Rybczynski úgy használja a képeket, mintha földtani rétegek lennének. Számára a kép nem tartalmi-formai képzôdmény, hanem geológiai ülepedvények együttese. Minden vonal rendszer, amely ugyanúgy elkülöníthetô, mint az egyes földtörténeti szeletek azoknál a geológiai kutatásoknál, ahol minden réteget sikerül föltárni. A metamorfózisok, barokk jelenségek valójában a kép geológiájából, s nem geometriájából származtathatók. A vízszintes vonalak ugyanazt jelentik Rybczynski számára, mint a földtani rétegek vonalai a geológusnak, s azt hiszem, ez nagyon eredeti.
Én ebben egyáltalán nem látok negyedik dimenziót. Nekem ez nagyon megöregedett tér, igazából nagyonis leibnitzi, amely a XVII-XVIII. század óta gyökerezik az emlékezetben. Ez a Negyedik dimenzió címû film újraismétli az egész tudást. Lényegében nem más, mint a Nyugati Mûvészet Múzeuma. A negyedik dimenzió végül a történelem dimenziójává válik. Azzá, ami a reneszánsz óta napjainkig, Magritte utánig végbement.
A negyedik dimenzió számomra lehetôség annak kibontakoztatására, ami elsô fokon nem létezik, csak másodikon. Egyszer például láttam egy szovjet bohócot, aki nagyon gyorsan elôadta a produkcióját, amivel mindenkit megnevettetett, aztán ugyanazt elôadta lassított tempóban, és megint mindenki nevetett, mert a második bohóctréfa az elsôben volt elrejtve. Az elsô esetben az idô, az elôadás tempója akadályozta meg, hogy látható legyen a második produkció. Ez a bohóc tehát meg tudta tenni, hogy két produkció belefért egybe: ez a negyedik dimenzió. Ehhez képest Rybczynskinél a történelem jelenik meg. Igen, az igazat megvallva - ez egy mûvészettörténeti videólemez.
Talán az a legérdekesebb dolog számomra, hogy nem választhatók el egymástól a film, a videó és a komputer. Ettôl kezdve tényleg tiszta matematika - pont pont, vonal vonal után -, amely kiszabja és meghatározza a formát. Nincs infográfia egyfelôl, videográfia másfelôl - a képek szintézise van. Ezt a komputer teszi láthatóvá. Minden tôle függ.
A matematikát mindig az elôrelátásra használták: kiszámolták a napéjegyenlôséget, a napfogyatkozást… A komputer most a látásra szolgál. Ez már automatizáció. Már nem kell világítás. A fény ott van, megszámozva, bebörtönözve, és nincs már a minket körülvevô atmoszféra sem. A számok, a numeráció rabszolgája. Vicces, de Negyedik dimenzió helyett a Le Temps Mort (Halott idô) címet adnám. A mûvészet ideje betelik. Ez a sírja. Nem véletlen, hogy a végén megjelenik egy oszlop, amely az elsô mûalkotásra, a megalitre utal.
Ez a film bizonyítja, hogy a szintetikus képek kifejezés téves. A képek szintézisérôl kell inkább beszélni. A videó feltalálásával elérkeztünk a Képek szintézisének korszakába. Minden terület - fénykép, festmény, grafika - egy gépezetbe kerül, és szintetizálódik.
Ez a nagy torlódás végül félelmet kelt, félelmet a mûvészet halálától. Mint a Lépcsôk végén az a sokadalom. De nem hinném, hogy ez a félelem szándékolt lenne. Inkább az emigráns helyzetébôl fakad.