Akció a hatos buszon • feLugossy Lászlóval beszélget Antal István

A: Ha egy szóval kellene jellemeznem a lényedet, akkor a költõt mondanám.
Költõnek tartalak elsõdlegesen.

L: Igen, a költészetbõl merített inspirációk és tartalmak vonzottak a mûvészet felé. Ez azért érdekes, mert nagyon sokféle költészet van. Mindegyik egyfajta érzékenységrõl árulkodik, de tulajdonképpen a költészet fejezi ki vagy tudja kifejezni azokat a transzcendentális vagy metafizikus állapotokat, amelyeket az ember, civilizált lényénél fogva, a legkevésbé tud nap mint nap megélni. Ezért nagy szellemi szükséglet kéne, hogy legyen a költészet, és az is, hogyha vonzódsz hozzá. Én a mai napig nem döntöttem el, hogy költõ legyek-e vagy festõ, mert mind a kettõ érdekelt és érdekel. Egy bizonyos, hozzám fogható szinten érdekel persze. Ezzel azt is akarom mondani, hogy tulajdonképpen nem érdekel egyik sem, de ez hazugság lenne. Inkább azt mondom, hogy ez tölti ki az életemet, és költészet számomra egy zene is, egy hang, egy kép, egy csókolódzási akció a hatos buszon vagy villamoson.

A: Ez olyan, mint az OM hang, amiben a világ minden hangja benne van. Vagy mint a régi keleti festészet, ahol egy kaligrafikus jel egyben a világmindenséget jelentette.

L: Nekünk, vagyis nekem abban a korban ez adatott meg. A költészet volt, ami a mindenséget jelentette. És nem is csak a mindenséget, hanem a végtelent is. Úgy fogom föl a belõlem kiáramló energiát, hogy az költészet. Akár képben nyilvánul meg, akár zenében, akár szövegben. Hogy hajlamos vagyok a végtelent kiáramoltatni önmagamból. Ezáltal vagyok része a végtelennek. Tudva azt, hogy véges lény vagyok.

A: Amikor leteszel egy festészeti vagy grafikai jelet, vagy mondjuk, megcsinálsz egy performance-t, látható gesztusokkal dolgozol. Amikor a költészeted fogalmazod, akkor egyrészt úgy érzem, hogy látod is a verseidet, tehát azokat a szavakat, másrészt a költészetnek van egy olyan dimenziója, ami láthatatlan. Ami az aurája annak, amit csinálsz.

L: Az életnek van egy olyan dimenziója, ami láthatatlan. Ezt a költészet tudja egy picit láthatóvá tenni, szerintem. Mert itt a látható és a látszólagos dolgok esetében az a fontos, hogy tegyünk egy fölismerést. A világunknak csak nagyon kevés része látható. Már a taoisták szerint. Nagy hányada láthatatlan. És ebbõl a láthatatlan világból próbálnak a mûvészek láthatóvá tenni dolgokat. Én is ezt próbálom valahol sorsomnál fogva fölhozni magamból. A látható világ véges. A láthatatlan világ végtelen. Tehát ha 21010-ben beszélgetnénk valamirõl itt, akkor, bár nem tudom, hogy milyen élet lesz, és milyen életminõségek mûködnek majd, és lehet-e még akkor költészetrõl beszélni, de azt gondolom, hogy a láthatatlan világból akkor is újult erõvel lehetne fölhozni embereknek, akiknek képességük van erre, dolgokat, hogy láthatóvá tegyék azokat azoknak az embereknek a számára, akiknek erre nincs képességük. Vagy láthatóvá tegyék azt, amit õk tudnak láthatóvá tenni, mert minden embernek van képessége arra, hogy õ is láthatóvá tegyen valami más dimenziót és más területet. Szóval, egymás számára tesszük láthatóvá ezeket a területeket, amiket valahogy fölhozunk önmagunkból.

A: Szívesen gondolom azt, hogy mindenki mindent tud. Csak nem akar mindenrõl tudomást venni. Amikor valaki mûvészetet vagy költészetet csinál, akkor bizonyos redõnyöket lehúz, vagy fölenged. Megfogalmazás kérdése, hogy melyik kifejezést használjuk.

L: Mindenki mindent tud. Ezt én is elfogadom, vagy gondolhatom, de egyik ember ezt tud, a másik azt. Egyik a biológiai sejtjeinket teszi láthatóvá, a másik a szellem világából hoz föl dolgokat. Ezek egyenértékûek. Nincs különbség köztünk. Együtt tudnak mûködni, szükség van mind a kétféle megismerésre. A borotvaél, amin az egész dolog siklik vagy táncol, a költészet. Tudniillik a kockázatot és kudarcot is jelenthet. Mármint, hogy nem sikerül fölhozni a dolgokat. Mégis a kudarc elengedhetetlen építõ vagy tapasztalati eleme az emberi sorsnak.

A: Gesztusaink egyik legnyilvánvalóbban direkt megnyilvánulási területe a szerelem.

L: Egész életemet úgy éltem végig mint szerelmes férfi. Mai napig is. Nem tudom, hogy miért fontos ez az érzés, mert abszolút irreális, és a léthez gyakorlatilag nem köthetõ. Enélkül tudna mûködni az élet. Viszont ezáltal találjuk meg vagy ennek csapdája által élhetjük át életünk leggyötrõbb és leggyönyörûbb élményeit, amiket még emberinek lehet mondani. Ezt azért hangsúlyozom, mert itt már elharapódzott egy olyan világ, amelyben a nem emberi _ azt nem tudom mondani, hogy állati _, tehát nem emberi jelzõ uralkodik, ami olyan alpári és anyagias létállapotokat mutat, amelyekbõl, ha futurológus lennék, egy nagyon komoly emberiség-idegösszeroppanást tudnék jósolni. A tapasztalatokból kiindulva persze ez még elõbb-utóbb be is következhet. Ez annak a következménye, hogy az emberek nagyon nagy és nem szilárd többsége egyszerûen leszámolt önmagával, és odaadja a spirituális lényét valami elképesztõ anyagiságért vagy bóvliért, amely egyrészt mint lavina zúdul rá, másrészt, hogy képzavarral éljek, szirénként vagy nimfaként hívogatja õt. Ez a dolgok látszata. Az élet látszata, és az élet látszatát megkaparintani nem igazán nagyrabecsülendõ és sikerrel kecsegtetõ dolog. Ez a pusztulás folyamata.

A: Megjelentettél Atavisztikus levelek címmel egy kötetet, ami szerintem nagyszerû könyv. Mennyit mutatott meg belõled mint költõbõl?

L: Megmutatott mindent, amit szeretek a nyelvbõl, és hogy a nyelv által ki is tudom fejezni ezt a szeretetemet. Az irodalom engem már nem vonz igazán. Fiatalabb koromban még nagyon vonzott, de most már túl vagyok ezen a vonzáson. Viszont létezik a szeretetem a nyelv iránt. Az õszinte nyelv iránt, amelyben jól mûködnek a szavak jelentései. Ezek a nagyvárosi kultúrában már nem igazán mûködnek úgy, ahogy mûködniük kellene, mert ott inkább arra szolgálnak, hogy a szavakkal fedjük el valahol önmagunk erkölcsi lényét, és fölmutassuk abszurd alkalmazkodásunkat. A lényegi irodalom mindig azt akarja, hogy ezt a valóságot föltárja, és a nyelven keresztül megmutassa, de engem ilyen összefüggésben már nem inspirál. Inkább elolvasni szeretek ilyen dolgokat, mint megfogalmazni. Visszatántorogtam, vagy visszalökõdtem a képhez, amelybõl sokkal több õszinteség tud áradni. Illetve, ahol minden leleplezhetõbb.

A: Miért?

L: A látványon keresztül: mert atavisztikusabb nyelvezet. Elementárisabban bukkan föl, mint a szavak.

A: A rockzenét is mint költészetet mûvelted és mûveled.

L: Mint költészetet és színházat. Totális színházat. Mint akkor még hiteles, valós és elementáris megnyilvánulási lehetõséget. Számomra már teljesen tönkrement és illuzórikussá vált az a fajta zenélés vagy a zene által való kommunikálás lehetõsége. Itt a Business nevû bácsi szava bûzlik, és ennek a bácsinak nincs fajsúlya. De a Business nevû bácsi szava mindenhol bûzlik, és õ mindenhol nagyon komolyan szeretne belénk avatkozni. Színházban, moziban, zenében, képben, táncban és _ hogy a hajnál maradjunk _ még a hajsamponban is. Ezek teljesen hülye és erõltetett dolgok. Nekem már csak az a költészet, ha látok egy dolgot, és ott valami hibát fedezek fel, mert az megszépíti. És nagyon sok hibát látok. De nem ilyen szép hibákat, hanem olyanokat, amelyek azért születnek, mert a munka minõsíthetetlen. A kulcsszó az elementaritás. Mindenhol. De ez a sok kísértést, a kockázatot, a kudarcot és a valóságot jelenti. És ez nem biztos, hogy olyan jól eladható, mint belemenni a hazugság apró burkaiba, bár a hazugság azután végképp elkap, és a magáévá tesz. Igazából a legtöbbet a hollywoodi világból látunk. Ami, mondjuk, a legtávolabb áll tõlem. Fontosabb azért, mert bármennyire is õszintének és igaznak akar látszani _ végül is a jó gyõzelmét fejezik ki ezek a filmek tulajdonképpen mindenáron _, számomra az egész mégis azt jelenti, hogy hazugságokkal állok szemben. Persze ez mese, kitalált történet. A világ teljes mértékben ellenszegül ennek az érzésnek. Azért bírom az ázsiai vagy európai filmeket jobban, mert azok vagy azok alkotói legalább olyan független módon beszélnek a világról, ahogy azt Amerikában senki nem tudja megtenni. Illetve csak nagyon kevesen, mert õk mindenáron csatlakozni akarnak a Nagy Mesemondók csapatához, akik tulajdonképpen a könyökünkön jönnek már ki, de valahol mégis óriási piacuk van. Ezért nem értem az emberek többségét. Miért veszik meg, miért nem bojkottálják ezeket? Miért engedik a szemüket oda? Mert, hogy a szemük által az agyukat is odaadják ezeknek a nagyon-nagyon hamis meséknek. Ezért érdekes arról beszélni, hogy ki a mûvész vagy ki nem, vagy hogy van-e mûvészet? Beuys után tudom, hogy mindenki mûvész. Viszont azt is tudom, hogy nem mindenki jó mûvész. És mivel annyira szélesre nyílt a dolog, és annyi minden befogadható történik ebben a világban, én egyszerûen arra gondolok idõnként, pedig ideális befogadónak tartom magam, hogy nem szeretnék már befogadni semmit. Új képet, új izmust, új divatot, új anyám kínját. Semmit. Hidd el, hogy ez nem azt jelenti, hogy el akarok szigetelõdni, hanem azt, hogy megtartsak magamnak ezzel a szünettel, ezzel a tiltakozással egy olyan sanszot, hogy ha egyszer majd, újra kinyílva, katartikus dolgot látok, az katartikusan hasson vagy hathasson rám... Abszolút nézõ vagyok, annak ellenére, hogy csinálok dolgokat. A saját dolgaimat sem akarom látni igazából. Megcsinálom, és elsuvasztom õket. Eltüntetem egy kis szobában. Amikor még fényképész-tanulóként vagy fiatal segédként dolgoztam, a filmhívásnál alig volt fény. És amikor kijöttem a sötétkamrából, akkor mindent sokkal jobban láttam. Szóval, én imádom a vizuális dolgokat, és még-sem akarom mindegyiket látni. Egyszerûen elég volt látni már dolgokat. Igazából vaknak tettetném vagy tettetem magam, bár tudom, hogy ez hamis. Nem akarok látni. Jöhet minden új elõre, most azt mondom, hogy két évig nem akarok látni. Azután majd körülnézek. Amit látok, az most csömört okozott nekem, és ettõl kész vagyok. Nem tudom, hogy jó dolgokat láttam vagy rossz dolgokat láttam. Inkább közepes és középszerû dolgokat, és mindent még egyszer láttam. Sajnos, a kortárs mûvészet megismétli, de nem egyszer, nem kétszer, hanem százszor önmagát. Ha globálisan nézed. Ha némely egyénre lebontva nézed, akkor idõnként lehet látni felemelõ hülyeségeket, és ez nagyszerû, de már annyira komolyan vette magát a mûvészet, hogy az szerintem döbbenetes. Samuel Beckettnél olvastam egyszer egy mondatot a kudarcról. Azt írja, hogy az igazi mûvész egyetlen lehetõsége a kudarc. Hogyha ez nem éri, akkor olyan lesz, mint egy mesterember. Ez a mondat és ez a gondolat foglalkoztat már évek óta, mert látok benne valami jelentõset... És a mesterembert én szeretem. Viszont az igazi mûvészt még jobban szeretem, vagy szeretném. Tulajdonképpen az jutott eszembe, hogy szerinted Samuel Beckett nem lett mesterember?

A: Soha nem lett az. A végén már kottákat írt a drámái helyett. Õ a legnagyobb író.

L: Szerintem is. És azt gondolom, hogy ilyen léptékkel, ahogy Beckett gondolkozik, nincs is szükség mûvészetre.

A: Megszüntette a mûvészetét. Amit õ csinál, az már a mûvészet fölött van.

L: Over art. Úgy gondolom én is, hogy ilyen mélyen kéne megszüntetni ezt a dolgot. Szerintem õ is zen buddhista koncepció alapján dolgozott vagy gondolkozott, mert azok az abszurditások, amik õt jellemzik, kicsit egybeesnek számomra a koan abszurditásának asszociációival. Végül is, a játszma végéhez akartam eljutni. Hogy csinálni kell, de ha regényt írsz, ha festesz, pulóvereket kötsz, meg nem tudom mit. Szóval, a „Fürge ujjak" szférájába érünk be. Én az életet mindig nagyon imádtam, vagyis bizonyos ideig imádtam. Még akkor is, amikor talán imádni sem lehetett volna, és bár ez megszûnt, most a mai napig is azt gondolom, hogy élni akarok, és nem túlélni.

A: A gondolkozásodon és a mûvészi jelenlétedben lehetetlen nem észrevenni a zen buddhizmus hatását. Ez érdekes, mert a zen éppen az aktivitástól és azoktól a viszonyoktól való tartózkodást tanítja, amikkel te kénytelen vagy együttélni.

L: Mindig azt gondoltam, hogy én csak a zen buddhista koncepciót fogadom el. A zen buddhista koncepció alapján reagálok a külvilágra. Az én aktivitásom igazából nem aktivitás, hanem ebben az idõben és ebben a helyzetben megszületett jógamozdulatok összessége, amelyek tulajdonképpen fantasztikus passzivitást mutatnak a társadalom vagy a civilizáció felé. Azt gondolom, hogy az a fajta zen buddhista vagyok, aki szeret célba lõni nyílvesszõvel, de szeret mindig mellétalálni. A koncentrációra, vagyis a belsõ koncentrációra fordítom a legtöbb figyelmet. Cselekvésre szükség van, mint ahogy anyagra is szükség van. Ezek kölcsönös dolgok. És nem végzek olyanfajta, zen iskolába sorolható gyakorlatokat, melyek a maguk ortodox vonásaiban ezeknek megfelelnének, mert valahogy a saját utamat járom, és végül is önmagamon keresztül szeretnék megtapasztalni minden olyan látható és láthatatlan, érezhetõ és érezhetetlen dolgot, amiken a harmóniám vagy a bennem való semminek a felsejlése múlik. Ehhez végrehajtom ezeket a mûvészi bemozdulásokat, de irányultság nélkül. Azért sem tudom ezt a kérdést ortodox módon fölfogni, mert testileg, lelkileg és szellemileg olyan kreatívnak kell lenni, vagy olyan kreatívnak kell tudni magadat, hogy a körülötted lévõ, beláthatatlan és iszonyatos információhalmaz mögött mégis egy és ugyanaz maradj. Tehát csak az befolyásoljon, aminek éppen befolyásolnia kell, és attól maradj szûz, amitõl éppen szûznek kell maradnod.

A: Amikor mûvészetet csinálsz, mennyire van benned a jel, amihez méred magad, illetve mennyire teremted meg a fiktív vagy imaginált jeleket?

L: Azt gondolom, hogy bennem vannak a jelek, és megteremtõdnek. Tehát én nem igazán szeretnék teremteni, mert az az Isten feladata.

A: John McLaughlin azt mondta, hogy „én vagyok az Isten gitárja".

L: Én azt gondolom, hogy én vagyok az Isten ceruzája. Egyáltalán nem. Nagyon sokszor azt érzem, hogy van Isten, nagyon sokszor meg azt, hogy nincs, de mégis azt érzem, hogyha valahová sorolni kéne magam, akkor Isten gyermeke vagyok, aki elszakad tõle, vagy visszatér hozzá. Ez már teológiai kérdés szerintem, de én nem érzem Isten ceruzájának magam. Inkább azt érzem, hogy mint Isten gyermeke rajzolok, énekelek, vagy verset írok, és bármennyire is istenkáromlásnak vagy blaszfémiának tûnik, azt érzem, hogyha van Isten, akkor azt mégis szereti, mert hozzá csatolható. Az imádatot nem úgy kell érteni, hogy egy elhülyült ember minden kétség és önkétség nélkül visszaél ezzel a mélységes ideával, ami tulajdonképpen szellemet jelent. A teremtés szellemét jelöli. Úgy gondolom, hogy az aktivitásom és a kreativitásom arra irányul, hogy azt az energiát, amit mondjuk Istentõl kaptam, adjam is vissza olyan módon, ahogy csak én tudom visszaadni. Mert azt X., Y. vagy Z. másképp adja vissza.

A: Mennyire harmonikus az a világ, amiben, illetve amibõl élsz?

L: Egyre jobban azt érzem, hogy harmonikus és mind harmonikusabb. Amikor fiatal voltam, azt éreztem, hogy ez egy nagyon diszharmonikus világ, és sejtéseim sem voltak arról, hogy ez egy harmonikus létezés lesz. Lehet, hogy ez összefügg azzal, hogy akkor még idõben keveset éltem. Több idõ nyílik ki számodra, ahogy idõsebb leszel. Persze ez nem jelenti azt, hogy húszévesen nem lehet megélni ezeket az idõket. De akkor még minden sokkal diszharmonikusabbnak tûnik. Azt hiszem, hogy az ember harmonikusnak van teremtve. Csak nem látja át önmaga harmóniáit. Nem érzi önmaga arányait. Nem érzi magasságait és mélységeit. Ez egy belsõ tanulási folyamatnak vagy megismerésnek az útja. És egy idõ után ezek már tényleg nagyon harmonikussá válnak. Bár idegrendszeredben hordozhatod a diszharmónia nyomait, és ha stigmák vannak rajtad, akkor élesebben kiütközhet mondjuk az elmebaj vagy az õrület, de mégis azt hiszem, hogy a harmónia, ahogy fölfokozódik, tulajdonképpen elnyomja ezeket. A biológiai lény így van megteremtve. Még akkor is, hogyha azt veszed, hogy idõsebb korban több betegség jön elõ, hiszen ez is a harmóniát táplálja. Hogy figyelj jobban magadra, az egészségedre vagy azokra a dolgokra, amelyek ki akarnak billenteni valamilyen szinten. Ennek azonban nem a diszharmóniához van köze, hanem ahhoz a felismeréshez, hogy ez a harmónia el tud múlni. A szellemi és lelki életedben is úgy tudnak mûködni ezek a dolgok, hogy egyre jobban felismered, attól voltál diszharmonikus, hogy a legkevesebbet tudtad önmagadról.

A: Azok közé a mûvészek közé tartozol, akik nagyon sok mûfajban dolgoznak. Ugyanaz az erõ jelenik meg a videóidban és filmjeidben, a képzõmûvészetedben _ tehát a grafikáidban, festményeidben és performance-eidben _ meg az írásaidban. Van-e valamiféle szellemi munkamegosztás ezek között?

L: Nincs különbség. Mindegyik dologban, amivel foglalkozom, ugyanúgy vagyok benne. Egész egyszerûen azért, mert benne vagyok. Az más kérdés, hogy miért foglalkozom ilyen sokféle dologgal vagy látszólag sokféle dologgal. Én mindet egyféle dolognak tartom, csak valamilyen _ mesterséges _ módon külön lehet õket választani. Egyszerûen idõben, térben elhelyezhetõ módon nyilvánul meg mindegyik, de ugyanúgy, hogy mind én legyek, mert azt az ellentmondást szüli meg bennem ez a gondolat, hogy én nem akarok én lenni. Ugyanúgy, mint a buddhizmusnál vagy a lámáknál, hogy ugyanazt a rizst esszük, és az egónkat akarjuk legyõzni. Az énünket. Ugyanazt az imát mondjuk. Ugyanazt a ruhát hordjuk. Ugyanazokat a tanmeséket ismerjük meg. Természetesen egyikünknek más volt az apja, más volt az anyja, mint a másiknak, de nem akarjuk igazából hangsúlyozni az egyéniségünket. Én sem akarom igazából hangsúlyozni az egyéniségemet, de mégis ez a rendszer, ez a struktúra vagy ez a trend azt kívánja, hogy azt hangsúlyozzam. Hogy eredeti legyek. Tehát most azt kell vállalnom, hogy hangsúlyozom, hogy az én vagyok, hogy egy idõ után azt önmagamból le tudjam írni. Ki tudjak jönni ebbõl a dologból. Szóval túlburjánoztatom az egómat, hogy ne legyek ego. Hogy visszakerüljek abba az állapotba, amit a taoizmus úgy nevez, hogy „vágy nélkül". Van egy zen vagy csan történet, ami arról szól, hogy „én nem vagyok a többi ember". De nem akarom ezeket a keleti dolgokat túlhangsúlyozni. Ezek ugyanolyan eszközök, mint a ceruza, a radír, a festék vagy az ecset. Nem cselekedve cselekedni, ami számomra sokkal nagyobb pozitívumot jelent, mint hogyha a mai napig is rockénekesnek kellene lennem, föllépni, egyik koncertrõl a másikra menni és világsztárnak lenni. Bár lehet, hogy nem lettünk volna világsztárok. Csak a folyamatot illusztrálom. Hogy jó így függetlennek maradni. Nekem sokkal jobb érzés kimaradni a dolgokból, mint benne lenni a dolgokban. Ez nem csak most van így, hanem régóta, legalább tíz-tizenöt éve érik bennem. Pedig nagyon sok dologban benne vagyok, de csak azért, mert hívnak, vagy megyek, és ha ezt a folyamatot nem is táplálom, nem tudok neki gátat vetni. És még mindig csak olyan dolgokban veszek részt, amelyeknek pozitív sugallatuk van, mert olyan emberek és olyan kulturális tényezõk mûködnek bennünk, amik abszolút szimpátiával töltenek el. Nyilvánvalóan kompenzálni kell azt a tömegkulturális erõszakot, amely körülvesz. Erre rá lehet rezdülni, és vannak is lehetõségek, hogy csináld. Különben az ember tökéletesen magára van hagyva, ami akkor nem lenne baj, ha meditatívban tudna „magára hagyódni". De ez csak azt jelenti, hogy ki van szolgáltatva. És ez a kiszolgáltatottság nagyon félelmetes és veszélyes. Sokszor belegondolok, hogy kislányaim vannak, és hogy hogyan kell majd felnõniük, és én milyen megerõsítéseket adhatok nekik? Én, aki nem tudom, hogy mennyi ideig fogok még élni. Tehát ezt már rögtön tisztázni kell valamilyen szinten, hogy valahogy elviseljék ezt a világot, amibe beleszülettek, és amit tovább visznek, vagy megélnek valamit, amiben nekünk _ neked meg nekem _ már, mert szerencsénk van, nem biztos, hogy léteznünk kell. Hála Istennek, halandók vagyunk, és ha halhatatlanságot tudunk csinálni magunkból, ezt csak akkor tudjuk megtenni, hogyha itt már úgy élünk, hogy tudjuk, halandók vagyunk. De abszolút tudjuk.