Klió 2002/2.

11. évfolyam

Tudomásom szerint ritkán fordul elő, hogy e rangos francia történeti folyóirat (L’Histoire Spécial) szerkesztősége egy teljes számot egyetlen témának szenteljen, most ez következett be,. ami önmagában is szimptomatikus. A szabadkőművesség szervezeti kezdeteit taglaló – bevezető – tanulmány (Les véritables origines d’une “société secrčte”. Egy “titkos társaság” valódi gyökerei. 8–17. old.) szerzője, Roger Dachez arra mutat rá, hogy a jelenkor történészei vitatják annak a hagyományos felfogásnak a helyességét, amely szerint a szervezkedés, kezdetben, közvetlen kapcsolatban állt a középkori kőművesek mesterségével. Ugyanakkor nem vitatható, hogy a mozgalom rítusait, szókészletét, szimbólumait tőlük vették át. A kezdetekért vissza kell nyúlni a középkori Angliába, ahol 1356-ban jött létre Londonban a kőműves mesterség első szervezete. A másik szülőhely Skócia. Átugorva a XVII. századi szervezkedéseket, egy fontos fogalmi megkülönböztetésre kell rámutatni: Dachez szerint a kezdeti, “operatív”, tehát a mesterséghez tapadó kőművességből született meg a modern, “spekulatív” szabadkőművesség, amely végleg elszakadt a tulajdonképpeni szakmától. Ennek a folyamatnak a betetőzése volt a londoni Nagypáholy megalakítása a XVIII. század elején. Ez utóbbi bízta meg James Andersont, egy papi személyt, hogy fogalmazza meg a szabadkőművesség alapokmányát. Anderson 1723-ban be is fejezte munkáját (Alkotmányok könyve). Ez a dokumentum mind a mai napig a szabadkőművesség valamennyi irányzatának elméleti hivatkozási alapja. A hat fejezetből álló irat leghíresebb, egyben legvitatottabb része az első szakasz, amelyik az “Isten és vallás” címet kapta.

“Egy kőműves köteles engedelmeskedni az erkölcsi törvénynek, s ha jól fogja fel hivatását, sohasem lesz buta istentagadó, sem pedig vallástalan szabadgondolkodó. Ennek következtében a Kőművesség egyesülési központ lesz és eszköz arra, hogy őszinte barátságot építsen ki olyan személyek között, akik máskülönben örökké idegenek maradtak volna egymás számára” (12. old.).

A szabadkőművesség történetének egyik legjellemzőbb sajátossága, hogy egész tevékenységét máig a titokzatosság misztikus köde lengi körül. Ennek egyik legérdekesebb dokumentuma 1737-ből, egy rendőrtiszttől származik “a szabadkőművesek beavatási szertartásáról”. A jelöltnek mindenekelőtt egy ajánlóra volt szüksége a szervezet tagjai közül. Maga a szertartás úgy kezdődött, hogy a jelölt jobb térdét lemeztelenítették, bal lábára cipő helyett papucsot kellett húznia. Szemét bekötötték, majd egy teljes órán keresztül így hagyták, hogy elmélkedjék. Ezután a nyakában háromszög alakú szalagot viselő nagymester így szólt: “Kérdezzétek meg tőle, érez-e elhivatottságot a felvételre!” A keresztapa feltette ezt a kérdést, és ha a jelölt igennel válaszolt, a nagymester megparancsolta, hogy vezessék be. A helyiségben háromszor körül kellett járnia egy ott elhelyezett szimbólumot, a padlóra krétával felrajzolt Salamon temploma romjai ábráját. Ezt követően levették szeméről a kötést és az őt körbe álló testvérek kezükbe vették kardjukat, és arra késztették a felveendőt, hogy előre menjen egy taburettig. A testvérek szónoka a következő szavakat mondta: “Ön most egy tekintélyes rend tagja lesz, amely sokkal komolyabb, mint ahogy ön gondolja. Semmi nincs a törvény, a vallás, az Állam, a király és az erkölcsök ellen” (14. old.). E szavak elhangzása után levették a ruhát a mellkasáról, bal mellére egy körzőt tettek, amelyet neki, magának kellett tartania. Jobb kezét az evangéliumra helyezte, és elmondta az eskü szövegét. A nagymester ekkor maga mellé ültette. Ezután átadták neki a szabadkőművesek fehér bőrből készített kötényét, valamint egy pár férfikesztyűt és egy pár nőit, annak a hölgynek a számára, akit a felvett a legjobban tisztelt. (A szabadkőműves hagyománynak megfelelően, nők nem nyerhettek felvételt a páholyokba.)

Visszatérve a szabadkőművesség terjedésének ismertetésére, törvényszerűnek tarthatjuk, hogy az első francia (egyúttal kontinentális) páholyokat, amelyek 1725 körül, XV. Lajos uralkodásának kezdetén alakultak meg, párizsi angol, skót és ír menekültek honosították meg. Aligha szorul bővebb magyarázatra, miért éppen a Lumičre, a felvilágosodás századában indult rohamos fejlődésnek az a mozgalom, aminek eredményeként a forradalom előestéjén már 1000 páholy működött a francia királyságban, behálózva az ország egész területét. (E helyütt kell rámutatni arra, hogy más országokban, többek között Poroszországban, Ausztriában és az Egyesült Államokban is alakultak páholyok ebben az időszakban. Szabadkőműves volt például II. Frigyes porosz király – 1738-tól –, Voltaire, Mozart 18 éves korától, Goethe és az első amerikai elnök, Washington is, aki 20 éves korától nagyon aktív tagja volt páholyának.) Bár tankönyvízű a megállapítás, kétségtelen tény, hogy a francia felvilágosodásnak óriási szerepe volt – a ráció középpontba állításával – a kötöttségektől mentes gondolkodás elterjesztésében, ami serkentőleg hatott a minden új iránt fogékony szabadkőművességre.

Hasonlóképpen magától értetődőnek tűnik az 1789-es francia forradalom és a szabadkőművesség közötti kölcsönhatás témájának kiemelt kezelése a folyóiratban. Az idevágó tanulmány szerzője, Éric Saunier által adott cím határozottan kihívó, az olvasó kiérzi mögüle a polemizáló hajlamot (La Maçonnerie est-elle ŕ l’origine de la Révolution? A szabadkőművesség a forradalom eredete? 30–35. old.). A szerző in medias res kezdi fejtegetését, hangsúlyozva, hogy már a forradalom idején megfogalmazódott az a feltevés, hogy az szabadkőműves összeesküvés következménye, amely a társadalom alapjainak aláásását célozta. Saunier idézi Augustin de Barruel abbét, akinek a jakobinizmusról papírra vetett memoárjában többek között ez olvasható: “Ebben a francia forradalomban minden – ideértve a legszörnyűbb gaztetteket is – előre kigondolt, megtervezett, kikombinált, eldöntött és megpecsételt volt. Mindent a legalávalóbb gazság okozott, mivel olyan emberek hajtották végre, akik már hosszú ideje szőtték az összeesküvés szálait titkos társaságok kebelében, s akik képesek voltak megválasztani és siettetni az összeesküvés számára legkedvezőbb pillanat eljövetelét (30. old.). Barruel koncepciója másfél évszázadon át példátlan egyetértéssel találkozott a legkülönfélébb beállítottságú emberek, így például klerikálisok és köztársaságiak, szabadkőművesek és ellenfeleik körében. A második világháború után a történészek ugyan historiográfiai mítosznak minősítették, azonban továbbélt abban a tézisben, hogy a szabadkőművesek erősen hatottak a forradalomra. Az Albert Soboul nevével jelzett nagy forradalmi szótár (Dictionnaire historique de la révolutions française. Párizs, 1989.) szócikke azt a sommás megállapítást tartalmazza, hogy “ma már senki sem hisz a forradalom szabadkőműves eredetében” (477. old.). Az összkép azért ennél árnyaltabb. Saunier is hivatkozik arra a vitathatatlan tényre, hogy a forradalom bicentenáriumán kibontakozott, a forradalom értelmezése körül dúló vitákban François Furet kifejtette, hogy az elmékben már lezajlott a forradalom, mielőtt maguk az események bekövetkeztek volna, s hogy a nemesi és burzsoá elit egyesülése igenis lehetséges volt 1789 előtt. Furet tanítványai, köztük a talán legismertebb: Ran Halévi, a páholyok demokratikus közösségében vélik feltalálni az 1793-as (jakobinus) terror politikai gyakorlatának gondolati előzményeit. (Jelen sorok szerzője mindehhez hozzáteszi saját 1989-es élményét, jelesül azt, hogy a francia katolikusság egy kis része, az úgynevezett integrista katolikusok napjainkban is azt a nézetet képviselik, hogy “a szabadkőművesek csinálták a forradalmat”, ezért nem csupán a terrort, a jakobinus uralmat, hanem az egész forradalmat szőröstül-bőröstül elvetik.)

Mindebből az a következtetés vonható le, hogy nagyon is élő problémával állunk szemben, továbbá hangsúlyozandónak vélem, hogy a történeti kutatásnak még nagyon sokat kell tennie annak érdekében, hogy megvilágítsa a páholyok tevékenységének szerepét a felvilágosodás eszméinek terjesztésében, és magyarázatot adjon arra a jelenségre, hogy a szabadkőművesek soraiban egyaránt találhatunk nemeseket és burzsoákat, girondistákat és jakobinusokat, akik élesen szembekerültek egymással a politika szférájában.

Bármennyire csábító lenne is elidőzni a napóleoni korszak jellemzésénél, be kell érni néhány karakterisztikus adat közlésével, és a leglényegesebb összefüggések felvillantásával Thierry Lentz cikkére támaszkodva (Napoléon, empereur des maçons. Napóleon, a kőművesek császára. 36–39 old.). l. Napóleon már első konzul korában felismerte a Keleti Nagypáholy (Grand Orient) és az egész hálózat jelentőségét a társadalom megnyerése szempontjából, belőle félhivatalos és támogatott intézményt kívánt kialakítani. 2. Ezzel a feladattal odaadó hívét, a rendszer második emberét, Jean-Jacques-Régis de Cambacérčs-t bízta meg. 3. Bizalmasa és alárendeltjei eredményesen dolgoztak: 1803-ban 300, 1810-ben már 667 páholy működött, közülük 626 a départementokban. A császári szándéknak megfelelően, amolyan pártféle képződménnyé alakult át a szervezet, amely tulajdonképpen beépült a napóleoni birodalom hatalmi gépezetébe. 4. Napóleon környezetében számosan tartoztak ehhez a szervezeti hálózathoz: Charles Lebrun, a harmadik konzul, Joseph Fouché, Charles Talleyrand-Périgord és saját testvérei, Joseph, Louis, Jérôme és Lucien Bonaparte. Államtanácsosok, prefektusok, a legfőbb tisztségviselők, a forradalom és a császárság közel 350 tábornoka. Magát, Napóleont, állítólag az 1798–1799-es egyiptomi hadjárata idején vették fel, de erre nincs semmilyen írásos bizonyíték.

A következő kérdéskör, a szabadkőművesség a köztársaság(ok) korában. André Combes szerint, ha létezett valaha szabadkőműves köztársaság, az minden bizonnyal az 1848-as volt mind a személyek, mind pedig az eszmék vonatkozásában (Février–juin 1848. La République maçonnique. 1848. február–június. A szabadkőműves köztársaság. 42–45 old.). A páholyok a kormány érdekeit szolgáló “ideológiai laboratóriumokká” váltak, jóllehet az előbbinek csak három aktív szabadkőműves tagja volt. A “testvérek” kisajátították maguknak a nagy forradalomtól örökölt jelszavakat: szabadság, egyenlőség, testvériség. A republikánus szimbólumok, a derékszög, a szintező és a háromszög eredete sem képezheti vita tárgyát. Mindazonáltal a francia szerző óv attól, hogy bárki is túlbecsülje a szóban forgó szervezet hozzájárulását a forradalom ügyéhez. Sokkal inkább a köztársasági biztosok körében, továbbá a közepes városokban létrehozott új törvényhatóságokban látja markánsabbnak a páholyok szerepét, amelyek saját tagjaik közül választották ki a köztársasági rend működtetéséhez nélkülözhetetlen, vagyis politikailag megbízható személyeket. A francia történelem második köztársasága azonban nem bizonyult hosszú életűnek, erről Louis Bonaparte gondoskodott. A császárság 1852-ben bekövetkezett visszaállítása után a szabadkőműves műhelyek tevékenysége megszűnt, tagságuk üldöztetést szenvedett, sokan emigráltak. Csak 1860, a liberális császárság megszületése után tűntek fel ismét a republikánusok a páholyok ülésein.

Jelentőségének megfelelő terjedelemben, több cikk is foglalkozik a XIX. század utolsó évtizedeinek eseményeivel, fejlődési tendenciáival (50–69. old.). Ha korábban a “republikanizmus”, ebben a periódusban a “radikalizmus” a kulcsszó. A rendelkezésre álló – és megbízható – statisztikai adatok imponálók. A XX. század elején az 1881-ben életre hívott radikális párt 4 szenátora közül 3, 2 parlamenti képviselője közül egy szabadkőműves volt. Kormányzati szinten a csúcspontot 1895 jelentette, amikor a kabinet 12 minisztere közül 6 tartozott közéjük. Ami e mozgalom társadalmi bázisát illeti, mindkettő, a radikalizmus és a szabadkőművesség ugyanabból a közegből merített: kis- és középpolgárság, orvosok, ügyvédek, újságírók, egyetemi tanárok, mérnökök és gyógyszerészek kérték felvételüket, akikhez később tanítók, kereskedők és kistőkések csatlakoztak. Teljes mértékben indokoltnak tűnik a legátfogóbb cikk (Radicalisme et Franc-Maçonnerie. L’union sacrée. Radikalizmus és szabadkőművesség. A szent egység. 50–56. old.) szerzőjének, Serge Bernsteinnek, az a következtetése, hogy “elvitathatatlan, a szabadkőművesség, különösképpen a Grand Orient döntő szerepet játszott a radikális párt megszületésében és fejlődésében” (54. old.). A kortársak szemében a hozzá való tartozás egyet jelentett a Harmadik Köztársaság iránti lojalitás megvallásával. Bernstein ezen túlmenően hangsúlyozza annak a fejlődésnek a jelentőségét, amely világnézeti téren következett be. A szabadkőművesek toleranciára nevelték az állampolgárokat, erőteljesen közreműködtek a laicitás (az államélet, a politika és a közoktatás elvilágiasítása, a katolikus egyház korábbi uralkodó szerepének megszüntetése) megszilárdításában. Radikalizmus és szabadkőművesség vázolt szimbiózisa még nyilvánvalóbbá lett az 1890-es években, amikor a Dreyfus-ügy hullámai az egész országot elborították. Röviden: a Franc-Maçonnerie-nak igen jelentős érdemei voltak a harmadik köztársaság századfordulón bekövetkezett felívelésében.

Ennek az irányzatnak, persze elszánt ellenségei is voltak, akik szemben álltak az 1870-ben újra teret nyert republikánus államrenddel, továbbá a demokratikus intézményekkel és ideológiával. Jellemző, hogy eszköztárukat antiszemitizmussal “gazdagították.” Michel Winock igen szemléletesen és meggyőzően fejti ki cikkében az 1880-as években megszületett zsidó-szabadkőműves összeesküvés mítoszának lényegét (Autopsie d’un mythe. Le complot “judeo-maçonnique”. Egy mítosz elemzése. A “zsidó-szabadkőműves” összeesküvés. 62–69. old.).

1914-ben a németellenes nacionalizmus talaján megvalósított “szent egység” elhallgattatta a szabadkőművesség ellenségeit, de csak ideig-óráig. Amikor az 1924-es választásokon a baloldali blokk pártjai győztek és a radikális Eduard Herriot alakított kormányt, támadásaik kiújultak. Ugyanebben az irányban hatott az 1929-ben kitört gazdasági világválság, Különböző írások “a zsidóság eszközeiként” leplezték le a szabadkőműveseket. Az egyik legkritikusabb esztendőben, 1936-ban, a választások heteiben a szélsőjobb a következő szlogent ötlötte ki: “Ha a Népfrontra szavazol, a szabadkőművesekre adod a szavazatodat. A szabadkőművességre szavazni pedig azt jelenti, hogy a zsidó diktatúrára szavazol” (66. old.). Szellemi izgalmat kiváltó és gondolkodásra késztető, nálunk eleddig ismeretlen adatai miatt feltétlenül említést érdemel Jean-Pierre Azéma cikke a vichy-i rendszerről (Les peremičres victimes de Pétain. Pétain első áldozatai. 70–74. old.). Ebből kiderül, hogy – Európában alighanem egyedülálló módon – a rendszer kiépülésének már legelső hetében (1940. aug. 13–19.) betiltották a páholyok és az összes titkos szervezet működését, a zsidók üldözésére csak később kerítettek sort. A szabadkőműveseket leleplezték, üldözték, kizárták a közhivatalokból. [A német és olasz fasizmus vezetői már az 1930-as években szemükre hányták, hogy kozmopolitizmusukkal, titkos kultuszaikkal akadályozzák az új (fasiszta) embertípus kialakulását.] Henri Pétain – hangoztatva, hogy a szabadkőművességet terheli a felelősség a franciák minden bajáért –, szívesen ismételgette, “egy’’ zsidó sohasem felelős a származásért, de a szabadkőművesnek mindig felelnie kell választásáért” (72. old.). Szervezeti bázisai elvesztése után az utóbbiak egyénileg csatlakoztak az ellenállási mozgalomhoz. Az 1945-ben végzett felmérések tanúsága szerint a Grand Orient mintegy 550 egykori tagját agyonlőtték vagy deportálásban haltak meg, míg a másik legnagyobb szervezet, a Grande Loge de France (Francia Nagypáholy) 177 áldozatáról emlékezett meg. Az idők jeleként Azéma nyomatékosítja, hogy jóllehet nem tétlenkedtek, nem a német megszálló hatóságok részvétele volt a meghatározó az üldözésben. A náci biztonsági szolgálat, a Sicherheitsdienst kopóit sokkal inkább a saját maguk által lefoglalt tárgyak és mindenekelőtt a páholyok igen gazdag levéltárai érdekelték. (Habent sua fata... Ezeket az archívumokat később Berlinbe küldték, ahol a háború végén a szovjet hadsereg kezébe kerültek. Roppant érdekes, hogy a franciáknak sikerült visszaszerezniük őket – igaz, nehéz és hosszú tárgyalások után, 2000. december 23-án visszaszármaztatták az iratokat a Grand Orient-nak. Az ultratitkos moszkvai raktár gazdagságáról fogalmat alkothatunk magunknak egyetlen adat alapján: 7 km hosszan sorakoztak a polcokon az értékes dokumentumok ezrei. Persze, maradtak még Moszkvában iratok, így az egyik legértékesebb, a Grand Orient XVIII. századi fondja és több zsidó egyesület hagyatéka, melyeknek sorsáról a francia fél további tárgyalásokat szorgalmaz.)

Ennek a szerteszéjjel burjánzó, bonyolult tematikának a lezárását a l’Histoire szerkesztősége úgy oldotta meg, hogy interjút készíttetett Maurice Agulhon-nal, a Collčge de France nagy tekintélyű professzorával, s ennek szövegét a különszám végére illesztette (La Franc-Maçonnerie reste une énigme. A szabadkőművesség továbbra is rejtély. 106–107. old.). Arra a kérdésre, nem találja-e paradoxnak azt a jelenséget, hogy a szabadkőművesség a XIX. század közepétől kezdve a köztársaság lelkes támogatójává lett, ugyanakkor továbbra is ragaszkodott szertartásaihoz és a titok, a titkolózás bizonyos formáihoz, Agulhon a következőképpen válaszolt; “Ez valóban probléma. Nekem úgy tűnik, hogy egy társaság, amelyik egyszerre akar demokratikus és racionalista lenni, nehezen tudja ezt összeegyeztetni tanításának ezoterikus jellegével és misztikus szemléletével.... Azok közé tartozom, akiknek ez a paradoxon továbbra is talány marad, akár igazunk van, akár tévedünk” (106. old.). A professzor a beszélgetés során taglalta a Harmadik Köztársaság nagy korszakát, a szervezet virágkorát, a köztársaság megszilárdulásához való nagy hozzájárulását, majd így folytatta: “Ezt a funkcióját elveszítette, amikor a politikai pártok lejáratták magukat. Ettől kezdve a szabadkőművességnek nem lehetett közvetlen politikai szerepe. Nagyon tudatosan átváltozik egy egészen más irányú kutatás helyévé: filozófiai, etikai kérdésekkel foglalkozik, sokkal inkább eszmék és tervek laboratóriuma, semmint politikai szervezet” (107. old.). A kérdező végezetül azt firtatta, hogy tulajdonképpen milyen szolgálatot tett ez az irányzat Franciaországnak. “Ha mindenki úgy gondolja, miként én, hogy a demokratikus, liberális és világi köztársaság létrehozása haladást jelentett, nem kétséges, hogy a szabadkőművesség hozzájárult ehhez, pozitív volt a szerepe – anélkül, hogy ennek a fejlődésnek fő résztvevője lett volna” (107. old.).