Népszabadság, • 2001. április 13.
Különös változásokon mennek át a politikusok,
ha érdekeik úgy kívánják. Lányi
Zsolt (volt) kisgazda képviselő, a Honvédelmi Bizottság
elnöke például hirtelen megéhezett a demokráciára.
Pártja vezetőjének módszereit mostanában antidemokratikusnak
és etikátlannak tartja. Holott nem viselkedik másképp,
mint ő azokkal szemben, akik nem számára tetsző módon
gondolkodnak. Pláne ha nem osztják népi-plebejus-laktanya-söprögető-avítt
felfogását a hadseregről. Először csak a pacifistákat
nevezte hazaárulóknak és hasonlóknak, később
már mindenkit, aki elutasítja a kötelező katonai szolgálatot.
Kiváltképp azokat a honvédtiszteket tüntette ki
figyelmével, akik szakmai lelkiismeretükre hallgatva, a társadalom
valós (és nem 40-50 évvel ezelőtti) állapotából
kiindulva az önkéntes haderő hívei. Lányi úr
dörgedelmeiből boszorkányüldözés lett. A Honvédelmi
Minisztérium vezetésével elhitette, hogy azok, akik
önkéntes és teljesítményorientált
hadsereget akarnak, akik tévútnak tartják az elmúlt
10 év hadügyi bolyongásait, azok a haza és a honvédség
ellenségei, tehát tevékenységük kvázi
hivatalból üldözendő. Az elnök és elvbarátai
fellépése jól jött a tisztikar egy részének.
A különböző politikusok és általuk menedzselt
tábornokok által egymásra halmozott „haderőreformok”
elodázták a valódi változásokat. Elodázták
az ún. karriermodell kialakítását, az objektív
felméréseket, a helyes létszámarányok
kialakítását, a kiképzésorientált
felfogás érvényesülését, és
megmaradt a sorkatonai szolgálat „közmunka” jellege.
Az elodázott dolgok közül az egyik legszorítóbb
a testnevelés-felmérés, mely csak ebben ez évben
indult élesben. Közel négyéves átmeneti
időszak volt a felkészülésre, de a többség
nem készült fel. Rávették a minisztert, hogy csökkentse
a szinteket, a futást meg meg váltsák ki valamivel.
Mondjuk távolba nézéssel. Lányi úr felfogásával
ugyan nem fér össze, de tény, hogy a kiváló
fizikai teljesítményre képes tisztek többsége
az önkéntes haderő híve. Az elhízott, italozó,
dohányos, ellustult egyenruhások viszont sokkal inkább
sorozáspártiak. Bíznak is a Honvédelmi Bizottság
elnökében és a HM vezetésében, hogy mégsem
lesz olyan komoly az a felmérés, és a nyugdíjig
még kidolgozhatnak néhány újabb haderőreformot.
Lányi úr a pártján belül sem volt kíméletes.
Nem a legfinomabb eszközökkel utáltatta ki Bokor Imrét,
a kisgazdapárt honvédelmi kabinetjének vezetőjét,
a párt szinte egyetlen katonai szakértőjét. A hadügy
kérdéseihez részleteiben is értő, progresszív
gondolkodású Bokor az új miniszter környezetében
veszélyt jelentett volna a Lányi-féle nemzetfilozófiára:
tűzzel-vassal mindenkit a hadseregbe. Lányi a párt honvédelmi
kabinetjét viszszamenőleg nemlétezőnek nyilvánítatta.
Kormányváltáskor a honvédelmi miniszter pozitívan
nyilatkozott az önkéntes hadseregről. A tárca politikai
államtitkára 1998 szeptemberében fogadta a hadkötelezettség-ellenes
mozgalom vezetőit, és ígéretet tett a további
együttműködésre. ’98 novemberében a HM képviselője
pozitív, együttgondolkodásra serkentő hangon szólalt
fel a Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájának (HEL)
közgyűlésén. Ezek után hirtelen 180 fokos fordulat
következett be, amihez Lányi úrnak alighanem sok köze
van. A minisztérium minden kapcsolatot megszakított a hadkötelezettség-ellenes
mozgalommal. A HEL nem kapott meghívót a társadalmi
szervezetek szokásos tájékoztatójára,
beindultak bizonyos fegyelmi eljárások, a szervezet leveleire
a miniszter nem válaszolt. Mióta ez tart (2 éve), a
kancelláriaminisztertől legalább ötször hallottam,
hogy mennyire fontos a kormány számára a társadalmi
szervezetekkel való kapcsolattartás. Ennyire.
Még fontosabb lenne, hogy a kormány és a parlamenti
bizottság tartsa a kapcsolatot a honvédelmi kutatásokat
végző tudományos műhelyekkel. Ennek hiányát érzékletesen
tükrözik Lányi úr időközönkénti
meghökkentő kijelentései. Nemrég egy tanácskozáson
így válaszolt arra a kérdésre, hogy „mikor lesz
itt hadsereg?”: „Majd akkor lesz, amikor nem mer a fiú hazamenni a
falujába, mert nem kell, nem vált be, mert nem volt alkalmas
katonának, és emiatt megveti őt a közösség.”
Ezek szerint a NATO-országok jelentős részében nincs
is hadsereg.
A militarista és a kommunista propaganda sulykolt hasonló nézeteket.
Persze mindegyik a népi eredetre hivatkozott. Nemhogy a jelenlegi
szociológiai kutatások, de sem a népköltészet,
sem a népda-lok nem támasztják alá, hogy a nép
ujjongva lelkesedett volna a sorozásért. Ellenkezőleg, többnyire
nagyon is sajnálták azokat, akiket elvittek, és a besorozottak
is szomorú dalokat hagytak ránk. (Kivétel persze 1848–49.)
Az elnök úr, amikor ilyen maródiságokat mond, mindig
a vidéki idős emberekre hivatkozik, ami több okból sem
helytálló. Ők már régóta nem ismerik a
mai honvédség valóságát (talán
ezért érez velük rokonságot az elnök úr),
nem ismerik a korszerű hadsereggel kapcsolatos általános és
(speciálisan) NATO- követelményeket. Ráadásul
ezek a tiszteletre méltó idős emberek nevelték azt a
generációt, amely egyáltalán nem kér a
sorkatonaságból. Lányi úr a fiatalok közötti
népszerűség hajhászásának tart mindenféle
fellépést a kötelező szolgálat ellen. Holott a
népszerűséget ő hajhássza az időtől megszépített
ifjúságukra visszaemlékező, nosztalgiázó
idősek között. Nosztalgiára viszont csak az 56-os szabadságharc
érdemes, mert valós magyar érdekekért a XX. században
máskor nem lehetett harcolni.
Pedig lenne mivel foglalkoznia a Honvédelmi Bizottság elnökének
a nosztalgiázás helyett: 1. Miért volt olyan nehéz
összegereblyézni egy zászlóaljnyi katonát
Koszovóba a haderőre 10 év alatt elköltött több
mint ezermilliárd forint ellenére? 2. Miért nincsenek
egyben bevethető kompakt zászlóaljaink? 3. Miért jár
8–10 féle ruhában a hadsereg? 4. Miért maradtak országrésznyi
területek laktanya nélkül, eleve kizárva, hogy bármilyen
területvédelmi szisztéma megvalósulhasson? És
még sokáig folytathatnám.
A sorozáspártiak újabb érvet találtak
a honvédség egyébként tiszteletre méltó
árvízi szerepvállalásában. A hírek
szerint 22 laktanyából kellett összeszedni a fiúkat
úgy, hogy a februárban bevonult kiképzetlen újoncok
százait is be kellett vonni a munkába. Így az árvíz
szinte valamennyi alakulat életét felborítja. Ezért
volt hatalmas szakmai hiba a Keleti-Végh-féle haderő-koncepció,
amely a magyar gépesített erőket bezsúfolta három
laktanyába. Azokat zászlóaljanként kellett volna
„teríteni”, így pl. Miskolcra is jutott volna egy, melynek
bázisán működhetne egy másik, ún. területvédelmi
(vagy nemzetőr-) zászlóalj. Így könnyebb lenne
árvíz esetén önkénteseket toborozni, és
lenne bázisa a tartalék erőknek, helye a honvédelmi
előképzésnek stb. Nagy kár, hogy ezeknek a részben
politikai, részben szakmai kérdéseknek a megvitatására
sem az előző, sem a jelenlegi kormányzat nem mutatott hajlandóságot.
A leírtak bizonyosan rosszul esnek Lányi Zsoltnak és
a sorozáspártiaknak. Ők úgy tudják magukról,
hogy jót akarnak. Sok snájdig magyar katonát. Igen,
valóban kell a jó magyar katona. Önkéntes, aki
profivá lehet, és kell a tartalékerőbe nemzetőr. Azok
kellenek, akik fizikálisan mentálisan, sőt emocionálisan
is rendben vannak, és kedvet éreznek a dologhoz. Ha volnának
megfelelő szervezeti keretek és motiváció, nem lenne
hiány jelentkezőben. A 10 éve folyó szakadatlan haderő-átalakítási
kísérletek egyike sem vitt közelebb ezekhez. Nemrég
a honvédség feladatszabó értekezletén
Orbán Viktor a sorozás keményítését
ígérte, vagyis reszkessen minden lógós. Újabb
fű alatti és korrupciótól átitatott csata kezdődik
majd a sorozáspárti politikusok és az ország
lakossága között, mely most új megúszási
technikákat igyekszik kiagyalni. Ennek a csatának egy előre
megnevezhető vesztese van: a Magyar Honvédség.
Szűcs Mihály
egyenruhás állampolgár
BACK