– Fodor Géza? Nálunk nincs ilyen nevű költő.
Ungvári szovjet-magyar főszerkesztő nyilatkozata
magyarországi újságírónak a hetvenes évek közepén.
(Irodalmi szóbeszéd)

Harmincesztendős évfordulóját ünnepli a Forrás Stúdió. Három évtized alkalmasnak tűnik arra, hogy az egykori tagok, lelkesedő szimpatizánsok és ellenséges ellendrukkerek mérleget vonjanak: mire jutottak az egykor kirajzók, irályukat sikerült-e diadalra vinniük, művük beérett-e, eljutottak-e pályájuk zenitjére. Tőkeerős egzisztencia emlegetésére, tisztes polgári konszolidáltságra gondolni sem merhetünk, az, mint tudjuk, kurzuslovag „irodalmárok” kiváltsága.
     Irodalom- és politikatörténeti tény, hogy a raj 1970-71 tájékán szétzavartatott: a mindenható állambiztonság munkahelyi kellemetlenkedései, elbocsájtások, a „világelső”, s nem mellékesen „dicső” Szovjet Hadseregbe való behívások, sugallt és kényszerített kitelepülések övezték a szépreményű Stúdió és holduvara pályáját. Botorság, s a természeti törvényekkel való szembehelyezkedés lenne azt állítanunk, hogy a rajok általános szokása az egybenmaradás, a hosszantartó egy vonalban repülés. Esetünkben azonban a külső beavatkozás túlságosan is drasztikus volt, helyi érvénye pedig – paradoxálisan – minden határokon túlterjedt.
     Az együtt felívelni készülők raja – Balla Gyula, Balla Teréz, (S.) Benedek András (Stumpf Béni), Fodor Géza, Zselicki József, Györke László, Punykó Mária, (Vári) Fábián László –, hogy néhány szereplőt említsek, már a szárnyalás első pillanataiban szétszóródott. Azoknak, akik szétszórták őket, nem volt nehéz dolguk, ballisztikus rakétákkal rontottak fegyverteleneknek.
      Úgy, hogy mintegy lendületből mentorukat, a szovjet új hullám költői által a messzi és magas Moszkvában is respektált Kovács Vilmost szintúgy partvonalon kívülre helyezték. (Nem ünneprontás talán feltételezni: lehetséges, hogy ez volt az elsődleges cél.) A támadások szerzőt és művet ritkán mutatkozó tökéletes harmóniában egyesítettek, az outsidernek minősített aktor, ha történetesen rendelkezett már a akármely vékony kötettel, varázs(be)intésre eltűnt a magyar nyelvterület közkönyvtárainak polcairól. A korabeli otromba irodalomirányítás, s helyi, utólagos szánalomra sem érdemes kiszolgálói azonban nagyot tévedtek. Dilettantizmusukat és hozzá nem értésüket bizonyítja: nem ismerték föl, hogy olyan terepre tévedtek, amelyen a politikai kurzusok sem időlegesen, huzamosabban pedig különösképpen nem érvényesülhetnek. Győzelmük – esztétikai értelemben – már megszületése pillanatában szánalmas és átlátszó volt.
      Szánalmas, ugyanakkor a Kárpátalján rügybontásnak induló magyar irodalom szemszögéből mérhetetlenül kártékony. 1919, a történelmi Magyarország és a magyar nyelvterület szétszakítása óta ugyanis nem akadt egyetlen olyan politikai kurzus sem, amely ilyen mértékben avatkozott volna be egy rá nem tartozó terület belügyeibe. Ez a pillanat ugyanis egy éppen reményteljesen kibontakozni készülő irodalmi folyamatot szakított meg, s egyben az univerzális folyamatosságot zúzta szét. A korban a helyi tilalom ugyanis a teljeskörű diszkreditálást jelentette: a honi elhallgattatást a kistestvérként kezelt baráti és/vagy testvéri „szocialista” országok, s ezek sorában az aczéli három T-től jegyzett Magyar Népköztársaság kultúrpolitikája sem kezdhette ki. (A kivételeket, a kivételesen bátor szerkesztőt, a „veszedelmes” Kovács Vilmos–Benedek András-tanulmányt a Tisztatájban közlő Ilia Mihályt, az eltiltottaknak a Magyar Ifjúságban teret adó Varga Lajos Mártont éppen emiatt övezze elismerés!)
      Keserű kimondani, hogy a főként költői szerepre készülő Forrás-tagok nem tudták megfutni pályájukat. Szülőföldet elhagyóként, s otthonmaradóként egyaránt. Az indulást szinte azonnal követő tíz-tizenötesztendős elhallgattatás légszomját nincs aki épen elviselje. Borzongató belegondolni: koravénen, ötven felé haladva, vagy ötvenes éveikben mintha emberi mivoltukban is megmaradtak volna húszéves örökös lázadóknak.
      Ne tekintsünk a cezaromániás hatalom azon, korokon átívelő gerjedelmére, amely megkívánja, hogy költők is zengjék az ő dicsőségét. Vizsgáljuk itt most azt, hogy milyen hatást gyakorolt ez a törés Kárpátalja magyar irodalmára.
      A gonoszan félretoltak helyére új dalnokokat kellett állítani. Ez pedig egyáltal nem volt könnyű, hiszen a kiszemeltek túlontúl szürkék, agitatívak és unalmasak voltak, s akkortájt még jórészt kezdő lépéseiket tették azok – talán a Balla D. Károly nevével jegyezhető nemzedék –, akik viszonylagos megbecsülést tudtak szerezni a korban (a Brezsnyev nevű „genszek” sűrű szemöldökétől árnyékolt hetvenes évekről van szó) közutálattól övezett József Attila Irodalmi Stúdiónak, s később maguk is, immár a „kollektíva” nélkül alkottak olyan művet, amely feltehetően megáll az idő rostáján. Érző és érzékeny emberekről lévén szó azt maguk is felmérhették, hogy valami nincs rendjén, s idők múltával talán azt is, hogy „beemeltek” és „kirekesztettek” között mesterségesen szítottak ellentéteket. Ahogyan a Forrás tagjainak hiányzott a publikálás, a megmérettetés lehetősége, a közönség előtt való szereplés, a „józsefattilások” számára, akiknek írásait a dolog természeténél fogva már-már a dömpingáruk színvonalára kívántak lesüllyeszteni, a szellemi értelemben bedutyizott szakmai előzmény jelentett éppen tiltottsága miatt is nehezen pótolhatató űrt.
      Akik a betiltást eltervezték és megvalósították az idő rendjében előre és hátulra is derekas pusztítást végeztek. Előre azért, mert egy újabb nemzedéket fosztottak meg a szervesen illeszkedő közvetlen előzmény értékeitől és mércéjétől, ennek következtében a pályán indulók valahol az ötvenes évek derekán született „termékek” között találhattak engedélyezett honi hagyományra. Nem számított, hogy a modell igencsak avittas volt: népieskedő, szocreál, bolsevik agitátor. Visszafelé azért, mert a bűnösnek és tévelygőknek ítélt műveket fizikai értelemben is igyekeztek eltüntetni, s egyáltalán nem hatástalan hangulatkeltéssel a hirtelen (egymásranéző) lövészárkokba kényszerített felek között a közvetlen a közvetlen kommunikálás puszta lehetőségét is igyekeztek megszüntetni. A lehetetlen állapot a nyolcvanas évek elején kezdett oldódni, teljes megszűnéséhez azonban vélhetően napjainkban sem jutottunk el. Nagy biztonsággal vélelmezhető ugyanis, hogy az egykori „irodalmi vita” törésvonala kisebb kiigazításokkal megfelel a mai kárpátaljai magyar politizálásban meghúzódó választóvonalnak is.
      A hetvenedik születésnapját ünneplő Balla László 1997 nyarán úgy nyilatkozott a Magyar Rádiónak, hogy a magyar kultúra, s a szellemi élet folyamatossága csak úgy volt fenntartható ahogyan azt ő csinálta. A nyers és sértő kifejezéseket kerülve: megalkuvásokkal. A nyilatkozó felfogásom szerint téved; amit ő magyar kultúraként, szellemi életének és azok folyamatosságaként megnevez, annak egyikhez sincs köze. Ha nevesíteni kellene a tisztesség és folyamatosság őrzőit, magyar térfélen arra is találhatunk példát. Hogy csak néhány szépirodalmon kívüli nevet és messzire világító példát említsek a korból: Márton Áron, Eszterházy János, Peéry Rezső, Duray Miklós, s bizony – ha hihetetlen is, mert esendő kortársunkról és földinkről van szó –, a kárpátaljai magyar polgárjogi küzdelem egyik vezéralakja, Fodó Sándor, vagy a különböző „magyar”, a római-katolikus, a görög-katolikus, a református egyházak papjainak önként vállalt mártíriuma. A névsor hosszú lenne. Egy bizonyos, s ez minden korok számára ajánlott tanulság: nincs olyan hatalom, amely árulásra és önfeladásra kötelezhetné a neki alárendelteket.
      Jól senki sem járt. Harmóniát, megnyugvást sem a megalkuvók, sem a közösségi erkölcs mellett kitartani igyekvők nem nyertek. Itt állunk megverten és kifosztottan, s csak nézzük egymást. Részemről fájdalommal.

Elhangzott 19977. December 20-án Ungváron, a Forrás Stúdióról rendezett esten.