Peter Weibel

A fal: a függöny (a határ, amely) -
Lascaux

Interaktív installáció, 1994

I. ( Arisztotelész, avagy a világ, mint színpad) A világ ú.n. realisztikus és objektív modelljében az ember a külsõ megfigyelõ szerepét játssza. Olyan nézõ, aki nem tud a cselekménybe beleszólni. A világot mint egy színpadi mûvet látja. Számára az éppen érvényes természeti törvények vezetik és irányítják a dolgok állását és a világ forgását. Isten a hatalmas órásmester és a világ az általa alkotott óramû, amely, mivel egyszer már mozgásba hozták, örökké ugyanazon szabályok szerint mûködik, s ezáltal mentes az emberi szubjektivitás befolyása alól. A világ klasszikus színpad-modelljében tehát a megfigyelõ a színpadon kívül, a nézõtéren ül, és egy olyan világra tekint, amelyben a dolgok nélküle zajlanak. Ez a modell, vagyis az, amely szerint a világ mûködését a mi megfigyelésünk nem befolyásolja, ez a modell az alapja a klasszikus, mechanisztikus világképnek. II. ( Platon, avagy a világ, mint barlang ) A világ idealista modelljében csak a dolgok visszfényét látjuk. A realisztikus modell megfordítása megy végbe. A színpad barlanggá változik, amelyben ülünk, és amelybõl kitekintve, a barlang elõtti világból csak annak a barlang falán tükrözõdõ visszfényét látjuk. Hogy milyen is valójában a világ, hogy milyenek a "magábanvaló" dolgok (Kant), mindez kivonja magát tapasztalásunk és ítéletünk lól. A világ barlang-modelljében tehát mi, mint emberi megfigyelõk odabent ülünk, és egy olyan külsõ világra tekintünk rá, amely számunkra közvetlenül nem hozzáférhetõ, és amelyben a dolgok éppúgy nélkülünk, nézõk nélkül zajlanak. III. (A függöny-modell, avagy a világ, mint metszéshely) Elõször a kvantumfizika kérdezett rá a világszínpadon történõ dolgok befolyásolásának lehetõségére, a nézõ szerepének és a megfigyelés meghatározásának segítségével (N. Bohr), és ezáltal egy nem klasszikus, ú.n. "résztvevõ" (J.A. Wheeler) világ-és realitás modellt állított fel. A realitáshoz való viszonyunknak ebben a nem klasszikus felfogásában a színpad hasonló a barlanghoz, de a függöny mi magunk vagyunk. A kvantumfizika endofizikális értelmezése (O.E. Rössler) azt mutatja, hogy a világnak nincs külsõ megfigyelési pontja, mint ahogy azt a klasszikus fizika elõfeltételezi, hanem mi a filág folyamatos belsõ megfigyelõi vagyunk. Olyan világban élünk, amelyet folyamatosan figyelünk és leírunk. Részei vagyunk annak, amit megfigyelünk. Ezáltal nem vagyunk képesek a világ külsõ, objektív megfigyelésére, és nem tudjuk kivonni magunkat a modelljeink alól. A világ a belsõ megfigyelõ világa (a barlang), és ugyanakkor a világ nem is a megfigyelési pozíciónkon kívül helyezkedik el (a színpad). Ha az objektív külsõ világ megmutatkozik a barlang falán, akkor mi, nézõk, is rajta vagyunk, akkor mi is a sziklafal vagyunk. A kvantummechanika és az endofizika arra tanít bennünket, hogy a megfigyelõ annak a része, amit megfigyel, s ez azt jelenti, hogy része annak a vetítõvászonnak, tehát a falnak, amelyen éppúgy megjelenik a valóság, mint a megfigyelés folyamata. A világ tehát megfigyelõ-relatív. Annak a világnak a részei vagyunk, amelyet megfigyelünk, és amelyet épp ezáltal a megfigyelés által csak torzítva látunk. A világ csak a megfigyelésünk által hozzáférhetõ. A megfigyelés a függöny a világ és mi közöttünk. Ma úgy hívják ezt a függönyt, hogy metszéshely. A világ, mint metszéshely tehát azt jelenti, hogy az ú.n. objektív realitás egy külsõ világ belsõ oldala, az az oldal, amelyet a világ megfigyelõje, mely számára csak belülrõl hozzáférhetõ, látni képes. Van tehát egy új világ-modellünk: a függöny-modell, vagyis a metszéshely-modell. Ebben a nem klasszikus világmodellben a megfigyelõ nem csak nézõ, hanem színész is a világ színpadán. IV. (A fal; Lascaux) "No one here gets out alive" -Jim Morrison Valószínûleg a barlangfestészet lehetett Platon barlanghasonlatának az alapja. A számítógépben egy téglafal képét raktároztam el, amely egy adatfeldolgozó segítségével a múzeum falára, az új sziklafalra vetül. Ha egy megfigyelõ a fal elé lép, felveszi õt a videokamera. A nézõ mozgásáról a videokamera által készített analóg jeleket a gép rajzláncokká alakítja át, amellyel befolyásolják a gépben képként tárolt téglafal digitális jelszekvenciáit. A jelmódosulások – amelyek az adatfeldolgozás komplexitása folytán idõben is elhúzódnak és vázlatossá válnak – a falra kerülnek kivetítésre. A nézõ valójában a fal elõtt áll és virtuálisan mégis a fal mögött. Egyidejûleg áll a sziklafal, a színpad és a függöny elõtt és mögött: egyszerre van a barlangon belül és kívül. Bele van szõve a függönybe, belerajzolta magát a barlangrajzba. A megfigyelõ így része a világnak, amelyet lát, tehát része a metszéshelyzetnek, a világ belsõ oldalának. A világ foglya, noha arra van kárhoztatva, hogy csak a világ belsõ megfigyelésére képes, ezáltal virtuálisan mégis külsõ megfigyelõvé válik. Az új technológia és az új világmodellek segítségével a világ külsõ megfigyelõjévé alakíthatja át magát, aki kívülrõl a falhoz szorul. A világ lakója annak a világnak a fiktív külsõ megfigyelõjévé válik, ahol õ maga is honos. Ez a belsõ helyzet nyomja a nézõt, a világ foglyát túl a határon, a metszéshelyzeten és a falon a téridõ börtönének rácsaihoz, a színpad függönyéhez és a barlang falához.