Noha a Nyugat történelmének ókorra, középkorra és újkorra történô felosztása kérdéses, mégsem egészen tetszôleges lépés. Mindkét esetben egy paradigmaváltásról van szó, melyet nemcsak mi látunk így, a magunk távolából, hanem az érintettek maguk is meg tudtak állapítani életükben, érzéseikben és gondolkodásukban. Ugyanilyen kérdéses és mégsem tetszôleges a "posztmodern" és/vagy a "történelem után" mai használata. Mi is megállapíthatjuk az élet- és gondolkodásmódunkban, valamint érzéseinkben és kivánságainkban beállott mélyreható változásokat. Ennek az elôadásnak az a szándéka, hogy e benyomásokat elmélyítse.
E szándék megvalósításához tulajdonképpen elengedhetetlen volna az újkori (modern) paradigmák számbavétele, hogy aztán jelenlegi átalakulásuk szemrevételezhetôvé válhasson. Ez azonban, márcsak idô hiányában sem valósítható meg. E helyett arra teszünk kísérletet, hogy a középkorból az újkorba vezetô átmenetet néhány szempontból megragadjuk, ezeket pedig a továbbiakban a jelenleg zajló eltolódás kiindulópontjának tekintjük. Egy elôzetes megjegyzés: az "újkori" és a "modern" szavakat szinonímaként használjuk.

I. Anyag és forma

A kézmûvesek olyan emberek, akik az anyagokat formákba rekesztik. Például a fát asztalformába. Ennek a gesztusnak "munka" a neve, és a középkori értelmezése így hangzik: a formák a jelenségek mögött rejlenek, a teoretikus tekintet képes a megpillantásukra és a hitben megnyilatkoznak. E formák egyike az asztalforma. A kézmûves látja ezt, és megkísérli, amennyire csak tudja, hogy fába rekessze. Ez teljesen nem sikerül neki, mivel az anyag ellenáll annak, hogy informálttá váljon. A püspök teoretikusan iskolázott és hit megvilágította tekintete átjárja az alkotást (a faasztalt) és megállapítja, hogy a kézmûvesnek milyen mértékben sikerült az anyagot a formába rekesztenie. Az alkotás értékét ô állapítja meg. A püspöki tekintély uralja a piacot: praecium iustum.
A reneszánsz polgári forradalmát tekinthetjük a püspöki autoritás leváltásának és a szabad piac bevezetésének. Ez a formák kérdésének átalakítását vonja magával. A forradalmi kézmûves tagadja, hogy az asztalformát teoretikusan látta volna vagy hogy megnyilatkozását a hitében megélte volna. ô azt állítja, hogy az asztalt kézmuves elôdei találták fel, és hogy munkája során tökéletesíteni képes. Ez a modern vélemény, miszerint a formák nem merev ideák, hanem plasztikus modellek, modellálhatóak, a haladás során jobbíthatóak és ezért az alkotások divatok, "mode"-ok kifejezôdései, a "modern" szóban jut kifejezésre.
Ezzel a "theoria" szó is jelentésváltozáson megy keresztül. Már nem a merev, változhatatlan ideák kontemplációja, hanem tevékeny modellálás, mely dialektikus ellentmondásban van egyrészt a megfigyeléssel, másrészt a kísérlettel. Ugyanis meg kell figyelnem a jelenséget, mielôtt a modelljét kialakítom, és a modellt ki kell próbálnom, hogy lássam, mennyire használható. Ezzel pedig a modern tudományos technika lép színre.
Egyszersmind a hozzáállás az értékekhez is megváltozik. A munka ennekutána az a gesztus, melynek révén a modellek kidolgozása és folyamatos fejlesztése történik. A munka ezért minden érték forrása. Nincsenek örök értékek, melyek teoretikusan beláthatóak lennének és a hitben megnyilatkoznának. A tökéletes asztal, a tökéletes társadalom, a tökéletes ember ideája nem létezik. Minden értékért meg kell dolgozni. Ebbôl következik a modern munkamorál, amely utóbb részint mint liberalizmus, részint mint marxizmus kristályosodott ki.
Már nem vagyunk modernek. Az anyag és a forma viszonyára vonatkozó kérdést már nem tehetjük fel, mert osztjuk a munka modern analízisét és a belôle fakadó modern munkamorált. Az ipari forradalom e problematika posztmodern szemléletéhez vezetett. Számunkra ugyanis a munkafolyamat a következôképpen mutatkozik: a dolgot a gépek végzik. Ezek olyan berendezések, melyek egyik nyílásán (input) nyersanyag áramlik be, hogy aztán egy másik nyíláson (output) termékként áramolhassonon ki belôle. A gép centrumában egy szerszám rejlik. Ez a szerszám a termelendô termék formáját viseli és ezt a formát mechanikusan az elôáramló nyersanyagra viszi át. Például: egy olyan gép, melynek inputján muanyag áramlik be, és amelynek szerszáma töltôtollformájú és amelynek outputján muanyag töltôtollak kerülnek ki. E tömegesen elôállított töltôtollak kritikájából kiderül, hogy értékük nem a nyersanyagnak, sem a gépnek, sem nem a gépen dolgozó embernek , hanem a szerszám formájának köszönhetô; ugyanis e formának köszönhetôen tudnak a töltôtollak írni. Mindennemu munka forrása ezért nem a munkásban, hanem szoftverben keresendô.
így szemlélve a munka két fázisból áll: egy puha fázisból, melyben emberi és mesterséges intelligenciák formákat fejlesztenek, gyakran numerikus kalkulációkból; és egy kemény fázisból, melyben ezeket a formákat, gyakran automatikusan a nyersanyagra viszik át. A második fázis, vagyis az, amit az újkorban valójában munkának tekintettek, nem méltó az emberhez, tehát mechanizálható. Csak a társadalom egyre kisebbé váló hányada vesz részt ebben. Az egyre nagyobbá váló hányada a formák, a legtágabb értelemben vett információk elôállításával foglalkozik az úgynevezett harmadik szektorban. Ez a minôségi eltolódás már önmagában elégséges magyarázatul szolgál a marxizmus alkonyára. A kérdés ugyanis, hogy kié a hatalom és ki az, aki dönt, ezzel eltolódott: nem a gépek birtokosa, hanem az információkhoz értô (nem a tôkés, hanem a rendszerelemzô és a programozó) az, aki dönt.
Ennek az eltolódásnak azonban nemcsak minôségi következménmyei vannak: a "theoria" szó újabban jelentésváltozáson ment keresztül. Mindennemu olyan materializálandó érték numerikusan fejlesztett formája, mely komputerképernyôn jelenik meg (töltôtollak, repülôgépek vagy akár eddig el nem képzelt tárgyak tervei) téren és idôn kívüli, bár modellálható. Mivel numerikusan fejlesztették ki, éppoly téren és idôn kívüli, mint az algoritmusok. Ez azt jelenti, hogy e formák komputerképernyôkön történô kontemplálása a klasszikus és a középkori teóriafelfogással rokon. A modern utáni tudománynak, mely ennyire tisztán formális teórián alapul, szükségképpen egy már nem modern technikához kell elvezetnie. Már nem arról lesz szó, hogy modelleket dolgozzanak ki az anyagok számára, hanem inkább arról, hogy anyagokat fejlesszenek a modellekhez: nem asztalformát a fához, hanem még nem volt anyagokat a kidolgozott formákhoz. Ettôl a formális teóriából kialakuló technikától alternativ világok várhatók; olyanok, mint amilyenekbôl például a cyberspace kínál ízelitôt.

II. Ég és Föld

Az elôbbiek belátásának megkönnyítésére a középkorból az újkorba történô átmenetnek egy további metszetéhez folyamodunk. A klasszikus középkori világkép hozzávetôlegesen így festett: a világ egy gömb; ennek közepén helyezkedik el a Föld, felette a víz, afölött a levegô, legkívül pedig a tuz. A levegô és a tuz között a holdpálya ontológiai határvonalat képez. A Hold fölött a szférák örök harmóniája, az égi rend honol, melybe a csillagászatnak és hitnek köszönhetôen némi betekintésünk nyílik. A szublunáris világban kavargás van: kövek (földdarabok) kerülnek a levegôbe, víz hatol a földbe, levegô kerül a vízbe. Az isteni igazságosság azonban mégis mindent újra elrendez: az eldobott kövek visszahullanak a földre, a víz a forrásokon keresztül feltör a földbôl és csapadékként hull vissza az égbôl, és mindenfajta tuz lángja az égbe emelkedik. Emitt a Hold alatt minden mozdulat igaztalan és ítéletre szorul, és mindaz, amit teszünk, bun. Eljön majd egy végsô nap és égi rend teremtôdik a szublunáris világban is. A mennyei birodalom megteremtésére pedig majd a földön is sor kerül.
Ez a világkép Arisztotelésznél és a Bibliában írásba van foglalva, érvényessége mindenütt empirikusan igazolható. Minden tudományos, filozófiai és teológiai teória bizonyítékul szolgál ehhez. A középkori politikai és szociális teóriák is ezt a világképet tükrözik. Az Ég és Föld közti éles elhatárolás az alapja a szellemi és világi hatalom, pápa és császár elkülömbözésének. A világkép tehát érinthetetlen; mindenkor, mindenhol és mindenki által érvényesnek tekintett. Ebben az értelemben véve katholikus.
Ez a világkép azonban egy számunkra aligha elképzelhetô katasztrófa során összeomlik. Az égen rendetlenségek válnak láthatóvá (például hegyek a Holdon), az Ég és a Föld közti határ átszakad. Az égi és a földi mechanika egyesítésének kísérlete (Kopernikusz és Galilei) végül Newtonnak sikerül. Ebben a modern világképben a kopernikuszi forradalom (a Föld helyett középpontban a Nap, vagyis tuz) kevésbé forradalmi mint Galileié. A világ dolgai (úgy a Földön mint az Égben) ettôl kezdve mozgató ok nélkül, tehetetlenségüknél fogva mozognak. Nem követnek el bunöket és nem is kerülnek ítélet alá. A világ mozgatója felesleges hipotézissé vált. A tehetetlenség törvénye elégséges a mozgás magyarázatául. A világ, úgy az Ég mint a Föld, egy tehetetlen, élettelen, abszurd képzôdmény, amit képesek vagyunk uralni.
Ehhez mindenek elôtt meg kell ismerni. A mindentudás (tudomány) elengedhetetlen a tejhatalomhoz (technika). Ennek során egy az újkorra jellemzô ismeretelméleti probléma jelentkezik. A tehetetlen világ egy kiterjedt valami. Mi, akik vele szembesülünk, gondolkodó valamik vagyunk. Megismerni annyi, mint a gondolkodást a kiterjedéshez illeszteni. A világ geometrikus, mi magunk pedig világosan és tisztán, azaz aritmetikusan gondolkodunk. A világ megismerése így azt jelenti, hogy a világ mindahány pontját számokkal tuzdeljük tele. Az analitikus geometriának ez a kartéziánus módja azonban nem elégséges. A számok közti intervallumokat ki kell tölteni, különben a világ kibújik a kezünk közül. A differenciálkalkulusnak köszönhetôen ez sikerült is. De még Leibniz után is felvetôdik a kérdés: Hogyan lehetséges a tudomány? Ez a kétely jellemzi az egész újkort. A katasztrofálisan összeomlott középkori világkép romjain ugyan felépül a newtoni világkép ragyogó építménye, az elveszett hitet azonban nem képes átmenteni.
Ebben a kételyben ílymódon már nem osztozunk: most már másként kételkedünk. Már nem vagyunk modernek. Ctmenetinek bizonyult az Égnek és a Földnek egy olyan univerzális világgá történô egyesítése, melyben mindenütt ugyanazok a matematikailag megformulázható törvények érvényesek. A newtoni építmény megint szétesett. De nem a középkori két részre, hanem háromra. És ez a három nincs olyannyira szétválasztva, mint a középkorban az Ég és a Föld volt, hanem mindenütt mélyen összeérnek. Ez hozzávetôlegesen így néz ki:
Arra vagyunk kényszerítve, hogy a világ dolgait és folyamatait három nagyságrendbe osszuk fel. A középsô nagyságrendben, mely a mi mértékünk szerint, tehát centiméterekben és másodpercekben mérhetô, továbbra is Newton érvényes. A nagy nagyságrendben, mely fényévekben mérhetô, az einsteini szabályok érvényesek. A kicsiny, mikromiszben és nanosecundumban mérhetô nagyságrendben a kvantummechanika szabályai vannak érvényben. E három világ mindegyikében másként kell gondolkodni, képzelni és cselekedni. Ennek ellenére a három világ nem választható el egykönnyen egymástól, hogy valamiféle szendvics-világképet lehessen belôlük csinálni. Ugyanis a kicsiny mindenütt átnyúlik a középsôbe (például Csernobílben), a középsô a nagyba (például az ûrhajózásban). A három világ formális egyesíthetetlensége és egymásbanyúlása a következô kételyt éleszti fel: nem az történik, hogy matematikai gondolkodásunkat vetítjük ki, hogy aztán a három világ képében hulljon vissza ránk? Nemde az történt, hogy algoritmusok és teorémák szövevényét, ami a világ vértezete, magunk ötöltük ki és aztán ennek folyamatát feledve fáradságos kísérletet teszünk arra, hogy visszavegyük. Nem azt fedezzük fel, amit mi magunk találtunk fel? Ez a posztmodern, történelmentúli kétely.

E helyen az elôbbiekben anyagról és formáról kifejtett gondolatok találkoznak az imént Égrôl és a Földrôl elôadottakkal. Az említett kétely arról szól, hogy a pluriverzum a maga három világával talán nem más, mint tulajdon projekciónk. Ebben implicite az is benne rejlik, hogy a tudomány univerzuma mellé más, ugyanúgy megismerhetô, megélhetô és kezelhetô világok állíthatók; hogy nincs sok értelme az adott és a kialakított, a datum és a faktum, az igaz és hamis, a valóságos és a fiktív, a tudomány és a muvészet közti megkülönböztetésre; hogy, ha már nem szubjektumok vagyunk, hanem csak projekciók, akkor mindeme modern kategóriákat másokra való tekintettel újra kell gondolnunk; hogy például az "igaz és hamis" helyébe a "valószínu és valószínütlen" , a "valóságos és fiktív" helyébe "konkrét és absztrakt", a "tudomány és muvészet" helyébe "formulázni és projektálni" állítandó.
A jelenleg zajló paradigmaváltás két kitüremkedésének megragadási, majd összecsomózási kísérlete szükségképpen töredékes marad. És tévedésekre vezethet: például ahhoz, miszerint itt azt állítottuk volna, hogy a posztmodern szolipszista. Ellenkezôleg: ha feltesszük, hogy a világ a mi projekciónk, akkor szintúgy feltesszük, hogy mi magunk sem vagyunk egyebek mint e projekció. Ez a reverzibilis ontológia (nincs szubjektum objektum nélkül, ahogy objektum sincsen szubjektum nélkül) alapvetô történelmentúli ismertetôjegy. Mindez, ahogy már jeleztük, ebben az elôadásban csak töredékesen és vázlatosan jelent meg, a vázolt paradigmaváltásból keletkezô tudat- és cselekvésformák pedig említésre sem kerültek. Ennek szükségképpen így kellett történnie, ami csak részben következik az elôadás idôbeli korlátozottságából. úgy vélem, valódi oka abban keresendô, hogy egy olyan paradigmaváltásban vagyunk, aminek a horderejét még egyáltalán nem vagyunk képesek felmérni. Én mégis azért merészeltem errôl beszélni, mert ez az elsô alkalom, hogy szülôvárosomban szólhattam néhány, engem foglalkoztó gondolatról.

Tillmann J.A. fordítása