A skizofrénia egyoldalú megközelítése ellen.

Bevezetõ elmélkedés

Be kell vallanom, meglepõdtem, amikor egy pszichiátriai betegek családtagjait tömörítõ szervezet által szervezett konferencia után a gyógyszergyár jelenlévõ képviselõje felkért, hogy írjak véleményt a szóban forgó anyagról. Nálunk még nem túl gyakori, hogy megkérdezik a "felhasználók", "fogyasztók" véleményét. Így a felkérésnek tulajdonképpen örülnöm kellett volna, s mégis nagyon ambivalens érzésekkel eltelve vártam a postát az írással.

Bevallom, tele voltam gyanakvással: mit akarhat egy profit orientált multi az én véleményemmel? Tényleg arra kíváncsiak, hogy én mit gondolok a tájékoztatójukról, vagy valami más érdek vezeti õket? Esetleg, - érzékelve az idõk változását - úgy gondolják, fontos lenne valamiféle "felhasználói legitimáció" a magyar nyelvû megjelenésre szánt anyaghoz?

A gyanakvás nem jó kiindulás, ha érdemi véleménycserére készülünk. A legtöbb, amit tehetek saját gyanakvásom ellen, meg azok gyanakvása ellen is, akik elolvassák, amit én írok, hogy feltárom és nyilvánosságra hozom a véleményemet, kendõzetlenül, de indokolva.

Mindenekelõtt tisztázni kell, hogy kinek a véleménye következik az alábbiakban. Semmiképpen sem "a felhasználók" álláspontját adom közre. Ilyen ugyanis - Istennek hála - nem létezik. Csak korunk elidegenített, az egzakt tudományosság látszatát minden fölé helyezõ pszichiátriája képes elhinni, hogy a pszichiátriai betegek egyformák (hiszen betegségük a meghatározó tulajdonságuk). Ezzel szemben a valóságban egyének vagyunk, nagyon különféleképpen vélekedünk ugyanazokról a kérdésekrõl, nagyon is egyéni problémáink vannak. Csupán az közös bennünk, hogy a pszichiátriával ápolti kapcsolatba kerültünk, sokunk élete ennek kapcsán marginalizálódott, már a "másodrendû állampolgár" státuszért is harcot kell vívnunk.

Az a tény, hogy egyik alapítója voltam a krónikus pszichiátriai diagnózissal (fõként a szkizofrénia különbözõ válfajaiéval) élõket tömörítõ Lélek-Hang Egyesületnek, s annak elnöke vagyok, hogy nemzetközi szinten is dolgozom a pszichiátria (volt) használóinak és túlélõinek mozgalmában, nem jogosít föl arra, hogy a magam véleményét a felhasználói oldal sajátjaként adjam elõ. Ráadásul szkizofrén sem vagyok, igaz, feleségem ezt a címkét érdemelte ki az ellátórendszerben, végsõ soron tehát (önként vállaltan) együtt élek egy krónikus szkizofréniával élõ emberrel. Az õ problémáival. Az õ gyógyszerével.

Ami következik, az tehát az én személyes nézõpontom; egy pszichiátriaviselt ember, aki civilben fizikus, válaszol (ahol teheti, szakirodalmi hivatkozásokkal) a gyógyszergyár "Iránymutató-"jára.
 

Szakértõi konszenzus?

A beteg- és családtag tájékoztató címe azt a benyomást kelti, mintha a szakemberek körében létezne valamiféle konszenzus a szkizofréniáról. Nyílván nem várható el az "Iránymutató" megcélzott olvasóközönségétõl, hogy szakirodalmi kutatómunkát végezzen az abban leírtakkal kapcsolatban. Joggal fogja hát hinni, hogy a "szakértõk" egyetértenek abban, hogy "A szkizofrénia ugyanúgy az agy betegsége, mint a szklerózis multiplex, vagy az epilepszia.". Utalás sem történik arra, hogy a pszichiáterek véleménye távolról sem egységes, hogy "A pszichiátria kritikus helyzete az irányzatok egymással alig összemérhetõ sokféleségében, az eklektikus megoldásokra való hajlamban és a pszichiáterek egyet nem értésében nyilvánul meg." (Juhász és Pethõ, 1983. 808.)

Az "Iránymutató" él azzal a divatos gondolattal, hogy a szkizofrénia ugyanolyan testi megbetegedés, mint pl. a belgyógyászati kórképek, így "A betegség kezelése nagyon sok szempontból hasonlatos más - mondjuk belszervi kórképek, például a cukorbetegség, vagy az epilepszia kezeléséhez." Más helyütt: "A betegséget véglegesen meggyógyító módszert - akárcsak a cukorbaj esetében is - még nem sikerült megtalálni..."

Több problémám van a szkizofréniával élõk neuroleptikus kezelését a cukorbetegek inzulinkezeléséhez hasonlító érvelésmóddal. Tisztán módszertanilag nézve: az analógia erõsen sántít, míg ugyanis az egészséges szervezet inzulint termel, s az inzulinkezelésre szoruló embereknek valóban (abszolút vagy relatív) inzulinhiányuk van, addig az egészséges emberben nem termelõdik sem haloperidolum, sem risperidone, sem más neuroleptikus vegyület. Még az sem igaz, hogy az e vegyületek támadáspontját jelentõ dopaminreceptorok kóros volta lenne felelõs a szkizofréniáért: "A dopamin-elmélet alapvetõ feltevését azonban, miszerint a szkizofrénia tünetei mögött mindig egy általános agyi dopamintúlmûködés állna, a kutatási eredmények nem támasztották alá." (Bánki, 1994. 26.) Másrészt úgy gondolom, hogy - meglehet az ideologikus szlogen kitalálóinak szándéka ellenére - a szkizofréniával élõ emberek további devalválása következhet be, ha az "elme nélküli elmegyógyászat", a szkizofréniát az agy testi megbetegedésének hirdetõ biológiai pszichiátria hatása a közvéleményre megnõ. Félelmemben osztozik a brit Royal College of Psychiatrists elnöke, aki szerint a jelenlegi (világ)gazdasági helyzetben a szûkös egészségügyi szolgáltatásokért folyó harc kiélezõdik, s a krónikus pszichiátriai betegeknek kiemelt támogatást kell kapniuk, hogy hozzájuthassanak az ellátáshoz. A pszichiátriai diagnózisokat testi, fizikális betegségekké leegyszerûsítõ propaganda így nem csak a klienseknek, de a szakmának is ártalmára van. (Birley, 1991)

Furcsa képe támad a pszichiátriáról annak az olvasónak is, aki - akár egyszerû páciensként - végigkövethette pl. belgyógyászaink szemléletváltását az elmúlt évtizedekben. Miközben pl. a cukorbaj, a gyomorfekély és számos más belszervi kórkép esetén egyre inkább tért hódít az a fölfogás, hogy nincs egyetlen kiragadható ok ezen betegségek mögött, hanem több tényezõ összjátékára van szükség a betegség kifejlõdéséhez, s ezek között pszichések, életmódiak, szociálisak stb. is vannak, az "Iránymutató" határozottan és megfellebbezhetetlenül közli: "A szkizofréniát nem a rossz szülõi hatások, vagy személyes gyengeség okozzák. A szkizofrénia ugyanúgy az agy betegsége..." A "konszenzusra" jutott "szakértõk" szerint tehát a szkizofrénia még kevésbé "lelki", mint a belgyógyászati bajok, s ebben a szakértõk egyetértenek.(?) Bizonyára egészen más szakmáról írta Ozsváth: "Korunk orvostudományának nincs még egy olyan területe, mely ennyi ellentmondást, feszültséget hordozna magában, mint az elmegyógyászat. (Ozsváth, 1979. 243.)

Lehet persze, hogy csupán az a baj, hogy rosszul értelmezem a "szakértõ" fogalmát. De, ha a pszichiáterek annyira megosztottak, akkor az egyéb segítõ szakemberek bevonása a "szakértõk" közé eredményezhet-e nagyobb közmegegyezést? Nem is beszélve arról, ha õrült (de a civillizált országokban egyre inkább terjedõ) módon magukat a "szkizofréneket" is saját bajuk szakértõiként tekintjük (expert by experience). (van Doom, de Jong, 1997. 57.) Hiszen a "szkizofrén" az "Iránymutató" szerint is: "...úgy vélekedik, hogy nem beteg..."
 

A pszichotikus ember érvénytelenítése: tünettan

Kimerítõ felsorolását kapjuk a szkizofrénia tüneteinek. Nem érzem avatottnak magam, hogy ezzel vitába szálljak. Amit nem hagyhatok szó nélkül, az az attitûd: a tüneteket pusztán mint értelmetlen, érthetetlen és valóság nélküli jelenségeket szerepelteti. "A pozitív tünetek..., melynek normálisan nem szabadna jelen lennie." "Szkizofréniában szenvedõk érzékcsalódásaik kapcsán hallhatnak...olyan dolgokat, melyek a valóságban nem léteznek." "A dezorganizált tünetek...zavaros gondolkodás és beszéd, valamint az olyan viselkedés, amelynek nincsen értelme."

Nem új ez a fölfogás, valószínûleg Jaspers óta kötelezõ a szakmában a beteg ember tüneteinek értelem nélküliségét és érthetetlenségét vallani. (Jaspers, 1986) Logikus, konzisztens ez a hozzáállás az "Iránymutató"-ban: minekutána megtagadott minden "lelki" okot, s az agy fizikális betegségeként tárgyalja a szkizofréniát, nem szabad jelentést keresni a szimptómák mögött. Sõt, az egészséges agyú (lássuk be, innen egy-két lépés és jöhet: felsõbbrendû) emberek, akiknek semmi közösségük nincs a beteg agyú "szkizofrénekkel", nem is érthetnek az utóbbi viselkedésébõl semmit.

A negatív tünetek ismertetése szervesen illeszkedik be az eddigi okfejtésbe. "Érzelmi elsivárosodás...kevesebbet nevethetnek, sírhatnak." Természetesen nem zavarja meg az egyszerû olvasót annak közlésével, hogy máig véget nem ért vita dúl a szaksajtóban arról, hogy léteznek-e negatív szkizofréniás tünetek, avagy azok a kezelés (beleértve az elkülönítést, marginalizációt, a beteg szerep kizárólagossá válását, de a gyógyszerek mellékhatásait is) következményei-e.

A tünetek ilyetén szemléletébõl sok dolog következhet, de ezek egyike sem megnyugtató. Vezethet olyan "szakértõi naivitáshoz", amirõl az American Journal of Psychiatry egy cikke tanúskodik, melyet Warner idéz. (Warner, 1985) A szerzõ meggyõzõ tudományossággal bizonyítja, hogy szkizofréniával élõk képesek olyan emberi érzelmekre, mint a depresszió. "Fontos klinikai tény, hogy krónikus szkizofrének depresszióssá válnak, ha szembesülnek a közösségen belüli marginális helyzetükkel". E tudományos vizsgálódás elõtt a szerzõnek nyílván voltak kétségei a szkizofrének emberi kvalitását illetõen.

Az elidegenítés, amely nem más, mint az elmebetegeket embertelen körülmények közé elzáró, elrejtõ õsi reflex modernizált, humanizált változata (Barham, 1992), vezethet tömegpusztításhoz is. Közismert, hogy a náci Németországban mintegy százezer szkizofrén embertársunkat ölték meg. Az egyik túlélõ, Primo Levi próbálta megfejteni az auschwitz-monowitz-i tábor pszichiáterének motívumait. "Pannwitz magas, sovány, szõke...Amikor befejezte az írást, rám emelte tekintetét és engem nézett...Az agy, ami kormányozta azokat a kék szemeket és manikûrözött kezeket, így szólt: 'Ez a valami, ami itt van elõttem, egy fajhoz tartozik, amelyik nyilvánvalóan arra való, hogy elnyomják." (Levi, 1987) Dörner magyarázata szerint e tekintet "azzal a kérdéssel ostromolt mindenkit, hogy te ember vagy, vagy tárgy?" (Dörner, 1989) Valóban, ha a szkizofréniával élõket, az õ tüneteiket nem érvényesnek, nem emberinek, értelmetlennek minõsítjük, nehéz elhinnünk, hogy õk ugyanolyan emberi lények, mint a többiek. Még akkor is, ha csupán az agyuk beteg.

Van-e alternatívája annak a mainstream szemléletnek, amit az "Iránymutató" szélsõséges hûséggel közvetít? Van. Marius Romme, a maastrichti egyetem pszichiáter professzora tíz esztendõvel ezelõtt abból az alapfeltevésbõl kiindulva indította el a "Hangokat hallók" mozgalmát, hogy a pszichotikus tüneteknek értelmük van, mert értelmezhetõk az egyén élethelyzetével, és szociális kontextusával összefüggésben. (Romme, 1997 a) Azóta több országban többezer hangokat halló sorstársunk (köztük sok auditorikus hallucinációtól szenvedõ szkizofrénia diagnózisú ember) csatlakozott speciális önsegítõ csoportokhoz. Ezekben kidolgozott metodika alapján, egymást segítve tanulják meg, hogyan élhetnek együtt hangjaikkal. Hogyan lehetnek erõsebbek azoknál? Hogyan befolyásolhatják azokat? Egyharmaduk e közösségekben megszabadult a hangjaitól (bár korábban hosszas neuroleptikus kúrák már eredménytelennek bizonyultak sokuknál), egyharmaduk megtanult úgy együtt élni azokkal, hogy nem korlátozódik a hétköznapi életük, egyharmaduk helyzete változatlanul nehéz, de legalább van egy közösség, ahol nem (el)idegen(ített)ként, másként kezelik õket.

Romme hangsúlyozza, hogy az élethelyzettel összefüggésbe hozott, értelmes tünetfelfogás lehetõvé teszi, hogy az orvos, a terapeuta segítsen: ne a beteg fogyatékosságát növelje tovább, annak hangoztatásával, de segítsen megtanítani a klienst arra, milyen erõforrásai vannak, s azokat hogyan hasznosíthatja élete rendbetételére. (Romme, 1997 b)

A pszichiátriai betegek önsegítõ csoportjaiban szintén az a jellemzõ, hogy a tünetekben valami értelmet, pozitívat, hasznosat keresnek. Ezt és az ember erõsségeit hangsúlyozzák, s a további fogyatékosság okozás helyett alkalmassá próbálják tenni problémái kezelésére. Nem elidegenítik a tüneteit az egyéntõl, nem azt közvetítik, hogy azokon úgysem tud változtatni, hanem egymást segítik abban, hogy minél autonómabb lényekként élhessék meg emberi egzisztenciájukat.
 

A szkizofrénia kezelése

Az elõbbiekben ismertetett gondolatmenetbõl (a szkizofrénia az agy betegsége, lelki tényezõknek fontos, oki szerepük nincs, a tünetek idegen, érthetetlen, értelmetlen emberekké teszik az e betegségben szenvedõket) következik, hogy a kezelés elsõdlegesen pszichofarmakonokkal történik. A találó (és biokémiailag is korrektebb) neuroleptikum név helyett az eufémisztikusan csengõ, de sokkal kevésbé igaz antipszichotikum elnevezést használja a tájékoztató anyag. Azt hiszem, ez az egyetlen inkonzisztencia az "Iránymutató"-ban, ez eltérés az egyébként következetesen végigvitt biológiai megközelítéstõl. Persze érthetõ inkonzisztencia, hiszen vonzóbbá tehetõ a portéka, ha a fogyasztókban, ill. azok családtagjaiban (akiknek gyakran dolga, hogy meggyõzzék a beteget, aki nem akarja azt bevenni, a gyógyszer szedésérõl,) azt a benyomást keltik, hogy itt kifejezetten a pszichózis ellen ható gyógyszerekrõl van szó. Beleesik abba a hibába is, hogy miután korábban korrektül elmondta, a szkizofréniát gyógyítani ma nem tudják, most mégis úgy fogalmaz: "Elõsegítik a betegségre jellemzõ téveseszmék, hallucinációk és gondolkodászavarok gyógyulását" (Kiemelés tõlem GG)

Valójában a neuroleptikumok nem specifikus antipszichotikus szerek. Egészséges emberben éppúgy hatnak a dopaminreceptorokra (vagy azok megfelelõ alrendszerére). (Bagdy és tsai, 1986) (Breggin, 1993) Másrészt, messze nem minden pszichotikus élményt megtapasztaló embernél szûnteti meg a tüneteket. Delespaul szerint kb. a kezeltek egyharmada non-reszponder. (Delespaul, 1997)

Az "Iránymutató"-ból megtudjuk, hogy: "Mindenképpen szedni kell a gyógyszert! Még akkor is, ha az illetõ már hosszú ideje látszólag jól van, a gyógyszer elhagyása visszaesést eredményezhet!" Utalok ismét a fogalmazás árnyaltságára, "ha...látszólag jól van..." (Kiemelés tõlem GG) Valójában tehát, aki egyszer szkizofrénné vált, az már sohasem lehet jól? Elébünk rajzolódik itt egy mozzanat a krónicitás eredetérõl. Így lehet per definitionem életfogytiglani beteget konstruálni, s kialakítani egy testi (s a betegszerep kizárólagossá válásával lelki, szellemi) függést a gyógyszertõl (s az ellátórendszertõl). (V.ö. Eisenberg, 1988)

Nem tudjuk meg ellenben, hogy a gyógyszerelhagyás utáni visszaesésben mekkora szerepe van a gyógyszertõl kialakult biológiai függésnek. Sok jel utal arra, hogy hosszabb idejû neuroleptikus kezelés után a receptorok irreverzíbilis változása következtében elvonási tünetek lépnek fel. (Breggin, 1993. 108-109.) Ezeket nagyon könnyen össze lehet téveszteni a szkizofrénia tüneteivel, mint ahogy az általában történni szokott, s megemelt gyógyszeradaggal folytatják a kezelést.

Tájékoztatást kapunk arról, hogy mikor indokolt a kórházi kezelés, és mikor a járóbeteg gondozás. Nagyon helyesen megemlíti, hogy a kórházi elbocsátást követõ elsõ hat hónapban kiugróan magas az öngyilkosságok száma. Hozzátenném, hogy a késõbbiekben is számolni kell öngyilkossági kísérletekkel. Ezt a tájékoztató a betegség tünetének tartja: "...az öngyilkossági gondolat a betegség része, annak valami módon tünete...". Nem említi meg, hogy nem lezárt kérdés, vajon a neuroleptikus kezelés maga nem okozhat-e depressziót. (Bitter, 1995) (Breggin, 1993) Azzal sem foglalkozik, vajon az életfogytiglanra "tervezett" betegszerep, a marginalizálódás tudatosodása nem járul-e hozzá az elsõ hat hónapban kiugróan gyakori szuicídumokhoz.

Hazai viszonyok között már-már megmosolyogtató, amit az Ideggondozók munkájáról olvashatunk: "Minél több információt, módszert, eljárást, gyakran apró trükköket ismertetnek az érintettekkel, amelyek mind a szkizofréniával való megküzdést szolgálják". "A betegek számára a fenntartó kezelés alatt nagy segítséget jelent a terápiás célzatú csoportos kezelés..." Ugye, szép lenne, ha egy átlagos körülmények közt dolgozó Pszichiátriai Gondozóban minderre mód lenne?

Hasonlóan illuzórikus képet kapunk a pszichoszociális rehabilitáció és a nappali kórházak lehetõségeirõl: "...ahol a beteg a hét 3-5 napja során napközben, mint valamiféle munkahelyen, sokféle fél, vagy egész napon át tartó terápiás programban vesz részt." Persze a fõ cél itt is: "...a gyógyszer bevételének biztosítása..."
 

Gyógyszermellékhatások

Meglepõ, de legelégedettebb a neuroleptikumok mellékhatásairól szóló résszel vagyok. (Az már csak fáradtságom miatt jut eszembe, hogy ennek anyagi oka is lehet: sokba kerültek a - hosszú idõn keresztül tagadott, majd elbagatellizált tardív diszkinézia miatti - perek eredményeként fizetendõ kártérítések. (Brown, Funk, 1986))

Közelebbrõl megvizsgálva a több oldalnyi táblázatot, amely nem csak a mellékhatások nevét, de azok tömör, lényegretörõ leírását is megadja, mégis támad problémám. "Hosszú távú szedésük néha tardív diszkinéziának nevezett mellékhatás-csoportot eredményezhet..." A 30-50%-ot (Schatzberg, Cole, 1986) (APA, 1980) "néhának" nevezni kissé megtévesztõ. Nem tesz említést arról, hogy ez a mellékhatás valójában a gyógyszer által elõidézett szervi agykárosodás, s jelenleg gyógyíthatatlan. (Helyette nagy dózisú E vitamin kúrát ajánl!)

Nem esik szó az agranulocytosisról, ami pedig különösen az atípusos neuroleptikumoknál nem elhanyagolható kockázat.

Összességében elõnyére vált volna e résznek, ha a mellékhatások gyakoriságát statisztikai adatokkal jellemezte volna. Persze ekkor valószínûleg el kellett volna gondolkodnia az olvasónak, hogy olyan gyógyszereknél, amelyek a betegséget meggyógyítani nem tudják, de ilyen sokféle, köztük súlyos mellékhatásokkal bírnak, s nem is ritkán, nem kellene-e megadni a betegnek a jogot, hogy alternatívákat keressen. Kevésbé lenne elfogadható, hogy a mellékhatások ellenére is a gyógyszert szedni kell, esetleg újabb, a mellékhatásokat megcélzó szerekkel kiegészítve.
 

Ami nagyon hiányzik

Semmit nem találunk arról, hogy vannak a gyógyszeres kezelésnek alternatívái. Sõt, az írás azt sugallja, hogy nincsenek. A nagyon röviden elintézett ismertetés a pszichoterápiáról és pszichoszociális lehetõségekrõl arra utal, hogy ezeknek csak kiegészítõ szerepük lehet. Semmit nem tud majd meg az ezen "Iránymutatón" nevelkedett sorstárs és hozzátartozója arról, hogy vannak szakemberek, akik szerint: "Nyílvánvaló ugyanis, hogy a gyógyszerek és a különbözõ aktív kezelési eljárások nem képesek úgy "átnyúlni" a magasabb - a lelki - kategóriába, hogy ott alapvetõ, specifikus megoldást eredményezzenek." (Kovács, 1989)

Nem tudja meg, hogy a hallucinációk miatt nem feltétlenül kellene kórházba vonulnia és életfogytig gyógyszerekkel élnie. Nem tudja meg azt sem, hogy több ezer társa a világ több országában megtanul mellékhatás-mentesen megbirkózni a hangjaival. Nem tudja meg, hogy létezik a világban ilyen, kidolgozott metodikájú, tudományosan vizsgált alternatíva. Marad helyette a gyógyíthatatlan betegségbe való beletörõdés, vagy a csodavárás, esetleg a kuruzslókba vetett vakhit és csalódás.

Hiányzik a könyvbõl mindaz, amit a pszichiátria felhasználói és egykori felhasználói hoztak létre önmaguk és társaik megsegítésére. (Chamberlin, 1988)

Végül, teljesen hiányzik a választás lehetõsége. Szerencsére a törvényi szabályozás több választást enged meg, mint az az "Iránymutató" alapján kiderül. Nem veszélyeztetõ állapotú beteg visszautasíthat kezelést, sõt júliustól lehetõség lesz elõre nyilatkozni, hogy mit szeretnénk (és mit nem), ha veszélyeztetõ állapotba kerülünk. Fontos tudnunk ezt, mint ahogy azt is, hogy egy bécsi felmérés szerint 100 pszichiáter és szakápoló közül 31 elutasítaná a neuroleptikus kezelést, ha õk kerülnének veszélyeztetõ állapotba. (Amering és tsai, 1997)
 

Összefoglalás, következtetések

Az "Iránymutató" a fentiekben kifejtettek alapján szerintem nagyon egyoldalú, s emiatt félrevezetõ írás. Szinte provokálja azokat, akik - esetleg azért mert maguk is érintettek - árnyaltabban kénytelenek látni a szkizofrénia problematikáját. Provokálja arra, hogy gyógyszerellenes álláspontra helyezkedjenek.

Pedig azt gondolom, hogy a valódi kérdés nem a gyógyszerek körül van. Vannak, és lesznek, akik - vállalva a mellékhatásokat is - gyógyszerek segítségével akarják szenvedésüket csökkenteni. Mások segédeszközként folyamodnak hozzá, hogy rendbetegyék életüket. És vannak, és lesznek, akik inkább vállalják a szenvedést, mint a mellékhatásokat. (Eszembe jut olasz barátom, aki boldogan hallucinál, és hálás Istennek, hogy elmúlt az életét lehetetlenné tevõ tardív diszkinéziája.)

Az igazi kérdés az, hogy miért éri meg a társadalomnak az emberi (pszichés, spirituális, egzisztenciális stb.) szenvedés egyoldalú megközelítése. Hogy mi értelme és haszna van a "bolondok" kiközösítésének? Hogy a civilizált világban miért jár sokkal több szenvedéssel és sokkal rosszabb prognózissal a szkizofrénia, mint a fejlõdõ országokban? Hogy miért és kinek éri meg a szkizofrénia tüneteit eleve érthetetlennek és értelmetlennek feltûntetni, s ezáltal a szkizofréniával élõket félelmetessé tenni? Hogy mi haszon származik a pszichiátria "lélektelenítésébõl"? Hogy komoly anyagi és technológiai erõforrásokat miért állít az emberiség ilyen célok szolgálatába? Hogy miért költi sokszorosát a hajléktalan pszichotikusok kényszergyógyszerelésére, mint hajlék teremtésre?

Tudjuk, a népesség egy százaléka szkizofrén. A betegség részletes eredetét, okát még nem ismerjük. Az olvasó is"elkaphatja". Meg, a mai világban hajléktalanná is válhat. Talán érdemes e kérdéseken elgondolkodnia.
 

Irodalom

JUHÁSZ Pál - PETHÕ Bertalan (1983): Általános pszichiátria, Medicina, Budapest
BÁNKI M Csaba (1994): "Szkizofrénia: neurotranszmisszió és farmakoterápia". In: Bitter István-Füredi János (szerk.): Szkizofrénia, Cserépfalvi-Psychoedu-catio, Budapest, 24-43.
BIRLEY, J.L.T. (1991): "Psychiatrists and citizens". British Journal of Psychiatry, 159., 1-6.
OZSVÁTH Károly (1979): "A pszichiáter, a betege és a közösség". In: Vereczkei Lajos-Jóri János (szerk.): Filozófia, ember, szaktudományok, Akadémiai, Budapest
VAN DOOM, Wouter - DE JONG, Myra (1997): "Expert by experience". In: Abstracts: Cornerstones for Mental Health, World Congress of the World Federation for Mental Health, 6-11 July, 1997, Lahti, Finland, Finnish Association for Mental Health, Helsinki
JASPERS, Karl (1986): "Általános pszichopatológia". In: Pethõ Bertalan (szerk.): Pszichiátria és emberkép, Gondolat, Budapest
WARNER, R. (1985): Recovery from Schizophrenia, Routledge, London
BARHAM, Peter (1992): Closing the Asylum, Penguin, London
LEVI, Primo (1987): If this is a man, Abacus, London
DÖRNER, K. (1989): Tödliches, Mitleid, Verlag Jakob van Hoddis, Gütersloh
ROMME, Marius (1997 a): "Understanding Psychotic Symptoms". In: Abstracts: Cornerstones for Mental Health, World Congress of the World Federation for Mental Health, 6-11 July, 1997, Lahti, Finland, Finnish Association for Mental Health, Helsinki
ROMME, Marius (1997 b): "Understanding Voices". In: Abstracts: Cornerstones for Mental Health, World Congress of the World Federation for Mental Health, 6-11 July, 1997, Lahti, Finland, Finnish Association for Mental Health, Helsinki
BAGDY Gy., BITTER I., PERÉNYI A., SZÁDÓCZKY E., ARATÓ M. (1986): "A prolaktinválasz, a szérum dopamin-beta-hidroxiláz-aktivitás, a mellékhatások, az íráspróba és a gyógyszerkoncentráció alakulásának vizsgálata egyszeri dózis Haloperidol után". Ideggyógyászati Szemle, 39, 7, 288.
BREGGIN, Peter (1993): Toxic Psychiatry, Fontana, London, 65-75.
DELESPAUL, Philippe (1997): "Towards Realistic and Ecologically Valid Treatment Strategies". In: Abstracts: Cornerstones for Mental Health, World Congress of the World Federation for Mental Health, 6-11 July, 1997, Lahti, Finland, Finnish Association for Mental Health, Helsinki
EISENBERG, Leo (1988): "The social construction of mental illness". Psychological Medicine, 18, 1-9.
BITTER István (1995): "Szkizofrén betegek depressziója". In: Arató Mihály (szerk.): Depresszió, Cserépfalvi-Psychoeducatio, Budapest, 81-97.
BROWN, Phil - FUNK, Steven (1986): "Tardive Dyskinesia: Barriers to the Professional Recognition of an Iatrogenic Disease". Journal of Health and Social Behaviour, 27, 116-132.
SCHATZBERG, Alan - COLE, Jonathan (1986): Manual of Clinical Psychopharmacology, American Psychiatric Press, 99.
AMERICAN PSYCHIATRIC ASSOCIATION (1980): Tardive Dyskinesia, American Psychiatric Association, Washington DC
KOVÁCS Sándor (1989): TÉVELYgések, Magvetõ, Budapest, 84-85.
CHAMBERLIN, Judi (1988): On our own, MIND, London
AMERING, Michaela - DENK, Elisabeth - GRIENGL, Hemma: " 'Psychiatric wills' of psychiatric professionals". In: Abstracts: Cornerstones for Mental Health, World Congress of the World Federation for Mental Health, 6-11 July, 1997, Lahti, Finland, Finnish Association for Mental Health, Helsinki
 

A szerzõ a Lélek-Hang Egyesület elnöke, a European Network of (ex)Users and Survivors of Psychiatry elnöke, valamint a European Network on Constraint and Collaboration in Psychiatry vezetõségi tagja