|
A GÉP születése: Raymundus Lullus és találmánya 1. Egy különös találmány 1275 körül, amikor Raymundus Lullus feltalálta logikai gépét, a Földközi-tenger három kiterjedt kulturális áramlat közötti interfészként mûködött. Spanyolország egésze, de különösen Mallorca szigete, három vallás olvasztótégelyének volt mondható - azé a három vallásé, amelyek a világ történetét máig meghatározzák: a kereszténység találkozott itt a muzulmán kultúrával, valamint a zsidó hagyomány fontos elemeivel. Raymundus Lullus munkássága alig valamivel a sikeres spanyol "reconquista" után kezdõdött, ami 1492-ig nem ért véget. Ezért fontos, hogy találmányát a korabeli speciális helyzeten belül vizsgáljuk, vagyis egy súlyos kommunikációs válság közepette. Raymundus Lullus "Ars combinatoria" c. munkájával valódi forradalmat indított el a formális gondolkodásban. Ez volt ugyanis az elsõ, általunk ismert szöveg-gép, amely sajátos mechanikus módszerével képes volt igaz (és hamis) állításokat produkálni. Az érvelések középpontjában Arisztotelész munkái álltak, és kiterjedtek a görög filozófus mögött álló muzulmán hagyomány ellenében a katolikus egyház által felvetett összes vitás kérdésre - amelyrõl a német filozófus, Ernst Bloch gyönyörû esszéjét írta "Avicenna, avagy az arisztotelészi baloldal" címmel. A logikai kérdésekre vonatkozó skolasztikus válaszok drámai csúcspontján Raymundus Lullus volt az egyetlen, aki teljesen új útra lépett. Egyedül õ állt elõ új módszerrel és új koncepcióval, a gondolkodás újjászervezésével - mondhatnánk akár azt is, hogy új hardware-t és új software-t talált fel! Lehetséges, hogy valóban kimutathatóak ebben a kabbalisztikus, vagy éppen az arab gondolkodás nyomai: ezt kell megnéznünk, és megvizsgálnunk az ex oriente lux mondat jelentését Mi is ennek a találmánynak a lényege, mi rejlik ennek a félig elfeledett forradalomnak a mélyén? A gyökeres újítás, amelyet Lullus a logika területén bevezetett, valójában nem más, mint az általa szerkesztett és használt papír-gép, amellyel a gondolkodás elemei - vagyis természetesen a nyelv elemei - kombinálhatóak. Egymással kapcsolatban álló geometriai ábrák segítségével, meghatározott szabályok pontos követésével, Lullus megpróbált az emberi elme által elgondolható minden állítást felsorakoztatni. Ezek az állítások vagy kijelentések azonban puszta jelsorokban, betûláncokban jelentek meg. Ezek szerint találmányának lényege abban állt, hogy egy szigorúan korlátozott számú jelhalmazból próbálta meg reprodukálni az emberi bölcsesség teljességét. Ezzel a módszerrel felfegyverkezve, Lullus igazi célja az volt, hogy a katolikus egyház minden igazságát demonstrálja, vagyis elsõsorban a misszió, a küldetés lebegett a szeme elõtt. Gépének a katolikus doktrína megvilágítását és igazolását kellett szolgálnia. Tervének címzettje, vagyis iránya nyilvánvaló: a muzulmánok, valamint a Spanyolországban és Afrika északi partjain maradt zsidó közösség meggyõzése... A bölcsesség teljessége, az igazság megvilágítása és a párbeszéd szükségszerû elindítása: tartsuk észben ezt a három fontos elvet gépével kapcsolatban. Megvizsgálva a lullusi gép mûszaki rajzát és kapcsolásait 1, archaikus és meglepõ tervrajzát, megtalálhatunk minden, a gép hardverére vonatkozó információt - papírból megépítve. Amit ma a gép központi processzorának neveznénk, az egy hármas kör-szerkezet: egy közös tengelyen rögzített, három körbeforgatható papírkorong. A papír-diszkek korlátozott számú betûkészletet tartalmaznak, a speciális lullusi ábécét. Ha a köröket lépésenként elforgatjuk, megkapjuk e betûk minden lehetséges kombinációját, ami persze nem kevés. A puszta betûláncok olvastán azt kérdezhetnénk: mire is jó ez a különös gépezet? Giordano Bruno, Athanasius Kircher, Gottfried Wilhelm Leibniz, Stephan Mallarmé, Jorge Luis Borges és Antoni Tapies hasznosnak tartották, s biztos vagyok benne, hogy Önök is néhány percen belül megértik csodálatuk okát. A következõ eredeti terv láttán 2 kissé közelebb kerülhetünk a gép titkához: minden egyes betû, B-tõl K-ig, nem csupán magáért való, nem csak egy jelentést képvisel, hanem több, szigorúan meghatározott és elhelyezett jelentést. Minden egyes betû - szinte hihetetlen invenció - minden betû egy fajta interfész! A betûket, B-tõl K-ig egyenként, kulcsszavakként egy táblázat tetejére írva, könnyedén állíthatunk össze különbözõ szavakat. Pl. B = Bonitas, C = Magnitudo, D = Duratio, E = Potestas, F = Sapienta, G = Voluntas, H = Virtus, I = Veritas és K = Gloria. Ez itt a Prima Figurának nevezett papírkorong. Ezután egy másik korongot veszünk elõ, és ezzel természetesen egy újabb szigorúan definiált szótáblázatot állíthatunk elõ. Esetleg azt, amelyet a Secunda Figurán 3 láthatunk, ahol a gondolkodásra vonatkozó kategóriákat és összefüggéseket találunk. Tehát a gép segítségével, a körök lépésenkénti elforgatásával, az összes szó kombinálható. Minden szót összekapcsolhatunk a táblázat meghatározott helyén álló összes többi szóval, csupán egyedi táblázatunk felépítésétõl függõen. Elképzelhetjük Lullus stratégiai játékának mibenlétét, ha észben tartjuk a Prima Figura "helyi értékkel ellátott" szavait. Ez a kilenc szó ugyanis nem más, mint Isten attribútumai. A kilenc kérdést tartalmazó táblázattal kombinálva, felépíthetjük belõlük Isten létéhez a bizonyítékok vázát. Ugyanis a gép kiadja a témával kapcsolatos összes állítást és kijelentést - de természetesen csak a táblázatot használó mûvész képes eldönteni, melyik az igaz és melyik a hamis állítás. A gép maga mindkettõt elõállítja, az igazság univerzumát a hamis univerzummal együtt, lépésrõl lépésre. Kettõs játék ez, a problémák sokaságát rejti magában, mint Pandora szelencéje! Ha a következõ tervet, a Tabula Generalis-t 4 vesszük szemügyre, ott nem találunk a gótikus és reneszánsz keverék elemek mintájára készült betûjátékokat. Olyan inkább, mint valami komputer program kiprintelt eredménye, egy kis grafikus játékkal, mint manapság minden! E betûsorozatok és betûláncok mögött, mint tudjuk, a használt táblázatok szavai rejlenek. A betûoszlopok nagyon pontosan reprezentálják az emberi bölcsesség teljességét: ezek a betûk messze nem szegényes redukciók, hanem a jelentések gazdag tárházát tartalmazzák. Ugyanis mindegyik táblázatban, annak egy meghatározott helyével megteremtett kapcsolat alapján, minden betû korlátlan számtestbõl álló, korlátlan számú szókészletet képviselhet. Lullus táblázatokat állított össze az emberi tudás összes területére vonatkozó témákból, elsõsorban természetesen a teológia területérõl, de a filozófiai hagyomány, természettudományok, stb. körébõl is. Így azután, a kész gépezet és a kiválasztott táblázatok birtokában gyerekjáték volt elolvasni és leírni az összes kombinációt, lépésenként, a papírkorongok forgatásával. Tanulmányaimban és könyveimben részletesen leírtam a gép mûködését és funkcióját. Itt csak a leglényegesebb pontokról tudok beszélni, mivel ennek a találmánynak a tudománytörténeti és filozófiatörténeti utóéletét szeretném Önöknek megmutatni. Ehhez fontos egy dolgot észben tartani: a mûvésznek természetesen mindig meg kellett vizsgálnia minden egyes kombinációt, és csakis a mûvész volt képes megmondani, az adott kontextusban melyik kombináció helyes és melyik nem. Lullusnak kétségtelenül megvolt a pontos elképzelése arról, hogyan kell a gépet használni, és hogyan kell a használatát megtanítani: minden, a gép problematikájával foglalkozó traktátusában külön fejezet található a használók számára szánt információkkal! Könyveit így a szó szoros értelmében tekinthetjük az igazi felhasználói kézikönyvek prototípusaként! Latinul: Vademecum, felhasználóknak... Ezzel a speciális "invenciós mûvészettel", az "Ars Combinatoriá"-val azonban, amely elsõ látásra rendkívül egyszerû, papírkorongokat és táblázatokat kombináló szerkezet, Lullus a komputerkultúra alapjait teremtette meg! A Lullus-gép valójában a híres Turing-gép õse volt: ugyanis Lullus olyan logikai gépet talált föl, amely eredményeket, állításokat produkál - általában véve output adatokat - egy világosan meghatározott mechanikus algoritmus segítségével! A filozófia történetének ezt az elsõ gyönyörû algoritmusát 1987 óta Cobol, Assembler és C számítógépnyelveken programoztam, és amikor közzétettem programjaimat, a közönség részérõl mindig érdekes reakciók születtek. Akadt közöttük néhány dühös ember a teológia és filozófia világából, de több lelkes olvasó is a számítógép-tudomány különbözõ területeirõl. Talán az ún. értelmiségiek közül némelyek nehezen fogadják el azt a tényt, hogy a technológiai fejlõdésben filozófusok is részt vállalhattak, hogy filozófusok is feltalálhatnak számítógépeket. Gondoljunk csak például Lullusra, Lebnizre és Babbage-re, vagy Pascalra. Ezért a mai napig várom, mikor nevezik el végre valamelyik komputernyelvet Raymundus Lullusról... Megkérdezhetjük, végül is mi történt Lullus nagy terveivel? Mi lett a küldetéssel? Amint már elõbb említettem, Lullus elképzelése az volt, hogy gépével a katolikus hit alapigazságait demonstrálja. Az egyház minden igazságát be akarta mutatni a dialóguson keresztül, lépésrõl lépésre, mint valami egymást követõ állításokból, kérdésekbõl és válaszokból álló rejtvényt. A meggyõzést csupán a géppel, mint transzparens eszközzel folytatott nyílt kommunikációval kívánta elérni. Kommunikáció szemtõl szembe, dialógus „inter faces"! Ismert, hogy Lullus több mint negyven évet töltött missziója szerint utazással. Többször járt Barcelonában és Spanyolország más városaiban, Párizsban a híres Sorbonne-on mutatta be új módszerét, ahol a skolasztikus tudósok összes heves vitája folyt. Sok más helyet is meglátogatott Franciaországban, bejárta Észak-Afrika veszélyes partjait, elhajózott Ciprusba, még Törökország tengerpartjára is. Keresztülutazott Olaszországon, járt Rómában, Szicíliában, Nápolyban és több más városban. Egy új keresztes hadjárat terve lebegett a szeme elõtt, anélkül hogy bármi esélye lett volna a kivitelezésére. Arról álmodozott, hogy fiktív hadsereg élén elindul Alexandria meghódítására, ahol az elmúlt korok minden bölcsességének szótárát rejti a tenger mélye. Egyszer pedig Pisa partjaitól néhány mérföldre hajótörést szenvedett. Lullus a maroknyi túlélõ között volt - több mint hatvan évesen. És mit gondolnak, mihez kezdett, amikor kimentették, és egy pisai kolostorban helyezték biztonságba? Eltalálták: új gépet kezdett készíteni, a legegyszerûbb módon, papírból, mivel nem akart idõt veszíteni. Mindenhol be akarta új módszerét mutatni, Párizstól Pisáig, Mallorcától Észak-Afrikáig. A földközi-tengeri interfész volt gépéhez, az Ars Combinatoriá-hoz, a „felfedezés mûvészetéhez" az interfész. Új módszer, új dialógus, új kommunikációs forma született. 2. A lullusi gép használata - vagy kihasználása Az Athanasius Kircher által 1669-ben publikált "Ars Magna Sciendi", a tudomány nagy mûvészete, nem csupán plagizálás volt. Kircher meg sem próbálta titkolni gondolkodásának és írásának forrását. Így a harmadik fejezet teljes címének 5 olvasásakor Lullus neve mellett több más érdekes információra is bukkanhatunk. Kétség sem fér hozzá, hogy Kircher a lullusi kombinációs módszert mint valami újat akarja bemutatni - 400 évvel feltalálása után. Elõször is, az egész traktátus fõ címéhez fûzött függelékében "új és univerzális" módszernek nevezi! Másodszor, Kircher láthatóan meg van arról gyõzõdve, hogy a lullusi kombináció mûvészete titkos és misztikus ügy - valami ezoterikus doktrína! Fel kell figyelnünk mindkét kijelentés hangsúlyára. Hogy megértsük a hozzáállás kettõsségét, amelyre a jezsuita Kircher minden olvasójának figyelmét felhívja, tudnunk kell valamit személyes hátterérõl. Kircher a németországi Fuldában született 1602-ben, középosztálybeli, vagyis nem gazdag vagy nemes családban. Tizenhat éves volt, amikor az ún. Harmincéves Háború kitört, s rendkívül tehetséges diákként kolostori iskoláit végezte éppen. Csupán valamely szerencsés összeköttetésének köszönhetõen került Rómába pár évvel késõbb, hogy ott matematikát és más tantárgyakat tanítson. Az örök városban pedig hamarosan igazi üstökösként indult el pályája, minden tudományban mágusnak számított. Mialatt szinte egész Németország belesodródott a hatalmas háborúba, Kircher kihasználta az egyedülállóan adódó lehetõségeket. Mondhatjuk tehát, hogy ez a filozófus a legjobb idõben, a lehetõ legjobb helyen volt! Gond nélkül bõvíthette tanulmányait minden irányba, következésképpen minden alkalmat megragadott, hogy munkája eredményeit nyilvánosságra hozza. El kell ismernünk, Kircher meghatározó helyet foglalt el a tudományok korabeli harcmezején. Róma összes könyvtárának és archívumának felhalmozott kincsei közelében a híres jezsuita hozzáférhetett a tudás forrását jelentõ minden könyvhöz és kézirathoz. E kis bevezetõ után szeretném röviden ismertetni Önökkel Kircher kombinációs mûvészetét: a 3. fejezet elején álló körábra egyszerû mása, szimpla idézete az eredeti lullusi ábrának az isteni attribútumokkal. Az ábécé azonban, amelyet Kircher kombináció-gépéhez alapul javasol, 6 elsõ látásra mutatja a lullusi módszertõl való különbözõségét. Nem a táblázatban elfoglalt hellyel való korrelációban érvényes a jelentés, mert minden egyes táblázat minden kilenc helyének ugyanaz a jelentése, mint a lullusi táblázatokban. A különbség a jelölési rendszerbõl adódik! Lullus ugyanis kombinációiban a latin nyelv szavait használta - világosan meghatározott jelentéssel bíró szavakat. Kircher azonban eltér ettõl a szabálytól, s a táblázatokat másféle jelekkel és szimbólumokkal kezdi megtölteni. Ezzel a módosítással a lullusi gépezet felhasználásának radikálisan új elvét dolgozta ki. Kircher a katolikus egyház által megkövetelt igazság-demonstráció helyett más problémákat is próbált megoldani. Fontos tudnunk, hogy Kircher fõ célja annak idején bizonyos értelemben sokkal inkább matematikai és filologikai volt. Mint láthatják, egy korlátozott számú jel-, betû- és szimbólumkészlet grafikus ábrázolásával foglalkozott. 7 Ez a grafikai ábrázolás pedig természetesen az olvasó és felhasználó emlékezetét volt hivatva segíteni. Nyilvánvaló kötõdés ez az "ars memoria" régi hagyományához. Kircher igazi szándéka azonban a grafikus sorozatok létrehozásával a kombináció-gép elemei közötti kapcsolatok bemutatása. És azt hiszem, a következõ grafikai terv ezt fantasztikusan példázza. 8 Mellesleg, Umberto Eco ezt az ábrát megjelentette második híres regényében, "A Foucault-ingá"-ban. Ebben az összefüggésben a központi kérdés az, hogy Kircher megpróbálta kiszámítani az összes korlátozott számú ábécé lehetséges kombinációit, nem csak grafikusan, hanem matematikailag is. A ma matematikusai számára egészen közönséges probléma, gondolhatnánk. Kircher számára azonban fontos kérdést jelentett, mivel a kódolás folyamatának és a dekódolás problémájának specialistája kívánt lenni. E tabula generalis 9 láttán elképzelhetjük, hogy a matematikai gondolati megközelítés mekkora különbséget eredményez Lullus és Kircher között, aki abban az idõben már a szövegfejtés nagymestere volt. Egyszóval, Kircher úgy tett, mintha õ volna az egyetlen, aki teljes mértékben képes megérteni és megfejteni az egyiptomi hieroglifák nyelvét, s mint aki ennek az õsi jelrendszernek az elsõ fordítója lenne. Persze már tudósok és sarlatánok egész sora dolgozott hosszú ideje a rejtély megfejtésén, de senki sem járt sikerrel, és Kircher szerint nem született elfogadható megoldás. Ebben a lezáratlan helyzetben Kircher meglátta a teljes gyõzelem lehetõségét. Ugyanis abban az idõben, amikor Kircher Rómába érkezett, szokássá vált, hogy bizonyos gazdag és befolyásos családok - akiknek minden idõben az volt a céljuk, hogy közülük kerüljön ki a következõ pápa - hatalmukat saját obeliszk felállításával demonstrálják. Még ma is több ilyen obeliszk áll Rómában. Nem térek ki itt arra, milyen nehézségekkel járhatott egy-egy obeliszk beszerzése, a szállítás megszervezése és a többi velejáró munka. De végül is elképzelhetjük, micsoda hatalmas eseményt jelentett egy ilyen obeliszk felállítása Róma szívében. Emellett a vágy tárgyát képezõ objektum mind a négy oldalára rendszerint felvésték a hieroglifikus szövegek fordítását is. Nyilvánvaló, milyen furcsa szerepet játszott Kircher ebben a játékban. Rengeteg fordítást készített a hieroglifikus szövegekbõl, s az obeliszk tulajdonosának segítségével - és pénzén - minden egyes fordítását ki tudta adatni. A tulajdonos dicsõségével a fordító dicsõsége is növekedett, minden obeliszkkel, lépésrõl lépésre, könyvrõl könyvre (ez utóbbiak nagy része a Németalföldön, néhány pedig Rómában került kinyomtatásra). Köztudott ma már, hogy Kircher fordításai csupán költõi fércmunkák voltak, ezt azonban Kircher életében senki sem tudta bebizonyítani. Nem is volt senki abban a helyzetben, hogy szembeszálljon vele, mivel központi, hatalmi pozíciót töltött be. Róma városában, ahol egyre több gazdag család fogott bele egyiptomi régiségek gyûjtésébe, Kirchernek bejárása volt minden elegáns palotába, amelyek közül némelyik valóságos múzeummá vált. Így hozhatta létre a legfontosabb és legszebb könyvet az óegyiptomi kultúráról, amelyet századának közepén kiadtak, a híres "Oedipus Aegyptiacus"-t, az egyiptomi rejtély megoldását. Négy vaskos kötet, tele gyönyörû rézmetszetekkel és a teljes egyiptomi mûvészet hatalmas számú mûemlékének leírásával. Természetesen telis-tele különös és teljességgel abszurd fantáziákkal, amelyeket Kircher fordításoknak nevezett. Inkább nevezhetnénk történelmi science fiction-nek! Mindennek ellenére, a részben elfeledett - és a nyelv ismeretének hiányában szinte megközelíthetetlen - kultúra teljes építészetét megpróbálta szisztematikusan elõtárni. A négy súlyos és nagyszerû kötet az egyiptomi történelemmel foglalkozó tudósok kézikönyve lett - nagyon ritka könyv. Errõl jut eszembe, hogy Umberto Eco nagy gyûjtõje Kircher munkáinak. Egyik évekkel ezelõtt adott interjújában megemlítette, hogy e különös írónak szinte minden könyvébõl van példány a birtokában. És tudjuk, hogy az a Jean Francois Champollion, aki két évszázaddal késõbb, a híres napóleoni expedíció során elõkerült Rosetta kõ elemzése alapján valóban meg tudta fejteni a hieroglifák titkát, egyáltalán nem nevette ki Kirchert. Bebizonyította ugyan, hogy Kircher fordításai sületlenségek voltak, azonban megerõsítette, hogy valójában Kircher volt az elsõ, aki rámutatott az õsi kopt nyelv fontosságára, mint a hieroglifák történetének hiányzó láncszemére. Champollion, mint sokan mások, a Kircher könyveiben megjelent rézmetszeteket használta bizonyos tárgyak tanulmányozására. Ez a kis kitérõ a régi Egyiptomba nem vitt minket messzire Raymundus Lullustól és az általa írt "Ars Combinatoriá"-tól, hiszen Kircher nem gyõzte hangsúlyozni, hogy pontosan ez a gép, ez az eszköz volt az, amely egyedül lehetõvé tette számára a dekódolást. Nem is lenne ildomos Kirchert kárhoztatni egyiptomi kalandjáért, hiszen munkája sok fontos és értékes eredményt hozott: nem õ volt az egyedüli, aki a lullusi módszert újra behozta az európai tudományos köztudatba, de ennek a kombinatorikai eljárásnak új alkalmazási területeit is bemutatta, mint a felfedezés igazi módszerét. Kircher a következõkben kiadott egy könyvet a kódolás és dekódolás problémáiról, még mechanikus gépeket is tervezett a feladat kivitelezésére. Emellett összegyûjtött különbözõ gépeket és automatákat: optikai és akusztikus gépeket, zenedobozokat, hidraulikus és asztronómiai eszközöket, óraszerkezeteket, szerszámokat és játékokat, mechanikus bábukat, stb. A gyûjtemény, amelyet összehozott és karbantartott, olyan híressé vált, mint õ maga. Olyannyira, hogy Rómába látogató tudósok sorra keresték fel Kircher fantasztikus gyûjteményét, enciklopédikus gépmúzeumát. De itt van még a másik Kircher, a jezsuita filozófus, akit magával ragad minden aktuális probléma, aki a természettudomány hagyományait tanulmányozza. S olyan ütemben publikálja tanulmányait, megállás nélkül, mint valami író automata: írt könyveket a magnetizmusról, a vulkáni tevékenységekrõl, a fényelméletrõl, értekezést a bubópestisrõl, és egyet mindenféle zenegéprõl. Természetesen vallási kérdésekrõl is. Azonban ezek speciális módon íródott, nagyon különös könyvek voltak. Egyik értekezése például Bábel Tornyának építésével kapcsolatos problémákról szólt, másik pedig Noé bárkájának pontosan kiszámított népességérõl... Ezen kívül - a többi jezsuita tudóssal együtt - betöltött még egy nagyon fontos szerepet. A XVII. századi Róma ugyanis mintegy kapcsolótábla vagy vezérlõpult volt a világ minden részérõl származó tudományos hírek számára. A jezsuiták társasága nem csak egy befolyásos és jól mûködõ hálózat titkos szolgálata volt! Nem szabad elfelejtenünk, hogy a jezsuiták missziós tevékenysége hatalmas és különbözõ típusú tudásanyagot eredményezett. Amerikában és Ázsiában mûködõ jezsuita misszionáriusok és tudósok levelei és értekezései érkeztek Rómába, s a bennük foglalt tudásanyagot gyakran kinyomtatták, és Európa-szerte terjesztették. Róma volt a kommunikációs központ. A barokk kor tömegtájékoztatási folyamatának legfontosabb példája a bináris számolás "felfedezése", amely eredetileg a régi Kínából jött Rómán keresztül Európába - s így természetesen elérkezett ahhoz a filozófushoz is, akirõl a következõkben esik majd szó. 3. A kalkulátorok kora Gottfried Wilhelm Leibniz a következõ német filozófus, aki a lullusi kombinációs módszert a saját módján hasznosította. Most az õ fontos tervezetei közül fogunk néhányat megvizsgálni: mindegyik ezzel a módszerrel és különbözõ eredményeivel foglalkozik. Ezeket a projekteket és terveket tekinthetjük a barokk idõk alapelemeinek megvilágítását szolgáló paradigmákként. Leibniz kiterjedt munkásságát elemezve, nem találunk egyetlen ötletet, elképzelést vagy tervet sem, amely ne lenne bizonyos matematikai szellemmel átitatva. Leibniz a szó szoros értelmében a képlet századának gyermeke volt. Különösen a XVII. század második fele vált a nagy kalkulátorok korává... Amikor Leibniz híres értekezését, a "Dissertatio de Arte Combinatoria" címût publikálta 1666-ban 10, húsz éves diák volt, tele tervekkel és új ötletekkel. Lullushoz és Kircherhez fûzõdõ kapcsolata több mint nyilvánvaló, gondoljunk csak Kircher 1669-es "Ars Magna Sciendi" c. munkájára. Az azonban egy idõsebb generáció mûve volt. S habár a Leibniz könyvének tetején megjelenõ ábra egyszerû, mi több, triviális diagram Kircher könyvének rézmetszeteihez képest, az azt követõ szöveg azonban új és teljesen más nyelven szól. Most a haladó matematikus az, aki a kombináció mûvészetének lehetséges hozadékait és korlátait elemzi. Leibnizet egyáltalán nem érdekli a módszer ezoterikus felhasználása, egyedül az foglalkoztatja, hogyan lehetséges az univerzum teljességét egy tudományon belül reprodukálni. S ha a monádokról írott híres értekezését úgy olvassuk, mint a kombináció mûvészetérõl szóló értekezést, megértjük ezt a radikálisan új nézõpontot. Itt azonban lépésrõl lépésre kell haladnunk, vagyis alaposabban meg kell vizsgálnunk munkásságának hátterét, mielõtt a barokk kor csúcspontjait érintenénk. A XVII. század közepének nyugat-európai helyzetét vizsgálva, meglepõ dolog tûnik fel: alig pár évvel a Harmincéves Háború vége (1648) után, az egész európai kontinensen kiterjedt tudós társaságot találunk, s mindannyian ugyanazokról a problémákról és kérdésekrõl folytatnak vitákat! E tudósok között állandó kommunikáció folyik, amelynek minden diskurzusában részt vesz a fiatal Leibniz. Rengeteg emberrel és intézménnyel tartja a kapcsolatot, mindig az aktuális kutatások élvonalában mozog. A természettudományok szélesedõ területén kívül a filozófiai hagyomány terén is keményen küzd Leibniz azért, hogy olyan értelmiségi váljon belõle, aki századának minden meghatározó fejleményérõl tud. Az elektronikus kommunikáció százada - vagyis saját századunk - archeológiájának a gyökereit és elõzményeit a barokk korban kell keresni: ott, a Harmincéves Háború tapasztalataiban és hátterében találjuk meg a kombináció formalizált logikájának új kezdetét, kommunikáció-elmélettel együtt, amely ma a mesterséges nyelveken alapszik. A hosszú háború lerombolta a reneszánsz típusú, ún. klasszikus és humanisztikus párbeszédbe vetett hitet! De ezzel a háborúval kezdõdõen minden tudományban és tudományos tanban új törvény uralkodik: a kísérlet törvénye! Nézzük csak Descartes-ot és az õ híres öntudat-koncepciót: nem más, mint kísérlet. Vagy vegyük Pascalt, aki Isten létén vívódik, vagy Newton gravitáció elméletét, és végül vegyük a monádok technikai rendszerét, ezt a Leibniz által konstruált kommunikációs rendszert. A barokk kort a kísérletezés szelleme uralja. Minden tudomány, minden elmélet és módszer viszont saját új nyelvet igényel! Így tehát az új nyelvek egész sorát találjuk meg, a mesterséges jel-, szám- és betûrendszerek táguló univerzumát. Ez a kommunikációs korszak kezdettõl új írás-, olvasás- és beszédtémákat kívánt meg, és természetesen megkívánta, hogy a téma az új nyelvekbe ágyazódjon. Ebben az értelemben a barokk kor volt az elsõ "elektronikus" kor, hiszen a komputerkultúra minden fontos alapvonását ki tudjuk ott mutatni: kísérlet, a mesterséges nyelvek feltalálása a permanens kommunikáció számára, mint „work in progress". Megszûnt a tudás zárt, kötött rendszere, ugyanúgy, mint az ismeretek megszerzésének és terjesztésének mozdulatlansága. Új szerepet játszik minden tudományág mûvelõje, a matematikustól a filozófusig. A világegyetem örök rendjét teszik kockára, amikor lehetséges új rendek kalkulálásába kezdenek, s új mesterséges nyelvekkel kísérleteznek. A latin s az ógörög egyre inkább a perifériára szorul, s bár Descartes, Newton, sõt Leibniz is használják még, a matematikai nyelvek kerülnek ki gyõztes eszközként: a képletek semleges nyelve, a kombináció és formalizált invenció nyelve. A gondolkodás most számolás-féle lesz, mint ahogyan Martin Heidegger jellemezte ezt a 17. századi alapvetõ forradalmi folyamatot. És most közvetlenül visszatérünk Lullushoz és Kircherhez: Leibniztõl ismerünk egy levelet, amelyet 1679 áprilisában Johann Friedrich hannoveri herceghez írt. Ebben a filozófus felvázolja egész ambiciózus programját. A levél a kombinációs módszer eredetét illetõ vallomással kezdõdik. A továbbiakban azonban Leibniz kritizálja Lullust és Kirchert, amiért szerinte nem mentek elég messzire ennek a kombinációs mûvészetnek a használatában. Így írja le saját elképzelését a módszer használatáról: "Találmányom magában foglalja a teljes ész alkalmazását: a bírát a vitákban, a fogalmak tolmácsolását, mérleget a valószínûségek számára, iránytût, mely a tapasztalatok óceánján vezetni fog minket, a dolgok leltárát, a gondolatok ábrázolását, mikroszkópot a közeli dolgok kutatására, teleszkópot a távoliak kifürkészésére, általános lehetõséget ahhoz, hogy mindent kiszámíthassunk. Találmányom ártatlan mágia, nem agyrémszerû kabbala, írás, amelyet mindenki a saját nyelvén olvashat, és amelyet mindenki könnyen megtanulhat…" Ha hihetnénk ennek a patetikus kiáltványnak, Leibniz feltalált egy általános problémamegoldó módszert, amelyrõl a komputervilág mindig is álmodozott. Természetesen ez a gigantikus program nem valósult meg, a kiáltványnak csupán néhány aspektusa került gyakorlati kivitelezésre. Elõször is Leibniz megtett néhány szükséges lépést a valószínûség-számítás felé, ami persze nagyon fontos probléma minden úgynevezett szakértõ-rendszerben és általában a mesterséges intelligencia terén. Ezután az egész számolásmûvészetet megpróbálta egy formularendszerbe áttenni, mivel a folyamat minden apró elemét ki akarta kalkulálni, egy intervallumon belüli minden lépést és minden eredményt. Ezért matematikusi képességeit kihasználva, újfajta kombinatorikát hozott létre, a számoknak és értékeknek jelentést tulajdonítva. Kiáltványának igazán lényeges pontja azonban a kalkuláció gondolata maga volt: Leibniz nem csak a híres számológépet szerkesztette meg, amelyben egy teljesen újfajta hengert alkalmazott a tízeseknek a következõ helyi értékbe való átvitelére - egy karral mûködtethetõ, mind a négy alapvetõ matematikai mûvelet elvégzésére alkalmas gépet -, hanem az elsõ volt, aki felismerte a kettes számrendszer jelentõségét. Két világos értekezésében Leibniz e rendszer lehetõségeit elemezte, és mind a négy alapvetõ számtani mûvelet - összeadás és kivonás, szorzás és osztás - kettes számrendszerben való alkalmazását demonstrálta, annak a meggyõzõdésének hangot adva, hogy majd egy napon a jövõben a gépek ezt a szisztémát fogják alkalmazni. Szinte hihetetlen, de az elsõ értekezésében, amelynek egy kéziratoldalát itt láthatják 11, le is ír egy kettes számrendszerrel dolgozó számológépet, amely kerekek vagy hengerek nélkül, csupán golyókkal, lyukakkal, pálcikákkal és a golyók továbbítására szolgáló vájatokkal mûködik! Leibniz valóban nagy feltaláló volt, de nem találta fel álmai általános problémamegoldó gépét. Egy élete vége felé írt feljegyzésében munkáira visszatekintve, felidézte magában az univerzális kombinatorika mûvészetének régi programját: "Eszembe jutott újra egykori tervem: egy új értelmes nyelv vagy írásrendszer, amely az összes különbözõ nemzet közös kommunikációs eszköze lehetne… Ha a birtokunkban lenne egy ilyen egyetemes eszköz, ugyanúgy megvitathatnánk metafizikai vagy etikai kérdéseket, mint ahogyan a matematika vagy geometria kérdéseit és problémáit. Célom a következõ volt: bármely félreértés csupán a hibás számolásból adódhat (…), amelyet könnyen helyrehozhatunk az új nyelv grammatikai törvényei alapján. Tehát egy vitás kérdés rendezése során, két filozófus egymás mellett ülve egy asztalnál, egyszerûen, matematikusok módjára számolva, azt mondhatnák: ellenõrizzük csak még egyszer..." Végül is elõadódott ugyanaz a szituáció, mint amelyet Lullus is tervezgetett: két beszélgetõpartner egy újfajta gép segítségével kommunikál, és problémáikat egy transzparens eszközzel, számoló eszközzel oldják meg. Azt hiszem, nem fér hozzá kétség, hogy olyan interferáló médiumot használnak, amely az egész szituációt megváltoztatja - s amely lényegében a kommunikáció alapelvét magát is megváltoztatja! A mi modern fekete-dobozaink változatosságának eredete maga válik világossá, minden misztikus hatás nélkül... A Raymundus Lullustól Charles Babbage-ig vezetõ hosszú utunk során ezen a ponton fel kell figyelnünk valami különösre: amint már elõadásom elsõ felében kitértem rá, Lullus a Földközi-tenger környékén alapozta meg új értekezését az "ars combinatoriá"-ról. Tehát az õ új kommunikációs logikája a különbözõ kultúráknak ezen az érintkezõ felületén (interfészén) összpontosult. Az itt látható térkép 12 mutatja, milyen hatalmas kiterjedésû tér ez a földközi-tengeri „kommunikációs hálózat", Lullus utazásainak tere és természetesen missziós tevékenységének célterülete is. Mallorcától a tenger keleti partjáig nem volt szinte egyetlen fontos hely, amelyet Lullus kihagyott volna. A XVII. századra azonban az egész európai helyzet megváltozott. Különösen a különbözõ tudományágak szervezése történt más típusú párbeszéd alapján: a Gutenberg Galaxis nagy korszaka kezdõdött meg, és be kell látnunk, hogy akkoriban már a forradalmian új tudományágak hálózata Észak-Európa hatalmas akadémiái és egyetemei között szövõdött .13 Könyvek, levelek és nyomtatott kiadványok minden fajtája került akkor viszonylag gyors terjesztésre az észak-európai hálózaton belül. Leibniz, a barokk kor kiváló, paradigmatikus példája, a londoni "Royal Society" és a párizsi "Academie des Sciences" fejlõdésére fordította figyelmét. A tudományos hálózatnak eme eltolódása a Földközi-tenger vidékérõl Európa északi vidékére nyilvánvalóvá válik, ha felfigyelünk arra, Leibniz Lullus munkáját kívánta folytatni - saját módján és módszerével -, csak éppen Németország közepén. Egy kommunikációs háromszöget szeretett volna létrehozni Párizs, London és saját városa között. A Harz-vidéken tervezte megalapítani az új kombinatorikai módszert oktató iskola-központot, az ókori Athén híres iskoláinak mintájára. Érdekes ötlet, de nem vált valóra. A barokk kor sajátosságairól a legmulatságosabb és leginkább gondolatébresztõ regény azt hiszem a Thomas Pynchon által írt "The Crying Lot 49". Regényében ennek a megragadó évszázadnak minden elemét megtalálhatjuk: a nyílt és titkos hálózatokat, a különbözõ jel- és jelzõrendszereket, a régi Európa postájának rövid történetét, drámai eseményekbe csomagolva. A regény fõhõse pedig egy nõ, akinek Oedipa a neve, nem "Oedipus Aegyptiacus", hanem azt mondanám, Oedipa-America, Amerika talánya... 4. A modern idõk - Charles Babbage és mechanikus komputere 1822 körül, amikor Charles Babbage elkezdte mechanikus komputerét megszerkeszteni, õ volt az a filozófus, aki utánanézett Leibniz örökségének: a német feltaláló munkájában találhatjuk mély és tápláló gyökereit. Különösen a matematikai problémák területén, Babbage még meg is védte Leibniz álláspontját Newton követõivel szemben. Azonban Babbage az általa tervezett elsõ számoló gépezettel már a gépeknek egy más dimenzióját tárta föl: a híres "Differenciagép" fantasztikus forradalmat jelentett Leibniz és Pascal gépeihez képest. Babbage kezdettõl fogva egy igazi számoló automatát akart megépíteni, a szó legteljesebb értelmében. Ezért olyan számológéprõl álmodozott, amelyet a gõz ereje mûködtet a kart forgató ember helyett. Ha megnézzük ennek a híres gépnek a rajzát 14, észrevesszük, hogy azért szerepel még rajta a régi jól bevált kar a számoló folyamat beindításához. A gõzgépes komputer Babbage életében nem valósult meg. Mindazonáltal ez a "Differenciagép" volt az elsõ számoló automata, hiszen számokból és alakzatokból álló táblázatok, matematikai értékek sorozatának minden fajtájával tudott számolni. A gép automatikusan kezelte az egy adott képlet megoldásai közötti különbségeket. Például a négyzetes és köbszámok vagy bizonyos logaritmusok képleteit, stb. Babbage azonban nem kizárólagosan a matematika iránt érdekelõdött: gépének megépítésével az angol kereskedõknek kívánt segítségére lenni, valamint természetesen navigációs problémákra megoldást találni - hiszen Anglia abban az idõben már tengeri hatalom volt… Ennek a "Differenciagépnek" pedig az összes szükséges listát elõ kellett állítania, amelyet addig zûrzavart okozó hibákkal teli könyvekben nyomtattak ki. Tehát kezdettõl fogva applikációs kérdés volt: számoló gép, egy igazi matematikai eszköz! Volt ezen kívül még egy fontos találmány: a szövõszék gépezete, amelybõl Babbage tanult valamit, s azt továbbgondolta. Az itt látható szövõszék 15 mutatja, hogy a gép munkáját összekapcsolt lyukkártyák sorozata kontrollálja, míg az ember csupán mûködteti a gépet. A francia iparos, Jacquard hozta létre ezt a szövõszéket kontrolláló és különbözõ mintákat létrehozó találmányt. Babbage viszont elsõ pillantásra felismerte ezeknek a kártyáknak a további jelentõségét, mivel egy új és még hatásosabb géprõl álmodott: "Bármely formulához készített bármely kártyakészlet bármely késõbbi idõpontban újraszámolja az illetõ formulát, bármilyen kívánt állandóval. Ezért az Analitikus Gép saját könyvtárral fog rendelkezni. Minden egyszer már elkészített kártyakészlet bármikor képes reprodukálni azokat a kalkulációkat, amelyekhez elõször összeállították." (Ch. Babbage, Passages from the life of a philosopher, 119. oldal) Megszületett tehát a számológép programozásának ötlete. A gépet pedig azért hívták "Analitikus Gépnek" 16, mert a gépezet bizonyos intelligenciával rendelkezett, vagyis volt bizonyos képessége arra, hogy egy adott problémát matematikai módon tudjon analizálni. Másképpen fogalmazva: ez a gép lyukkártyákra írott, rendszerben jelölt programokat tudott kivitelezni. Az Analitikus Gép esetében azonban nem csak a szoftver feltalálása jelentette az igazi forradalmat, hanem a hardveré is. Olyan felépítése volt ennek a gépnek, amelyet még ma is használunk: van benne egy "malom", a modern CPU (központi processzor egység), egy "kontroll egység" minden átvitelhez, azután "tároló" és "memória", a lyukkártyák input területe, valamint egy csatlakoztatott nyomtató a kalkulált eredményekhez! Ez a felépítés természetesen ismerõs a számunkra. Ne higgyük azonban, hogy a mi századunk találmánya... Hallgassuk csak meg, mit ír maga Charles Babbage ennek a gépnek
a mûködési elvérõl: Amit Babbage a gõzgépek korában megelõlegezett, az ma már a komputer normális munkája, az elektromosság elveire építve. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy még ez az egyszerû és finom mechanikus gépezet is képes volt minden, a matematika területén szükséges feladat elvégzésére. Bár az "Analitikus Gép" programozása nem volt egyszerû, talán az olyan modern absztrakt programnyelvekhez hasonlíthatnánk, mint a Pascal, a C vagy az Assembler. Megemlítendõ, hogy Lady Ada Augusta Lovelace, Lord Byron híres lánya volt az egyetlen, aki igazán felismerte ennek a gépnek és programozásának nagyszerûségét és korlátait. 1843-ban írta meg híres prognózisát, az elsõ kritikus prognózist a mesterséges intelligencia kifejlesztésérõl, amikor az "Analitikus Gép" programozásával kapcsolatos problémákat vázolta fel. Kiváló éleslátásával felismerte e forradalom, vagyis a természetes intelligencia és a számoló automaták mesterséges intelligenciája kombinálásának lehetséges következményeit. Ezt tudván, bizonyos csalódás fog el, amikor sokan nem tudják, miért neveztek el egy programnyelvet ADÁ-nak... A Charles Babbage gépeirõl írt könyvemben ezt a kontextust próbáltam meg bemutatni, különösen Hegel és Babbage kapcsolatán keresztül. Ugyanis 1834-ben vetette Babbage papírra az "Analitikus Gép" elsõ vázlatait, s a német filozófus szinte ugyanebben az idõben publikálta fontos értekezését a logikáról, amely tiszta folyamat-logikának tekinthetõ. Más szóval, Hegel feltalálta a logika-folyamatot, mely átalakítható egy programozható géppel, hogy tudást hozzon létre. Mind Hegel, mind Babbage tehát Differenciagépeket hozott létre, vagyis olyan automatákat, amelyek képesek adott problémákra, adott feltételek mellett megoldásokat produkálni. Úgy gondolom, hogy még a híres Turing-gép sem a mi századunk szülötte... Ahhoz azonban, hogy modern komputerkultúránk egész hagyományát megértsük, hasznos egy pillantást vetni az utolsó, összefoglaló táblázatra 17, amely a találmányok történetét mutatja, egyszersmind vizsgálódásaim hosszú útját. Láthatjuk itt, hogy amikor Hegel a híres "Phänomenologie des Geistes"-t (A szellem fenomenológiája), dialektikus módszerének elsõszülöttjét írja, akkor Charles Babbage még beavatására váró ifjú. Hallgassuk, hogyan emlékezik saját szavaival arra a különleges szituációra, korai gyermekkorának meghatározó eseményére: "Egy mechanikai kiállításra vittek el - az Ezüst Hölgyek... Gyermekkoromban anyám több gépkiállításra
vitt el. Az egyikre tisztán emlékszem, a Hannover téren,
egy magát Merlinnek nevezõ férfi bemutatójára.
Olyannyira érdekelt a dolog, hogy felkeltettem a kiállító
figyelmét, és miután elmagyarázta egy-két
tárgy mûködését, amelyet a közönség
ott láthatott, felajánlotta anyámnak, vigyen el engem
a mûhelyébe, ahol még több csodálatos
automatát láthatnék. Ezért aztán megmásztuk
a padlására vezetõ lépcsõsort. Ott
két lepel nélküli nõi figurát láttunk,
ezüstbõl, körülbelül tizenkét hüvelyk
magasak voltak. Egyikük járt, vagy inkább siklott egy
kb. négy láb hosszú távon, majd megfordult,
és visszatért oda, ahonnan elindult. Idõnként
monoklit emelt a szeme elé, és meg-meghajolt, mintha ismerõsöket
üdvözölne. Lábainak és kezeinek mozdulatai
kivételesen kecsesek voltak. A másik ezüst figura egy
csodálatos táncosnõ volt, jobb kezének mutatóujján
madarat tartott, amely mozgatta farkát, csapkodta szárnyait,
és nyitogatta csõrét. A hölgy egész viselkedésével
lenyûgözte a nézõt, kifejezõ tekintete
pedig egyenesen ellenállhatatlan volt. Ezek az ezüst figurák
számítanak a mûvész fõmûveinek:
évek hosszú során át dolgozott rajtuk fáradhatatlanul,
és akkoriban még nem is volt velük igazán készen." Mintegy ötven évvel késõbb Babbage a nagy londoni világkiállításokon vesz részt. Mind az 1851-es, mind az 1862-es kiállítás a brit ipar nagyságát és a kereskedelem eredményeit volt hivatott érzékeltetni, természetesen a tudományos eredményekkel együtt. 1862-ben a "Differenciagép" is szerepelt a gépek különtermében. E nagyszabású kiállítások azonban, a kircheri és leibnizi hagyományhoz kötõdõen nem csupán az új találmányokat és új gépeket mutatták be. Új nyelvet és új gondolkodásmódot alapoztak meg. Nagyon hamar világossá vált, hogy a számológépek nyelve kombinálható más nyelvekkel és rendszerekkel. Egy gép programozása nem más, mint bizonyos grammatikai rend használata. A Lullus által feltalált "ars combinatoria" nem áll olyan távol az Assembler nyelvétõl, mint azt sokan hinnék. Mindig nyelvi rendszerben tervezünk. Szeretném végül mondandómat Raymundus Lullus kései követõinek éleslátó megjegyzésével zárni. Mivel véleményem szerint a nyelv maga mindenféle "pillangó-hatás" állandó forrása, ezért úgy gondolom, Laurie Anderson és William S. Burroughs a lulliánus hagyomány nyomdokaiban lépked, amikor a következõket mondják: "a nyelv az ûrbõl érkezett vírus..." Angolból fordította Szekeres Andrea 1A lullusi logikai gép, az Ars Combinatoria 1305-ös kéziratából 2 Prima Figura, az Ars Brevis 1578-as, párizsi kiadásából 3 Secunda Figura, az Ars Brevis 1578-as, párizsi kiadásából 4 Tabula Generalis, az Ars Brevis 1578-as, párizsi kiadásából 5 Ars Magna Sciendi, in XII Libros digesta, qua Nova & Universali Methodo…, Amsterdam 1669 6 Alphabetum Artis Magnae, az Ars Magna Sciendi 1669-es amsterdami kiadásából 7 Principia memoriae, az Ars Magna Sciendi 1669-es amsterdami kiadásából 8 Epilogismus combinationis linearis, az Ars Magna Sciendi 1669-es amsterdami kiadásából 9 Tabula Generalis, az Ars Magna Sciendi 1669-es amsterdami kiadásából 10 Logikai ábra, a Dissertatione de Arte Combinatoria 1666-os lipcsei kiadásából 11 A De Progressione Dyadica eredeti kéziratának második oldala, 1679 márciusából keltezve 12 A földközi-tengeri hálózat Raymundus Lullus korában 13 Az észak-európai hálózat Leibniz idejében 14 Differenciagép, rajz a gép egy részletérõl, amely az 1862-es londoni Világkiállításon szerepelt 15 Lyukkártyás szövõgép, 1830 körül 16 Az Analitikus erõgép terve, 1840 körül 17 A logika-elmélet, a kommunikációs eszközök, a számológépek és komputerek történeti táblázata Vissza "A felfedezés elõtti pillanat"-hoz |