Odorics Ferenc ^*

A DISSZEMINÁCIÓ ÁBRÁNDJA

Előzetesen bejelentett előadásom címe
pedig lecsúszik mottóba:

A szöveg = virtuális élet

Mottó kettő, csakhogy ne legyen baj:
Ketten beszélgetnek a börtönben (nem cigányok):
Te, Gazsi, nem is mink vagyunk bezárva,
hanem az ajtó.

Mottó három:
Kérem a köpenyem. Unatkozom.

Amennyiben szabad, sőt ebben a kontextusban talán kötelező is erős mondatokat fogalmazni, megpróbálkozom ennek a számomra némiképpen erőltetett, azonban egyre inkább elkerülhetetlen affirmációs követelménynek eleget tenni. Tehát: az elmúlt két-három évtized egyik alapvető irodalomelméleti-interpretációelméleti problémája, vagy inkább dilemmája a következő. A disszeminációval, a sztereografikus pluralitással, a dekonstrukcióval, az irodalmi erotikával, a Szöveggé olvasással stb. jelölt folyamat milyen hullámokat ver az úgynevezett irodalomtudományos regiszterben, ha szabad eztet a képzavart használnom. A derridai és barthes-i idea milyen mértékben valósulhat meg a Tudomány-rendszer normatív kötöttségei erőterében? Röviden: az illékony olvasás miképpen viselkedik az írás (az interpretációs írás) szigorúan rögzített szabályrendszerében?
    Előadásom természetesen nem vállalkozik, noha 23 percben természetesen vállalkozhatna az utóbbi néhány évtized nemzetközi irodalomtudományos eredményeinek áttekintésére és feldolgozására, szupplementumként retorikáját az internacionális programok hazai adaptálásának viszonyrendszere köré szervezi. Van-e dekonstrukció Magyarországon, s ha igen, milyen az? Másképp, csakhogy értsem: hogyan disszeminál a magyar?
   Alig tagadhatóan nagy várakozás előzte meg azoknak az irodalomtudományos-bölcseleti irányzatoknak a megjelenését a honi diszkurzustérben, amelyek a nyolcvanas évek közepétől, de inkább végétől éreztetik hatásukat. Csak jelzésképpen: az olvasás lezárhatatlan folyamat, a szubjektum nemcsak hogy nem egy, de alig tud magairól, a tudomány a hatalom kiszolgálója, hacsak nem ágyasa, nyelvileg megelőzöttek és történetileg (persze másképp) beágyazottak vagyunk stb. Az említett várakozás nemcsak örömökkel, de bizony félelmekkel is teli. Az új, nemkevésszer agresszív beszédmódok hol megosztó stratégiák alkalmazásával, hol szubverzív, felforgató szerkezeteikkel nem indokolatlanul szólaltatják meg a következő kérdéseket: Hová vezet mindez? Mi lesz velünk, magyar irodalmárok(kal)? Az aggodalmak egyik típusa egy újabb monolit szerkezet kiépülését prognosztizálja, a másik típus attól tart, hogy a beszéd, a jelentések szóródása a kultúra, vagy szűkebben: az irodalom-rendszer ha nem is egységét, de sokszínűségének kezelhetőségét veszélyezteti.
   A továbbiakban arról beszélek - így kapcsolódva a szekció tematikájához -, hogy a dekonstrukció, vagy tágabban: a posztstrukturalizmus teoretikus kerete és módszertani eljárásrendszere miféle célképzetek tételezését teszi lehetővé, azaz félni kell-e a magyart(ól), ha disszeminál? Hogy érzékeltessem a beszéd és az írás különbségét: félni kell-e a magyart(ól), ha disszeminál?
   Ez ügyben legelőször akkor jövünk zavarba, amikor döntenünk kell afelől, hogy a disszemináció a szöveg tulajdonsága-e avagy az olvasás kontextuális mozzanata? Rutinos dekonstruktorok nyilván álságosnak tartják a kérdést, azonban ha Roland Barthes eleget nem olvasható esszéjét (A műtől a szöveg felé) ütjük föl, akkor talán ők is elbizonytalanodnak. Ennek a dolgozatnak egyik tételmondata szerint a sztereografikusan plurális Szöveg létmódja a robbanás, a szétterjedés (disszemináció). Interpretációelméleti perspektívából - persze csak ha szorosan olvasunk - a szöveg és a mű barthes-i fogalma értelmezési stratégiákként jelennek meg. Ezzel szemben Roland Barthes/Kovács Sándor nem az olvasó és az olvasott interakciójában megképződő olvasásokat említi példaként, hanem (idézem) "Bataille szövegeket írt - sőt, talán mindig ugyanazt a szöveget." ¹ Itt nem csupán arról van szó, hogy a szöveg nem a befogadás folyamatába ágyazottan említődik, hanem hogy: a szerző felől kerül a képbe. Problémás. A disszemináció szövegmarkerként való használata a magyar diszkurzustérben sem ritka, sőt olvashatunk a "disszemináció poétikájáról" is: "A disszemináció és a »szétjátszás« poétikája e tapasztalat függvényében a klasszikus formák ironikus imitációja és a többértelműséget felszabadító nyelvjáték közti tartományban tárja elénk a nyolcvanas évek magyar lírájának törekvéseit." ² Kétségtelen, hogy vannak olyan szövegek, illetve vannak olyan poétika szerint létrejött művek, melyek inkább lehetővé teszik a disszeminációt, s vannak olyak, melyek kevésbé; azonban a disszemináció poétikaként való teoretizálása a dekonstrukciót álságos játékként érti, egyben a disszeminációt megszelídíthetőként, illetve korlátozhatóként gondolja el, s bizony kísérletet tesz a disszemináció kisajátítására, ami még Jacques Derridának sem sikerült. A szöveg és a mű barthes-i anomáliája egy, A műtől a szöveg felében elő nem forduló terminus felhasználásával szüntethető meg. Amennyiben a mű helyett következetesen a művé olvasás, a szöveg helyett a szöveggé olvasás szerkezeteket használjuk, akkor valószínűleg nem fogjuk Németh László Irgalom című regényét a mű példájaként, Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című írását a szöveg reprezentánsaként hozni föl. Így aztán kevesebb kockázattal állíthatjuk, hogy K., illetve H., vagyis hát G., aki gyakorlott jelentésrobbantó szöveggé olvassa a Nagy Fehér Könyvet, s persze D. művé az Irgalmat, s nemcsak az Irgalmat, hanem hát mindent, mivelhogy nem bír mást tenni. Akinek pedig irodalomtudományos gyakorlata nem a jelentések szóródása irányában elkötelezett, az vélhetően ezt nem teheti meg, röviden: hermeneutikai horizontból igencsak kockázatos, na jó legyen: esendő a disszeminációt poétikaként említeni. Visszatérve: mi az, amit művé, illetve szöveggé olvasunk? A mű és a szöveg már egyaránt jelentésteli, intencionált, szemantikailag - ugyan csak időlegesen - kötött. Ezért a jeltest analógiájára érdemes bevezetni a könyvtest fogalmát, amely jelentéssel nem, csak a jelentés lehetőségével rendelkezik, amely a jelölő anyagi alapja, Ingarden reális tárgyához áll közel: papír + nyomdafesték.
   Csak emlékeztetésképpen a disszeminációról. A disszemináció a szimbolikus rend struktúráján ütött résben olyan teret nyit meg, amelyben szövegek végtelen számú halmaza íródik egymásba folyamatosan, létrehozva azt az intertextust, mely nem képes meta-textussá válni, kon-textusként rögződni, re-kontextualizálódni, hanem a szövegek egymás felületein hagyott (le)nyom(at)ainak, egymásban és egymásból való (meg)foganásának és elvetélésének mozgását írja. Az egymásba(n) íródó szövegek e szövegesülő íródása egy dinamikus és folytonosan változó folyamat, végső jelentés és jelenlét nélküli burjánzás, a szövegszerűsödés erotikája. ³ Lehetne folytatni és értelmetlen folytatni, mivel Derrida maga írja, hogy a disszemináció fogalma (amennyiben fogalom) "… végső soron semmit sem akar mondani és nem vonható össze egyetlen definícióban." ⁴ Amennyiben ez így van, akkor a disszeminatív olvasás miképp találja helyét a magyar irodalomtudományban?
   Melyek azok a tudományos normák, kommunikácós előírások, amelyek irányítják a tudományos interpretációt? Az talán könnyen belátható, hogy a profi olvasók, úgy értem, akik ezért kapják a fizetésüket, tehát hogy mi, folyamatosan arra kényszerülünk/kényszerülnek, hogy a saját olvasásukat, itt: a szakmájukat a maga szakszerűségében mutassák föl, azaz felülbírálhatatlanul definálják azt a különbséget, amely a laikusok és a profik értelmezési eljárásmódja között áll fenn. Bizony nemcsak a marxizmus, de a strukturalizmus normatívái is igencsak jelen vannak a mai diszkurzustérben, az előbbi a referencialitásban (szociábilitás, realizmus, eszmeiség), az utóbbi az ellenőrizhetőségben, az ismételhetőségben és az interszubjektivitásban, de mindkettő végül is valami karteziánus objektívben legitimálja magát. Gondoljunk az "újundok poétika" vádjára, s persze az "üresség" könyveire, avagy a szöveggel való "komolytalan játszadozás" és az "interpretációs önkényesség" címkéire. Meglepő, de talán mégsem meglepő módon a tudományosság magyarországi érvényessége mellett érvelő recepcióesztétika is a strukturalizmushoz kísértetiesen hasonló tudományosság-kritériumokkal rendelkezik. Kulcsár Szabó Ernő írja, miközben a hagyományellenességet veti a paradigmagyártók szemére, hogy abban az esetben kerülhető el az itt említett hagyományellenesség, amennyiben a paradigmagyártók "megértési gyakorlata nem reked meg a teológiai eredetű subtilitas explicandi stádiumában, hanem az interszubjektív ellenőrizhetőségnek alávetett applikációban bizonyul termékenynek." ⁵ Ez azonban korántsem meglepő, még csak el sem ítélendő, hisz a tudományokkal szemben implicit módon egy olyan normatíva fogalmazódik meg, hogy a tudományos diszkurzusnak rendezettnek, koherens egységnek kell lennie, különben az írásmű a szakszerűtlenség vádját hívhatja ki maga ellen. Alig két hete hallottam egy konferencián jelentős szerző előadásában, hogy az interpretáció során a kontextusából kiragadott idézetek felhasználása önkényes olvasatot eredményez, sőt az ilyen eljárás nem is tarthat igényt magára a (szakszerű) olvasásra.
   Siegfried J. Schmidt explikálja ezt a normát, amikor különbséget tesz az irodalmi erotika és az irodalmi retorika között, az utóbbi a tudós olvasatok jellemzője, melyek koherens patterneket ereményeznek, az erotikus olvasatok közel állnak a disszeminációhoz, ezt azonban a laikus olvasók hajtják végre. Pontos beszéd. Nem tiltja le az interpretációt, de annyira nem is engedi meg tudós embernek. Schmidt és az empirikus-konstruktivista irodalomtudomány persze egy másik történet és nem is magyar - sajnos. Maradjunk tehát itt-honban, s jöhet az allegorézis, amit magyar dekonstruktorok rendre elkövetnek.
   Gyakran vetik a honi dekonstrukció szemére, hogy - teloszának meg nem felelően - korlátozza a jelölők szabad játékát azzal, hogy jelentést/jelentéseket rendel az egyébként szabadon lebegő jelölőkhöz. Ez így van, valóban folyik verejtékes szemantikai munka, s az is nehezen cáfolható állítás, hogy a honi hermeneutika-recepcióesztétika szemben a dekonstrukcióval bizony nem korlátozza a jelölők szabad játékát, mivelhogy játékba sem hozza őket - ha szabad ezt így csendesen megjegyeznem. Mindez azért elgondolkodtató, mert a szemiózis, különös tekintettel deMan-zióira azért mégiscsak egységes folyamat, a szintaktikai-poétikai vizsgálódások nem szakíthatók el a szemantikai dimenzióban történtektől, sőt minden szemiotikai mozzanat egyben pragmatikai mozzanat. Ergo: a recepcióesztéta vagy nem érti, amit olvas (ezt nem én mondom, a formális logika mondatja velem - már megint meg vagyok előzve), vagy pedig eltitkolja. A hermeneutikai akarás elfedi a diszkurzusban felszabaduló jelentéseket. Most hogy újraolvastam a Kis kéket (Történetiség Megértés Irodalom), látom, hogy tényleg mekkora akarás van ebben a könyvben - szinte szétfeszíti a gerincet, szét is feszítette: lapjaira hullt, hangsúlyozom, ez nem irodalomtudományos, hanem szigorúan könyvészeti probléma. Egyébként egyetértek abban Bacsó Bélával, hogy a Gadamer-féle hermeneutika nem(csak) az akarás, a tradicionalizmus és az örök igazság hermeneutikájaként olvasható, magam is inkább elidőzésként/feszültségoldó és feszültségteremtő lezárhatatlan folyamatként gondolom el a gadameri megértést, azaz a tradicionalizmus ellen és az igazság radikális időbelisége mellett kötelezem el magam. ⁶ Azonban épp a recepcióesztétika magyar gyakorlata igazolja, hogy az Igazság és módszernek akarós interpretációja is lehetséges. Talán megkockáztatható, hogy a honi recepcióesztétikának nincs önreflexiója, mintha nem látná magát, pontosabban fogalmazva: hogyne látná: tökéletesnek. De - ahogy emlékszem (valami vers) - a törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol.
   Önkritika kettő, ez mindig Debrecennek jut. Noha sokat dolgozik a dekonstrukció a tudományosság gumírozásán: arrébb a határokkal, regiszterkeverés és hasonlók, azonban a tudományos interpretáció koherencia-előírását nem képes érvényteleníteni. Az oppozíció a következő: olvasás versus írás. Az olvasás eleve disszeminatív: lezárhatatlan, átvágásos, rendezetlen, inkoherens, felfüggesztő, felejtős stb., s az olvasás természete nem képes áttörni a tudományos írás (csak emlékeztetőül: disszertáció) korlátait (képzavarnak ez is jó lesz). Ahogy ember olvas, úgy todós nem olvashat. Az olvasás erotikája és ugyan vélt, de szabadsága tiltott a tudományos diszkurzusban. Az olvasás az írás foglya. Baszhatod Popacsek, innen már ki nem megyünk. Csak ha visznek. Az olvasás, ha bekerül a tudományos regiszterbe, írássá lesz. Az élet-olvasás, vagy az olvasás ÉLvezETE elvész az igazság és a rendezettség sugárútjain. Proszpektálódik az élvezet, élv lesz belőle, sőt ékét vesztve: elv, s elv, ne légy egyedül: egyesüljetek (Deep Forest, azaz világzene az összes proletárnak). Farkas Zsolt most biztos a kimondás és a kimondott Benveniste-i fogalomkettősével operálna, ez egyébként jól is jön: a disszemináció alapvetően a kimondás szubjektumában lelhető, azaz nem lelhető föl, a disszertáció viszont vastagon a kimondott szubjektumát reprezentálja.
   Emlékezésbetét: kilencvenes évek eleje: Szeged, egyetem, csütörtök esték, az olvasás önfeledt, örömteli, s bizony disszeminatív élvezete. Posztmagyar hajnal - mindegy. Disszemináció nem egyedül, s nem csupán bent, a mentális világban. A disszemináció közös, de beszédbeli világa. A posztinterpretáció. írásban soha nem látott áthágások. A szabálytalanság tobzódása. Az egymás mellett beszélés találkozásai. Poétika, elmélet, faszom. A végén röhögtünk. Mindig. Három óra intenzív disszemináció. Kötelezően. Minden héten. Egyet sem kihagyva. Mindez írásban: soha.


A DISSZEMINÁCIÓ KUDARCA.
A TÖKÉLETESSÉG MEGELŐLEGEZÉSÉNEK LEHETETLENSÉGE

Erős záró menet. A tudományos interpretáció - amit ebben a kultúrában, s ebben a tudománytörténeti szituációban egyelőre nem is tudok másként elgondolni - kizárja a disszemináció megvalósításának lehetőségét. Mivelhogy:
   Disszemináció egy: csak belül és egyedül, mentális le- és bezártan. Az olvasás magánya és bensősége.
   Disszemináció kettő: együtt és kívül: csak beszédben. Az olvasás nyilvános, rendezetlen önfeledtsége.
   Vörös farok, ahogy a vég kívánja:
   Disszemináció három. Egyetlen lehetőségét látom a szakszerű, nyilvános disszeminációnak. Egy újabb médium beiktatásával, annak a médiumnak a beiktatásával, amely a kultúra újabb forradalmát hajtja végre napról-napra a szemünk láttára: a digitális beszéd forradalmát. A PÉCÉK közvetítése. A számítógépek kihívására nem az irodalmi diszkurz elfordítása a válasz, hanem a digitális beszéd szintakszisának integrálása analóg, lineáris és koherens beszédünkbe. A számítógép az az eszköz, amelynek segítségével a disszemináció mint ábránd törlésjel alá helyezhető. A rögzíthetetlenség folyamatos rögzítésével. A rögzíthetetlen anyag végtelen rögzíthetőségével. A rögzíthető rögzíthetetlenségével. A multimédialitás interaktiválásával, a lezárhatatlan felkínálás, s nem a megnyugtató megoldás gesztusával.

GAME OVER