SZEMLE

Oldalak: 338 339 340 341 342 343 344

Kiefer Ferenc, Jelentéselmélet

Corvina, Budapest, 2000. 381 lap

A modern jelentéskutatásban a legkülönbözőbb irányzatok vannak jelen, amelyeknek jelentés- és szemantikafelfogása nemcsak számos ponton különbözik, hanem ütközik is egymással. Ezért egy saját jelentéselméleti felfogás kifejtése viszonylag átfogó körkép megrajzolását, az egyes [338] irányzatok elképzeléseinek állandó egymásra vonatkoztatását, az irányzatok közötti eltérések, viták bemutatását és folytonos állásfoglalást igényel. Kiefer Ferenc Jelentéselmélet című munkájában ezt a feladatot végzi el: úgy fogalmazza meg a saját szemantikai felfogását, hogy integrálja mindazt, ami számára a különböző irányzatok eredményeiből a maga elképzeléseinek megfelel, és egy strukturális (vagy nyelvészeti) jelentéselmélet kereteibe beépíthetőnek tűnik. A szerző ebben a munkában egyben összegzi, kiegészíti és újragondolja mindazt, amit a korábbi években a jelentéselmélettel kapcsolatos írásaiban megfogalmazott.

A szerző a jelentésviszony jellegének felfogása alapján három fő irányzatot (formális, kognitív, strukturális) különít el, és bemutatja azt is, hogy ezek az irányzatok sem egységesek. Közülük egyiket sem utasítja el, mivel azt vallja, hogy mindegyiknek megvan a helye a modern jelentéskutatásokban, bár a maga részéről a rendszerszemlélet alapján a strukturális (vagy nyelvi) szemantika mellett foglal állást. A formális nyelvészet térhódításának korában, amikor egyesek számára ’modern’, ’formális’ és ’egzakt’ lényegében egymástól elválaszthatatlan fogalmaknak tűnnek, üdítően hat, hogy Kiefer Ferenc a modernet nem azonosítja a formálissal (a könyv bevallottan nem a formális szemantikáról szól), bár természetesen felhasználja a formalizálás eszközeit is, éppen úgy, mint ahogyan beépíti az alapvetően strukturális felfogású munkába a kognitív szemantika bizonyos eredményeit is. Ezért ez a könyv azok számára is érdekes, akik ugyan kevéssé érdeklődnek a logikai szemantika iránt, azonban szívesen tájékozódnának a mesterség mai állásáról a nem formális szemantika terén. Az olvashatóság szempontjából külön említést érdemel a szerzőnek az az erénye, hogy bonyolult és elvont témákról is világosan és áttekinthetően értekezik, így a könyv — elméleti igényessége ellenére is — jól olvasható és követhető, sőt élvezetes olvasmány.

Míg a formális vagy logikai szemantika negligálja a szó jelentését, és csak a mondat jelentését veszi alapul, a kognitív szemantikában pedig a szó áll a vizsgálódások középpontjában, a strukturális szemantika mind a szó, mind a mondat szintjét vizsgálja. Ennek megfelelően a tizenkét fejezetből álló kötetben a két első, bevezető fejezet (A jelentés leírásának módjai, Szemantika vagy pragmatika?) után szó- és mondatszemantikai témákat feldolgozó fejezetek egyaránt helyet kapnak. Három fejezet irányzatokhoz kötve mutatja be a mai szószemantikai kutatásokat (A komponenses elemzés, A prototípus-elmélet és a kognitív szemantika, A poliszémia és a kétszintű szemantika), majd három fejezet (A főnév, A melléknév, Az ige) az alapszófajok szemantikáját tárgyalja. Az utolsó négy fejezet (A mondat időszerkezete, Aspektus, akcióminőség, eseményszerkezet, A modalitás, Az előfeltevések) jórészt a mondatszemantikai kutatásokhoz kötődik, bár ezeken belül néhány alfejezet érint a szóképzéssel, illetve az egyes szófaji kategóriákkal (főként az igével) összefüggő kérdéseket is. Minden fejezet végén rövid összefoglalás segíti a leglényegesebb összefüggések megértését, „Olvasnivaló” címmel pedig az érintett témákhoz kapcsolódó, azokat részletesebben tárgyaló legfontosabb szakkönyvekről kapunk tájékoztatást.

Az első fejezet (A jelentés leírásának módjai) a három fő irányzat jellegzetes jelentésfelfogását és az egyes irányzatokhoz kötődő kutatási témákat mutatja be. A strukturális szemantika kapcsán felsorolja és röviden jellemzi az ebben a keretben hagyományosan vizsgált jelentésviszonyokat is (szinonímia, hiponímia és hiperonímia, inkompatibilitás, ellentmondás, antonímia, gyenge implikáció, előfeltevés, konvencionális implikatúra). Annak ellenére, hogy a strukturális szemantikában a szószemantika Kiefer Ferenc szerint is megtartotta központi szerepét, a fenti felsorolásból is kitűnik, hogy az ebben a keretben vizsgált jelentésviszonyok közül csak azok kerültek bele ebbe a fejezetbe, amelyek a kijelentések közötti viszonyok alapján értelmezhetők: „Mivel azonban a kijelentések között fennálló jelentésviszonyokat pontosabban tudjuk meghatározni, ma a szószemantikából ismert jelentésviszonyokat is kijelentések közötti viszonyként fogalmazzuk meg.” (25). Így a szinonímia értelmezése nagyon szikár, a poliszémiáról pedig itt egyáltalán nincs szó, mert a fenti megközelítésben nem tárgyalható (bár ennek a jelenségnek a kétszintű szemantika kapcsán később külön fejezetet szentel a szerző). Hasonló okok, valamint az ide tartozó jelenségek vélt vagy valós szabálytalansága miatt a szinkrón rendszer jelentésösszefüggései kapcsán nem esik [339] külön szó a metonímiáról és a metaforáról sem. (Ezeket a jelenségeket csak a későbbiekben, a kognitív szemantika és a poliszémia kapcsán tárgyalja majd a szerző.)

A strukturalista és a strukturális szemantika közötti fontos különbségtétel kapcsán Kiefer Ferenc kitér arra is, hogy a strukturális szemantika a jelentésváltozás kérdéseivel nem foglalkozik, mivel a jelentésváltozásban nem lát szabályosságot: „A strukturalista szemantika különbséget tett szinkrón és diakrón szemantika között, utóbbi a jelentésváltozások rendszerezésével és magyarázatával foglalkozott. Tekintettel arra, hogy a jelentésváltozások nem jelezhetők előre, szabályokba nem foglalhatók és egzakt módon nem vizsgálhatók, a strukturális szemantika a jelentésváltozás kérdéseivel nem foglalkozik. Ez még inkább érvényes a logikai szemantikára, egyedül a kognitív szemantika tekinti feladatának a jelentés diakrón szempontjainak vizsgálatát is.” (35). Ezen a ponton nem teljesen világos, hogy a szerző, aki alapjában véve a strukturális szemantika nézőpontját vallja a magáénak, vajon ebben a kérdésben is teljes mértékben osztja-e ennek az irányzatnak az álláspontját — ha igen, ez a diakrón szemantika negligálását, sőt elvetését jelentené. Nézetem szerint — bár az egyes szavak jelentésének változása valóban gyakran szabálytalannak és nem megjósolhatónak látszik — a lehetséges változások szintjén megállapíthatók jellegzetes jelentésváltozási típusok, illetve mechanizmusok (így például a metafora és a metonímia típusai), amelyek nem függetlenek a szinkrón rendszerben tapasztalható jelentésösszefüggésektől. Egy jellegzetes jelentésváltozási mechanizmus, a konceptuális eltolódás kapcsán a könyv ötödik fejezetében szóba is kerül a metonímia egy fajtájával összefüggő úgynevezett szabályos poliszémia jelensége, így a szabálytalanság és a kiszámíthatatlanság ott már főként a metafora tulajdonságaként fogalmazódik meg.

A második fejezet (Szemantika vagy pragmatika?) arról szól, hogy érdemes-e és lehet-e különbséget tenni szemantika és pragmatika között. Ebben a tekintetben a különböző irányzatok ismét más-más megoldásra jutnak. Így például a formális szemantikának azok az elméletei, amelyek az igazságfeltételek mellett más formális eszközöket is elfogadnak, sajátos módon mindent szemantikának tartanak, ami formálisan ábrázolható. „Ebben a megközelítésben a szemantika szempontjából a pragmatikának egy tekintélyes része eddig még fel nem tárt területnek számít, de csak idő kérdése, hogy beépüljön a szemantikába: a pragmatika ezek szerint csak az egyelőre meg nem ragadható jelentéstani jelenségeket foglalja magában: a két diszciplína között tehát valójában nincs értelme különbséget tenni” (53). A strukturális szemantika ezzel szemben a szemantika és a pragmatika között határozottan különbséget tesz. A különbségtétel alapjának a konvencionalitást tekinti: a megnyilatkozásoknak a beszédhelyzethez, azaz a nyelvhasználathoz kötődő, tehát a társalgási maximák alapján kikövetkeztetett kommunikációs jelentése a pragmatika, míg a konvencionális, a nyelvi elemek viszonyára épülő, azaz a nyelvi rendszer szintjéhez kötődő jelentés a szemantika körébe vág. A két területet egymásra vonatkoztatva érdemes tárgyalni: a szerző ezt a kérdőmondatok példáján mutatja be. Annak ellenére, hogy vannak olyan esetek, amikor a szemantika és a pragmatika közötti határvonal nem húzható meg egyértelműen (pl. az ún. pragmatikai partikulák vagy az indulatszók esetében), a szemantika és pragmatika megkülönböztetésének nemcsak, hogy van értelme, de sok esetben nagyon hasznos is: Kiefer Ferenc például a deontikus (kötelező és megengedett) beszédaktusok kapcsán bizonyítja, hogy a két terület megkülönböztetése ebben az esetben lehetővé teszi a különböző lehetőség- és szükségszerűség-fogalmak egységes kezelését.

A harmadik fejezet a komponenses elemzés előzményeit és különböző típusait mutatja be. A szerző hangsúlyozza, hogy a szemantikai jegyek, amelyekkel a komponenses elemzés elsősorban az egy jelentésmezőhöz tartozó szavak jelentésének különbségét kívánja megragadni, nem lehetnek önkényesek, a szemantikai leírásoknak pedig tekintettel kell lenniük a jelöltség szempontjára, és tükrözniük kell a tárgyak dimenzionális tulajdonságait is. Emellett a mai komponenses elemzés a jelentésfelbontást, illetve a jelentés ábrázolását elemi predikátumok segítségével képzeli el. Ennek előnye, hogy a szójelentést formalizálhatóvá teszi, hátránya viszont, hogy nem alkalmazható bármilyen lexikai egységre: a nem tisztán relációs jelentésűek csak részben, a tisztán relációs jelentések teljes egészében felbonthatók ilyen módon, míg a tárgyak, a növények és állatok neve [340] egyáltalán nem bontható fel ilyenfajta jelentéskomponensekre. Kiefer Ferenc megmutatja, hogy a formális szemantika is él a jelentésfelbontás eszközével, de a pszichológiai realitás kritériuma helyett logikai kritériumokat használ a jelentéskomponensek meghatározásakor.

A fejezet második fele két sajátos jelentéskomponenses elemzési módszert ismertet: Jackendoff konceptuális szemantikáját és Wierzbicka jelentéselméletét. A szerző egészében egyik jelentéselméletet sem tartja elfogadhatónak, de mindegyikben talál olyan részleteket, amelyek gazdagíthatják a modern jelentésfelfogást. Jackendoff érdemét abban látja, hogy megmutatta: a szintaktikai szerkezetek szemantikai ábrázolása több szintű kell hogy legyen, illetve hogy kétszintű szemantikájával hozzájárult az ún. thematikus szerepek elméletének továbbfejlesztéséhez. Wierzbicka elmélete egészen sajátos helyet foglal el a modern jelentéselméletek között, mivel nem tesz különbséget tárgynyelv és metanyelv között, és formalizmusokat sem használ a jelentésviszonyok leírására. Univerzális szemantikai primitívumait teljes egészében a természetes nyelvekből vonja ki, jelentésleírásai pedig tulajdonképpen az értelmezett jelentéseknek a szemantikai primitívumok segítségével megfogalmazott parafrázisai. A szerző elismeri, hogy Wierzbicka jelentésparafrázisainak — minden problematikusságuk ellenére — van elméleti jelentőségük, mivel a jelentésfelbontást össze tudják kapcsolni a prototípus fogalmával, illetve tisztán nyelvi alapúak, és bár gyakran a naiv világképet tükrözik, nem azonosíthatók az enciklopédikus leírásokkal, mivel Wierzbicka azt vallja, hogy a nyelvi és nem nyelvi ismeretek mindig elválaszthatók egymástól.

Nézetem szerint a komponenses elemzést tárgyaló fejezetbe kívánkozott volna egy másik sajátos, mégpedig magyar jelentéselméletnek, nevezetesen Zsilka János jelentéselméletének a bemutatása is, annál inkább, mert bár Zsilka János nézetei alapvetően eltérnek a fentebb említett szerzők felfogásától, elméletének alapfeltevései mégis több szempontból párhuzamba állíthatók mind Jackendoff, mind Wierzbicka elképzeléseivel. Egyrészt Jackendoffhoz hasonlóan ő is hangsúlyozza a szintaxis és a szemantika összefüggését: elméletében úttörőnek számít az a mai tipológiában és szintaxiselméletekben egyre központibb szerepet kapó gondolat, hogy az igék lexikai szemantikai osztályozódása meghatározza szintaktikai viselkedésüket. Másrészt formalizmusokat nem használó jelentéselméletében a jelentéskomponensek éppúgy a naiv világképet tükrözik és éppúgy tisztán természetes nyelvi alapúak, mint Wierzbickáéban, azzal a lényeges különbséggel, hogy felfogásában a jelentéskomponensek nem rögzített univerzális szemantikai primitívumok, hanem a jelentések egymásra vonatkoztatásából előálló, egyszerre állandó és dinamikusan változó jelentéselemek. (Természetesen Kiefer Ferenc a maga érdeklődésének és szakmai felfogásának megfelelően válogatta ki azokat az elméleteket, amelyekkel részben vagy egészében egyet tudott érteni, vagy amelyeket valamilyen módon a maga számára használhatónak és a könyv gondolatmenetébe beépíthetőnek tartott. Mindamellett a szerző szempontjai helyenként talán mégis szűkebbre szabták a kereteket a kívánatosnál; én legalábbis sajnálom, hogy a magyar szemantika jelentős művelőinek a gondolataiból egyébként is viszonylag kevés került bele ebbe az átfogó munkába.)

A negyedik fejezet (A prototípus-elmélet és a kognitív szemantika) kritikailag tekinti át a prototípus-elmélet kialakulásának pszichológiai és filozófiai hátterét, főbb fogalmait és használhatóságának korlátait a nyelvi elemzésben. Ebben, illetve a következő fejezetben kapott helyet a metafora és a metonímia tárgyalása is. Bár Kiefer Ferenc a formális szemantika felfogásával szembehelyezkedve mintegy rehabilitálja a kognitív szemantika által is előtérbe helyezett metaforát („a metaforák a nyelvi jelentésnek nem periférikus jelenségei... A metaforák a nyelvi kreativitás legegyértelműbb jelei, a nyelvi jelentés lényegéhez tartoznak, annak alapvető jelenségei”, 102), a rendszerszerűség és a leírhatóság szempontjából a metonímiának nagyobb jelentőséget tulajdonít, és ennek megfelelően a metonímiáról és a szabályos poliszémia jelenségéről az ötödik fejezetben részletesebben is szót ejt, míg a metaforát mindkét fejezetben csak röviden tárgyalja. A kognitív szemantika legfőbb érdemének a szerző azt tartja, hogy ebben a keretben kerültek ismét a kutatás előterébe azok a jelenségek (a metonímián és metaforán kívül például a poliszémia is), amelyeket a modern, főként formális szemantikai irányzatokban elhanyagoltak. Kiefer Ferenc ugyanakkor [341] határozottan elutasítja a kognitív nyelvészet holisztikus ágának felfogását a nyelvi és a nyelven kívüli tudás elválaszthatatlanságáról. A két tudásfajta különbözőségére és elválaszthatóságára, illetve a prototípus-szemantikai elemzés korlátozott hatókörére a fejezet végén néhány saját elemzéssel mutat rá.

Az ötödik fejezet (A poliszémia és a kétszintű szemantika) részben a poliszémia, a homonímia és a szemantikai határozatlanság fogalmának egymástól való elhatárolásáról, illetve a pontos elhatárolás lehetetlenségéről szól (vö. az ún. poliszémia-kontinuum fogalmával), részben a kognitív szemantika moduláris megközelítésmódjának keretében, az ún. kétszintű szemantika felfogásában a poliszémia jelenségkörét tárgyalja az igékkel és a főnevekkel kapcsolatban, rámutatva a jelentésváltozási mechanizmusok különbözőségére ennek a két osztálynak az esetében.

A kétszintű szemantika a jelentésábrázolásban megkülönböztet egy alulspecifikált szemantikai alapszintet és egy levezetett, teljesebb konceptuális szintet. A szemantikai és a konceptuális poliszémia megkülönböztetése ennek a két reprezentációs szintnek a megkülönböztetésével, illetve a nyelvek lexikalizációs különbségeivel függ össze. A kétszintű szemantika szerint az igék jelentésének módosulásában (konceptuális differenciálódás) a kontextus közvetlen szerepet játszik, míg a főnevek jelentésmódosulásában (konceptuális eltolódás) konceptuális sémák közvetítenek. Ez utóbbi jelentésmódosulások metonimikus kiterjesztéssel jönnek létre. A metonimikus kiterjesztés, illetve a konceptuális eltolódás kitüntetett szerepű a rendszer szempontjából, mivel az úgynevezett szabályos poliszémia jelensége is erre épül. A szabályos poliszémia nemcsak szabályszerű, hanem előre jelezhető is — a szerző ezzel szembeállítja a metonímia más formáit, illetve a szintén szabálytalan poliszémiát eredményező, nem megjósolható metaforizációt is, bár a holisztikus kognitív nyelvészet „általánosított metafora”-fogalma, illetve az egyszerű és komplex metafora megkülönböztetése kapcsán felvillantja a további kutatás lehetőségét a metaforizáció szabályosságainak keresésére.

A következő fejezetek a főnév, a melléknév és az ige szemantikájával foglalkoznak. A főnév és a melléknév jelentésével egy-egy fejezet (a hatodik és a hetedik), míg az igék jelentésével voltaképpen három fejezet is foglalkozik, hiszen a nyolcadik, „Az ige” című fejezeten kívül az igei jelentéssel kapcsolatos kérdéseket tárgyal a következő két fejezet is.

A főnév kategóriáját Kiefer Ferenc a hagyományos definícióval szemben csak tisztán formai alapon tartja egyértelműen meghatározhatónak. A főnév alosztályai közül szemantikai szempontból hármat vizsgál meg közelebbről. A megszámlálható köznevekkel kapcsolatban a specifikusság és a határozottság kategóriáját, az élő — élettelen szembenállást, valamint a generikus és az egyedi olvasat kérdését tekinti át. Az anyagnevek szemantikai elemzésével kapcsolatos problémák közül a predikatív és nem predikatív használat összeegyeztetésének kérdését emeli ki, a tulajdonnevek vizsgálatával kapcsolatban pedig rámutat, hogy a filozófiai és logikai megközelítésmóddal szemben a strukturális vagy nyelvészeti szemantikában a tulajdonnév különböző kontextusokban való használatának a leírása a döntő kérdés. A főnévről szóló fejezet végén a szerző néhány (a szóképzéssel és a szóösszetételekkel kapcsolatos) morfoszemantikai kérdést tárgyal konkrét példák alapján.

A melléknévvel kapcsolatban Kiefer Ferenc megmutatja, hogy míg a melléknév jelentését az ige jelentésétől formai kritériumokra támaszkodva is el lehet különíteni, addig a melléknévi jelentésnek a főnévi jelentéstől való megkülönböztetése csak szemantikai alapon lehetséges. A szerző megfelelő indokokkal támasztja alá, hogy a melléknév esetében a predikatív és az attributív funkciót miért kell külön-külön leírni. Meghatározott szempontok szerint felállítja a melléknevek szemantikai osztályait (abszolút, relatív, nem szabályos; a relatívon belül dimenzionális és értékelő melléknevek), és bemutatja az ezekkel az osztályokkal, valamint a melléknévi jelzős szerkezetekkel kapcsolatos leírási nehézségeket, majd a fejezet végén a melléknévképzéssel kapcsolatos szemantikai szempontokat tárgyal három képző szemantikája alapján.

Az igéről szóló, nyolcadik fejezet az ige fogalmának meghatározhatóságából indul ki, és amellett érvel, hogy az ige definícióját csak tisztán formai kritériumok alapján, az igére jellemző morfológiai tulajdonságok alapján lehet megfogalmazni. Bemutatja azokat a teszteket, amelyeknek [342] segítségével az úgynevezett állapot- és az eseményigéket el lehet különíteni egymástól. Foglalkozik az igék argumentumszerkezetével, amely nem tisztán szintaktikai, hanem szemantikai kérdés is. A thematikus szerepek elméletének összefoglalása után az úgynevezett protoszerepek elméletét tárgyalja a szerző, amelynek az előnyét abban látja, hogy a thematikus szerepekkel kapcsolatban felmerült számos problémára ez az elmélet megfelelő megoldást kínál. A fejezetben a továbbiakban sajátos igecsoportok (a kontrolligék, a faktív, az implikatív, a kijelentésattitűdöt jelentő és a kauzatív igék) jellemzése következik. Szóba kerül egy a mai tipológiában és szintaxiselméletekben egyre nagyobb szerephez jutó feltevés is, amely szerint a szintaktikai alternációk lehetőségét nem szintaktikai, hanem szószemantikai tényezők határozzák meg. A fejezet vége az igekötős igék létrehozásával kapcsolatos szemantikai kérdéseket tekinti át, mintegy előkészítve a tizedik fejezet idevágó témáit (aspektus, akcióminőség).

A következő két fejezet mondatszemantikai kérdéseket tárgyal a mondat középponti elemének, az igének a szemantikája alapján. A kilencedik fejezet (A mondat időszerkezete) az igeidők szemantikáját vizsgálja meg közelebbről. Kiefer Ferenc a mondat külső időszerkezetét (a deiktikus időviszonyokat) a Reichenbach-féle rendszerrel vizsgálja. Megállapítja, hogy ez a rendszer csak azokra a nyelvekre alkalmazható, amelyek az eseményidőt vektoriálisan kódolják, azaz múlt, jelen és jövő időt különböztetnek meg; azoknak a nyelveknek a leírására azonban, amelyek metrikusan kódolják az eseményidőt (vagyis amelyekben az eseményidő a beszédidőhöz közelebb vagy távolabb eső időintervallumokban mérhető) a fenti rendszer nem alkalmas. A szövegek időszerkezetével kapcsolatban a szerző azt jegyzi meg, hogy az időviszonyok megállapítása csak akkor tisztán szemantikai kérdés, ha ezek a viszonyok lexikailag vannak kódolva a nyelvben.

A tizedik fejezet az aspektussal, az akcióminőséggel és az eseményszerkezettel kapcsolatos kérdéseket tekinti át, részben a szerző ezirányú korábbi kutatásaira támaszkodva. Az aspektust Kiefer Ferenc mondatszemantikai kategóriaként határozza meg: az aspektus a mondatban kifejezett esemény belső időszerkezete. Kérdés, hogy milyen viszonyban van egymással az így definiált mondataspektus és az igeaspektus. A szerző megmutatja, hogy ez a viszony a mondataspektus kompozicionalitásának mértékétől függ, ez utóbbi pedig nyelvtípusbeli különbségeket mutat. Míg például a szláv nyelvek esetében a mondataspektust az igeaspektus közvetlenül meghatározza, a magyarban pedig az igeaspektuson túl más tényezők is befolyásolják, az angolban és a franciában a mondataspektus szinte teljes mértékben kompozicionális. Az aspektuális kategóriákat (folyamatos — befejezett, tartós — pillanatnyi, progresszív — nem progresszív, habituális — nem habituális) a mondataspektus definíciójának megfelelően időintervallum-tulajdonságokkal definiálja a szerző. Ezek a kategóriák különböző tesztek segítségével választhatók el egymástól. Akcióminőségről Kiefer Ferenc csak morfológiailag komplex igék esetében beszél, mivel ezt a fogalmat morfoszemantikai kategóriaként határozza meg, azaz csak akkor ismeri el, ha kifejeződése valamilyen morfológiai eszközzel történik. Ez azt jelenti, hogy ilyen értelmű akcióminőség-kategória nem minden nyelvben létezik; a magyarban pedig a szerző felfogása szerint csak olyan igének lehet akcióminőségbeli meghatározottsága, amely grammatikalizálódott igekötővel vagy képzővel van ellátva. Ezeknek a formai jegyeknek az alapján Kiefer Ferenc a magyarban tizenegy akcióminőségbeli kategóriát különböztet meg (gyakorítás, ismétlődés, csökkent intenzitás, telítettség, behatároltság, kezdet, eredményesség, egyszeriség, teljesség, exhausztivitás, intenzitás). A szerző rámutat, hogy a magyarban az igekötő nélküli és az igekötős ige azért nem minősülhet tisztán aspektuális párnak, mert az igekötős perfektív ige más jelentéselemeket, például az akcióminőség jegyét is tartalmazza. Mind az aspektustól, mind az akcióminőségtől különbözik az ige eseményszerkezete. Ez utóbbi az igével jelölt esemény részeseményei és azok egymással való időbeli viszonya alapján határozható meg. Az igék eseményszerkezetük alapján (időmódosítók segítségével) osztályokba rendezhetők. A mondat eseményszerkezete a mondataspektushoz hasonlóan kompozicionális. [343]

A két utolsó fejezet (A modalitás és Az előfeltevések) olyan témákat jár körül, amelyek kapcsán — hasonlóan az előző fejezethez — Kiefer Ferenc talán a leginkább támaszkodhatott korábbi munkáinak eredményeire. A tizenegyedik fejezetben a modalitással kapcsolatban a szerző bemutatja mind a logikai, mind a nyelvészeti hagyomány megközelítésmódját, amelyek egymástól függetlenül alakultak ki. Részletesen tárgyalja a logikai modalitás-fogalom különböző típusait és ezek nyelvi megfelelőit is. A szerző nem ért egyet azzal, hogy a nyelvi modalitás egyetlen szóosztályhoz lenne köthető, de elveti a nyelvészetben a korábbiakban használt modalitás-definíciót is, amely szerint a modalitás a beszélő attitűdjének (vagyis a mondanivalójához való értelmi, érzelmi vagy akarati viszonyulásának) feleltethető meg, mivel ezt a definíciót nemcsak lazának, hanem parttalannak is tartja. Kiefer Ferenc a nyelvi modalitás fogalmát úgy definiálja, hogy az összeegyeztethető legyen a logikai modalitás-fogalommal (pontosabban annak episztemikus és deontikus típusával) is. Ebben a felfogásban a modalitás a világ egy lehetséges állapotát fejezi ki. A szerző bemutatja a modalitás nyelvi kifejezőeszközeit a magyarban, valamint érinti a különböző nyelvekben előforduló modalitásrendszereket (a szükséges és lehetséges fogalmára építő, ill. a bizonyosság különböző fokaira építő modalitás-rendszert) is. Megmutatja azt is, hogy a modalitás objektív és szubjektív formája tartalmilag és formailag miben különbözik egymástól általában és speciálisan a magyarban.

Az utolsó, tizenkettedik fejezet az előfeltevések kérdését járja körül. Mivel az előfeltevés fogalma a logikában is sok vitát váltott ki, a logikai problémák kikerülése érdekében a szerző a nyelvészeti szemantikában ennek a fogalomnak kétféle definícióját tartja elfogadhatónak. A nyelvészeti szemantikában az előfeltevés egyrészt felfogható úgy, mint egy olyan „új szemantikai reláció, amely a logikából ismert relációk egyikére sem vezethető vissza” (349); másrészt definiálható úgy is, hogy meghatározását a szövegkoherencia fogalmával kapcsoljuk össze. Az előfeltevések kérdése nem utalható a pragmatika területére, mivel az előfeltevések előre jelezhetők, és így egyértelműen a szemantika hatókörébe tartoznak. Kiefer Ferenc áttekinti azokat a nyelvi tényezőket, amelyek előfeltevéseket váltanak ki, és ennek alapján tartalmuk, eredetük és hatókörük szerint osztályozza is az előfeltevéseket (egzisztenciális — nem egzisztenciális, szintaktikai — lexikális, univerzális — nem univerzális előfeltevések). Bemutatja az összetett mondatok előfeltevéseivel kapcsolatos problémák megoldására tett legfontosabb javaslatokat is. Ezek közül a legígéretesebbnek a diskurzusszemantikai elképzelést tartja, de rámutat ennek a keretnek a hiányosságaira is: a további kutatás számára jópár nyitott kérdés maradt ezen a területen is.

Manapság, amikor a nyelvtudomány minden területén különböző irányzatok és felfogások vetélkednek egymással, egyetlen szerzőnek — bármilyen leírási területről legyen is szó — szinte lehetetlen (és talán fölösleges is lenne) olyan enciklopédikus jellegű egyetemi tankönyvet írnia, amelyben a teljes tudományterület minden irányzata minden részletében képviselve van. Inkább olyan átfogó munkákra van szükség, amelyeknek szerzői átlátják az adott kutatási területet, a kutatás jelenlegi állását, és saját szemléletmódjuk alapján kiválogatott, elrendezett és értékelt széles körű tudásanyagot mutatnak be, vállalva azt is, hogy mások esetleg más anyagból válogatnának, másképp súlyoznának vagy eltérően értékelnének bizonyos jelenségeket. Ilyen típusú áttekintő mű Kiefer Ferenc Jelentéselmélete is. A könyv közvetítésével olyan tudásanyaghoz juthat a magyar olvasó, amely magyar nyelven nagyrészt meg sem jelent, és idegen nyelven is jórészt hozzáférhetetlen Magyarországon. Ezt a tudásanyagot a szerző kritikailag értékelte, és saját, szinte minden témát átfogó kutatási eredményeivel egészítette ki, így a Jelentéselmélet nemcsak a mai nem formális szemantikai kutatások eredményeinek értékes összefoglalása, hanem minden tekintetben eredeti mű is, amelyet élvezetes és hasznos olvasmányként forgathatnak nyelvészek, egyetemi és főiskolai hallgatók, a nyelvészet határterületeinek művelői és más érdeklődő olvasók is.

Ladányi Mária

Vissza a Tartalomhoz