Jánossy Lajos Író olvas
“Nem az.”
Beckett Dante, homár című “apokrifjából”
Van az a bizonyos,
egyetlen, kitüntetett polc, aminek lennie kell, bárhol, a hallban, az éjjeli
szekrény mellett vagy a konyhában, mindenesetre fontos helyen kell álljon
a polc, ami esetemben a nappaliban két fotel között támasztja a falat,
három szint, három sor könyv, ennyi, és amikor ennek az írásnak a tárgyán
gondolkoztam, a szabad választás szorongásai között végül persze ehhez
menekültem, az örökös slágerlistát tartó állványhoz, melyen csak úgy találomra,
József Attilától, Tasnády Attilán át, Hasek, Capek és Petri érintésével,
Hajnóczyt megkerülni nem tudva juthatunk el Tandoriig, miután magunk mögött
hagytuk Pilinszkyt és Kafkát, Pablo Casalsot és Hölderlint, Kertész Imrét
és Rakovszkyt. Na, és Beckettet, Beckett Előre
Vaknyugatnak című kisprózáit, egy könyvet, ami, a felsoroltakból
látszik, kisebbségben van a többiekhez képest, mert a polcomat, minden
rendes könyvtár elkülönített, végső menedékét a líra uralja, amúgy meg
értelemszerűen a rövidforma, a novelláskönyvek, hiszen az ember nem nyúl
regényért, amikor afféle bajban vagy zavarban van, amit enyhíteni pár oldalkérdése,
akár egy versé, szóval ilyen ez a Beckett is, amit eddig igen sokszor olvastam,
már az első pillanatban felkerült az őt megillető grádicsra, benne a kötetindító
Dante,
homár című elbeszéléssel, melynek lapjai
szélén árulkodón megjelentek a sokszori lapozások után ott maradó feketés
nyomok, ez főleg akkor látszik, ha becsukjuk a könyvet, akkor látható,
hol is vannak a kitüntetett oldalak, nekem itt, a Dante, homárnál.
Olvastam, már nem tudom, hányszor, de, mi több, fel is olvastam számtalanszor,
szívemnek kedves személyeknek ezt az
egyébként talán rendhagyónak mondható Beckett-írást. Igen korai, 1932-ben
megjelent szövegről van szó és nyelvi ereje még másban rejlik, mint a későbbi
elhíresült Beckett-darabok esetében, vagyis olvasni, felolvasni is egészen
másképp lehet ezeket a mondatokat, mondjuk itt ezt: “Belaqua semmitől sem
irtózott jobban, mint amikor fogai a pirítós kérge magasztos pátoszán áthatolva
a tésztás kenyérbél kiábrándítóan alantas bohózatában kénytelenek egymásnak
csikordulni.” Szépen visszafogott plaszticitása van a Dante,
homár mondatainak, hihetetlen pontosság és ritmika, olyan zeneiség,
ami a megszólaltatáskor ragadja igazán magával az olvasót-hallgatót. És
azért is különösen fontos a novella, mert utána olvasva a többieket, izgalmasan
rajzolódik ki, mit is épített le Beckett, milyen nyelvi világot, szép szavunkkal
dekonstruált, hogyan változott meg az elbeszélői helyzet, mit és mennyit
látott eleinte, mennyi maradt ebből, mennyire megrázóan kevés, mennyire
fullasztóan levegőtlen nyelvi terek.
De nézzük a szöveget magát, vegyük Belaquát, aki novellánk hőse és akinek
a neve a műveltebb olvasó számára beszédes név, figuráját “a dantei purgatórium
negyedik énekében a lustaságért senyvedő, hasonnevű szerencsétlenből gyúrja
össze Beckett”,tudhatja meg Takács Ferenc remek utószavából az, akiben
esetleg nem volt elég kitartás be- és kiverekednie magát Dante erdejébe/ből,
mint bennem sem, de mindezt hagyhatjuk is, mert bármennyire is erős a Dante-motívum,
Dante és Beatrice éteri szerelmének belesodrása
a történetbe, az is “könnyen” eligazodik, aki nem forgatta menny és pokol
bédekkerét, csak annyit tud róla, amennyi Beckettől itt megtudható. Belaqua
alakja így is testközelbe kerül, meg- és bemutatkozik, Beckett későbbi
lézengőinek számtalan tulajdonságát
megelőlegezve, ugyanakkor határozottan különbözve is tőlük, annyiban legalábbis
feltétlenül, hogy jövés-menésének még vannak tervezett állomásai, apróságokkal
pepecsel ő is, de ezekbe kéjesen belefeledkezik, bele a dantei komédiába,
amit az előtte álló délutáni olaszórára
fordít, bele a pirítóskészítésbe és az ehhez tartozó, az alapanyagok beszerzését
jelentő összes előkészületbe és bele a rákvásárlásba is, amit nagynénjének
visz vacsorára, tehát ez a világ így-úgy, de még be(van)lakva.
Mert ezek az úgynevezett cselekmény támpontjai,
a Belaqua előtt álló nap fázisai, melyek közeibe, hézagaiba Beckett tapintatos,
mégis sokat sejtető finomsággal fűzi bele McCabe, a gyilkos figuráját,
akinek arcképe a pirítósnak való kenyér felszelése céljából az asztalra
terített Herald című újság oldaláról néz Belaquára, néz rá egy szimpatikus
arc, ami még fel-feltűnik a novellában, hogy elgondolkodtassa, ahogy bennem
is megakadt a minap egy hír, és a hír nyomán persze jött rögtön a Dante,
homár, mert pontos rímekké állt össze ekkor úgymond élet és
irodalom, miszerint: Végrehajtották a kivégzést Arizonában, így az újsághír
címe, és tovább, hogy szemtanúk szerint LaGrand (A Nagy?) vádlottat, aki
1982-ben fivérével együtt bankrablást kísérelt meg, és eközben hat késszúrással
megsebesítettek egy bankalkalmazottat (aki egyébként túlélte az incidenst),
a gázkamrában egy különleges székbe kötözték le, majd a kis szobácskába
beengedték a ciángázt. LaGrand köhögött, hevesen rángatózott, majd 18 perc
után beállt a halál, folytatja az újság, aztán
közli még, hogy mindez az utolsó vacsora után történt, ami szalonnás tojás
– hat tojásból, 16 szelet húsos szalonnával –, steak krumplival, kávé,
gyümölcslé – pontosított a Reuters. Hát így. Az út a gázkamráig, de előtte
pláne a tojások vagy a steak, ahogy
ott ül és eszi, gyümölcslevet kortyol, vágja a húst, rág, telik az idő,
direkt lassan eszik, vagy ugyanúgy, mint máskor, megszokta, a végén meg
kávé, cigaretta, megannyi egyszerű kérdőjel ágaskodott bennem, aztán kinyitottam
Beckettet, ő pedig a következőképpen:
“Belaqua nagynénikéje háza felé tartott. Mondjuk azt, hogy Tél, hogy leszálljon
az alkony, hogy felkeljen egy Hold. A sarkon ló terült el, fején férfi
ült. Ez a szokás elpatkolt lovak esetében, gondolta Belaqua. De vajon miért?
Lámpagyújtogató porzott el arra kerékpáron, öklelő kopjával döfölte az
utcai lámpák nyakát, sötétség-nyergéből esti létre vetette ki a sápadt
sárga fényt. Szegényes öltözetű emberpár állt egy dölyfös bejárat öblében,
a nő a vasrácsnak rogyva, leszegett fővel, a férfi vele szemben
egyenes derékkal. Ugyanott, mint mindig, gondolta Belaqua, ugyanott tartunk.
Ment tovább, csomagját markolva. Miért nem járhat karöltve a jámborság
és a szánalom, akár idelent a mélyben is? A kegyelem és a buzgalom? Szemernyi
kegyelem a véráldozat kínjában, szemernyi
kegyelem, hogy örvendezhessünk az ítélet ellenében. Jónásra gondolt és
a tökre, a féltékeny Istenre, ki megszánta Ninivét. És szegény McCabe-re,
hajnalban a nyakán érzi már. És ő, Belaqua? Mihez kezd, mit érez ezek után?
Ad magának egy falás ételt, még egy éjszakát.” Nem tudtam megállni, rövidebb
lenni, a ló fején ülő férfi képe, a pár annál a vasrácsnál, látunk ilyet
naponta mindenhol, aztán meg a kérdések, amik később már nem azok, itt
még válaszra várnak, kegyelem és buzgalom, a féltékeny Isten, Beckett
kantozó
metafizikája, csillagai és törvényei, amik később olyan nyilvánvalóan nincsenek
többé, meg kellett mutassam tehát ezt e részt, amely a novellán belül is
egyedülálló magányában prizmaként töri meg a hátulról érkező sugarakat,
a szövegépítkezés irányait módosítja, utolsó megállót képez, járdasziget,
ahonnan lelépve utunk már csak egy irányba vihet, Belaqua nagynénjének
konyhájába, ahol a vacsora elkészítéséhez nélkülözhetetlen eszközök arzenálja
már készenlétben.Megérkezik Belaqua meg hóna alatt a mozgolódó rák, “De
hiszen él – tiltakozott Belaqua –, nem főzheted meg elevenen”, mondja,
amikor meglátja az állatot, aki “védtelenül feküdt, a kereszt alakjában”,
de a nagynéni mit sem törődik unokaöccse csillagaival és
törvényeivel, tudja, a rák úgy ízletes igazán, ha élve kerül a gőzölgő,
bugyborékoló vízbe – Belaqua pirítósa, a nagynéni rákja, Dante és Beatrice
szerelme, a szegényes pár a kapunál, Dante pokla és a bugyborékoló víz,
milyen motívum sodródás! –, nem tétovázik
hát, és “Felemelte a homárt az asztalról. Hozzávetőleg harminc másodperc
volt hátra az életéből. Hát legalább, gondolta Belaqua, könnyű halál, Isten
segedelmével. Nem az.”, így fejezi be a homár és így Beckett, igen, Beckett,
a szerző előbújik, belelép, belenyúl
a szövegbe, hogy kimondja ezt a megfellebbezhetetlen két szót, az ítéletet,
külön, végső bekezdésbe emelve, a félreértések elkerülése végett. Beckett
Dante,
homárja, talán látható, tulajdonképpen apokrif, a krisztusi szenvedéstörténet
profán átforgatása ironikus-szellemes-szeretetteli, együttérző prózává,
olyan univerzum, melyben hunyorgók a csillagok, de már tudjuk, hogy a fénysebesség
megtréfált áldozatai vagyunk, hunyor van, csillagok már sehol, de még látunk,
és azt hisszük, hogy aminek árnyéka van, az tényleg létezik.
Ott állok a nagynéni konyhájában,
lakozásom egyik színhelye már mindörökre ez a konyha, állok a gőzölgő fazék
fölött, a nagynéni keze üres, a rákot lökdösik a lángoló habok, valahonnan
egy hang szól, egy fontos és felejthetetlen mondat: “Nem az.”