A Forrás-ügy műhelytitkaiból

(Balla László nyilatkozata)

     Az imént rákérdeztél az úgynevezett Forrás-ügyre, s én szívesen beszélek róla, mert noha játszottam itt bizonyos negatív szerepet s ezt nem akarom szépíteni, de végül is sok minden nem úgy történt, ahogy a köztudatba bekerült. A kívülállók nem ismerik nem ismerhetik a mozgató rugókat, a mögöttes cselekményeket, amelyek az én akkori lépéseimet is más megvilágításba helyezhetik.
      Nos, nem is a Forrás Stúdióval, hanem Kovács Vilmosnak és S. Benedek Andrásnak a Tiszatájban 1970 végén megjelent cikkével kell kezdenem, mert a kárpátaljai politikai vezetésből ez váltotta ki azt a mélységesen ellenséges magatartást, amellyel azután az egész Forrás-ügyet kezelték. Az említett írás a kárpátaljai magyar irodalom történetét dolgozta fel, de bőven szólt régiónk magyarságának életéről, politikai helyzetéről is. Mellékes kérdés, hogy az én irodalmi munkásságomról eléggé kedvezőtlen képet festett, furcsamód ifjúsági írónak állított be, holott ezt a műfajt én csak mellesleg műveltem, s már akkor volt egy eléggé jelentős novellaírói śuvre-öm is. Én azonban idejében megtanultam filozofikusan kezelni az ilyen állásfoglalásokat, elismerve a kritikusok jogát a szubjektív értékítéletre. Ami aggodalommal töltött el, nem ez volt, hanem az a sötét kép, amelyet a cikk a magyarság szovjetunióbeli életéről rajzolt. Biztos voltam benne, hogy ha vezetőink tudomást szereznek erről az írásról, igen kemény ellenlépéseket tesznek. Lapítottam hát, vártam, hogy mi lesz. S valóban bekövetkezett, amitől féltem. És a legnagyobb baj itt az volt, hogy a cikkre nem is a mi területi pártbizottságunk figyelt fel, Kijevből, a Központi Bizottságból jött a jelzés (elképzelhető, hogy a KGB magyarországi emberei szignalizáltak a központnak), és persze kemény fejreütés a mi politikai vezetőinknek. („Miket firkálnak a maguk emberei!”) A pártbizottságról pedig ezt a fejreütést, különös logikával, nekem adták tovább. Rossz néven vették azt is, hogy a Tiszatáj-beli publikációról nem tudtam, (hogyne tudtam volna, de letagadtam!), hogy ilyenformán nem szóltam nekik és Kijevtől kellett a szemrehányásokat zsebre vágni. De a legfőbb kifogásuk nem is ez volt. Azt vetették a szememre, hogy a Kárpáti Igaz Szó jellegének kialakításával elősegítettem, bátorítottam az ilyen állásfoglalásokat; bőséges irodalmi publikációk, hetente olykor az újság felét elfoglaló irodalmi rovat, a Neon; mindezzel, mint mondották, mi termeltük ki ezt az értelmiségi réteget, mi adtunk ellenzékiségükhöz tápot. Különben is, nagyon eleresztettük a gyeplőszárat, nem minden tetszik a pártbizottságnak, ami a Neonban megjelenik, ezután majd jobban figyelik ezt a rovatunkat, és az sem biztos, hogy a jövőben engedélyezni fogják. Különben nem első és nem is utolsó eset volt ez, hogy kárpátaljai magyarok nem tetsző cselekedetei miatt én kaptam szemrehányást, holott legtöbbször sem nekem, sem a lapomnak semmi köze sem volt hozzá. Mint a legmagasabb rangú magyar funkcionáriust, felelősnek tartottak mindezért.
      Nyilvánvaló volt, hogy lépnem kell, hisz fájdalmasnak tekintettem volna, ha a lapnak a magyar irodalom, a magyar kultúra építésében játszott szerepét föl kellett volna adni. A felsőbbség megengesztelésére, a kilátásba helyezett ellenlépések kivédésére felajánlottam, hogy a Kárpáti Igaz Szó égisze alatt irodalmi stúdiót alakítunk, s itt majd igyekszünk „helyes irányba” terelni fiatal tollforgatóink munkásságát. A pártbizottság méltányolta ezt a gesztusomat, nem váltotta be fenyegetéseit, de a Neonban megjelenő írásokat valóban fokozottan szemmel tartotta, így nekünk az itt megjelenő verseket, novellákat eszmeileg jobban meg kellett rostálnunk, az úgynevezett szocialista realizmus normáihoz jobban közelítenünk. A Forrás tagjai ekkor meglehetősen sűrűn publikáltak a Kárpáti Igaz Szóban, most, az új körülmények közt azonban jó néhány írásukat vissza kellett utasítanunk. Megsértődtek és más közlési lehetőséget kerestek maguknak. Nagy választék azonban nem volt. Maradt a Kárpátontúli Ifjúság magyar kiadása, amely ugyan az ukrán eredeti lap fordítása volt, de ha az ukrán kiadásban versek láttak napvilágot, ezeket nem ültette át, hanem ilyenkor magyarul írtakat közölt (egyébként erre való hivatalos felhatalmazás nélkül). Nos, az ifjúsági lap magyar kiadásának vezetője, a tapasztalatlan és politikailag még meg nem leckéztetett Fejes János azokat a verseket is közzétette, amelyek nálunk fennakadtak a szűrőn. Én ismét csak tartottam tőle, hogy ebből előbb-utóbb baj lesz. Talán figyelmeztetnem kellett volna Fejest, nagyobb óvatosságra intenem, ettől azonban tartózkodtam: úgy hatott volna, hogy irigylem a Forrás fiataljaitól ezt a lehetőséget, „fúrom” őket, ezt pedig mindenképp el akartam kerülni, mert az említett közösséggel a mi József Attila Stúdiónk megalakulása óta különben is feszült volt a Kárpáti Igaz Szó viszonya. A tőlünk való meredek elfordulásuk különben engem teljesen váratlanul ért. Mi ugyanis a József Attilát nem a Forrás ellenstúdiójaként hoztuk létre. Számítottunk rá, hogy tagjai megértik „mentsük, ami menthető” szándékunkat, hívtuk a Forrás-belieket a mi stúdiónk soraiba is, de ettől a legtöbben, talán az egy Füzesi Magdát kivéve, elzárkóztak.
      Mielőtt a Forrás-ügyet tovább boncolnám, itt azért meg szeretném jegyezni, hogy a József Attila Stúdióra, lelkes tevékenységére változatlanul büszke vagyok, akkor is, ha létrejöttét a szükséghelyzet diktálta és megalakítása végülis a pártbizottságnak tett jóvátételi gesztus volt. S bár igaz ugyan, hogy az induláskor tagjai írásaikban eleget kellett hogy tegyenek a hivatalos elvárásoknak is, és ünnepélyes, „hazafias” versek is kikerültek a tolluk alól, a politikai légkör enyhülésével sikerült azonban közösségünket az igazi irodalom otthonává tenni, számos olyan alkotót fölnevelni, akit ma is az élen látunk. Bizonyára az sem lekicsinylendő, hogy stúdiónk fontos szerepet vállalt a magyar szellemi élet fölpezsdítéséban (forró hangulatú irodalmi találkozók, műsoros estek, képzőművészeti kiállítások), s egy idő múlva elismertségre tett szert az egész magyar nyelvterületen. Most azonban beszélgetésünk témája nem a József Attila Irodalmi Stúdó, hanem a Forrás, illetve a körülötte kialakult politikai ügy. Térjünk hát vissza erre!
      Lehet, hogy a Kárpátontúli Ifjúságban megjelenő magyar versekre még soká nem figyeltek volna föl, ha nem tűzik a területi pártvébé ülésének napirendjére a lap beszámolóját. Itt persze a cél az ukrán újság publikációinak mérlegre tevése volt, de valaki (hogy kicsoda, az később sem derült ki) arra is megbízást kapott, hogy átnézze a magyar változatot, bizonyára csak azzal a céllal, hogy a fordítások minőségéről véleményt mondjon. Ez a valaki azonban fölfedezte a lapban a magyar verseket, és félreverte a harangot, a politikailag leginkább kifogás alá esőket le is fordította ukránra. Nesze neked, a Tiszatáj után még egy magyar botrány! Mai szemmel visszatekintve már nehéz volna megmondani, mi volt ezekben az írásokban a politikailag olyan messzemenően kifogásolni való. Bizonyára egyes versek pesszimista hangvétele irritálta legjobban a vezetőinket. Kérem, szovjet fiatalok, jórészt egyetemi hallgatók, és ilyen sötétnek rajzolják az életet! (Életünket!)
      A kérdés megítélésének súlyosságát mutatja, hogy engem ezúttal nem is az ideológiai titkár kéretett magához, hanem Dikuszárov, a másodtitkár; Ilnickij, az első titkár, valami okból távol volt (betegség? szabadság? hivatalos út? már nem emlékszem), így most Dikuszárov lett a főnök. Mint érdekességet megjegyzem, hogy nem beszélt velem olyan keményen, mint vártam. Nyilván azért, mert örült neki, hogy most ezt a politikai anomáliát ők fedezték föl, a területi pártbizottság, s nem a Központi Bizottságtól jött dörgedelem. Ők fognak „rendet csinálni”, a saját kezdeményezésükből. Na azért keserű szemrehányást tett, hogy a dolgot már előbb nem jeleztem, holott nekem, mint területi lap főszerkesztőjének, kötelességem az alsóbb fokú sajtó figyelése. Én azzal védekeztem, hogy az ifjúsági lap magyar változatát nem olvastam, csak az ukránt, az az autentikusabb, hisz fordítás közben egyet-mást elferdíthetnek. Vagy elhitte, vagy nem. Azt azonban közölte, hogy a Kárpáti Igaz Szónak állást kell foglalnia a kérdésben, mégpedig szerkesztőségi cikkben kell keményen elmarasztalni nem csupán a szerzőket, hanem a Kárpátontúli Ifjúságot is, no és az egyetemet, amiért elhanyagolja hallgatóinak politikai nevelését. A cikket fordítsuk majd le ukránra és előzetesen mutassuk be a pártbizottságon. Ez utasítás volt. Parancs. S az ilyen kényes feladatot természetesen a főszerkesztőnek kell magára vállalnia. Igyekeztem nagy körültekintéssel megfogalmazni a cikket, hogy a kapott intenciónak megfelelően szigorú legyen, de lehetőleg nem sarkított, hisz tudtam, hogy az ilyen publikáció nem sok dicsőséget hoz sem az újságnak, sem a lapot szignáló főszerkesztőnek, és az sem közömbös, hogy a Forrás-gárdát mennyire hangoljuk magunk ellen. Írásom azonban a pártbizottságon nem aratott tetszést. A hangvétele nem elég kemény! Mikor visszakaptam, alaposan össze volt firkálva, valakik egész mondatokat hozzáírtak, erősítették a kifejezéseit. Hogy kik szerződtek „társszerzőimül”, azt velem nem közölték, de bizonyos jelekből két pártbizottsági munkatársra következtettem, határozottan azonban nem állíthatom, hogy ők voltak, így a nevüket itt nem említem. A megváltoztatott cikk azonban nekem látszott elfogadhatatlannak, és mint főszerkesztőnek, azért csak volt beleszólásom abba, hogy mi jelenjék meg a lapban. Hosszas alkudozás kezdődött azután a szövegen, valamelyest sikerült is enyhíteni rajta. Szóval az Elidegenedés című cikkünk végül is kollektív munka volt és kompromisszumok eredménye.
      Közlésével a Kárpáti Igaz Szónak és főszerkesztőjének a szerepe a Forrás Stúdió körül kialakult kampányban lezárult. A politikai vezetés a továbbiakban kemény megtorló intézkedéseket hozott a stúdió szellemi vezére Kovács Vilmos és egyes tagjai ellen, ezekhez azonban nekünk már semmi közünk sem volt.
      Végezetül fölmerülhet a kérdés: bár kényszerhelyzetben cselekedtem, terhel-e személyes felelősség az Elidegenedés megjelenéséért. Kétségtelenül terhel, hisz az embernek vállalnia kell az ódiumát azon lépéseinek, amelyeket bizonyos nyomás alatt tesz meg. Bárki adja ki az ukázt, az árnyék ilyenkor az utasítás teljesítőjére vetül. Más kérdés az, hogy ma sem látom a módját, hogyan lehetett volna ezt az állásfoglalást elkerülni. Talán jobban teszem, ha akkor inkább lemondok a posztomról? Csakhogy ez sem jelentett volna megoldást. Az utódomat ugyanígy rákényszerítették volna ennek a cikknek a felvállalására, sőt, talán még sokkal rigorózusabb írás jelent volna meg. Nekem mégis csak nevem volt már, közéleti elismertségem, jobb pozícióból alkudhattam.
      Annak minden esetre nagyon örültem, mikor kissé leülepedtek, lecsillapodtak a dolgok, s a hajdani Forrás tehetséges tagjai ismét publikálni kezdtek a Kárpáti Igaz Szóban, sőt egyesek verseskötetkéit meg is jelentethettük „A József Attila Stúdió Kiskönyvtára” c. sorozatunkban.