„A fenébe a könyvekkel!
   Az élet kell! Az élet!"
   
   Umberto Eco azt ajánlja, hogy a közkönyvtáros legyen sánta. A könyvtáros kisasszony megszerzésének problematikáját ez a kérdés nem zavarja. Egy bicebóca könyvtáros kisasszonyt éppolyan felelõsségteljes alkalom elcsábítani, mint a fürge lábút. Jorge Luis Borges viszont azt mondja, hogy a Könyvtár maga az Univerzum. Ha ez igaz, a könyvtáros kisasszony nem más, mint az Univerzum szíve. A csábításnál ezt tessék figyelembe venni.
   
   „Hogyan bánunk a szívvel.
   Kölcsönzési idõ: születéstõl a halálig.”
   
   A könyvtáros kisasszony elcsábítása úgy kezdõdik, hogy beiratkozunk a könyvtárba. A könyvtáros kisasszony felírja az adatainkat, s mi õszintén megválaszolunk minden kérdésére, nõs, nõtlen etc, ám amikor kezünkbe vesszük a vadonatúj kölcsönzõcédulát, mélyen beletekintünk a könyvtáros kisasszony fásult arcába és csak annyit kérdezünk:
   „És tessék mondani, még mindig az ETO-számok?” (Igényesebbek a Melvil Dewey-féle 10-es szakrendszerrõl, vagy a Hinrichs-féle katalógusról, esetleg az Országos Rabbiképzõ Intézet és a Dexion Salgó fémállványok kapcsolatáról tudakozódnak.) A könyvtáros kisasszony ámulva néz fel. Cirka tíz esztendeje nem kérdeztek tõle ilyesmit. Ó, a drága jó ETO-számok! Nincs az a könyvtáros kisasszony, aki egyszer ne beszélne szívesen róluk. És akkor õ elmeséli nekünk az ETO-számok leglényegét - igényesebbeknek a Melvil Dewey-féle 10-es szakrendszert -, a szeme csillog, ajka fénylik, és szép, szép, nagyon szép. Közben viszont megjegyzi az arcunkat. Hálás nekünk. Amikor kifelé tartunk a kölcsönzõbõl, bámul utánunk, elmosolyodik, s csak akkor lesz újra komor a tekintete, amikor valami buta, elsõ éves egyetemista - csirregõ fülbevalója is van - akar beiratkozni a könyvtárba, ám fogalma sincs arról, mik azok az ETO-számok, és nem is akar tudni róluk.
   
   „Itt járt a férfi.
   Én, Õ és az ETO-számok.”
   
   Kezdjünk kölcsönözni. Eleinte mindennap kölcsönözzünk, fõként klasszikus szerelmi történeteket, Vörös és fekete, Rómeó és Júlia, Ifjú Werther, Varázshegy etc. Késõ délelõtt vegyük ki a Háború és békét, kora délután már szolgáltassuk is vissza. A könyvtáros kisasszony csodálkozni fog, de mi zavartan csak annyit mondjunk, hogy csak annyit akartunk tudni, milyen szavakkal is vall szerelmet Bezuhov herceg Natasának. Egy-két hét elteltével kérhetünk a könyvtáros kisasszonytól ki nem kölcsönözhetõ, értékes, régi könyveket. Ezzel próbára tesszük a bizalmát. Az ETO-számok miatt ideadja nekünk õket, természetesen csak egyetlen napra, miközben többször elismétli, hogy nagyon vigyázzunk a könyvre, és hogy voltaképpen szabálytalanságot követ el, és hogy csak nekünk adja ide õket, és hogy az állása függ tõlünk. Máris a cinkosunk. Másnap sápadt arccal, remegõ kézzel nyitjuk rá az ajtót és azt dadogjuk, hogy az egyik drága és nagyon régi könyvet elvesztettük. Ah, dehogy. Rablás történt. A sétálóutcán, fényes nappal tépték ki a kezünkbõl. Kérdezzük meg halkan, hogy a tényállást jelenteni kell-e az igazgató úrnak. A könyvtáros kisasszony sápadt, mint a tejbegríz, keze remegni kezd és gyûlöli a napot, amikor elõször látott bennünket. Délután mosolyogva vigyük vissza a könyvet, mégis meglett, egyszerû félreértés volt az egész. A könyvtáros kisasszony megkönnyebbül, aztán a könyvet ölelve hosszan, figyelmesen és nagyon komolyan néz a szemünkbe.
   
   „Mi ez a nyugtalan, közeli mélység?"
   
   Egy szép napon váratlanul kérdezzük meg tõle, õ is úgy gondolja-e, hogy ment a könyvek által a világ elébb. Véletlenül meg lehet érinteni közben a kezét.
   Úgy tetszik érteni, haladt-e a világ, volt-e fejlõdés?
   Igen, úgy.
   Igen, igen! (Szinte kiált, még pirul is közben.)
   Mi erre persze annyit mondunk: Hát… talán.
   Mondjuk azt: Az attól függ.
   Mitõl függ, kérdezi a könyvtáros kisasszony józanodva.
   Mi nem válaszolunk, már megyünk is. (Nem nézünk vissza.)
   
   „Hallja, Vörösmarty? Mihály! Misikém!
   Hát tényleg maga kell nekem?!"
   
   Jó ideig ne menjünk könyvtárba. Gondosan tépjük el a késedelemrõl értesítõ felszólításokat. Nehéz a várakozás, nekünk is az, de a kitartás most nagyon fontos. Amikor újra ott téblábolunk a könyvtáros kisasszony elõtt, legyünk szótlanok, titokzatosak és visszafogottak. De semmiképpen se ridegek! A könyvtáros kisasszony nem tudja mire vélni a dolgot, ezért aztán bizonytalan, viszont roppant készséges. Amit eddig soha nem, most megteszi. Az ajtóig kísér bennünket.
   
   „Tudod, Irénke, kevésbé tartok a csalódott férfiaktól."
   
   Váratlanul keressük ki a katalógusrendszerbõl a könyvtáros kisasszony szakdolgozatát. Legyünk kishitûek, van neki. Minden könyvtáros kisasszonynak van szakdolgozata. Amelyiknek meg nincsen, az nem is könyvtáros kisasszony, az valami egészen más, KGB-ügynök, APEH-ellenõr vagy egyszerû kalandor, aki a könyvespolcok csöndjébe menekül egy országos körözéstõl. A szakdolgozatra tehát rálelünk.
   „Wlassics Gyula miniszter és a Népiskolai Ifjúsági Könyvtárak Intézõ Bizottságának - (NIKIB) - kapcsolata a századforduló integrációs folyamatainak fényében."
   (Régen írta, akkoriban még tudományos pályára készült, mégis osztatlan, dobkályhás vidéki iskolában kellett tanítania évekig, naponta visszautasította az alkoholista agronómust, s most hálás a sorsnak, hogy ebben a nagy és gazdag könyvtárban dolgozhat, ahová egykori évfolyamtársa - õ az Irénke - segítségével jutott be.) Helyezzük a könyvtáros kisasszony elé a szakdolgozatot, néhány keresetlen szóval dicsérjük a stílusát, a szerkezetét és a problémakezelését, de azért mutassunk rá néhány befejezetlen, avagy kidolgozatlan gondolatmenetre, s kérdezzük meg, ezeken dolgozik-e mostanában.
   Igen, mondja majd halkan a könyvtáros kisasszony, s ha másnap újra érkezünk hozzá, húsz sûrûn gépelt oldalt nyújt át nekünk - éjjel írta -, a szakdolgozat folytatása. Szükségtelen elolvasni, õ sem azért adta.
   
   „Õrület. Ki gondolta volna, hogy egyszer még hálás leszek Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszternek?”
   
   Nem mutat meglepetést, amikor elõször várjuk a könyvtár elõtt. A munkájáról véletlenül se kérdezzük. Nem árt, ha alaposan felkészülünk. Meséljünk neki érdekes világhíreket, tréfás történeteket, anekdotákat kortárs írókról és költõkrõl. Magánéletünkrõl egy szót se. Ezen elsõ alkalommal legfeljebb egy fagylaltot fizessünk. Sok pénzt se mutassunk neki, mert õ is nõ.
   
   „Hazáig kísért.
   Olyan furcsán érzem magam. Ennyi."
   
   Könyvet könyvtáros kisasszonynak soha ne vegyünk ajándékba. Mozijeggyel - Filmtéka, Filmklub, Kamaraterem! -, virággal, francia krémessel, ritka kiállítású levelezõlappal, keleti faliszõttessel nyugodtan meglephetjük. A könyvtáros kisasszony a hagyományos ajándékokat kedveli. Az elsõ ajándékok után már lehet konyakozni, parkban üldögélni, eszpresszóban kávézgatni. Igyunk közösen literes korsóból keserû sört, õszi kerthelyiségben, sramlizenére. Néhány könnyû marihuánás cigaretta is szóba jöhet. A könyvtáros kisasszonyok hajlamosak vad kalandokra is. Keressünk olyan eszpresszót - ez bizony nem lesz könnyû -, ahol még van mûködõképes zenegép. Húsz, harminc évvel ezelõtti számok, Gemini, Slade, Bódi Magdi, Kex. (Legyen nálunk aprópénz!) Az Apostol-szám alatt megfoghatjuk a kezét. Dicsérni a körmeit, s fõképpen különlegesnek tartani õket.
   
   „Hiszen jól tudom, mit akar.
   Csak azt nem tudom, miért akarja."
   
   Amikor elõször lecsókoljuk a száját, zavartan elhajol majd, és homlokától az álláig pirulva õ is azt mondja majd:
   „Én ám nem vagyok egy olyan nõ!”
   Ezt a mondatot nem kell komolyan venni. Mert milyen egy olyan nõ? Nem olyan, amilyen? Tessék belenyugodni, minden nõ olyan. Mert amelyik nem olyan, az férfi. Ennyi az egész. Hanem a könyvtáros kisasszonyt is hunyt szemmel illik csókolni. És õ is azt szereti, ha két puha tenyérrel tartják az arcát közben. És aznap éjjel megmerülhetünk a vidéki kiskönyvtárak rongyosra olvasott Szilvásijainak az illatában, Cobden-Sanderson könyvkötéseinek virágai tekerednek a derekunk köré, szemünkön Holt-tengeri pergamendarabkák remegnek, ölünk papirusztekercsben játszik… etc… etc.
   
   „Jól van. Tegnap éjjel elérte a célját.
   Ma megint kétszáznegyvenhárman kölcsönöztek nálam."
   
   Ha a csábítás sikerrel járt, biztosak lehetünk abban, hogy jó ideig nem kapunk késedelmet jelzõ könyvtári felszólítást. Eltûnõdhetünk, örökké tart-e a szerelem vagy sem. Mert egy napon mégis könyvtári borítékot hoz a postás. Expressz küldemény, ajánlott, a nevünkre szóló.
   „Tisztelt Úr! Ön ekkor és ekkor kölcsönözte tõlünk a Wlassics Gyula miniszter és a Népiskolai Könyvtárak Intézõ Bizottságának (NIKIB) kapcsolata a századforduló integrációs folyamatainak fényében címû szakdolgozatot, melyet a kölcsönzési határidõ sokszori lejárta óta sem szolgáltatott vissza. Ezennel felszólítom, hogy szabálysértési eljárás, késedelmi díj kirovásának terhe mellett haladéktalanul szolgáltassa vissza az anyagot!"
   A barátoddal küldd vissza Wlassics Gyulát.

fordította Stefka