1946. augusztus 30-án születtem Budapesten, a IX. kerületben, középosztályhelyzetû családban. Római katolikus vallásra kereszteltek. Eredetünk vegyes, helyileg szétágazik a Kárpát-medencében, a Felvidéktôl Erdélyig. Felmenôim ebben a században kerültek Budapestre, múltjuk bôvelkedik kalandos fordulatokban. Ezt a nagy örvénylést a II. világháború simította el, én síkra érkeztem. Szüleim a hetvenes években történt nyugdíjaztatásukig különbözô, szerény tisztviselôi állásokat töltöttek be.

      Édesapám, Bódy Ede (1908) közgazdász-statisztikus vonalon dolgozott, édesanyám, sz.: Hajós Judit (1918) mûvészeti intézményeknél. Házasságukból engem megelôzôen egy lánygyermekük született, Anikó (1942), akit óvatosságból a vendéglátóiparba kényszerítették. Neki köszönhetem, hogy még az iskola elôtt megtanultam írni és olvasni. Édesapámnak jóval késôbb, harmadik házasságából lett még egy lánya, Andrea (1965), aki csonka bal kézzel született, s akit ma özvegyen, egyedül nevel.

      1956-ban szüleim házassága felbomlott, s mi gyerekek, anyánkkal maradtunk. Ugyanekkor nemzetközi segélyakció keretében három hónapot az NDK "Pionierrepublik Wilhelm Pieck" táborában tölthettem, ami nagy hatással volt képzeletvilágom alakulására. A családi otthonból elôször kiszakadva, mély benyomások értek a gyermekkori szexualitás, agresszivitás és a német kultúra körébôl. Gyermekkorom ettôl eltekintve 13 éven át a Bakács tér környékén zajlott, s egészen úgy emlékszem vissza rá, mint életem kissé visszafogott, de alapjában véve derûs és érzelemgazdag szakaszára.

      1959-tôl anyámmal és nôvéremmel nagyobb lakásba költöztünk a Városliget mellé. Külön szobát kaptam, sokat sétáltam a Ligetben, olvastam és tanulmányaimban is jobban haladtam elôre. Ekkor újra kezdtem írással foglalkozni (8-10 éves koromra esnek elsô irodalmi próbálkozásaim). A Ferencváros kispolgári-konzervatívizmusához képest ez a környék nagyvonalúbb és liberálisabb légkörével valósággal felszabadítóan hatott rám. Új iskolám jóvoltából annyira megszerettem az úttörômozgalmat, hogy gimnazistaként is tagja maradtam mint ifivezetô. A KISZ-hez ugyanakkor nem sikerült közelebb kerülnöm, amiben az is közrejátszhatott, hogy a XIV. kerületben az ifivezetôk és a KISZ-isták bizonyos fokig szemben álltak egymással. Jóllehet az ifik természetesen tagjai voltak a KISZ-nek, azon belül egy mozgalmibb és militánsabb árnyalatot képviseltek, amiért 1962 körül fel is oszlatták, illetve átrendezték soraikat. Ekkor én is kirekedtem a mozgalomból, ami feloldotta azt a feszültséget, hogy egy ideje már párhuzamosan kültagja voltam Budapest elsôk közt szervezôdô huligán-társaságának, az "Ilka utcai galeri"-nek.

      Középiskoláimat 1960-64 között az I. István Gimnáziumban végeztem, I-III.-ig latin-kémia, III-IV.-ben német-gépkocsiszerelô tagozaton. A törést az okozta, hogy harmadikban olvasási szenvedély kerített hatalmába, és valahányszor egy jó könyvhöz jutottam, vagy megjelent az Új Írás, nem tudtam letenni, amíg ki nem olvastam. Mikor iskolai mulasztásaim ennek következtében átlépték a 30 napot, átmenetileg kicsaptak, s csak az mentett meg, hogy épp akkor fejeztem be országos tanulmányi verseny-dolgozatomat a kocsigyártás történetérôl. Történelemtanárom, Draskovics Károly garanciája alapján visszavettek, de másik osztályba, minthogy elôzô osztályfônököm megragadta az alkalmat, hogy megszabaduljon tôlem. Érdeklôdésem így a történelem felé fordult. Két ízben vettem részt az OTV-n, mindkétszer a 11. helyen végeztem, amelynek értékét az adja meg, hogy az egyetemi felvételt biztosító elsô tíz hely után, a protekciómentes mezôny élén áll.

      Az I. István abban az idôben igen ambíciózus, különösen reálszerkezetében színvonalas gimnáziumnak számított. Saját zenekara volt, amely ingyenes zeneoktatást szervezett, én bôgôzni tanultam, sikertelenül. Az iskola igazgatója a gyephoki ligavezetô "Építôk" csapatát patronálta, én viszont a konkurens "Kinizsi Sörgyár" csapatában játszottam, ami olykor feszültségekhez vezetett. A sporttal rövidesen elhagytam, helyette alakuló zenekarokban igyekeztem elhelyezkedni, mint autodidakta zongorista. Ez a kísérletem is kudarcot vallott. Negyedikes koromban írtam pár novellát, egyiküket az iskolánkba látogató Várkonyi Mihály író megdícsérte.

      Felvételi kérelmemet az ELTE Bölcsészettudományi Karára nyújtottam be. a történelem mellé a filozófiát választottam, amirôl azt gondoltam, hogy minden tudás foglalatát nyújtja majd. Választásomban az is serkentett, hogy régebben az úttörôházban szakköri elôadásokat tartottam az alkímiáról és az okkultizmusról a szovjet Nagy Filozófiai enciklopédia alapján. A felvételi vizsgákon nyújtott maximális pontteljesítménnyel tanulmányaimat megszakítás nélkül folytathattam az ELTE BTK-n, 1964 szeptemberétôl. Folytattam az írást, tagja lettem az Alkotókörnek, ahova Bella István költô és Módos Péter író vezetett be. Egyetemi tanulmányaimat kezdettôl fogva egy írói jövôre való készülôdés hátterének tekintettem. A novellázást azonban rövidesen fogatókönyvírásra cseréltem fel, Sipos István barátom hatására, akit akkoriban vettek fel a fôiskolára. Több fôiskolás vizsgafilm elkészítésében vettem részt forgatókönyvíróként és asszisztensként. Úgyszólván "külsôsként" elvégeztem ezzel az évfolyammal a fôiskolát, még mielôtt tényleges hallgatója lettem volna. Egyetemi tanulmányaimat felületesen folytattam, kétszer egy szemesztert el is halasztottam. Elsô ízben unalom, csalódottság és szerelmi szenvedély volt az ok. Ekkor egy rövid idôt kiváncsiságból és túlzott empátiából egy vidéki elmegyógyintézetben töltöttem, Jánossy Ferenc festômûvész társaságában. Tapasztalatokat szereztem a holtak és élôholtak világából. Másodízben az "Agitátorok" c. film munkálatai vontak el az egyetemtôl. Ebben forgatókönyvíróként, munkatársként és szereplôként vettem részt, és annak a 68-as ideológiai hullámzásnak a kifejezésére törekedtem, amelynek résztvevôje nem, de szemtanúja voltam az egyetemen.

      Történelmi tanulmányaimból a XIX. sz. ragadta meg érdeklôdésemet, fôleg Szabad György professzornak és egy naplónak köszönhetôen, amely szinte véletlenül akadt a kezembe, s Fiala János 48-as tüzértiszt visszaemlékezéseit tartalmazta az emigrációból. Filozófiából pedig egy-egy alak: Herakleitosz, Bacon, Descartes, Hegel, Kiergaard, Marx, Nietzsche, Wittgenstein, Heidegger. A marxizmus lelkéhez az "Elôszó a politikai gazdaságtan bírálatához" c. kis íráson keresztül jutottam el, s a marxista gondolkodásmód alaposan befolyásolta eszmevilágomat. Az oktatásban elhintett didaktikus ellentétek dacára minden filozófusnak igazat tudtam adni a maga helyén és nyelvezetén belül.

      Egy darabig lelkesedtem a szociológia iránt, és filmkészítô barátaim figyelmét is ebbe az irányba tereltem. A szociologizálás ellaposodásával kérdésfeltevéseim intuitíve a szemantika felé sodortak, amely tárgyban akkor még nem folyt oktatás a filozófia szakon. Érdekességként megemlíteném, hogy egyedül Szigeti József ismerte Pierce és Morris nevét. Szerencsémre bemutattak Zsilka János professzornak (akkor adjunktus), akinél két szemesztert fakultatíve hallgattam általános nyelvészeti tárgyakból. Egész egyetemi idômbôl igazában csak ezt az évet szenteltem intenzív stúdiumoknak. Úgy tetszik, gondolkodásomra is az ekkor tanultak hatottak a legmaradandóbban.

      1971-ben, a bölcsészdiploma megszerzésének évében felvettek a Színház- és Filmmûvészeti Fôiskolára, Máriássy Félix osztályába. Ugyanabban az évben készítettem elsô kísérleti dokumentumfilmemet a Balázs Béla Stúdióban, amely ugyancsak tagjai közé választott, megtörve azt a szokást, hogy a felvételt a fôiskola elvégzéséhez kösse. Ez az aktus fordulópontot jelentett, mind a stúdió, mind az én életemben.

      A rendkívül nívótlan és hisztérikus fôiskolai klíma elviselhetetlen lett volna, ha nem tevékenykedhetek mellette a Balázs Béla Stúdióban, ha nem enyhíti Máriássy Félix lankadó embersége, Petrovics Emil zenetörténeti és elméleti elôadásai, és ha Pintér Tamás mozgástanár révén nem elégíthetem ki gyermekkori vágyamat, hogy megtanuljak lovagolni. Ennek a sportnak (értsd: kultusznak, amely valóságos ajándék az élettôl), ha módom van rá, azóta is hódolok. a Színház- és Filmmûvészeti Fôiskoláról, az ott töltött négy év alapján rossz benyomásom alakult ki, úgy is mint oktatási, úgy is mint ideológiai intézményrôl, s ez a benyomásom azóta se javult, inkább romlott.

      Ezekben az években rendeztem elôször színházat: az Ódry Színpadon Kisfaludy Károly "Betegek" c. egyfelvonásosát, amit Ádám Ottó támogatott, de végül is nem mert bemutatni; a "Csili"-ben független produkcióként Genet "Cselédek"-jét Monori Lilivel és Ruttkai Évával.

      Balázs Béla stúdióbeli tevékenységemnek ezt a szakaszát a "Filmnyelvi sorozat" létrehozása határozta meg, amely az ellenállások leküzdésével három évre nyújt el. Célunk a kortárs mûvészeti avantgarde szemléletének olyan jellegû filmre-fordítása volt, amelybôl egy új audiovizuális nyelvezet körvonalai és struktúrái derengenek fel. Elméleti tevékenységet is folytattam ezen a téren. Elôadásokat tartottam a Balázs Béla Stúdióban, az Egyetemi Színpadon és a TIT Kossuth Klubjában, részt vettem az 1973-as tihanyi nemzetközi szemiotikai szimpóziumon, ahol egy tükrözôdéselméleti modellt mutattam be.

      Hosszúra nyúlt tanulmányaim ugyanakkor anyagi feszültségeket keltettek otthon, anyámmal való viszonyom végképp megromlott. 1972-ben elköltöztem tôle, s azóta lényegében minden kapcsolatom megszakadt vele. Hat éven át apámnál, barátoknál, majd keresethez jutva különbözô lakbérletekben laktam.

      1975-ben végeztem el a fôiskolát, de diplomafilmemet, az "Amerikai Anzix"-et is a BBS-ben készítettem. A fôiskola kezdetben nem akarta elfogadni, s csak a Pécsi Filmszemlén történt sikeres bemutatását követôen akceptálta. Miután a film elnyerte a mannheimi nemzetközi filmfesztivál fôdíját (1976), a nemzetközi érdeklôdés úgyszólván körbevitte a világon. Így módomban állt szúrópróbaszerûen benyomásokat gyûjteni a globális állapotokról. ezek segítettek abban, hogy hozzávetôlegesen bemérjem a magam és filmkultúránk helyzetét. A mannheimi fesztiválon ismerkedtem meg Udo Kier nyugatnémet színésszel, akivel több filmre szóló munkabarátságot kötöttünk.

      1975-tôl a MAFILM alkalmazásában állok, eleinte "mûvészeti ügyintézô", majd 1980 óta filmrendezô állományban. Pályám különösebb nehézségek nélkül emelkedett. Ha nem volnának "szakmám" általános helyzetét illetôen alapvetô aggályaim, nem érezném magam rosszul annak a vállalatnak a keretei között, amelytôl minden segítséget megkaptam.

      1976-ban egy évet a BBS vezetôségében töltöttem el, erre az idôre esik K/3 néven a kísérleti filmezés újraszervezése. 77-ben, betöltve a "korhatárt", búcsút vettem a stúdiótól. Ebben az évben született Zita lányom, akit kétéves koráig támogatásommal anyja nevelt. A Kulturális Minisztérium jóvoltából tanácsi kiutalású OTP-öröklakáshoz jutottam, ami szinte áthidalhatatlan anyagi gondok elé állított, de mentesített az állandó lakbérletkeresés terhe alól.

      Ekkor már a Psyché c. film elôkészítésén dolgoztam, ez a munka két éven át tartott. Közben megbízásokat kerestem a Magyar Televíziónál és a Híradó és Dokumentumfilm Stúdiónál is, a filmkészítés összes lehetôségét mintegy végigjárva, 1979 januárjában kezdtem el a Psyché forgatását, s a filmet összes utómunkálataival együtt éppen két év múlva fejeztem be, három verzióban. A Psyché-produkció összességében tehát négy évet foglalt el életembôl, mint egy háború vagy mint egy iskola. Elkészítése volumenénél fogva az egész magyar filmgyártást keresztbemetszette, így átfogó képet kaptam annak konkrét és rejtett potenciáljairól éppúgy, mint mûködési zavarairól, képtelenségeirôl. Tapasztalataimat a "szakma" megrettent és önzôen céhvédelmi reakciójánál fogva sajnos máig nem állt módomban mások hasznára fordítani.

      1979 nyarától, nem látva biztosítottnak lányom megfelelô neveltetését, különbözô kísérleteket tettem arra, hogy a magam fennhatósága alá vegyem. Életünk, úgy tetszik, 1980 nyara óta fordult egyenesbe, amikor feleségemet, Baksa Soós Veronikát (aki elôzô házassága alapján a Lengyel nevet is viselte), megismertem. Ezzel véget ért érzelmi nélkülözésem, és az ezzel járó kapkodó próbálkozások korszaka. Többszöri hazalátogatása után elhatároztuk, hogy egybekelünk. 1980. december 20-án tartottuk az esküvôt; két nappal a filmem premierje elôtt.

      Feleségem 1970 óta az NSZK-ban él. Apja neve Baksa-Soós László, anyja Elisabeth Kardamatisz-Reichenbach. Magyar-német vegyes házasságból származik, s a hetvenes évek elején a család úgy döntött, hogy visszatelepülését kéri, de megtartották magyar állampolgárságukat is. Veronika (sz. 1952) a düsseldorfi egyetemen végezte tanulmányait történészként, diplomamunkáját Erdély felvilágosodásáról írta. Doktori disszertációja "Die Einwirkung der deutschen und österreichischen Sozialdemokratie auf die Arbeiterbewegung in Ungarn bis 1890" megjelent a Verlag Ulrich Camon kiadónál (Berlin, 1980). Jelenleg kétéves szerzôdés keretében kutatást vezet a XVIII-XIX. sz.-i Erdély társadalom- és alkotmánytörténetében (Die Bedeutung der Mittelalterlichen Privilegien für die Sozial- und Verfassungsgeschichte von Siebenbürgen, in der Neuzeit).

      Emellett szívesen - olykor szívesebben is - foglalkozik zenével, festészettel és a kínai kultúrával. Zita lányomat adoptálta, s ô ez év nyara óta a düsseldorfi családdal van, ahol rajta kívül még két gyerek él feleségem elôzô házasságából. Lengyel Dani (1972) és Rita (1973). Ez év augusztus 14-én házasságunknak közös gyümölcse született: Caspar-Maria Zoltán Leopárd. Az ösztöndíj, amelyért jelenleg folyamodom, többek közt azt is lehetôvé teszi, hogy családunk fél évet együtt töltsön. Feleségem az egyetemi szerzôdésének teljesítését követôen kíván dönteni arról, hogy visszatér-e velem Magyarországra. Ennek egyelôre anyagi feltételei (lakás, munkahely, iskola, óvoda és bölcsöde) nincsenek biztosítva.

      A 81-es évet ismét a filmkészítés kísérleti útjainak egyengetésére fordítottam. A MAFILM keretein belül lehetôséget kaptam egy kísérleti szekció felállítására, jelenleg ez köt le. Elôadásokat tartottam a budapesti ELTE és a debreceni JATE Bölcsészettudományi Karán, "A film mint nyelv megközelítése" címmel. A Gyôri Kisfaludy Színház meghívott a Hamlet rendezésére, az elôadás az MTV koprodukciójában készült, és tv-játék is lesz belôle. A címszerepet Cserhalmi György alakítja, akivel tízéves, mély munkabarátság köt össze. Filmet készítek elô a "Társulás" Stúdió számára, és az experimentális mozgóképi kutatások nemzetközi összehangolására törekszem, tekintettel jövô évi ösztöndíjamra is. Elhatároztam, hogy életemet a továbbiakban is a szabadságnak, a szerelemnek, a mûvészetnek és a tudománynak szentelem.