A feltárulkozó dada
Dadaizmus antológia. Szerkesztette Beke László, Balassi Kiadó, Budapest, 1998.
Kassáknak Az izmusok története címû korabeli mûvét nem számítva az elsõ igazán figyelemreméltó — és mindamellett hiteles — magyar nyelvre ültetett mûvészettörténeti összefoglaló 1969–ben jelent meg a dadaizmusról, az olasz Mario De Micheli tollából. A Gondolat gondozta Az avantgardizmus címû kötete lehozta Tristan Tzara 1918–as Dada kiáltványát és 1920–ban szerzett A gyenge és a keserû szerelemrõl szóló kiáltványát (furcsa mód, ez a fontos szöveg Beke László jelen összeállításában nem szerepel). Ekkorra, természetesen, a dadaista szellemiség élesztõ ereje nagyban jelen volt a magyar mûvészetben, az Egyesült Államokban pedig már az újdadaizmus fellángolása is egy évtizedre tekintett vissza, olyan sejtjeiben élve tovább, mint amilyen a Bay Area Dadaists volt a nyugati partvidéken.
A dadaizmusra vonatkozó szakirodalom közzététele, illetve a mozgalom holdudvarához kötõdõ mûvészek alkotásainak önálló kötetként való kiadása a nyolcvanas években vett lendületet. Elsõsorban a Duchamp opusára összpontosító mûvek jóvoltából — Jean Clair Marcel Duchamp, avagy a nagy fikció (Imago, 1988), Octavio Paz Meztelen jelentés (Marcel Duchamp) (Helikon, 1990), Marcel Duchamp Az eltûnt idõ mérnöke (Képzõmûvészeti Kiadó, 1991) —, melyekhez egy remekbeszabott Tristan Tzara–szövegválogatás társult (AA úr az antifilozófus, Orpheusz, 1992).
A Beke László összeállította dadaista szövegválogatás mûfajilag a lehetõ legszélesebb kitekintésû, hiszen szépirodalmi munkák mellett tartalmaz programnyilatkozatokat, történeti reflexiókat, pamfletteket, drámai szövegeket, krónikákat, kiáltványokat, egyedül a mozgalom képzõmûvészeti produkcióját hanyagolja el. A legjelentõsebb képversmûvelõk válogatott munkái vagy a hangköltemény–átiratok mellett csupán egy–két folyóiratfedõlap reprodukciója utal a dada gazdag és szertelen képi leleményeire, amelyek így együtt mindössze jelzésszerûen utalnak egyik fõ vívmányára, tudniillik idõvel példaértékûvé vált és máig ható antiesztétikájára.
A szöveggyûjtemény szerkezete a mozgalom gócpontjainak földrajzi felosztását tartja mérvadónak. Szembeötlõ azonban, hogy a svájci, franciaországi és Egyesült Államok–beli dadaizmus egységes tárgyalási módszerétõl eltérõen Beke a német dadát berlinire és hannover–kölnire bontja, holott ez utóbbinak a teljesítménye jószerivel Kurt Schwitters és Max Ernst munkásságán is lemérhetõ. Az utolsó elõtti fejezetbe a többi európai ország vonatkozó anyaga került, míg a kötet a magyar dadával zárul. Néhány mûvész — így például Tzara és Huelsenbeck — több helyszínen is felbukkan, ami a dada nomád természetének tudható be. A válogatás gerince tulajdonképpen Hugo Ball, Hans Arp, Walter Serner, Tristan Tzara, Johannes Baader, Marcel Duchamp, Kurt Schwitters és Alekszisz Krucsonih, valamint Kassák Lajos és Barta Sándor munkásságára épül. Beke egyik csúcsteljesítménye számomra mindenképpen az, hogy a felsoroltak közül a magyar közönségnek felfedezi az Oberdada néven ténykedõ, botrányairól híres Johannes Baadert, a német dada egyik késõn elismert központi alakját, aki a német császárhoz és Krisztushoz címezte világmegváltó leveleit, ám magyar forrásokban ezeddig kevés adat volt róla (pedig a mai magyar anti–mûvészetben felfedezhetjük néhány hiteles „leszármazottját”).
A gyûjtemény, egészében véve, arra összpontosít, hogy visszajátssza számunkra a dadaizmus szellemiségét és rekonstruálja magatartásbeli megnyilatkozásainak mozgatórugóit. Magától adódik a kérdés, hogy a történelmi ismeretanyag gyarapításán túl vajon milyen indítékai lehetnek egy ilyen kezdeményezésnek most, az ezredvégen, amikor mögöttünk van megszámlálhatatlan izmus és art, s amikor híján vagyunk irányadó mûvészeti orientációnak? A válasz, röviden: a dadaizmus idõszerûsége. De hogy ez mit is jelenthet, már terjedelmesebb fejtegetésekre ad okot.
Elõször is nézzük, hogy századunk mûvészetében mely irányzatoknak vagy stílusoknak voltak valamilyen módon hangsúlyozott másodvirágzásai, történeti come back–jei? A századelejiek közül például a futurizmusnak a nyolcvanas évek derekán, valamivel korábban pedig az expresszionizmusnak. A konstruktivizmus hagyományát a második világháború után elevenítették fel, a szürrealizmusról pedig elmondható, hogy pályája 1924 és 1966 között gyakorlatilag folyamatos volt. De hogy ne részletezzük, elég ha csak az avantgarde negyvenöt utáni újraindulását elevenítjük fel, melynek keretében a dadaista szellemiség lendületvétele is szembeszökõvé válik. Ezt a fõleg Amerikában észlelt másodvirágzást leszámítva is nyilvánvaló, hogy a dadaizmus azok közé a mindenkori alapminták közé tartozik, melyek nyílt vagy lappangó formában tartósan jelen vannak századunk mûvészetében, elsõsorban azért, mert nem stílust, hanem szellemiséget, magatartásformát affirmálnak. Ám minden túlzás nélkül tehetjük hozzá: korunk eklektikus stílustalanságában — kisebb vagy nagyobb mértékben — gátlástalanul ott munkál a század valamennyi mûvészeti vívmánya, így hát a felsoroltak is rendre, hol rejtettebb, hol bontottabb formában.
A dadaizmus anno olyan intellektuális–emocionális energiákat szabadított fel, melyek az elõzõ korszakokban le voltak fojtva és kritikus határig gyülemlettek fel. Utat engedett az abszurdumnak, az (ön)iróniának, a szarkazmusnak, a gúnynak, a maró humornak, a destrukciónak, az erkölcsbomlasztásnak, a polgárellenességnek, s az antimilitarizmusnak — miközben, napjaink neoista doktrínájához hasonlóan, nagyon is ügyesen alkalmazta alapszövegeiben a katonai frazeológia gesztuskészletét —, nem utolsósorban pedig az anyagtalanítás felé merészen nyitó ideaközpontúságnak, amely késõbb a konceptualizmusnak lett lökõereje. A status quo–t bomlasztó anarchisztikus hatása nyelv és ideológia tekintetében azonos mértékben jutott kifejezésre. Ilyképp tehát kevesebb és több is volt, mint (szép)mûvészeti program, ennél a sajátságos tulajdonságánál fogva pedig bizonyos értelemben jövõformáló szerepe is egyre hansúlyosabbá vált, hiszen a szabad viselkedés, a szabad gondolkodás és a szabad cselekvés szélsõséges kulcsát mutatta fel a kozmopolita világ számára. Programjának végkövetkeztetései valójában a hatvanas években váltak történelmileg is megfoghatóvá, miután lezajlottak a diáktüntetések, s átviharzott a szexuális–, a divat–, a rockforradalom. Az események az akkori mûvészeti rendszert alapjaiban remegtették meg.
Ennek tudatában nyilvánvalóan hasznos és szükséges kézbe venni a Dadaizmus antológiát. A dada soha sem unalmas, ezért újból és újból érdemes felfedezni azokat a gondolati õsszilánkjait, amelyek a jelen megváltozott körülményeiben is valami mód — kaméleonként — itt munkálnak napjaink nemzetközi mûvészetében.
A kötetben elsõsorban az „olvasható” dada van jelen. Kár, hogy a gyûjteménybõl, valami oknál fogva, mellõzni kellett a képzõmûvészeti mellékleteket. De költészeti hozadéka sincs maximálisan prezentálva. Hiányzik ugyanis néhány mellõzhetetlen név, úgymint David Burjuké, Tytus Czyzewskié, Vladimir Hlebnyikové, René Crevellé, Antony Koké, Giuseppe Raimondié, valamint Urmuzé. Arról nem szólva, hogy a Kassák–válogatás sem mondható teljesnek A ló meghal a madarak kirepültek nélkül, amelynek egyes szakaszai a dadaista programvers mintáinak tekinthetõk. Persze, kérdés, létezhet–e teljes, minden igényt kielégítõ antológia dadán belül avagy dadán kívül? Vagy esetleg a dadaista költészet elsõ vonala érdemelne meg egy külön kiadványt?
Végezetül fontos aláhúzni, hogy egy ízig–vérig elkötelezett szerzõi teljesítménnyel állunk szemben, egy tulajdonképpeni ars poeticával, hiszen a dadaista szellemiség Beke László munkásságának egyik központi erõforrása, már kezdettõl fogva. Aki, ezúttal, jeles fordítóként is bemutatkozik, hiszen összesen huszonnyolc szöveget ültetett át magyarra — lelkes dadaistaként.
VISSZA AZ ELFOGADOTT ÍRÁSOKHOZ