„…Miközben felvillannak előttünk e földalatti világ elemei, a fenti villanásokról, az emberek, az ember és a fenti környezet közötti távolságról, elidegenedettségről beszélnek. A kiállítás első képei 1980-ban készültek New Yorkban, s akár a későbbi párizsi, londoni, prágai, berlini felvételek, tárgyilagos, mondhatni szenvtelen hangon számolnak be készítőjük ambivalens érzéseiről. Egy sajátos archeológiai kutatás eredményei, tárgy-, vagy éppen műtárgyfotók…”

    (P. Szabó Ernő: Labirintus – Fotóm?vészet, 1984/4)

Kedves István!

Szeretem a metrot.
Hogy utazni is lehet rajta – nem érdekes.
Klasztrofóbiára hajlamos lévén, azt erősítette meg bennem, egy – különben érdektelen sci-fi regényrészlet, ahol a főhőst végtelen hosszúságú, metrószerű járatokon viszik a föld alá, talán büntetésből, de mindenesetre egy a felszínen mindent elpusztító háború elől menekítve, mélyen a föld alá és örökre.
A Hajas gesztusok szintjén is igen nagy hatással volt rám, is, írtam. .mondd ha tudsz ennél fontosabbat. Valahova mentünk, és választani kellett autóbusszal vagy metróval utazzunk, és anélkül, hogy én kifejtettem volna – megérezte klausztrofóbiámat és döntött: menjünk metróval, a föld alá.
Azóta szeretem a metrót.
És idetartozik egy másik történet, hogy a fenti félreérthetetlen legyen. Egy este, sötét volt már legalábbis, bejött a GM-be. Sápadt volt, nagyon erős feszűltség áradt belőle, idegesen ivott egy gyors rumot. Kérdeztem mia gáz. Elmesélte, hogy a Golgota téren jött keresztül gyalog (ahol, mint tudjuk elég gyakran volt található egy-egy hulla és a többi…), és elkezdtett rettenetesen félni magától, mert megértette, hogy ő még az istentől sem fél.
Remélem már meséltem ezt a két, összetartozó történetet neked.
Metro fotóidnak az a paradoxona – mint tudjuk –, hogy nem kihalt helyszínekről van szó, elsősorban azért, mert te ott vagy. Ez nem abból a szempontból érdekes, hogy mi van, ha jelzed magad, más fotók lennének stb.. Azért érdekes, mert átjön a fotókon, hogy ez egy mesterséges – kivárt pillanat, erőltetett, ha úgy tetszik manír, és ez adja meg a stílusát, nekem legalábbis. Nekem ezért fontosak, ha tetszik. Különben, e nélkül egy olcsóbb metafórává váltak volna. Ha átnézem magamban elkészült kollekciódat – ami még nincsen készen – eszembe jut egy hatás amivel úgy érzem számolnod kell a majdani kiállításokon, albumokon, és díszbemutatókon. Ez a hatás valami turisztikai irigységnek nevezhető. Magam múltkor éreztem – ezt a különben a környezetben régóta tapasztalt effektet – egy magyar élfényképész távoli országban készített fotóalbuma láttán, a fotók szokásos színvonalu riport, művész felvételek voltak. Jót nyaralt a pasi – mondtam magamban, nem csekély irigységgel, ahelyett, hogy azt mondtam volna elismerően: ez egy világlátott ember. Sven Hadin fotói láttán ilyesmi soha nem jutott az eszembe. Ez a téma, minek csak aránylag lényegtelen részlete, mindenesetre tünete a „turisztikai-irigység” egy sokkal szélesebb kulturális kérdéskörhöz tartozik. Ez az irigység természetesen elismerés és a műtől független kulturális fétisképződés problematikájához tartozó. Figyelmen kívül nem hagyható szempont.

Metro sorozatod erénye, hogy – durván fogalmazva – politikai, ökonómiai, topográfiai stb… attitüdöket, különbségeket nem vesz figyelembe, egy általános közhellyel élve kozmikus kihaltságot, pontosabban kiürítettséget sugall, annak a strukturáját. Formailag is, a mellett és annak ellenére is. Ez szerintem nem biztos, hogy igaz, s ezért sajnálom, hogy a moszkvai metro hiányzik, ez egyben a te teszted is lehetne.
Lejárt az ügyeletem – mosolygok éppen.

        Viszlát a csőben
 

(Papp Tamás levele Halas Istvánhoz, 1982.március 2-án)