A "kísérleti költészet" elnevezés hallatára valószínûleg kevesen gondolnak arra, hogy e mûfaj alkalmazott és aprópénzre váltott megoldásaival nap mint nap találkozhatnak plakátokon és kirakat-dekorációkon, könyvek címlapján és nyomtatott oldalain, fényreklámokon, képrejtvényekben és képregényekben, terek vagy felvonulások transzparensein, virágokból, sõt emberekbõl formált jelmondatain.

A kísérleti költészet különféle irányzatai a hagyományos irodalmi, képzõmûvészeti (és zenei) mûfajok határterületein jöttek létre; történeti funkciójuk az egymástól elszakadt mûvészeti ágak új kapcsolatának megteremtése és a meglévõ mûvészeti közegekben rejlõ lehetõségek feltárása, ill. új célok szolgálatába állítása. Már egy sematikus ábrából is kiderül, hogy a kísérleti költészet egyszersmind az alapvetõ emberi közlésrendszerek kapcsolódási pontjait veszi célba.

		festészet			költészet			zene

			kép			írás				beszéd			 hang

Emeljük ki e kapcsolatrendszerbõl a kép-írás viszonyt - már ez is elegendõ, hogy a kísérleti költészet elõzményeit akár az egyiptomi hieroglifákig vezessük vissza. Az írás megjelenésétõl kezdve napjainkig folytonosak azok az elképzelések, melyek az írásjelet nem pusztán valami (a gondolat, vagy a beszéd) helyett állónak tekintik, hanem önálló, materiális létét is számításba veszik: látható formai kvalitásait, térbeli elhelyezkedését, a jelentéstõl független kifejezési energiáit. A kísérleti költészet õsei az antik akrostichonok, a keleti kalligráfiák, a középkori inciciálék és bûvös négyzetek vagy Gutenberg nyomtatványai.

A hagyományos vers vizuális formálja (bizonyos szabályszerûségektõl eltekintve) teljesen esetleges. Appolinaire 1914-es "A nyakkendõ és az óra" c. versében viszont a sorok úgy vannak tördelve, hogy e két tárgy képe rajzolódik ki belõlük. Ez a vizuális költészet egyik alaptípusa: a betû egyszerre tölt be szimbólikus és ikonikus funkciót, más szavakkal, egyszerre helyettesít fogalmakat és alkot (a fogalommal összhangban álló vagy ellentétes) ábrázoló képet.

Azzal egyidõben, vagy azt megelõzõleg, hogy a szabadversben a gondolat kezdte roncsolni a kötött versformát, vizuális oldalról is megindult a támadás. A futuristák, dadaisták, bízva a szóalak autonóm erejében, eltávolították mögüle a jelentést, vagy a vers testébe költészetidegen anyagokat emeltek (Raoul Hausmann és Kurt Schwitters: "A JELEN költészete tárgyakat, szavakat tartalmaz, megélt terünk tényezõiként").

Kassák és Moholy-Nagy absztrakt képverseket írtak.

Majakovszkij, El Liszickij képzõmûvészeti és agitatív feladatként értelmezték a tipográfiát. A kubista festõk, majd késõbb a dadaisták festményeikbe nyomtatott szövegeket ragasztottak. A század elsõ két évtizedében létrejöttek a kísérleti költészet alapvetõ irányzatai, bár egyelõre csak a különbözõ izmusokba ágyazódva.

A modern értelemben vett, önálló kísérleti költészet az 50-es évektõl kezdve bontakozott ki. Emmett Williams történeti rekonstrukciója szerint elõször Eugen Gomringer használta a "konkrét költészet" kifejezést (1951), és ilyen néven alapított csoportot öt évvel késõbb Brazíliában. Öyvind Fahlström 1953-ban adta ki "A konkrét költészet manifesztumát " Stockholmban. A további fejlõdést nagyban elõsegítette a pop-art megjelenése, mely irányzat assemblage-ain vagy festményein gyakran vett igénybe betûmotívumokat (Johns, Indiana). A Fluxus-csoport és a hozzá közelálló mûvészek (Emmett Williams, Chieko Shiomi, Jackson Mac Low, Tomas Schmit, Dieter Rot, vagy a "Darmstadti kör" alapítója: Daniel Spoerri) mindenre kiterjedfõ érdeklõdésüktõl indíttatva természetszerûleg találkoztak a költészettel is. Nem lebecsülendõ az idõközben meginduló tudományos jelelméleti kutatások hatása sem: egyes tudósok, mint a stuttgarti Max Bense professzor maga is kísérletezõ költõ és együttmûködik más német mûvészekkel (Franz Mon, Hansjörg Mayer stb.). Végül, még ebbõl a rövid áttekintésbõl sem maradhat említés nélkül a szocialista országokban igen korán meginduló és világviszonylatban is számottevõ kísérletezés (A Szovjetúnióban Voznyeszenszkij, Csehszlovákiában Kolár, Novak, Valoch és egy egész csoport experimentális költõ, az NDK-ban Carlfriedrich Klaus, Jugoszláviában Todorovic "szignalista" centruma stb.), valamint az olasz "Lotta Poetica" c. folyóirat baloldali mûvészcsoportja, Sarencóval az élén.

Az osztrák Ernst Jandl szerint "Experimentális költemények írására végtelen számú módszer lehetséges, de azt hiszem, a legsikeresebb módszerek mégis azok, melyeket csak egyszer lehet használni; ez esetben a költemény azonos azzal a módszerrel, mely létrehozta." Ezen az alapon valóban nagyon nehéz a kísérleti költészet fõbb típusait, ill. irányzatait elkülöníteni egymástól, hiszen minden alkotó máshogy jelöli a maga irányzatát, gyakran az elnevezést költemény-ciklusként váltogatva. Mégis hasznos lehet, ha legalább a gyakrabban elõforduló terminusokat megkíséreljük definiálni:

experimentális költészet (experimental poetry): az összes kísérleti irányzatok összefoglaló neve.

konkrét költészet: a költemény elsõdleges esztétikai hordozója nem a szavak mögöttijelentés,hanem az írott vagy beszélt nyelv-nyersanyag a maga közvetlenségében.

vizuális költészet: "a szót vagy elemeit tárgyként és vizuális energiaközpontként tekinti."(Alfred Pacquement). Jellegzetes építõköve az írógéppel írt, vagy a nyomtatott betû, melyet szabályos formája, mechanikus ismételhetõsége különösen alkalmassá tesz dekoratív (gyakran az op-arthoz közelálló) hatások keltésére. Speciális és legismertebb válfaja a képvers: az íráselemekbõl összeállított ábrázolás.

spacializmus: "térbeli költészet". Az irányzat a francia Pierre Garnier nevéhez fûzõdik, a kifejezést sokszor használják az "experimentális költészet"-tel rokon értelemben. Ha a fogalmat tágabb értelemben vesszük, jól érzékelteti az íráselemek papíron vagy más környezetben való térbeli elrendezésére irányuló törekvéseket.

objektív költészet: festõk, szobrászok, tipográfusok, zenészek költészeti jellegû kompozícióinak összefoglaló neve.

lettrizmus: betûkkel, kalligráfiával dolgozó festészeti és grafikai irányzat.

fonetikus költészet, fonikus költészet: a nyelvi fonémák, tágabb értelemben minden hallható effektus esztétikai célú hasznosítása. A fonikus költeményeket többnyire közvetlenül hanglemezre vagy magnószalagra komponálják.

szeriális költészet, permutációs költészet (lásd még a hasonló zenei és képzõmûvészeti törekvéseket): a költeményt nyelvi szegementumok variációs sora alkotja, ill. bizonyos elem szisztematikus változtatása, mígnem egy másik nyelvi struktúrába megy át.

kibernetikus költészet: a komputer felhasználásával készülõ versek gyûjtõneve. A megoldások a leggyakrabban szeriális vagy permutációs jellegûek.

akcióvers: hordozója bármi lehet, amit a mûvész költõinek tekint és folyamat-szerûségét, "akció"-jellegét akarja hangsúlyozni.

do-it-yourself-költészet: a mûvész csak a költemény alapsémáját, vagy megoldási kulcsát adja meg, amit az olvasó maga fejez be, tölt ki tartalommal stb.

anonim költészet: a mindennapi élet utóleg költõinek tekintett névtelen alkotásai. (Falfirkálások, fényreklámok, véletlenszerûen egymás mellé kerülõ plakátok szövegösszefüggései, jelek az utcán, tetoválások stb.)

A Fiatal Mûvészek Klubjában sorrakerülõ bemutató a kísérleti költészet vonatkozásainak lehetõleg széles skáláját fogja át, általában vizsgálja az írás szerepét a képzõmûvészetben, illetve a (vizuális) kép szerepét a költészetben. Mindkét esetben arról van szó, hogy a mûvész nem arra használja fel az illetõ mûvészeti ág nyersanyagát, "amire való", érthetõ tehát, hogy a megszokottól való eltérés gyakran jelentkezik játékos formában, vagy a frappáns ötlet szintjén.

- a falra kitett alkotások - magyar és külföldi mûvészektõl egyaránt - a hetvenes évek fejleményeit mutatják be. Az egész anyagra jellemzõ a "költészet" fogalmának tág értelmezése, továbbá a koncept-mûvészet hatása. Bár a válogatás nagyrésze eredeti mû (vagyis a mûvész szignálta), ezt a szempontot nem tekinthettük mérvadónak, hiszen a kísérleti költészet természetébõl következik, hogy az alkotó eleve a "személytelen" nyomdai tipográfiára vagy magas példányszámú kiadványra tervezi mûvét.

- diavetítés formájában mutatjuk be a kísérleti költészet történeti elõzményeit, ill. klasszikusnak számító alkotásait. A felhasznált "médium" - a diafelvétel - itt sem meghatározó jellegû (kivéve azoknál a mûvészeknél, akik kifejezetten diára képzelték el munkáikat.)

- magnószalagról játsszuk le a fonikus költészet néhány karakterisztikus példáját, elsõsorban Henri Chopin kompozícióit. (Chopin a Cinquieme saison, majd az OU c. folyóirat egyes számait hanglemez formájában jelentette meg.)