Timothy Druckrey Vad természet, avagy a bukás társadalma * Hans Enzensberger írta egyszer, hogy "egyetlen avantgard sem hívta még a rendõrséget azzal, hogy távolítsa el ellenségeit". Ezeknek az idõknek azonban vége! Valójában a XX. században az alkotótevékenység nagyrészt az elõre megjósolható lázongások és az elnyomó tolerancia hallgatólagos szövetségébe burkolózott. Az elmúlt évtizedek kultúrájának és mûvészetének a felszínes ismerete is elegendõ hozzá, hogy tudjuk, a technológia jelensége a kétségbeeséstõl az eufóriáig a legkülönbözõbb reakciókat váltotta ki. Noha egyre több spekulatív, irodalmi és teoretikus mû lát napvilágot, alig fogalmazódott meg az a nyomás, amit a technológia megdöbbentõ mértékû és egyre fokozódó hatása gyakorol a fizikai világ, a megismerés és a képzelet birodalmára az elmúlt húsz év gyorsuló világában. Mindeddig csak kevés publikáció foglalkozott azzal a feszültséggel, melyet a katasztrófaváró ezredvégi utópizmus formájában kibontakozó jelenségek és a technokultúra bomlasztó hatása miatti reakciós aggodalom vált ki. Egy olyan korban, amelyben a mûvészeti és az üzleti célok összefonódása még tovább fokozza a homályt az "avantgard" már amúgy is zavaros fogalma körül, nem különösebben meglepõ, hogy a politika, a látvány, a technológia, a forradalom, az erõszak és a ludditizmus egy romlott ökológiai logikában találkozik. Továbbá az sem meglepõ, hogy a terrorizmus, a tagadás, az elnyomás, a megvetés és a félelem a fegyverbe hívás jelszavaivá válnak egy katasztrófaváró, negatív avantgardban, amelyben a rendõrség, a polgárõrség, a terroristák, sõt még a futuristák is egy visszamenõleges legitimáció túlélési taktikáiban egyesülnek. Hogyan nézhetnénk szembe másképp azzal a történelmi komplexitással és esetleges bizonyossággal, amit a Rodney King-eset, az oklahomai merénylet, a Ruby Ridge-gyilkosságok, a Waco-bukás (Waco’s debacle), a "volt jugoszláviai" etnikai tisztogatás és az arra adott nyugati "válasz", a csecsenföldi ostrom, az öbölháború, a ruandai vérengzés, a diákok Tienanmen-téri megtizedelése, a franciák nukleáris kísérletei, az ausztriai neonáci perek, a telekommunikációs, kábeltévé-társaságok és szórakoztatóipari vállalatok mega-mega-fúziói, a mesterségesvilág-technológiák és tudományos bizonyítékok túlzott szerepe, a rendõrségi visszaélések és az O. J. Simpson per rasszizmusa megtestesít? Nyilvánvaló, hogy egy túlságosan is valós történeti viszonyokkal terhelt és egy túlságosan is mesterséges, tehát etikailag üres jövõ iránti vágy szülte ostrom-mentalitás van terjedõben. A technológia ígéretének és a tényleges eseményeknek az egybeesése súlyos diszkontinuitást eredményezett a minket körülvevõ elektronikus környezet stabilitásában. Feltartóztathatatlan válsághoz közeledik a nyilvános szféra. A nyilvánosság ma annyit tesz, mint veszélyben lenni. Ahogy a Critical Art Ensemble írta: "A bunkereket összekötõ háló - az utca - olyannyira értéktelen a nomád hatalom számára, hogy meghagyta az alsó társadalmi osztályoknak... következésképpen, mivel a leginkább elidegenedett osztályoké lett, az utcán kizárólag a mélységes elidegenedés nyer teret... a tényleges jelenség és a médiában megjelenõ képek lehetõvé tették a rend erõi számára annak a hisztérikus tudatnak a kialakítását, hogy az utcák nem biztonságosak, egészségtelenek és haszontalanok. A nomád hatalom az önmagát közvetítõ elektronikus médián keresztül szól követõihez." Az állandó felügyelet, a terrorizmus, a rendõri visszaélések, az önszervezõdõ utcai felügyeletek, a lövöldözések az utakon, a drogok, a vírusos fertõzések stb., stb. a félelem társadalmi ökológiájához vezetnek. Ebben a végsõkig elidegenedett környezetben a visszavonulás a számítógépes hálózatok kellemes világába egyszerre túlélési taktika és terjeszkedés. A "világfalu" hálózati megvalósulásával kapcsolatos túlzott elvárások ellenére azonban a kultúra nehéz helyzetén nem sokat sikerült javítani. A közösség hálózati közösséggé, biztonságos kapcsolódási pontok által közvetített kapcsolatrendszerré, biztos elszigetelõdéssé, elõre meghatározott érdekcsoportokká és a mindenütt jelenvalóság aurájává vált, és csak egészen kis mértékben közhaszonná. Ez nem a "digitális létezés" (being digital) – ahogyan Mitchell írja –, nem a "nooszféra" egysége, és nem is a "cypercepció architektúrájában" fellelt vigasz, hanem egy olyan kommunikációs forma, amelyben a polisz mint kapcsolódási pont és történelmi színtér abszolút módon átalakul. A telepolisz azért jött létre, hogy fenntartsa és kiterjessze a várost mint információt és mint az elektronikus kor úgynevezett "valóságának" helyét. Az elektronikus világ egyet nem értése közepette mégis született egy dokumentum a XX. század végének kulturális válságából. Az "Industrial Society and its Future" (Az ipari társadalom és jövõje) címû tanulmányt a New York Times és a Washington Post közösen jelentette meg a korlátozásról, az újságírói függetlenségrõl, a kormányzati beavatkozásról és a várható sorozatos ultimátumokról folytatott heves vita után. Az értekezés, amely alighanem a Unabomber-nek 1 avagy Sulibombázónak elkeresztelt ökoterrorista tollából származik, komoly kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy a kormányzat (vagy a média) képes-e a rendet korlátozó stratégiák nélkül fenntartani. A cikk a következõképpen érvel: korlátozások nélkül a terrorizmus szabályozhatatlan célponthoz teszi hasonlóvá a világot. A parancs és ellenõrzés hidegháborús patológiája, mely egyszerre az utcai rend fenntartásának eszköze és a viselkedés szabályozásának módszere a cybertérben, nem idegen a – nyomtatott vagy elektronikus – kommunikációs rendszerektõl. A Sulibombázó számára azonban a technológia ökoszisztémája egyenlõ a "vad természet" lerombolásával, ezért forradalmat hirdet "az ipar ellen" és "egy olyan ideológiát, mely szembeszáll a technológiával". "A természetes kis közösségek, mint például a nagycsalád, a falu vagy a törzs felbomlását" említve a tanulmány méltányolja az ipari korszakot, a "baloldaliságot", a "tudományt", a technológia társadalomra gyakorolt hatását és a társadalmi lázadás szükségességét. Bár reakciós beállítottsága miatt erõsen vitatható, mégis közvetíti azoknak az íróknak a törekvéseit, akik a féktelen fejlõdéssel szemben megpróbálnak valamiféle egyensúlyt találni a digitálissá válás kívánalma és a folytonosság fenntartásának a vágya között. Valójában a tanulmányt egyszerre támadták – zsarolásnak minõsítették – és üdvözölték, mint olyan cikket, aminek a "megértése döntõ fontosságú az amerikai közönség számára". Kirkpatrick Sale-nek, a Rebels Against the Future (A jövõ ellen lázadók) címû, a ludditizmus ideológiáját a cybertér konformista követeléseivel ötvözõ könyv szerzõjének ez, a The Nation-ben megjelent megjegyzése tehát egy olyan követõnek a megjegyzése, aki nem ért egyet a módszerrel, de a lényeggel igen. Írása a következõ mondattal zárul: "Az Industrial Society and its Future címû tanulmány döntõ fontosságú üzenetet rejt azok számára, akik elég állhatatosak ahhoz, hogy végigolvassák és végiggondolják: ha üzenetét figyelmen kívül hagyjuk, s nem annak megfelelõen cselekszünk, a társadalom sorsa meg van pecsételve, a katasztrofális összeomlás felé sodródik". Természetesen a neoluddita diskurzus tovább él és virágzik olyan szerzõk mûveiben, mint például Sven Birkerts, Mark Slouka, Bill McKibben, Neil Postman, Jerry Mander és mások, akik az olvasás, az irodalom, a természet, a kultúra és a "szentség" halálát hirdetik. E szerzõk egyike sem foglalkozik érdemben a cybertér kultúrájának döntõ kérdésével, a tér újjáformálásával. Pedig pontosan ez az a kérdés, mely oly bonyolulttá teszi a digitális világfaluról, a nooszféráról, a cybertársadalomról, a technolópiáról, a mentapoliszról és a közösség más, komputerkorszakbeli metaforájáról szóló elméleteket. A tér, a modernitás dinamikus idõbeliségének statikus ellenértéke többé már nem szolgálhat olyan egyszerûen a társadalmi diskurzus stabilizálására. És ha a teret és idõt uraló technológiák nem képesek lépést tartani – akár az objektivitás leplébe burkolva, akár valamely mértékadó reprezentációs rendszeren keresztül – a technoszféra történéseivel, az azért van, mert a fizikai világ és az elektronika hálózati vagy "számítógép generálta" világa közötti kapocs nem képes egyensúlyban tartani e két tartományt, még ha van is némi ismeretelméleti rokonság közöttük. A virtuális és cyber-"térre" vonatkozó, elméletileg kevéssé kidolgozott, ám túlértékelt, gyakran mámoros elméletek alapvetõ kulturális kérdéseket hagytak megválaszolatlanul. Valójában a hálózatnak, mely mintegy az idegrendszer és a keringési rendszer keresztezéseként jön létre, egy új társadalmi rend magatartási vagy kognitív kapcsolatrendszereként kell mûködnie. A kialakuló hálózati közösségeket posztgeografikus jelenségeknek is felfoghatjuk. A folytonosság fenntartásának kényszere mégis összeköti õket a folyamatos kapcsolattartásra felkészült, de a technológiát személyes és hatalmat biztosító eszközként használni immár képtelen nomád digitális kultúrában. Ha mindehhez még hozzáadjuk a mindenütt jelenlévõ biztonsági videófelügyeletet, a transzoptikai reprezentációs rendszerek védelmi, biztonsági célú racionalizálását, a hálózati tartalom szabályozását, kiderül, hogy az "intelligens környezet" megadta magát az okos felügyeletnek. Amíg a hálózat gyors fejlõdése utópisztikus demokratikus ideálokban fogalmazódik meg, addig további fejlõdése elnyomó mechanizmusok sokaságát hozza magával. Ahogy Friedrich Kittler írja: "a modernitás terve alapvetõen a fegyverkezési- és médiatechnológia projektje volt, annál is inkább, mivel a demokrácia kicsinyes frázisaiba és a konszenzuson alapuló társadalmi érintkezés leplébe burkolózott". Azok a kérdések, amelyeket a kibernetika fejlõdése, a kommunikáció, az urbanizmus, az identitás és a hálózat összekapcsolódása vet fel, óriási kihívást jelentenek a kulturális tradíciók számára. Ugyanakkor ezek a kérdések újfent megerõsítik, hogy a kultúra szerepét a konnekcionizmus és az eloszló rendszerek fogalmi keretei között kell szemlélni. Nyilvánvaló, hogy a kommunikációs rendszerelméletek, az intelligencia, a biológia, az identitás, a közösség, a demokrácia és a politika rendszerelméletei nem lesznek képesek teljes mértékben átfogni a digitális kultúrák jelentését. Ehelyett inkább a kommunikációelméleteket kell majd átalakítani az interakció, a térbeli szétszóródás és a technológia fogalmaira összpontosítva. Kommunikáció és közösség kötelékét egy csomópontokkal, szerverekkel, telefonkapcsolattal és száloptikával összekapcsolt, hálózati címekkel (URL = universal resource locator), domain-nevekkel, ip címekkel meghatározott interaktív elektronikus tér körvonalazza. Identitásháborúk és rövid tûzszünetek között formálódik ez az újraszerkesztett nyilvános tér. A hálózati kommunikáció gyorsan fejlõdõ technológiái, úgy tûnik, gyógymódot kínálnak a modernitás gyökérvesztett kultúrái számára és szembesítenek a polisz politikai kapcsolatokhoz és a diszkurzív együttmûködéshez való visszatérésével. Az ideológia és identitás kérdéseivel szoros kapcsolatban álló hálózati polisz (netopolisz) vagy telepolisz azonban több mint új szociológiai jelenség: egy új kulturális logika megalapozásának a potenciális helyszíne, melynek elõfeltétele az intervencióként értelmezett interakció, valamint a történelmi azonosság helyreállítása a szétszóródott kapcsolatok és a feltételes hatalom alapján. A hálózat megtöri a telefónia ponttól-pontig terjedõ korlátainak szorítását, és megrendíti a mûsorsugárzó média uralmát. Helyükbe olyan dinamikus rendszer lép, melyben a terjesztés több puszta gazdasági kapcsolatnál, ahol a hely (location) elhagyása nem a hontalanság jele, és amelyben a reprezentáció nem a valóság elvesztését jelenti, legalábbis ebben reménykedünk. Angolból fordította: Serfõzõ Szabolcs * Utalás Adilkno, "Society of the Debacle" (A bukás társadalma) c. esszéjére. 1. A Sulibombázóként (Unabomber) emlegetett tehetséges matemetika-professzor tizenhét éven át levélbombákat küldözgetett a műszaki-tudományos fejlesztés szakértőinek és üzletembereknek. Mivel kiáltványaiból nyilvánvaló volt, hogy oktatói körökben mozog, Sulibombázónak keresztelte el a sajtó. Néhány éve kikényszerítette, hogy a New York Times és a Washington Post egész újságoldalon tegye közzé a technológia ártalmairól írt kiáltványát. A civilizációból kivonulva, egyetemi katedráját hátrahagyva, remeteként élt Montana állam erdővidékén, egy minden komfort nélküli deszkakunyhóban. Az FBI végül elfogta, pere jelenleg zajlik. (a fordító) Vissza "A felfedezés elõtti pillanat"-hoz