A meteorológiai jelenségek, a teóriától távol, egy feltételezett vagy kivánatosnak tartott rend által meghatározott Föld és egy metastabil egyensúlyban lévô bolygó- vagy naprendszer között, remekbeszabott rendetlenséget tesznek láthatóvá. A filozófia az eget, az ekliptikákat és elipsziseket szemlélte, és soha nem állította, hogy a felhôk néha hátráltatták mindennek látásában. Avagy a földi rend változtatásán fáradozott és bizalmatlan volt minden olyan gondolkodással szemben, ami a felhôk közt látszott lebegni. Stabil rend volt, Kopernikusz ezzel foglalkozott, az égitestek revolutio-jával, és volt olyan rend, ami megváltoztatandó volt - itt és a történelemben. Ezek közepette, mintegy kivételként, létezett rendetlenség, aminek nem volt jelentôsége. Legalábbis azok számára, akik nem törnek a teóriához, a parasztok, a tengerészek és pár kiéhezett kétes alak számára. Ám hirtelen elkövetkezett egy új kezdet, a világkép összeomlása, mint mondják. A nagy, remekbeszabott rendetlenség itt van, kicsiny benyílónk határain túl, túl azon amit világrendszernek neveztek: az univerzum - benne van a földi dolgokban, az anyag, az élet, az üzenetek legmélyén. Az idôjárás jelenségei a maguk látszólagos rendetlenségében ritka kivételt jelentettek két rend között, melyekben a természettörvények uralkodtak. És most bekövetkezett a fordulat: a régi rendezett szisztémák immár csak szigetek egy végtelen tengeren, mely a legkisebbtôl a legnagyobb világig ér; kristály, organizmus vagy bolygó - néhány szélfútta csúcs, pár Olümposz itt és ott, ami kimered a felhôk közül. A rend a ritkább ott, ahol a rendetlenség a szabály. A felhô már nem csak a szép vagy rossz idô, amirôl könnyedén el lehet viccelôdni a tanodák zárt terében, a városi technológiák védernyôje alatt; bennünk és köröttünk van, a dolgok Brown-mozgásában, az eleven és történeti ergotikájában, oly közel és oly távol van, ahogy csak kívánja az ember, oly közel hozzám, mint a szervezetem, a fennmaradása, a szaporodása és a hangja, oly messze tôlem, amilyen messzire látni és mérni tudok, ha a Magellán névre keresztelem. A meteorológiánál nem ér véget, és minden, kivétel nélkül, felhô. Minden áramlik. Az áramlás áramlik. És amennyiben léteznek dolgok, anyagi dolgok és üzenetek, ha létezik értelem, rendezett struktura avagy netán rendszer, feltéve tehát, hogy léteznek és ha léteznek - és hogy léteznek, abban nem kételkedhetünk -, akkor csakis mint szigettengerek. Spórák alakjában, melyek szét vannak szórva a hatalmas formátlan óceánban. A racionális a téves hely jegyével bír, gerinc, orom, perifériális jelenség. Egy ultrastruktúra, ami idôlegesen felbukkan a felhôvonulatból. Képes beszéddel szólva a világ a kivétel és a meteorológiai a szabály. Szigorúan véve a racionális valószinűtlen. A törvény, a szabály, a rend, mindaz, amit így nevezünk, olyannyira valószínűtlen, hogy a nemlétezés határán áll. A racionális a csodával határos, olyannyira ritka és szokatlan, hogy szinte azonos a nemléttel, a nullával, a semmivel. A létezô a maradéka, bizonyos tekintetben a komplementum, amire a nagyobb valószínüség esik. A létezô - és ez tautológia - a legvalószínübb. És a legvalószínübb a rendetlenség. A rendetlenség majdhogynem mindig jelenvaló. Vagyis felhô vagy tenger, vihar vagy zúgás, kavarodás és tömeg, káosz, tumultus. A reális nem racionális. Avagy csak mint legszélsô határeset. így a tudomány mindig a kivételes jelenség, a ritkaság és a csoda tudománya. A tudás mindenkor szigetekrôl, sporadikus dolgokról és ultrastruktúrákról szóló tudás. Talán rabságbavetésünk mindahány formája azon alapul, hogy mindig volt valaki, aki elhitette, hogy a valóság ésszerű. És kétségkívül pontosan ez a hatalom. Valaki, aki elhitette velünk, hogy Odüsszeusznak, a tájfunokon, tomboló tengereken és szélcsendeken keresztül vezetô tévelygése szigetrôl szigetre, mítikus. A "revolutio" alkalmatlan szó ennek az új, ennek a régi, a tudásban bekövetkezett összeomlásnak a jellemzésére, mivel rendet fejez ki, a kozmosznak azt a rendjét, ami lassan forog a fejünk fölött; a "revolutio" a rendszerek szókincsébôl ered. Nemet mondunk Ptolemaioszra. Nemet mondunk Kopernikuszra. Nem, viharban áll a régi tudomány és a régi filozófia; szélviharok és felhôk vannak, az idôjárás mindahány jelensége, tsunamik, bukóáradatok, túláradások: a tenger elôrenyomulása. A tűz szétszórt energiájától jégként olvadnak az antikvitás kulturális formációi. És mindenütt arra döbbenünk rá, milyen önkényesek vagy valószínűtlenek a törvényszerűségek. És itt van újra: az áradat, mint kezdetben. Elôlrôl kezdôdik az áradat, a legrégebbi vagy a szokásos, a tohovabohu alatt, röviddel azelôtt hogy a vizek megoszlanának. E tombolás és süvöltés közepette a reális nem racionális. A racionális egy ritkán fellelhetô sziget, ami csak bizonyos idôtartamra merül föl; a tenger teljesen szokványos túláradása, transzgressziója. Egy precíz, egzakt, kiterjedését tekintve szigorúan és szilárdan körülhatárolt sziget a differenciálhatatlan tengerében.

Kezdetben vihar van. Ha Pantagruellel nekivágunk a tengernek, rögtön rájövünk, hogy navigációs hibába estünk. Tohu és Bohu nem két sziget, hanem maga a tenger. Ebben a kezdetben már a pont is hamis, a hidrográfia pedig tévedés. Ki más rajzolta ezt a hajózási kézikönyvet, mint olyasvalaki, aki azt akarta, hogy a rendetlenség elszigetelhetô, a zúgás lokális és idôben korlátozott legyen mint egy sziget és a szokásos törvény? ô akarta, hogy a való, néhány kicsiny lokális hibától eltekintve - melyektôl úgy kell óvakodni mint a szirénektôl és kezdettôl kerülni kell ôket - racionális legyen. (És hirtelen az is világossá válik, hogy honnan ered az ordítás: ama néhány gúzsbakötött hallatja, aki e börtönben senyved; a száműzöttek tömegétôl, akik nem akartak ilyen racionálisat.) A kártya rosszul lett kiosztva, a rend és a rendetlenség fel lett cserélve: ugyanis a sziget - tenger és a tenger - szárazföld.

Néhány hasadástól eltekintve mindenütt rend uralkodik - ez a régi tudomány posztulátuma, legfôbb dogmája. Ez ama dogma, mely a visszájára változott, amikor a tenger elôrenyomulása során elborította. Vagy: van néhány sziget a tengeren. Avagy: elviseljük, hogy vannak törések a kontinenseken. A régi tudománynak vagy e tudománynak a régi rendszerekkel kötött meggondolatlan szövetsége folytán vagyunk kitéve az összeomlás és megsemmisülés veszélyének. Évszázadokon keresztül azon munkálkodtunk a tudomány nevében, hogy szétverjük trón és oltár, fejedelmek és papok kötelékét. Ami végsôsoron kevésbé volt súlyos és kevésbé volt veszélyes mint az állitólag objektív tudás és a fegyveres hatalom kötôdése. Amikor a tudomány a vallás helyébe lépett, akkor nem váltott szomszédságot; még mindig a kardra támaszkodik, mi több, afelé tart, hogy maga legyen a kard. Enciklopédia a kardok árnyékában. A hatalom rendet akar, a tudomány megadja neki. A tudomány minden újrakezdéskor meghirdet egy hatalom-teorémát, melyben parancsról és engedelmességrôl, uralomról és birtoklásról - egy rendrôl van szó. Kezdetként egy parancs. Módszerként egy stratégia. A nova scienza sosem volt az a gaya scienza, aminek reményét a rendnek visszájára fordulása kelti bennünk. Mindig egy rendstruktúrával kötôdik össze és befészkeli magát egy rend-relációba. És a hatalom a rend, éppen az a struktúra és reláció. Azaz valami irreverzibilis, egy irányzat, amit senki sem tud többé visszafordítani, egy zsákutca. Ez egyik pontról a másikra vezet és nem tér vissza önmagába. Vagy sokkal inkább, egy lépésrôl lépésre zajló invázió alapján egy pontból sok pontba vezet. Ez nem jelenti a teljes rendet, de annak minimuma, és azóta sokkal jobbat találtak fel. Ám a vezérlés már itt is a kiindulóponté lesz, az a kisugárzás, az eredet, forrás, felsô pont, centrum nevezzék ahogy csak akarják. Minden belôle jön, semmi sem megy hozzá. Tetôpont vagy maximum, mélypont vagy bázis, közép vagy centralizálás, ez mind ugyanaz. Egyszerű optikai eljárással, merô szemfényvesztéssel felôle azt a benyomást lehet kelteni, mintha létezne különbség a magasabb és centrális között. Mégis ugyanaz a struktúra, ugyanaz a reláció és ugyanaz a pont. A tudomány az e pont körüli tudás volt. A hatalom pedig pontosan ez a pont, ami felôl minden út irreverzibilis, tranzitív és leláncolt. Ezért beszéltem szobrokról, amelyek egy pont körüli egyensúlyban vannak, méghozzá e pont körül. Ugyan mi egyebet fejez ki a "szisztéma" és "episztemé", miként az angol understanding, a német Verstand vagy akár a "szubsztancia", mint ezt az egyensúlyt? Az episztemé, a tudomány egy merev egésznek egy centrum köré láncolása volt. Leláncolás egy törvény által, ami az egész teret áthatja, teljesen mindegy, hogy hogyan is szól a törvény. Hogy egy egyenes, egy tört vonal, egy fát vagy egy hálózatot rajzol. Azt a nagy kiterjedésű érvhálózatot, amit a földmérôk, csillagászok és logikusok, anélkül hogy mindenkor a tudatában lettek volna, a fejedelmek rendelkezésére bocsátották vagy amit a filozófus az általános alá rendelt. Mindez azonban oly elvont, hogy jobb lesz ha elmondok egy történetet. Emlékeznek a felhôre? A felhô felemelkedik, esôként leesik, a patak tiszta hullámokat vet. De máris ott a farkas, hogy szabályozza a forgalmat. Ott ahol LaFontaine és izzó géniusza mindennemű körülményesség és nehézkes vájkálás nélkül megmagyarázza azt, amit Descartes mondott. A mosónôk számára teszik érthetôvé a mesék azt, amit a mi teoretikus diskurzusaink elrejtenek elôlük. Minden kezdetnél, legyen kezdés vagy újrakezdés, mindig rendet találunk, struktúrát és relációt. Az utolsó pillanatot kivéve, kivéve a jelent, melyben tudok és látok és nem tudok azon változtatni, hogy mégiscsak a tohuvabohu felé tartunk. És hogy a rend arrafelé ritka. A vihar oly erôs, hogy nem engedhetjük meg magunknak még egy navigációs hiba luxusát. Igen, a tudomány szigete jelzi a kikötôt, de tele van sziklákkal, ami hajótöréssel fenyeget embert és rakományt.

A kezdeteknél mindenütt e rendetlenség számtalan naiv képére lelünk. Felhô, vihar, áradat, patak. A filozófia végre elindult kifelé. Itt vannak az áramlások, a formátlan áramlások. A tenger és a keveredés. A kaotikus leves, amiben sókkal keveredik a tudomány, örvény, amibôl az új Aphrodité felmerül. Az örvénylô, tudó Vénusz, akit hamarosan Lukréciusznál lelünk fel. Epikureus káosz, amibôl a világok keletkeznek, mint kvázistacionárius modell, metastabil gyűrüzésű hullámokkal. Szintúgy megtaláljuk az egyensúlytól való eltérésekben. A molekulák black-boxa, ahogy Boltzmann látta, mielôtt meghalt volna tengerparton. Mintha az lett volna a kivánsága, hogy hamvait, azt a nyüzsgô sokféleséget, ami lebomlásából és rothadásából keletkezik, egészen közel a tomboláshoz és a tohuvabohuhoz szórja szét. A vizenyôs-folyékony-formátlan, amibôl Bergson nem is annyira metafórákat mint inkább olyan objektumokat merít, amiket elvesztettünk, míg Nietzsche botjával a test vírusváladékai közt kutat, egy olyan kémia oldódási folyamataiban, amit magasabbrendűnek tart. A rendetlenség egyazon idôben hóditja meg a szövegeket és a világot. A felhô beborítja Európát. így van ez. Zolánál a nagy népesség hajszájáról van szó. Ćm Barbey esetében elôlrôl kezdôdik minden: itt Avranchez piaca és a halmaz kavarog. Ez a megbűvöltek kaotikus rónasága. Szakadatlanul történeteket mesélnek, amelyek érthetôvé teszik azt, amit a tudomány elhallgat és a filozófia elhomályosít. Kezdetben van a rendetlenség. Ez oly régi, ahogy csak akarjuk. Lehet hogy annyira az, mint a fekete reggel, amikor az elsô diskurzusok összekötni igyekeztek a tér rongydarabjait, és lehet hogy ama black boxokból tör elô, melyek szédítôen a testem komplexumába kötôdtek, azokból a black boxokból, melyekbôl kiolthatatlan háttérzúgás lármája árad, és amelyekbôl kivételes jelenségként a nyelv lép elô.

Elosztás - majdhogynem visszavonom a választott szót. Vegyék ezt a kifejezést a szokásosnál, avagy a tudományban használtnál sokkalta kevésbé rendezett értelemben. Abban az értelmében, ami a kombinatorikának, sôt még a halmazelméletnek is elôtte van. Igen, a törzsek szét vannak szórva a térben, és senki sem tudja, miként. Éppenséggel túlontúl sok rend van a víz, a gôz, a hajtóanyag, a tipográfia elosztásában. Láncolatok vannak itt, beosztások, egy terv és elágazások. És akkor is túl sok a rend, ha a számok és elemek viszonylagos elrendezésére gondolunk. Ez már mindenkor egy elô-rend. Vegyék a szót minden struktúra, a dolgot pedig definíció elôtti értelmében. Más szavakkal: Hermész nem követ és nem tényezô. És nem disztributív. Nem oszt szét üzeneteket, nem osztja fel, és nem terjeszti el ôket. Nem visz egyetlen üzenetet sem. Maga a szétosztott kártyacsomag, ami itt van. A benne rejlô üzenet kaotikus, egy betükbôl álló felhô. Vagy mégcsak nem is betükbôl, hanem tetszôleges elemekbôl áll. Hermetika - titoknak nevezik. Közben azonban kiismertük e titok teljességét: a szétszórtságot. A szétszórtságban továbbra is titok rejlik. Errôl nincs információnk. Hermész, a zúgás, az infraelosztás. A reális mint miriádnyi nyüzsgés. Ez kavarog mint a Hermész-pálca. A keresztezôdés mint metszéspont és a kicserélés pontja eltűnt belôle, helyébe az örvény lépett. Egy újólagos tulajdonítás.