Sebõk Zoltán:

NÁRCISZ TÜKRE


          Jean Cocteau egyszer azt mondta, hogy a tükrök jobban tennék, ha egy kicsit elgondolkodnának, mielõtt visszaverik a fényt. E látszólag ijesztõen semmitmondó megjegyzés mögött elõször is egy etimológiai párhuzam lapul: a tükör latin elnevezése - speculum - szoros rokonságot mutat a gondolkodni - speculare - szóval. Az etimológia alapján tehát logikus lenne, ha a tükrök gondolkodnának. Mivel azonban nem az etimológiai elvárások szerint viselkednek, jelenlétük olykor tragikus következményekkel jár, különösen ha az emberek sem gondolkodnak el rajtuk, mielõtt beléjük néznének.
          Az elsõ mûvész, a mitológiai Nárcisz (Narkisszosz) sorsa is ezzel függ össze. Ovidius Metamorfózisok címû mûvébõl tudjuk, hogy egy víztükör fölé hajolva, tizenhat éves korában pillantotta meg elõször saját tükörképét, s ez a halálát okozta. Hogy valójában mi is történt, annak kinyomozásához egy Theiresziász nevû jós a koronatanúnk. Ez a Theiresziász idejében tudtára adta Nárcisznak, hogy jövendölése szerint "hosszú élete lehet, de azzal a föltétellel, hogy sohasem láthatja meg magát". Mit jelent ez a szimbolikus, mitológiai jóslat? Mindenekelõtt közvetetten megerõsíti, amit már különben is tudunk: Nárcisz még valóban sohasem látta önmagát, hiszen a jóslatból következõen különben már halott lenne. A filozófusok, akik természetüknél fogva bõbeszédûbbek, mint a jósok, valami olyasmit mondanának hõsünkrõl, hogy még nem tapasztalta meg magát eltárgyiasulva. Vagyis lelke egy kicsit olyan maradt, mint az újszülötté: az alapvetõ egység, a szubjektum és az objektum egysége még fennáll benne. A jóslat szerint ennek az egységnek a felbomlása halállal végzõdik. Ezen nem kell túlságosan meglepõdni, hiszen valószínûleg nem a mi - meglehetõsen primitív - halálképzetünkrõl, a fizikai halálról lehet itt szó, hanem egyfajta szellemi halálról. Mircea Eliade szerint például állandóan tapasztaljuk a halál különféle fokozatait, hiszen az egyik létmódból a másikba való átmenet szükségszerûen (szimbolikus-szellemi értelemben vett) halállal jár. Sõt, az ilyen "halálok" alakítják át fokozatosan a fizikai embert szellemivé (vagy fordítva). A szellemivé emelkedõ emberben lépésrõl lépésre "hal meg" fizikai, s "születik meg" szellemi volta.
          A mitológiai Nárcisz még sohasem látta meg önmagát, tehát még nem különült el lelkében az én és a más; tudatszerkezetébõl hiányzott az a rész, amit éntudatnak vagy öntudatnak szokás nevezni. Ez természetesen nem jelenti szükségképpen azt, hogy differenciálatlan tudattal sem rendelkezett, hiszen ember volt, akinek szerelméért ráadásul szebbnél szebb lányok versengtek. Felvetõdik a hagyományos kérdés: csoda-e, hogy a szép ifjú mégis saját magába szeretett bele? A válasz az elmondottak után egyértelmû: nem, hiszen tulajdonképpen nem is saját magába szeretett bele. Az a még akceptálatlan én ugyanis, amit a tükörben látott, számára ugyanaz volt, mint a nem-én, vagyis a más.
          Képzeljük csak el a szép Nárciszt, amint epekedve bámul a víztükörbe, és a tükörkép arckifejezésén azt veszi észre, hogy az is ugyanúgy szerelmes õbelé! Mit jelent ez? Azt, hogy akit hõsünk szeret, arról egy váratlan pillanatban kiderül, hogy van belõle még egy ugyanolyan. Nárcisz "egyetlene" tehát nem egy egyedülálló teremtmény, hanem valaki másnak - természetesen nem tudhatja, hogy saját magának - a tökéletes kópiája. Ebben a különös helyzetben bizonyára villámként csapott mitológiai alakunk agyába a gondolat: miért épp azt szeressem, akit szeretek; miért ne szerethetném ennek tökéletesen azonos mását? Jó, de ha amazt szeretem, miért ne szerethetném emezt? Minek alapján válasszak? Nárcisz nem tudott választani, bár talán fölmerült benne annak a gondolata is, hogy mindkettõt választhatja. Ez azonban a már különben is ideges ifjú számára rossz megoldásnak tûnhetett, hiszen a lélektanból tudhatta, hogy a szerelmi háromszög fölösleges pszichés bonyodalmakkal jár. Így aztán nem is tehetett mást, mint amit tett: elepedt. De nem bánatában vagy terméketlen önszeretetében, ahogy ezt a mítoszt a legtöbben értelmezik, hanem választásképtelenségében.
          Amint látjuk, Nárcisz egyáltalán nem volt "narciszoid", vagyis önszeretõ alkat. Aki annak tartja, figyelmen kívül hagyja, hogy én-tudat híján el sem képzelhetõ az önszeretet. Nárcisz hibája egyedül alulinformáltságában kereshetõ: abban, hogy nem tudott különbséget tenni saját maga és a más között. Ha erre képes lett volna, nem jelentkezik nála a végzetes "melyiket szeressem?"-dilemma, hiszen egybõl kiderült volna, hogy a látszólagos szerelmi háromszögnek valójában csak egy szöge van. De ha Nárcisz valóban narciszoid lett volna, valószínûleg egyáltalán nem epedt volna el, hiszen a vallástörténészek szerint a nárcizmus összekötõ láncszem a homoszexualitás és a halhatatlanság között. Mivel a narciszoid androgin (kétnemû), az archaikus mitológiákban általában ez az alkat felel meg legjobban a teljességre való törekvésnek. Az androgin az alapellentétet, a férfi és a nõ ellentétét áthidaló határtalanság megtestesítõje, vagyis a teremtés elõfeltétele. Ezért kellett a legtöbb vallás istenének androginnak lennie.
          A mitológiai Nárcisznak nem adatott meg, hogy narciszoid lehessen, és az istenek között kapjon helyet; belepusztult a szellemivé válás folyamatának elsõ nehézségébe, az én és a más megkülönböztetésének botrányos élményébe. Nem tudott kicsapni abból a bûvös körbõl, amely valószínûleg mindannyiunk számára az elsõ "halált" jelentette, és az alapvetõ szellemi fölemelkedést nyújtotta. A szóban forgó bûvös kör a következõképpen fest: ahhoz, hogy a tükörben önmagunkat láthassuk, öntudat kell; az öntudat megszerzéséhez tükörbe kell nézni, de hogy ott önmagunkat láthassuk, ahhoz megint csak öntudat kell stb...

ÉLETRAJZ