Terek, versek, képek¹

 

Papp Tibor több mint két évtizedes munkásságának egyik lehetséges foglalataként adja közre egybegyûjtött térvers képeit. A nyelv toposzintaxisát és topologikus lehetõségeit aknázza ki ez a különös mûfajteremtés, melynek elõzményeit a Vendégszövegek könyveiben és más köteteiben már nyomon kísérhettük. Nemcsak a teresítésbõl adódó sokfelé sugárzó olvasási lehetõségekkel ismerkedhet meg a közönség, de a virtuális valóság poétikai közvetlenségét is érzékelheti. A mindennapi élethelyzetek átnevezése, a költõi névadás egy új mûvészeti univerzum tájait sejteti.

(a forma elõképei) Papp Tibor legutóbbi könyve is láttatja költészetének két jellegzetes alkotói vonását. Az egyik a keresés-találás dinamikája köré szervezõdik: a versírás-készítés kísérletezését sejthetjük és egy adott pillanat rögzítését vehetjük kezünkbe. Ez egyszerre érzékelteti a mûfajból adódó többféle olvasási-nézési-értelmezési módokat és a jellegzetes formákból adódó lehetõségeket. A formaadás a másik szembetûnõ vonás, amit szükséges kiemelni Papp Tibor jelen összegzése kapcsán. Mivel a sajátos formakeresés és építkezés mindig is a poétikai jegyek megkülönböztetett mozzanataként tarthattunk számon.

Ha fellapozzuk a Vendégszövegek 1 könyvét, akkor ott a lineáris forma felbontásának azon aspektusait vehetjük számba, ami a hiány funkciók kijelölése és betöltése köré szervezõdik. Így a formaadás és a szöveghez való kapcsolódás-távolodás elemi mozzanatai adják a jellegzetes olvasási és vizuális textúra kiinduló pozícióit. Lehetõséget kínálva a különbözõ relációk bejárására és a különbözõ szövegegységek egymáshoz illesztésére. Ezt a formát a nyitott intertextus közvetlen változataiként vehetjük számba.

A Vendégszövegek 2,3 már Papp Tibor vizuális költészetének majdnem teljes horizontját átfogó összegzése. Itt az intertextualitás közvetlen megjelenései mellett a képi és tárgyi információk köré szervezõdõ formaadás is teret kap. A formális szimbolikák dinamikus szövegei (közlekedõedények), konstruktivista variációi (tördelékek) és az alfabetikus poétikai rendszerszervezés eminensen jelezik azokat a törekvéseket, amelyek a formakeresés/találás jellegzetességeként vehetünk számba. A tárgyi szimbolikák (bélyeg, fénymásolat sorozat, fedõlap, térképvers) is a formaadás problémája köré szervezõdõ alkotói habitusról tanúskodnak. Azonban az elsõ esetben a szöveg autonómiájának magától értetõdõsége csak a kezdeti olvasási pillanatokban és a feltételezhetõen helyesnek ítélhetõ stratégia beméréséig lehet kétséges. Mivel a tárgyi szimbolikákhoz kötõdõ alkotások esetében a közvetlen léthelyzetekhez tapadó asszociációk és a világegészhez fûzhetõ számtalan kapcsolódás áthelyezi a poétikai státuszt a konstrukcióról az összeszerelés mechanizmusára. Mintegy elõre lefényképezett puzzle képet vehetjük kezünkbe a munkákat, s így olyan alkotásként is, ami az elsõ pillantásra elemeire hullik, s csak hosszas munkálkodás árán engedi újra feltalálni a lehetséges élmény- és értelemalakzatok valamelyikét. Ezt reprezentálják a könyvben közölt térképversek is, amelyeknek funkcionális habitusáról még szólok.

S hogy mennyire jellemzi Papp Tibort a formaadás poétikája és játéka, azt jelzi a következõ két Vendégszövegek könyve. Ahol a számítógéppel készített munkák az eszköz lehetõségeit és mozgását kibontva új formákat hívnak életre (hínárzók, gyûrûk sorjázóvers). Jellegzetes, hogy ezek a formatalálások olyan hangulati-gondolati ritmusok köré szervezõdõ folyamatokat reprezentálnak, amelyek a puszta instrumentummal való onanizáció gyanúját is eloszlatják. S nem véletlen, hogy ezzel a radikális-drasztikus meghatározással éltem, mert a Vendégszövegek 5 könyve épp azt jelzi, hogy a tradicionális forma (mandala) és a nyugati civilizációhoz kötõdõ logosz applikációja sikeres formalehetõséget rejt magába: logo mandala. De hasonlókat mondhatunk a gesztusjellegû töredékekhez hasonlítható villanásokról, ahol a kézmozdulat és gondolatkisülés együttese adja a tömör lényegiséget.

Az Ikonok könyvében (Claude Maillard-al közösen) is egy hagyományos forma szolgált keretként. A képszövegek (francia, magyar) egyszerre érzékeltetik azt a felfogást, ami a modern mûvészet gyökereit mindig számon tartja, másrészt a folyamatos újraalkotás lehetõségeit elõtérbe helyezi (elindulnak/ az emlékezet rákjai/meghágják/ami meghágható).

Hasonló a Disztichon alfa alkotói beállítódása is. Itt is egy hagyományos forma jellegzetesen jelenkori újraértelmezésével találkozhatunk. Azonban ebben az alkotásban, ahol potenciálisan 16 billió vers van, az is jellegzetesen más, hogy itt a statikus formák folyamatos egymásbakapcsolódásai jelentik a nóvumot. A véges emberi lét és az ehhez képest végtelen ideig szemlélhetõ alkotás a virtuális mûforma egyik legkiérleltebb formájaként tartható számon.

 

(a hétköznapi fenomenológiák világa) Jellemzõ a térvers képek könyv tematizálási sora, amely a természetes közvetlenségtõl, az életvilág mindennapiságából indító és végül az eideitikus szimbolizációkig eljutó meg-látó aktusokat véteti észre.

A mindennapi élethelyzetek átnevezése, a költõi névadás egy új mûvészeti univerzum tájait sejteti. Hétköznapi sétáknak lehetünk mi is részesei. Ám ezek a térbejárások közvetlenségük ellenére mindig kapcsolatban állnak a poétikai univerzum feltérképezésével (a költészet meleg kenyerérõl álmodunk, irodalom a Duna jegén) és azzal a játékkal, amit mindig megtalálhatunk (do re mi fá-zunk). Jellegzetes a kínált olvasási-nézési sor. Az elõzõekben kinagyított térképrészletet egy másik nagyobb egészt átfogó követ, aminek két szélén az objektumok értelmezését segítõ poétikai útmutatások találhatóak (zápul a világ/nedvesen büdösödik/mint olcsó marhahús), amelyek mintegy a gondolatok bejárását segítik elõ (a szavak eltávolodnak, mint a holdkomp/ üresek az irodalom nyári bungalói). A már jellegzetes tematizációk, szimbolikus megjelenítése (Pilinszky tér, egy James Joyce emlékmû), az utcákra rótt verssorok kibetûzése (mint hamu a havon pettyeznek a halál morzsái) és a kiemelt, utcai pillanatok/helyek rögzítései (kurválkodó amazongorázik, tanka-/szárnya) együttesen érzékelteti azt tér és gondolati ritmust, ami a költészet dinamikájához kötõdik. S megint egy kinagyított rész következik, aminek jellegzetes pontjai, a már jelzett objektivációkon kívül az a stoptáblasorhoz rendelt töredékszöveg, ami a szürreális/abszurd és valóságos elemek egymásrakövetkeztét demonstrálja (a szétrepedõ kancsó elfossa magát/mintha szemöldököd lene a horizont/ szemgödreidben fekete hold/ arcodba vág minden ököl/ az ellenséges almafák). És egy újabb, tágabb panorámát átfogó térképrész azt jellegzetes perspektívát emeli ki, ami séta közben esetleg elkerülné lanyhuló figyelmünket: a modern poétika (Weöres múzeum, Bóbita tér) és az avantgárd "hõseinek" emlékeztetõi (Erdély Miklós és Hajas Tibor tér), valamint a méltatlanul elfeledtetettekre való radikális figyelemfelhívás (Ideiglenes kórház és elmegyógyintézet azoknak a tisztviselõknek/ kitiltották Ujvári Erzsit, /Reiter Róbertet és társaikat /az irodalomból).

A levetkõznek a népek ciklus munkái a mindennapi tárgyi szimbolikák és az ezekhez kapcsolódó kommunikációs formák reprezentánsaiként jelennek meg. A közölt mail-art mûvészbélyeg és a benne található térvers kép többszörösen is új jelentéssel tágítja a mûfaj lehetõségeit. Egyrészt a tényleges út megtétele, a postai utazás, másrészt a szimbolikus reprezentáció, hogy milyen üzenet továbbítása történik. Azaz itt már nemcsak azzal van dolgunk, amit Mcluhan a média maga az üzenet tézise fémjelzett a hatvanas években, hanem az üzenet közvetítésének poétikai tartalma is meghatározó. Elsõként a mail-art bélyeg képe, majd a mögöttes szövegkorpusz megjelenítése az egymásra másolható és egymást módosító jelentésekkel, majd az áramlás dinamikájának, a hajszálerekben folyó, csörgedezõ információáramnak a megmutatása a poétikai nóvum. Ahogy "levetkõznek a népek" és mindez a "látható nyelvben is" megmutatkozik, ahogy sorjáznak a helyzetjelentõ narratívak töredékei(a költõk félreköszörülnek, orfeuszjelölt [a pinatanonc] tüzet vigyáz a toronyban).

Fontos a Magyar Mûhely két fedõlapjának, térvers képének a beemelése is. Hisz' az összerakott otthon, a ház, a haza képzelt és valóságos térképszövegei (58. szám), valamint a Párizs, Bécs és Budapest térképrészleteinek kollázsa mutatja annak az egzisztenciahelyzetnek a jellegzetességét, amit Papp Tibor és az általa is alapított Magyar Mûhely szellemi-kulturális tradíciója jelent.

A hétköznapi sétáktól a kommunikációs jellegzetességeket emblematizáló munkákon át a tiszteletadás (Hommage a) és a különös formák kereséséig ívelnek a magyar nyelvû térvers képek,

S hogy ezek a séták mennyire szabadak és felfedezõek, azt jelzik a könyvben közölt francia, angol és olasz térvers/képek is. A könyv egésze utalhat arra, hogy azok a bizonyos kirándulások, nyelvi -és egzisztenciális élet-játékok a technikai lehetõségek kreatív alkalmazását éppúgy felidézhetik mint a poézis eredeti formatartalmainak együttesét. Az Aville a hely szellemét (natura loci munitissimum pro turbamentum) és különbözõ idõbeli, térbeli kulturális tradíciókat köt egybe a poétikai meghatározások lehetõségeivel. A kétnyelvû útmutató és a francia nyelvû szöveghálóba beúszó József Attila idézet, valamint a mellette álló József Attila szobor együttesen érzékelteti a poétikai kultúrák egymásbaérését. S ezt csak kiteljesíti a mindennapi szókészlet különös hasonlattá, komplex metaforává változtatása (Fiatalon mint az aluminimum/Oidipusz útjaink/a gyönyör fogyatkozása révén/A Margóraszorultak dührohamát/szolgálják és a világon minden/Idegenét). Az már az olvasás topológiájának körébe tartozik, hogy milyen kifejezések, milyen betûtípussal, nagysággal, s hol jelennek meg (fõutcán, mellékutcán, téren), s hogy az útmutatóban szereplõ ikonikus jelek (amikhez fogalommagyarázat is tartozik) milyen környezetbe tûnnek föl. A költemények értelmezésének ezirányú lehetõségeirõl még lesz szó. Hasonló komplex formát és dinamikus szekvencialitást találunk a Mallarmé tiszteletére készült Déville typotogrtaphie-ben, a Tenvahir (Centre) vagy a Spatola emlékére készített (olasz nyelvû) térvers képben. S itt is találkozhatunk különbözõ formavariációkkal: képeslapok, (guartier 5,5,5) összerázott, egymásra vetített térképrészletek (Cartres brouillées) vagy az eltévedt és nemlétezõ utak, szavak teresítése (scrambled maps) kitüntetett szimbólummá avatása (126 mille leux), amelyek a már a bevezetõben is jelzett formakísérletek és nyelvi poétikai esélyeket jelenítik meg.

(De-strukció és...) A nyelvi jellegzetességek és olvasási formák lehetõségét, alakulását is nyomon követhetjük Papp Tibor munkái kapcsán. Jellegzetes és értelmezésünk számára mértékadó Ricoeur azon meglátása, miszerint az irodalmi mû valamilyen világ felé transzcendálódik, s feloldható az a zárlat, amelyre az immanens struktúrák késztetnek. Így a szöveg világa a szöveg megnyitását jelzi abba az irányba, ami rajta "kívül van", ami számára a "másik", ahogy a szöveg világa a szöveg "belsõ" struktúrájához képest tökéletesen eredeti intencionális célkitûzést igényel. És amit hozzátesz ehhez Ricoeur, talán ez jelen pillanatban számunkra a legfontosabb, hogy a szöveg fiktív világa és az olvasó valós világa közötti szembesítés megkerülhetetlen. S ez a szerzõi stratégia olvasóra háruló feladatában, a stratégiának az irodalmi konfigurációba való beépülésében és az olvasó válaszában együttesen megnyilatkozó mozzanatokban követhetõ nyomon². S mindezt nekünk nemcsak a szöveg világának és az olvasói világ bemérésének során szükséges megtennünk, hanem annak a komplex mûformának a figyelembe vételével is, ami a térvers képeket jellemzi. S itt azt is érdemes megfontolás tárgyává tennünk, amit Gottfried Boehm a képleírás, a kép és nyelv kapcsolatáról megfogalmazott. " A látó látás távol áll a nyelvtõl, mivel csak a végrehajtásban (Vollzug) bontakozik ki. Nem állapít meg semmit, hanem bevonja a nézõt egy olyan folyamatba, amelyben az nem valami láthatót észlel, hanem mindenekelõtt kifejleszti - a mûvész által megformált játékterek mértékében - láthatóságot. A kép a szem világává lesz, és ez a világ az ismert tapasztalatmezõkön túl tárul föl.” S valóban azt kell nekünk megfigyelni, kimutatni, hogy milyen "fórumot" reprezentálnak a térvers képek, hogy milyen megismeréstöbblettel rendelkeznek a munkák a két elem egymásba kapcsolásakor (szó és kép).

Az ide nem kell József Attila idézet már címválasztásában is jelzi azt a szerzõi stratégiát, ami a tradíció megkérdõjelezhetõségében ölt alakot. Fogadjuk el elsõ pillanatban ezt a stratégiát. A térképrészletek mellett megjelenõ narráció adja a második útmutatást "vershez horgonyozva/az utca közepén" -jelzi a mindennapi és poétikai szituáció egybekapcsoltságát az elsõ lépés. Majd a peremhelyzet, az egzisztencia határait megközelítõ szövegezõdés (aki vizes/mindig gyanús/a villanykörte/kiguvvad homlokán), a hétköznapi erotika (folyik a kávé/meg a színésznõ nedve//a nyugágyat kerítés nélkül kedveli), a nyelvjáték és poétikai utalás (ki néz/ki néz ki/a mosófazékból) s végül egy szürreális vízió az elõzõhez kapcsolódó poétikai utalás jegyében (bogár-dara/habzik a fákon/a sóval hintett/utcára/kifekszik a nap). Ebben az eljárásban is nyomon követhetõ az a de-strukciós alapattitûd, amit majd kiemelnek a térvers képek különbözõ alakzatai. Az elsõ a megmutatás, a tiszta irodalmi-képi státusz demonstrációja, hogy majd ehhez viszonyítva láthassuk a leépítés és kiemelés variációit.
A következõ térképmetszet roncsolása és a szókiemelés, annak a kettõs narrációnak a természetét hozhatja mozgásba, ami az irodalmi (mosófazék) és histroikus fenomének (ólmot hüvelyez jellemzõje. A következõ két térvers kép a mozgást, a mindennapok poétikájának alakulását érzékelteti, hogy ezt követõen a nyugalmi állapot (nyugágy kerítés nélkül, magán tulajdon) és a külsõ , fogalmilag értelmezhetetlen beavatkozás nyomait szemlélhessük. Majd ismét egy újabb látszólag mozgás nélkül térkép-vetület, amelynek csak textusai utalnak az erotika mozgó fenoménjeire (a színésznõ nedve, rossz pinapótlék). S a játék vége is ehhez kapcsolódik, amikor tükrözve megjelenik "klóval" töredéke, ami az egész térbejárást és a folyamat idõbeliségét egyaránt érzékiesíti. A szerzõi útmutatások prezentációját - mint láthattuk felváltotta a literatúra egy jól meghatározható hagyományához való reflexív kötõdés kibontás (életvilágegész és szerelem), s végül következhetnek az újralovasás-nézés, azaz a saját benyomások rögzítése. Ami jelen pillanatban a vágy fenoménjeinek felidézéséhez kötõdik, s egy felnagyított világértelmezést hoz mozgásba. Aminek magától értetõdõ fókusza csak ritkán kap ilyen tiszta impulzusokat, mint Papp Tibor jelen munkájában.

Egy komplex topokronológia kapcsán az elõzõ folyamat másik oldalát, a tulajdonképpeni de-strukció visszáját szemlélhetjük, azaz annak az építkezésnek lehetünk tanúi, amely új egész egybeszervezésében ölt látható alakot.

Itt is fontos a forma, egy magyar pszeudo-kalevala részlete bevezetõ mottóként, és Libérc város címerimitációja (Qui Scribit-Bis Legit), ami a térvers kép utolsó lapján is megjelenik, mintegy utalva egy másik történetre (Non Licet Omnibus Adire Libercum). Az ezt követõ kinyilatkoztató narráció, jelzi a nyelvi-etimológiai hátteret (Csibérc, Tõszombérc, Babkábérc stb) és a történeti folyamhoz való viszonyt (A római korban {Libercum}katonai örség tartotta kezében a Castrumot. Ezt bizonyítják az itt talált római pénzek, feliratos cserepek, birkabél kotonok és egy lábatlan Hermész.). A tipikus szövegtoposzokkal dolgozó elõ-vezetés már az elsõ olvasatra kiadja magát és nyilvánvalóvá teszi a fiktív konstrukciós jelleget. Amit csak megerõsít, a lerombolták, újjáépítették ismétlõ-dinamikája, ami egyszerre érzékelteti a lehetséges valóságkonstrukciót és annak ironikus interpretációját, hogy a narráció végén megjelenjen a köznyelvi fordulat: "Az Óváros jellegzetes képe az utolsó újjáépítés idején alakult ki." Ha csak ezt a két bevezetõ oldal szerzõi szándékát néznék, akkor nyilvánvaló lehetne a fiktív-ironikus modellalkotás, de jócskán módosul a kép, ha a térképet magát követõ szövegeket olvassuk. Az elsõ verzió így fest: Egész napos - pihenõkkel tarkított - séta, melyet a várfal északkeleti beszögelésénél kezdünk. (S):, míg a második nap története következõ cím alatt fut: Másnapos séta (M). Mindez nemcsak a valóságos történésekre való utalásként funkcionál, de a tényleges útmutatás szerepét is betölti. Az elsõ-emlékezõ séta bárhol megtörténhet. Ám ami megtörténik az emlékezés-tematizáció az már meghatározó szerepet játszik (Fények és számok emlékezetével, mint a tenger [C2, B3]/megfog a vers, karambolozik, megfog a vers karambolozik/megforog a vers, karambolozik, megforog a vers karambolozik, [A3]/szétszalad az örömre keménylõ hajlított sorokból) Ez versnarráció a mindennapi erotika jól ismert gyakorlatát helyezi új kontextusba, mint azt láthatjuk a szöveg záró soraiban is (Egy falusi lány sántítva szereti az idegeneket. {D.2, c.2-3}/A Helsinkibe visszaúszó fogja meg, jaj, hát fogja meg./ fordula szél [B.2-3, A.3-4] / malom emlékünkben. Malom-emlékünkben: [C. 1, B,1-2]/ fények és számok húrjai. [C.2, B.3]). Ezzel nemcsak a mindenütt jelenlévõ poézis és érosz jelenlétét demonstrálja Papp Tibor, de mintegy átvezet a történeti emlékezés víziójába, ahol (a kételkedõ Bellerophonész futballabdát éget) sántítva gyászolja halandó sorsát/ a törvényjavaslat (C.2-3-4)// angyalok helyén malom emlékünkben/örök iskolások ketten három ellen (C.2, B.1-2, A.2-3).

S nem véletlen az emlékezés különbözõ idõsíkjainak egymásra vetítése. Mert az oldal a Helsinkibe (1952-es olimpia) visszaúszó emlékezettel indul, majd a közelmúltba (80-as évek eleje) lép át: ravatalozzuk a magas homlokú olimpikont, ezt követõen a már megidézett gyerekkor után a nagy sikerek színhelyének megjelenítése: Porzik a stadion gyepe/ Zeuszig eljut a döngó/labdahang márványszavakba a tõmondat-gyors átadás (D1-234,c.4,B,4(mielõtt hajóra száll a felhõfejesek bajnoka) A3, b,3-4,c,4) és egy hozzá kapcsolható emlékkép: egy falusi lány kibontja melleit s azt mondja fogja meg jaj hát fogja meg. S végül az éppígylétbõl kibomló mindenkori emlékezés: hol várja most a/ beadásokat? védõkön átrepülve a kapu elé a beadásban megrokkant/falusiak látható szerepének további növelése (A,3-4, B.4, C.4, D.4-3-2-1.) C.1,B.1-2, A.2-3) (a levegõre érve eltörött) és a rezignáció zárja "másnapos séta korokat és tereket átívelõ programját: apró fények és vonagló mutatók avarja vonzza õszülõ tekinteted. S a trékép helyszíneinek útmutatója is jellegzetes, ahol a séta és a gondolatok forgatása közben a konkrét érzéki valósággal kerülünk kapcsolatba. S megjelenik az enigma is félkövér betûk jelzésével 6. Szentkuthy szökõkút, 8. Posta 9. Lucskos rét 10. A cici gombja. 12. ILLATOS - lakótelep (az Országnyi jégveremben, a Márványszavakba és az Eljut a döngõ labdahang utcák között. Miként a nyugati, keleti kapu, a Mûhely háromszög, a Béládi bástya szimbolikus tértoposzai, a NEOKRITE (Neoretográd Kritikusok Testedzõ Egyesülete), BEH (belföldieket ellenõrzõ hivatal), és a KEHES (Külföldieket ellenõrzõ hivatal és elõsegélyezõ) elmúlt évtizedeket reprezentáló mozaikszavai. Hogy végül a keresztnév enigmája is kirajzolódhassék: 29. "Mielõtt hajóra száll, akinek tárgyilagos lábairól nem illik beszélni." (Márványtábla a Francstadt Hotel elõcsarnokában) és azonosíthassuk, hogy ki is volt az a "felhõfejesek bajnoka", akitõl "porzik a stadion gyepe." S ezt a verbális és vizuális narrációt végigkövetjük, akkor egy újfajta irodalmi kánonalkotás nyomait is felfedhetjük. Ami a hétköznapi világ és kiemelkedõ legendák közvetlen poétikáját hozza elõ, olyan újfajta tartalommal tölti ki a nosztalgikus emlékezés sémáit, ami újragondolhatóvá teszi a különbözõ idõ - és történetmetszetek nyomán újragondolható sors - és azonosság értelmezéseinket.

 

( az új térvers kép konstrukció: Barcikai oratórium)

Természetesen az egybegyûjtött térvers képek kapcsán szükséges kiemelni azokat a formai újításokat és szemléletbeli módosulásokat, amelyek eltérnek az elõzõekben jelzett de-strukciós mintáktól.

Érdemes jelezni egy rövid kitérõ erejéig, hogy a Magyar Mûhely másik két alkotójának, Bujdosó Alpárnak és Nagy Pálnak milyen ezekkel egybevethetõ kísérletei voltak. Bujdosónak az Irreverzibilis Zénon³ kötetébõl a Transzparens idõ rekonstrukció nyelvi játékokra épülõ figyelemfelhívó leletei, a makettrekonstrukciók élõvé tétele és a negatívba fordított tér-képpen használt dimenzió megjelenítése a képi és szöveges narráció jellegzetesen egyedi vonásait mutatja. De itt elsõsorban nyelvi-poétikai attraktívum a döntõ, ami testet ölt a megnevezés különösségében (transz:állapot álom és ébrenlét, képszelet és /valóság között: ú. m transzilvánus, transzdanubius) és az érzéki képi totalitások lényegi jegyeinek kiemelésében (Ősök-tere, Vajda-Hunyadunk).

Nagy Pál⁴ képszövegei között is találunk valós és imitált tér-kép verseket, ahol a szöveg rávetítése a térre, a véletlen okozta képi-nyelvi kapcsolódások alakzatai jelentik a poétikai nóvumot (harmadik variáció kisiklik a vonat öcsöd és dunakeszi között fölszedheti a síneket). Ennek a szemléletnek jellegzetes formavariációi a labirintus versek (homályban kering a lélek talpig fehérben), amelyekbõl , ha kijutunk elérhetünk a már említett tér-kép-versek organikus szövegszervezõdéseihez, ami megnyilatkozik a szimbólum és jelhasználat különösségében és az izgalmas tipográfiai megoldások több jelentésmezõ mozgásba hozó alakzataiban. S azzal különös tér-képzõdménnyel is találkozunk, amelyeket a különbözõ ólomkompozíciók vetítenek elénk, ahol a szódarabok által éltre keltett városok szintén többfelé mozgó jelentésességrõl tanúskodnak (métro-police 1976). De említhetnénk a jelzett két alkotó azon munkáit a nyolcvanas évek második felétõl ami a vetített irodalom új, egyedi struktúráit hívta életre (Bujdosó) és a video kép-szövegek sajátos perceptuális világára (Nagy Pál). S ezzel nem csak azt kívántuk érzékeltetni, hogy rokon mûformák kimunkálása párhuzamosan jelen volt az adott alkotóknál, hanem az éppen adott médiumokkal való közvetlen és autonóm kapcsolat jelentõségére is utalni akartunk.
Mindezek tükrében megfogalmazhatjuk azt is, hogy mindhárom alkotónál jelentékeny elmozdulást tapasztalhatunk az autonóm médiahasználat eredményeképpen. S most ennek leágazását követjük nyomon.
Új narratív struktúra megjelenését kísérhetjük figyelemmel, aminek elõképeit már láthattuk az elõzõ elemzésekben. Ám ezek a munkák még sok tekintetben a tradicionális "térkép-vers" formatartalmaihoz kötõdtek.

A Barcikai oratóriumban a mozgásnak, magának dinamikának szimbolikus megjelenítése (vitorlásforma), majd a sorok tördelése, a víz hullámzására az örvényre emlékeztetõ formák, valamint a térkép megnyújtása és a helyek közötti kapcsolat érzékelteti a számítógéppel alkotható vizuális költészet újabb lehetõségeit. Azért jeleztem bevezetésként a formai eltéréseket az elõzõekben elemzett térvers képektõl, mert ez újabb bizonysága az a közvetítõ eszköz kreatív használatának. S így kétszeres jelentõséggel rendelkezik a mû-egész lehetõségi feltételeinek számbavétele. Azaz nemcsak a formai attraktívumok érzéki megformáltságaira érdemes figyelnünk, de a narráció és textusok egymásra következéseinek jelenvalólétünket meghatározó jellegzetességeire. Ami egy konkrét szimbolika keretét, narrációját éppúgy magába fogja (utazás), mint az élt egészének folyamatára történõ reflexivitást. A nyitóképen az utazás kezdetét jelentõ vitorlás szimbolikája jelenik meg szürrealisztikus és mindennapi képzettársítások elegyeként (nadrágostól jön a köd, lába közé szorultak a buszra váró körtefák, világ szélén sárga kerti szék, uszoda tornácán), A betûnagyságok váltogatása (alul félkövér kisbetûkkel és vékony dõlt nagy betûkkel a hajó teste), az olvashatóság dinamikája (a színérõl és a visszájáról is olvasható szöveg vászon, föntrõl lefelé olvasható az árbocrúd)és az írás-kép fókuszának élõvé tétele (az árboccsúcs cérnavirág metaforájának élesítése elhalványítása) együttesen jelzik azt folyamatot, amelyben az írás-kép bemozdítja a produktív képzelõerõt. A tér-idõ utazás következõ oratórium-lapjain különbözõ viszonyítási pontokként jelenik meg a cérnavirág fókuszjele. A történeti emlékezés és reflexivitás az évtizedekkel elõtt lejátszódó narrációkat hozza újra mozgásba (mint harminc éve építõ rabok/lapátnyél és pikkelyes parasztok /foltjai/évrõl évre/kifehéredik a hiábavalóság) Majd a mindennapiság (hétköznapom szögesdrótjain/aszott babfejek éretlen citromok) és a különös érzékiség (cérnavirág ó cérnavirág/hiányok hiánya/ szeplõtelen katicabogárka ) présébe záródik a cérnavirág fókusza, hogy a következõ lapon már a totalizált "világértelmezés" kritikája (ázik barcika az örök hideiglenes/az õrök/örök/örökölt tüskésdrótok mögött), a térképsávokra redukált valóság közé ékelõdjön be a cérnavirág. S végül az egyéni idõt jelzõ utazás záróképe (halálod besajtolom két mondat közé/ mint nudista gondolatjelet) és a cérnavirág fókuszával betöltött és át-értelmezett tér-kép-pontok újraértelmezése jelzi a világrekonstrukció folyamatát, hogy megérkeztünk:"ma árokban alszik a vers"

S ha azzal indítottuk útjára az írást, hogy jelen könyv Papp Tibor újabb mûfaj-applikációjának dokumentuma, akkor azt is megjegyezhetjük a végén, hogy valószínûleg az elkövetkezõkben szerzõnk az újabb médiaformák kihasználása felé fordul, aminek jellegzetes produkciói a számítógépre készített dinamikus képversek, vagy az internet esztétikai potenciálját a hagyományok fényében újragondoló alkotása (E-City - Város internet fényben).

Bohár András

 

 

------------------------------------------------------------------------------------------------

¹ Jelen dolgozat Papp Tibor Térvers képek 1998. Balassi Kiadó könyvét elemzi, amely részlete egy készülõ monográfiának.
² Vö. Ricoeur, Paul (1998) A szöveg világa és az olvasó világa. In: Narratívák 2. szerk Thomka Beáta Kijárat Kiadó, Bp.
³ Magyar Mûhely, Párizs, 1985.
⁴ journal in-time 1974-1984. Magyar Mûhely 1985, Párizs

 

VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ