Legutoljára három éve, a kalóz-lét utolsó pillanatában reprodukálta saját helyzetét az Intermédia. Az akkor megjelent katalógusban leírt véleményem a mûvészet oktathatóságáról és a gyakorlati nehézségekre való reagálásról a hivatalos létezés három éve alatt sem változott.

A (mindenkori kultúrális kormányzat segítségével) a tanszéknek sikerült megõrízni azt a jellegzetesen koraszülött állapotot, amit a szocialista múltból kis idõre itt maradt undeground lelkesedés, plusz egy gyors akció hozott létre, (valószínû pár hónappal késõbb ugyanúgy elvesztünk volna a bürokrácia középszintjein mint az interdiszciplináris tanszék). Továbbra is alapvetõ hiányosságok jellemzik a tanszék mindennapjait. Érdekes jelenség, hogy egy totálisan medializált világban, amikor kép-, hang- és szöveg-szolgáltatók túlkínálatában élünk, inkább diszkriminativ hangulat, mintsem lelkesedés veszi körül az Intermediát, holott ez az egyetlen tanszék, ahol mintegy szineztéziában jelenik meg az mediális elmélet és gyakorlat, méghozzá anélkül, hogy bármilyen mûfaji megkötöttség érvényesülne.

A nehézségek következtében a tanszék már a létében is mûvészi entitássá vált, veszélyeztetett, szegény, és ennek következtében sajátos közösségi jelleget kapott: low-tech mûterem, túlélési gyakorlat, mintsem a maneger-technológia laboratóriuma, bármennyire is szeretne ez utóbbi lenni...

Ez a helyzet pontosan leírja a globális kommunikációs design közegében meghasadt tudatot: a mediális technika egyfelõl divatos és szexi, másfelõl pedig feltûnés nélkül, (hatékonyan, a tudat-küszöb alatt) befolyásolja az élet minden területét. A földolgozhatatlan gyorsasággal egymást követõ új jelenségek megértése sohasem a mûvészeknek okozott problémát. A politikusok - érthetõen, hiszen õk is csak ismerkednek a mediális technikákkal - bizalmatlanok, hogy kikerül a kezük közül valami, ami késõbb talán fontos lehet.

Mindez igazolja a manapság népszerû elméletet, miszerint feltámadt az avantgarde. Ez az elmélet abból indul ki, hogy a premediális világban, ahol a társadalmi feedback technológiák még nem léptek át egy szintet, a technológiai aspektusok mindig a korszellembõl következtek. Következésképpen egy ilyen közegben az avantgarde mûvészet képviselte egyedül - a munkamegosztás igényének megfelelõen - a szubverziv interpretációt, azaz egy mûfaj, technika lehetõségeinek a radikális tesztelését. A mûvészeti kifejezõ eszközök szélsõséges alkalmazása a mûvészek körén belül egy kicsi és heterogén csoportot jellemzett, amit egyfajta moralitás kapcsolt csak össze.

Jelen medializált világban, mivel a korszellemtõl függetlenedett a techikai haladás, új eszközök soha nem látott mennyiségben jelennek meg. Olyan eszközök, lehetõségek ezek, amik nagyon kevés szállal kötõdnek bármi eddig ismerthez is. Nincs múltjuk és ezért velük szemben a felhasználó csak az ismeretetlent kutató pozicióját - azaz a radikális avantgardista poziciót veheti fel.