ica-d.hu

Egyéves a dunaújvárosi Kortárs Mûvészeti Intézet


Egy évvel a jól sikerült megnyitó után Dunaújváros egyszerre távolinak és közelinek tûnik. Ha nem akarunk távolra utazni, akkor az Intézet tevékenységérõl szóló információkat tölthetünk le a Netrõl. Megtudhatjuk, hogy a Kortárs Mûvészeti Intézetet a hasonló nevû közalapítvány mûködteti. 1989-ben Takács Lajos és Birkás István magánkezdeményezése elkezdte beleenni magát a város vezetõinek tudatába, és elhatározták, hogy létrehoznak egy modern mûvészeti múzeumot. A jogutód, az önkormányzat alapította meg a Modern Mûvészetért Közalapítványt, amelynek feladata a város mûvészeti intézményrendszerének hosszú távú bõvítése. 1997 óta az új épület - Juhász Péter dunaújvárosi építész tervei nyomán - két kiállítási tere az Uitz-teremmel alkot egységes intézményt. A jól sikerült posztmodern bejárati hasadékot és a belsõ kiképzést mindenesetre valóságos szakadék választja el "egykor létezett szocmodern" környezetétõl.
A közalapítvány saját képzõmûvészeti gyûjteménnyel rendelkezik a Takács Lajos tulajdonában lévõ Layota Art Studio letéti anyagából és az Uitz Terem közelmúltjából rekreálva. Az intézet mint intézmény az elsõ perctõl kezdve be tudta lõni magát a saját helyiértékére, hogy mi lesz, mi lehet az õ szerepe a hazai kortárs mûvészeti életben. Az ezzel kapcsolatos feladatok - a velejáró adminisztráció, a bürokrácia mellett -, valamint a kutatásra és gyarapításra vonatkozó tervek kiindulópontja az a tény, hogy a gyûjtemény munkáinak 80%-a a '90-es években készült. Prominens kurátori névsor vigyázza az irányvonal ígényes megvalósulását.
Hogy mennyire up-to-date a dolog, azt mutatja a gyûjtemény fejlesztésének célja: olyan válogatás létrehozása két-három éven belül, ami a '90-es évek mûvészetérõl képes lesz beszélni. Elmondható, hogy tavaly óta az intézet máris a kísérletezõ-kutató jellegû mûvészeti törekvések azíluma lett, nem csak egyszerû bemutatóhelyként, hanem maga is generálva fontos kérdéseket, elõremutató megoldásokat. Nem valamiféle betonbukolikáról van szó, rögtön láthatjuk, hogy a korszerû mûvészet védjegye alatt mûvészi problémák sorát dobja fel. Kérdés, hogy meg tudjuk-e állni azt az egybemosást, hogy az intézményt vezetõikkel azonosítsuk. Ez nem csak mûvészeti problémákat érint, hanem általánosabb, generációs önismereti kérdéseket is, amennyiben egy generáció mûvész és teoretikus figurái a beállott megváltozott helyzetben "egymásra nézve" ismernek magukra. Ezt szolgálják Szoboszlai finoman késztetve-provokáló felhívó levelei mûvészekhez, Páldi Lívia elméleti-tisztázó beszélgetései, oktatási és szakmai programok futtatása, vagy legutóbb a kortárs mûvészet intézményrendszerérõl rendezett életszagú vita.
Az elegánsan Institute of Contemporary Art-nak is nevezett hely egy többfunkciós, városi és nemzetközi mûvészeti projekteket lebonyolító intézmény. Annak, amit ma kortárs képzõmûvészetnek nevezünk, és kísérõjelenségeinek kiállításokon és elõadáson történõ bemutatására szövetkezett csapat mindezen túl a mûvészekkel és teoretikusokkal való intenzív és produktív együttmûködést is felvállalta. Emellett kortársunkat, a kortárs képzõmûvészetet elemzõ elméleti kutatások elindítására, futtatására, publikálására ugyanolyan mértékben koncentrál, mint a mûalkotások kiállítására, gyûjtésére és mûvek létrejöttét elõsegítõ projektek kezdeményezésére.
A fontosnak és meghatározónak ítélt csomópontok egyike a szeptember 12. és október 17. között bemutatott „Holtjáték"-projekt, a szinte házi szerzõknek nevezhetõ Braun András, Erdélyi Gábor, Havas Bálint és Szabó Dezsõ együttes kiállítása. A négy alkotó munkái egy holtponton találkoznak össze, az önreflektív gondolkodásmód közösségében. A minimalista, analitikus festészet öröksége e festõk munkáiban talányos eredményekhez vezethet, amelyek mégis a természetes tapasztalati világ kontextusába ágyazódnak. A kiállított munkák újszerûsége abban áll, amit úgy lehetne összegezni, hogy a monokróm boldog és önfeledt kokettálása az ezredvég dekoratív tendenciáival. Dekorativitást említve persze nem a szuperáruházak életvilágának látványosságaira kell gondolnunk. Az Uitz terembe haladva Szabó Dezsõ homogén lakkréteggel bevont, speciális helyzetbe hozott, csavarokkal rögzített betonyp-lapot installált a falra. A monokróm tradíció kilencvenes évekbeli pozíciójának önkritikáját gyakorolja rajta. Amon c. munkája látszólag teljesen odadobja magát az aktuáldizájnnak, persze úgy, hogy integritását, exkluzivitását egy percig se kelljen feladnia. A kék, tökéletesen sík, tökéletesen üres, ekként kiemelt felület felidézi a mûvészet történetének képkorszakát. A fedõ olajfesték, mint csillogó, testes, fényes matéria ennyiben inkább mimetikus hatású; a sötét, befénylõ felület a „képet a falon" hívja elõ. Ugyanakkor magával viszi a radikális festészet jelentésnyalábjait, ahol a képalkotás az üresség transzcendentális felmutatásával egylényegû, és megrendítõ, a vallásos élményhez fogható hatásban részesíti a szemlélõt. Az Amon „ipari olaj-vászon", tetszetõs, ragyogó kivitelben. Lényege azonban a tökéletességig fokozott síklefedés, mint felületkiemelés, amivel a kép egy meghatározatlan helyre szituálja magát, a hely és kép ekvivalenciáját mutatva. Szabó Dezsõ harmadik munkájában a felületre vitt lakk, majd ráhordott újabb lakkpöttyök segítségével a méret, lefedés és kiemelés eszközeivel dolgozik a síkon, a síkkal. Korábban - Erdélyi Gáborral egyetemben, aki szintén foglalkozott monokróm-stúdiumokkal - a festészet határainak meditatív kitolásáról volt szó, ahol a kép jelentésének egyértelmûen az a felület számított, amit lefedett. A monokróm elitista festészet volt, erre hívták fel a figyelmet annak posztmodern kritikái. Nem mintha manapság már triviális közkincs lenne, de a továbblépés ma már nem lehet probléma. A képtárgy aszketikus minimalizmusából szigorú, tetszetõs csúcstermék lett, amelyet nem támaszt meg többé tematikus, vagy irodalmi jelentés. A változás talán nem is annyira a korszellem befolyásának hatására történt, hanem az analitikus festészeti kísérletek belsõ szükségszerûségei, saját korlátai hajtották felszínre. Erdélyi két munkája (Fény-les, Foltcsendélet) selyemraszter munkáival szemben inkább képviseli az általa deklarált holtjáték festészeti megjelenését, ami itt egy felületen kialakuló színtömbök között kialakuló mozgás, két szélsõség által közrefogva. Tiszta és üres munkák. Ezzel jellemezhetnénk valamennyi kiállított mûvet, és most egyáltalán nem pejoratív értelemben. Egy tökéletes, a személyiség, a kézjegy mellõzésére törekvõ abszolút technikai perfekció csúcsdarabjai. Braun András munkái (2 S. G., R.H.E.) állnak legközelebb a kor technicizált kultúrájának látványvilágához. Látszólag a Bravo TV stúdiójának enteriõrjéhez hasonlítanak, de itt a megjelenés a tökélyre vitt absztrakció indítékából következõ, szín- és formaszegmensek mentén strukturált felületet jelent. Havas Bálint érzéki közelségbe hozza az ellentétes karakterû anyagok konfliktusát, a folyamatok „egymásbarontását", egy gumiabroncs ólommal kiöntött futófelületének bemélyedései, ill. Tömb c. munkája segítségével.
Nem utolsó sorban az intézet egyik deklarált célja a dunaújvárosi képzõmûvészek bemutatása. Ez történik az intézmény többi bemutatótermében. A Kollektív Tárlaton idén a Képzõ- és Iparmûvészeti Lektorátus Bíráló Bizottsága által bezsûrizettek vesznek részt: Cyranski Mária, Gáspár Aladár, Gombos István, Ifj. Koffán Károly, Kohl János, Mészáros Edit, Móder Rezsõ, Nemes Ferenc, Orbán Sándor, Páhi Péter, Palotás József, Pats József, Pleidell János, Ráthgéber Attila, Rozsnyai Sándor, Szundi Gábor, Tábori Csaba és Várnai Gyula munkái révén tág mûfaji horizontot nyújt a helyi erõk kontingense az éremmûvészet, a grafika, a szobrászat, a festészet tartományaiban. Arccal a falak felé, a munkák elõtt állva a termekbe zárt múlttal találhatjuk szembe magunkat. Intim találkozó a nagy mûvészettel, csak kicsiben: van absztrakt szürrealizmus, Hantai Simon '50-es évekbeli korszakának formaképzésével (Pats József: Eldorádió II), sziluettképzés és síkplasztikai gondolkodás a '70-es évekbõl (Móder Rezsõ) - amin nem segít a helyi szellem frivol beemelése sem a munkákba ( Bartók és Kodály beszélget a vasgyárban ) - , egy kis Metzongier, egy kis Gleizes (Mészáros Edit), "posztrómai-iskolás dekorativitás" (Pleidell János) stb. A díjazottakról lehetne vitatkozni, de mindenképpen jó helyre került a Dunaújvárosi Mûvészetért Alapítvány díja - Gombos Istvánnak, térbe hajló, high-tech hatású, fémes felületekbõl kibomló kompozícióiért.
Nem kell hozzá tehát különösebben jó szem, és szinte matematikai pontossággal, a formalizált egyenletek egyértelmûségéhez fogható biztonsággal írhatnánk le a kiállított munkák stílusát. Mégis, vagy ezzel együtt, kiemelt említést érdemel Páhi Péter két képtáblája (Hozzávaló, A legfinomabb falatka), egyszerû, kevés eszközzel kidolgozott, szinte monokróm tisztaságú felületen hatásosan elhelyezett, tököt ill. lefelé fordított tálat mint csapdát ábrázoló színfoltjaival, csendéletszerû hangulatával, melyekbõl nem hiányzik a humor sem, ami ritkán sajátja ennek a mûfajnak. Rozsnyai Sándor (Moló Umagban) munkája sem mentes a kubista tömegek játékának elõképeitõl, mégis van abban valami különös és újszerû, ahogy izzó vörös és zöld tömbökre bontva adja vissza a látványt.
A megkezdett úton, valószínûleg az avantgarde avantgardjaként fog funkcionálni Dunaújváros. Az alkalomhoz illõen mi mást kívánhatnánk, mint boldog születésnapot; a szponzorok éltessék sokáig a Kortárs Mûvészeti Intézetet!

Készman József

VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ