, a többi esetben a közlemény nem utalt arra, hogy milyen fegyverről volt szó. A halottak és az életveszélyes sebesültek legalább 50%-a (2 halott, 1 életveszélyes sebesült) biztosan legális önvédelmi fegyvertől eredt, mégpedig úgy, hogy az engedéllyel rendelkező tulajdonos jogtalanul használta fegyverét. Ez a statisztika korántsem teljes, csak a jelentősebb bűncselekményeket tartalmazza. Az azonban már szinte biztosra vehető, hogy január első két hetében már megvan 4-5 visszaélés legális fegyverrel: Csányi István ennyit egész évi adatként akart elhitetni a laikus közönséggel.
A brit belügyminisztérium bűnügyi statisztikáiból néhány érdekesség:
- 1998-ban megváltozott a jelentős jogsértés fogalma, számítási módja,
így az 1997-es és az 1998-as adatokat más módon számították.
- A jogsértések száma hosszabb távon időben nő. Ez 1997 előtt is így
volt.
- A légfegyveres jogsértések száma töretlenül nőtt.
- A puskákkal elkövetett bűncselekmények száma 1997-ben a felére csökkent,
és ma is mintegy fele a korábbi adatnak. A családi konfliktusokban ezt
a fegyvert használták a leggyakrabban.
A vitacikk legfurább mondata: “Mert az angolok csak addig éltek boldogan
polgári fegyvertartás nélkül, amíg meg nem haltak.”
A brit adatok szerint Angliában és Wales-ben a lőfegyverrel elkövetett
emberölések számának alakulása: 1995: 70, 1996: 49, 1997: 59, 1997/98:
54, 1998/99: 49. A lefegyverzett briteket a lőtt sebektől való kihalás
veszélye tehát nem fenyegeti. Sokkal inkább áll ez az USA-ra, ahol 1996-ban
az összes lőfegyveres emberölések száma 9390 volt, s ebből csak 176 volt
a jogszerű fegyverhasználat, a többi a legálisan tartható fegyverekkel
folytatott jogszerűtlen “lőtömegsport” fejlődését szolgálta. A lősportról
egyébként azt hallottam, hogy etikai szabály: a sportlövő nem lő élőlényre.
Csányi sportlövő úr mégis az önvédelemre koncentrál. Tisztulna a kép, ha
a sportlövészet semmiképpen nem keveredhetne önvédelmi lövészettel.
A brit adatok is cáfolják a legális fegyverek veszélytelenségét. 1992 és 1998 között 417 lőfegyverrel történő emberölést regisztráltak. Ebből 288-ban tudták a fegyver eredetét biztosan megállapítani. 45 emberölést bizonyítottan legális fegyverrel követtek el, további 11-et viszont olyannal, amit legális tulajdonostól loptak. Így a 288 ismert esetből 56 írható a legális fegyverek számlájára!
Természetesen egy jogállamban megengedhetetlen az illegális fegyvertartás. És ha nincsenek illegális fegyverek, akkor nincs ürügy civil legális fegyverek tartására sem. Tudom, ez egy csapásra nem érhető el. Mégis inkább közeledni kellene a biztonságos jogállam felé, mintsem távolodni tőle. Mert a fegyverek burjánzása egyéni kedvteléshez vagy profithoz ugyan vezethet, de közjóra nem.
**********************
A cikkben szereplő adatok forrásai:
Criminal Statistics England and Wales
Organizing
for a safer America Resources
**********************************
A MN vita következő állomása:
1. A sportlövő szerző nem vesződött adatokkal. Kész tényként közöl bizonyítatlan, netán nem is helytálló dolgokat. Úgy látszik, a sportlövők meggyőzték egymást, hogy Nagy-Britanniában a lefegyverzés mennyire megnövelte a bűnözést. A statisztikusokat viszont még nem sikerült meggyőzniük: A Criminal Statistics England and Wales szerint a betörések alakulása 1996: 599, 1997: 516, 1997/8: 499, 1998/9: 470 ezer (Table 2.17). 1999/00-re vonatkozóan pedig a Ch.2. ezt írja: "Domestic burglary fell by 6 per cent and non-domestic burglary fell by 3 per cent." - azaz a lakásbetörések száma 6, a többi betörésé 3 %-kal csökkent. Ennyit a betörők biztonságérzetének növekedéséről.
2. A brit adatok szerint 92-98 között a 288 feltárt lőfegyveres emberölésből 56 a legális fegyverek számláját terhelta. Ez tehát egyáltalán nem elhanyagolható!
***********
BACK