A szó teste


A magyar irodalomkritika - és a magyar irodalomtörténet-írás uralkodó része - által az olvasói tudatban régóta ébren tartott tévképzet, hogy a költészet alapvetõen az írott nyelvben létezik. Hamis beállítódás ez egyrészt azért is, mert a költészet tudvalevõleg az írásbeliség és a nyomtatás elõtt (a népköltészetben utána is) évezredekig kiválóan elélt a hangban; másrészt azért is, mert Saussure óta köztudott, hogy az ember által hétköznapilag használt nyelv sem más, mint egy hangzásfolyam, amelyet az írott nyelvi rendszer, a betûk és írásjelek együttese csak lejegyez, mint a kotta a maga hangjegyeivel és jelzéseivel a zenész számára a zenét jegyzi le.
Ráadásul az emberi nyelv mint hangzásfolyam nemcsak a hétköznapi beszédkommunikáció alapanyaga (amelynek mûködésébõl elvont szabályrendjét a grammatika jegyzi le), hanem a költészeté is - azonban a közös nyelvi alapanyag ellenére a kétféle tevékenységben annak használata nagyon is eltérhet egymástól (költõi képalkotás, szórend változatos átalakítása, hangzásfunkciók - ritmus, rím, alliteráció - fölerõsítése, majd horribile dictu, a grammatikai szabályrendtõl való radikális eltérés, sõt, a dadaistáknál már a nyelvi jelentésrõl való direkt lemondás is, stb. stb.). Mint a nyelvi kommunikáció két válfaja, egyre élesebben különválasztandó tehát a hétköznapi nyelvi közlés és a költõi közlés, amelynek már nyelven túli szellemi dimenziója van.
Ehhez jön még hozzá az a tény, hogy a hanggal, a nyelvi közlés testi realizációjával az ember - többnyire anélkül, hogy gondolna rá - már a köznapi érintkezésben is testet ad a nyelvnek. A nyelvet tudatosan alkalmazó mûvész azonban kiváltképpen gondol erre, különösen egy olyan költõ, mint Ladik Katalin, aki költészetében a nyelv valamennyi kiterjedését alkalmazza: írott szövegköltészetét a magyar kritika itt-ott már méltó helyén kezeli; az ezeken alapuló vagy ezektõl független fónikus, vagyis hangköltészeti munkáit már csak a nemzetközi mûvészeti élet ismeri elsõ vonalában; gesztusköltészetét, performanszait pedig csak az a - ma már rendkívül szûk - réteg, amelyik ilyen eseményekre még eljár.
Ladik Katalin a nagyon kevés magyar költõk egyike, aki eklatáns módon szemlélteti, hogy a költõi közlés nyelve az írott kódrendszeren túl, a hangban, a látványban, a mozdulatban, a konkrét akusztikai és vizuális artikulációban valósul meg a maga teljességében. A nagy színpadi tapasztalattal rendelkezõ mûvész pontosan tudja, hogy nyomtatásos közlésre szánt versének élõ elõadása is több, mint elõadómûvészet: kreatív interpretáció, amely új, magában való mûként jelenik meg, és így is értelmezhetõ. És akkor még nem beszéltünk az emberi test beszédének, vagyis a hangnak, a vokalitásnak, illetve a mozgásnak, az élõ vizualitásnak a régiójáról, amely rendkívül gazdag módon kitágítja a költõi nyelv közléslehetõségeit: errõl könnyen meggyõzõdhetünk, ha elképzeljük, vagy magunk is kipróbáljuk - merõben csak a példának okáért -, az emberi hangképzésnek milyen tág lehetõségei vannak, amelyek a beszédhangok kiejtésének körén túl vannak, s amelyek mégis a nyelvhez tartoznak (ld. pl. a még nem beszélõ gyermek hangképzésének és így kifejezésmódjának gazdagságát).
A költõ jelenlétével, vagy csak a hangjával, vagy a képzelet írásba kódolt formáival tehát testet ad a szónak, a nyelvnek. Ladik nemrégiben tartott költõi fellépésein (a Magyar Irodalom Házában, a varsói Ujezdowski palotában vagy a Süss fel Nap-ban) mesterpéldáját nyújtotta a költõi beszéd sokrétegûségének, amint pontosan átgondoltan és a legteljesebb szabadsággal közlekedett a költõi közlés különbözõ módozatai között, amelyekbõl komplex, de egységes rendszer alakítható. A háttérhang (kazetta) és az élõ vokalizáció, a mozdulat, a tárgyak és a test kommunikációja (ami akár mindössze egy, az arcot különféleképpen deformáló üveglappal szemléltethetõ) és a felhasznált és/vagy teremtett vizuális környezet olyan költõi szövetet alkotott, amelynek minden szála külön-külön is felismerhetõ, amelynek autonómiával is rendelkezõ mintáit érzékelhetjük, s amely ugyanakkor a maga teljességében szuprapoétikus, tehát az egyes költõi közlésrétegek érvényén felül is értelmezhetõ költészetet testesít meg.
Ladik költészetét értelmezve visszatalálok ahhoz, amit - saját transzpoézisem állandó önértelmezési kísérletei során, de a költészetre általános érvénnyel kiterjeszthetõnek vélve - több mint egy évtizeddel ezelõtt így fogalmaztam meg: a költészet tér, anyag és mozgás. No meg persze hang és szellem, teszem hozzá ma. De hát ez voltaképpen természetes (kellene, hogy legyen).

Szkárosi Endre


VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ