A bizonytalan identitás szépsége

A Fiatal Képzõmûvészek Stúdiójának kiállítása (Pécsi Galéria, 1999. március 12 -- április 5.)

A Pécsi Galériában láthattuk a Fiatal Képzõmûvészek Stúdiójának közös bemutatóját. S a tárlat valóban reprezentálta azokat a jól körülhatárolható mozzanatokat, amelyek jellemzik a társaságot. Elsõként említhetjük a századvégek, ezredvégek közeledtével fellépõ teória-utániságot. Ami meghatározó jegyként is kiemelhetõ, a fõként a kilencvenes években induló alkotók munkáit szemlélve. Bár nyomaiban itt is fellelhetõek a hatvanas-hetvenes évek jellegzetes avantgárd és konceptuális törekvései vagy a nyolcvanas évek új szenzibilitásának nyomai, mégis másképpen jelennek meg a képek. S ez nem pusztán a kontextualizáció, a befogadói környezet változásából adódik. Azaz nemcsak a jelentõsége változott meg a mûalkotásoknak, hanem ezzel összefüggésben a hangoltság is döntõ módosuláson ment keresztül. Az ironikus és destruktív világértelmezés különbözõ jellegzetességei mutatkoznak meg a kiállítás munkáiban, s ez a két egymással is érintkezõ megjelenési mód kapcsolja egybe a tematizációjukban és alkotói programban egyébként különbözõ mûvészeket.
      Most pedig egy majdnem peripatetikus séta keretében nézzük az alkotásokat. Az új látványteremtés esélyei mutatkoznak meg Nagy Gábor György piros anyag és molekula foszlányai nyomán (Federco Copy) vagy Hajdú Kinga Gyülekeznek a felhõk címû festményének szemlélésekor, ahol a metafizikai egy-ség képi variációjával és a címadással létrehozott hétköznapi kontextussal szembesülhetünk. A meditatív táj-koncept jelenik meg Gerhes Gábor színezett fotóján, s ennek mintegy visszájaként figyelhetjük Koronczy Endre eredeti táj-poszterét egy nappali vagy hálószoba enteriõrre utaló aranyozott falilámpával. S végül a látványnak azt a jellegzetes formáját említem, ami Braun András Plussz ’98 képén jelenik meg, ahol a naprendszer bolygóira emlékeztetõ mozgásokat idéznek meg a plussz tabletták, az anyag térben és idõben különbözõ, mégis egymáshoz kötõdõ formáit reprezentálva.
     A második szemlélõdésre alkalmas alkotáscsoportot a kapcsolatok rendje és rend nélkülisége jellemzi. Szépfalvi Ágnes nõ és férfi vonzásának/vonzódásának narrációját, filmszerû kivetítését jeleníti meg festményeiben, azzal a leheletfinom, rejtett utalással, hogy itt tulajdonképpeni, lényegi történések nincsenek, minden a hétköznapi lényegtelen létezésben oldódik fel. S ugyanez a lényegi üresség vöröslik Nemes Csaba nõi pszeudo-erotikát elénk vetítõ munkájából. Gyenis Tibor Cím nélkül megjelenõ férfipárosa egyszerre idézheti emlékeinkbe Gilbert és George közös produkcióját és ennek ellenpólusául szolgáló benyomásainkat, mivel a fekete-fehér zoknik és a két plasztik hátsórész fürdõõruhaként történõ alkalmazása, valamint a másik kép fekete-fehér fotó rasztere az identitás bizonytalanságát oly mértékig fokozza, hogy az egy pillanatra a szemlélõt is magával ragadja. A feloldást a két nagy kép közé ékelt emlék-fotó adja, ahol egy komikus strandjelenetnek vagyunk tanúi, (játékból le akarják húzni egy fiú fürdõruháját, ami félig -- a hátsórész tekintetében -- sikerül is). Jellegzetesek azok a képi megoldások, amelyeknél az ironikus megjelenítés a képszervezõ elv. Mint Wachter Dénesnél, ahol a modern "amerikai-woman”-t és az õt használó tárgyakat látjuk együtt vagy Szûcs Attila Napozók repülõvel munkájában a "szabad-idõ" bornírt eltöltését követve. Kósa János festményén hasonló szemlélettel találkozunk: két kultúra egymásba mosódó jellegzetességeire figyelhetünk. A Gutenberg Galaxis könyvtárában egy digitalizált képen férfi és nõ patetikus pózban szemlélõdik. S megtalálhatjuk az elmúlt kétezer év metafizikai világszemléletének visszáját is Erdélyi Gábor Képbõl képbe alkotásának közvetítésével, aminek azt az alcímet is adhatnánk, hogy a hétköznapi balesetbõl a felhõk mennyországába.
     Harmadik sétánk során a metafizikai kérdések konkrét destrukcióit érintjük. Az emberi életet meghatározó kellések zárójelbe tétele mutatkozik meg Németh Hajnal videó munkáiban, különös élességgel a Tejtestvérek címû filmjében. A kultúrák térhez és idõhöz kötõdése és ennek kipoentírozása jelentheti a mindenek fölötti multikulturalizmus kritikáját Komoróczky Tamás-nál. Miként a kultúrkritikát és feminista kritikát egyaránt magában rejtõ óriásplakátot is az elõzõvel rokoníthatjuk: Nagy Kriszta munkája, aki mint tudjuk, kortárs festõmûvészként érzékelteti a nõi ideáltípust is. De a poszt-koncept érzékenységrõl tanúskodó leheletfinom fuvallatok is megérinthetnek bennünket Beöthy Balázs ragyogó munkájára figyelve (A kegyelem kör alakban terjed) vagy Szacsvay Pál Ujjgyakorlatok címmel közzétett szenzibilis videójában. A társadalmi-szociális és kommunikációs utópia is elénk került Lakner Antal jóvoltából (jelen sorok írója nem tudta eldönteni, hogy ez valóságos vagy virtuális projekt). S ugyanígy az utópia radikális megvalósítása is színre lép Bakos Gábor konkrét metafizikát hirdetõ text-plakátjaiban. S végül Eike videója jelenti a sétavégi pihenõ meditációs kellékét: mit jelent az emberi test, a mozgás, miként érzékelhetjük a másik mozgását, és mi az, amit semmiképpen sem tudhatunk a közvetlen jelekbõl, jelzésekbõl kiolvasni.
     S talán nem távolodunk el nagyon messze az alkotók eredeti szándékaitól, ha úgy jellemezzük a kollektív bemutatót, hogy itt megmutatkoztak annak a bizonytalan identitásnak a különbözõ jegyei, amit mindannyian magunkon viselünk. Van, aki takargatja, mások közszemlére teszik, s megint mások utalnak arra, ami talán mindannyiunknak hiányzik. Ám ennek mégis lehet olyan megmutatása, ami szép. Ha nem is a maga közvetlen formájában, de a teljesség-igény szüntelen jelenvalóvá tételével összefüggésben mindenképp.

Bohár András

 

VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ