Pika (Nagy) Árpád • A mûvészet éjszakai élete • Gallery by Night '98

A közelmúlt mûvészeti eseményeinek felidézése azért szükséges, mert úgy tûnik, a 90-es évek második felében fiatal magyar képzõmûvészek egy csoportja (ha nem tévedek, egy favorizált csoportja) éppen ezekhez az eredményekhez nyúlt vissza, illetve ezekhez kapcsolódik formálisan. Azért érzem formális kapcsolódásnak, mert nem sikerült semmiféle eszmei újítást megvalósítaniuk. Mûveikben sokkal inkább az új technológiák kínálta lehetõségek felszíni jelenségérõl beszélhetünk.

A félreértések elkerülése végett meg kell jegyezni, hogy ez a folyamat természetesen nem magyar kezdeményezés. Mint ahogy ez lenni szokott, ez alkalommal is nyugat-európai iniciatíváról van szó. Mi, a perifériások megpróbálunk több-kevesebb sikerrel "képbe kerülni".

Az a totális mûvészetre való törekvés, amelyet J. Beuys képviselt, s amelyik nem húzott válaszvonalat az élet és a mûvészet, az ideológia és a kultúra, a mûalkotás és a mindennapi élet közé, kiderült, hogy mûvészeti utópia.

A "mindenki kreatív", így, "mindenki mûvész", az élet és a mûvészet azonosságának elképzelése össztársadalmi vonatkozásban nem mûködik. Ez csakis az egyes emberre, a szubjektív alkotóra vonatkoztatva õrzi meg igazságtartalmát. Manapság mégis azt tapasztaljuk, hogy a 60-as 70-es évek mûvészetének internacionalizmusa és utópikus törekvései újraélednek. Mintha a nagy közös Európa gondolata generálná ezt a mûvészeti mozgást, amelyben a regionális színezõdések goromba nacionalizmusnak tûnnek. Itt szinte kötelezõen hasonlít mindenki mindenkire, mindannyian azonos nyelvet beszélnek és mindenki megközelítõen ugyanazt mondja. Nincs semmilyen új találmány vagy stílus, még kevésbé avantgarde eszme.
Ez a mûvészet nem akarja megmutatni az érzelmeit, sem titkos vágyait vagy a tudatalattiját, de képtelen önálló eszmék megfogalmazására is. [[Otilde]] annak a századvégi meghonosult rációnak a mûvészete, amely a közelmúlt eszméit és formai találmányait ismételgeti (úgymond rájuk reflektál), és a legújabb technikai újításokat mûvészeti médiumként felmutatva aktualizálja magát.

A mostanra már hagyománnyá vált Fiatal Mûvészek Stúdiójának kiállítássorozata, a Gallery by Night kapcsán merültek fel bennem ezek a gondolatok. A tíz napig tartó rendezvény programjában úgy elsõ látásra is találunk furcsaságokat. Ami azonnal megállapítható, hogy eljött végre a kurátorok ideje, legalábbis itt és most õk kapták a fõszerepet. [[Otilde]]k, akik mint egy jó színházi rendezõ, a kiválasztottaknak leosztották a lapokat, amazok pedig, ki-ki képessége szerint megpróbálta elõnyösen kijátszani. Az izgalmak fokozása végett a kurátorok (számszerûen öten) természetesen külföldi meghívottak, akik annak rendje-módja szerint néhány külföldi kiállítómûvészt is hoztak magukkal. Így épülnek a nemzetközi kapcsolatok, és ez a legbiztosabb módja annak, hogy a hasonszõrûek egy asztalhoz ülhessenek. Mert egészen bizonyos, hogy a legkiválóbb kurátori elme is a manapság Európában és szûkebb környezetében tapasztalt divathullámnak leginkább megfelelni képes fiatal magyar mûvészt fogja kiválasztani egy közös monstrára. Talán, mert ha mindannyian ugyanúgy-ugyanazt mondjuk, abból nagy baj nem származhat.

Eszembe jut, miért is volt olyan egyértelmûen radikális a konceptuális mûvészet. Mert azzal a kijelentésével, hogy minden mûvész önmaga teoretikusa és egyben kritikusa, kizárta a körbõl azt a bizonyos harmadik személyt, a mûkritikust, a kurátort, a mûvész és a közönség közötti közvetítõt. Csakhogy bármennyire divatos most a 90-es évek végén a koncept ideológia, ez az elképzelés mégiscsak mosolyfakasztó történelem már. De minek akadékoskodni annyit. Egyszerûbben is gondolkodhatunk, és akkor nem másról van szó, mint a hazai szervezõket dicsérõ elgondolásról. A továbbiakban a legjobb, ha fölidézzük az eseménysor kronológiáját.

Március 20. péntek

Kurátor: Christoph Doswald (CH)

Kiállítók: Németh Hajnal, David Claerbout (B), Gilles Barbier (F)

A svájci kurátor két nap alatt hat mûvészt állított ki. INTIMATE STRANGERS = intimitás és idegenség egyidejû megjelenítésének gondolata köré csoportosította választottjait.

Németh Hajnal video-etûdjében két személlyel
(fiú-lány), különbözõ mondvacsinált szituációkban
"nem történik" semmi. Videós képi közhelyek peregnek: öltözködnek, járkálnak, asztalhoz ülnek, megint járkálnak, "elidegenednek". A kurátori elképzeléssel találkozó személyes személytelenség, kontaktus nélküli dögunalom.

David Claerbout (B) szemérmesen lefüggönyözött helyiségben a falra kivetített videómûve Walt Disney-i ötlet: macska és papagáj közös térbe zárt kényszerû együttléte. A képeik két ellentétes sarkába ültetett, és megszakítás nélkül szinte mozdulatlanul egymást kémlelõ két állatot, ezt a majdnem állóképet, a közöttük cirkáló láthatatlan feszültség, na meg az agresszió bekövetkeztét prekoncepciáló és bennünk bujkáló várakozás teszi izgalmassá.

Gilles Barbier (F) öt darab színes fotót állított ki. A képek talán a mûvész valamely alkotói folyamatának fázisait rögzítik, vagy inkább a mûtermében beállított kvázi- installációk dokumentumai, esetleg valamiféle egyszemélyes színház helyszínének, "díszletének", rekvizítumainak felvételei. Akárhogyan is van, ezek a "mro¼eki színpadképek", rajtuk a túlzsúfolt tárgy- és anyaghalmaz rendezett rendezetlenségével, amelyben apró jelek (belsõ megvilágítások, kiemelések) és maga a mûvész bujkáló személye utalnak valamiféle megtörtént, nyugtalanító eseményre, ezek kalauzolják el a nézõt a titkok és sejtések metafizikus világába. Olyan történések mozaikképeit láthatjuk, amelyeknek mi magunk nem lehetünk résztvevõi, mert nyilvánvalóan nem azzal a céllal jöttek létre. Azonos ez az eljárás a hatvanas évek dokumentumfotó-készítésének módszerével, amikor is a dokumentáció tárgya a dokumentáció kedvéért jött létre. Ennek ellenére úgy ítélem meg, hogy a kiállítássorozat legjobb alkotását láthattuk ezen
az estén.

Március 21. szombat

Kiállító mûvészek: Stefan Banz (CH),
Szacsva y Pál, Gerhes Gábor

Stefan Banz "Door to Door" címû videómûve szomszédok konfliktusát rögzíti. Nem több egy tettlegességig fajuló csetepaténál, amit a mûvész nagylelkûen megosztott velünk. "Az élet az mûvészet" már csak üres frázis, amit a brutális agresszió látványa sem tud megtölteni tartalommal. Szacsva y Pál amatõr videódokumentációja kitûnõ ötleten alapul. Az angliai Hull városában ismeretlen emberek otthonába bekérezkedett mûvész megpróbálja magát "otthon érezni". Az alkotó "performál": rendet rak a könyvespolcon, eltörölgeti a golfütõket, zongorán játszik, beszélget a háziakkal stb. Csupa banális cselekvéssor, a polgári lét hétköznapjai. A beilleszkedés sikerült. A mûvészet a mûvész személyén keresztül a hétköznapi emberek hétköznapi életének részévé vált. Nekünk, nézõknek a látvány kicsit vontatott, kicsit hosszú, kicsit unalmas. Talán, mert a mûvészet és az élet azonosságának eszméje realizálódott ugyan, de nem
az életvilág emelõdött át a mûvészet kreatív szférájába, inkább a mûvészet oldódott fel a hétköznapok
banalitásaiban.

Gerhes Gábor digitális technikával készített "óriásplakátja" két alakot, egy fiatalabb és egy idõsebb férfit
(a mûvészt és édesapját) ábrázolja, amit épp egy japán feliratot készítenek (talán valamiféle képi utalás a keleti csúcstechnikára?). A szürkében ábrázolt két alak gyönyörû, színes, majdhogynem sci-fis háttér elõtt áll. A fotó és a computergrafika hibridje profi munka. Látványos, mint egy mosóporreklám. “The medium is the message."

Március 22. vasárnap

Kurátor: Gregor Podnar (SLO)

Kiállító mûvészek: Beöthy Balázs, Maja Licul (SLO)

"Jó a szemüveged" - mondta Beöthy Podnarnak, amikor másodszor találkoztak. Fontos megállapítás egy induló kapcsolatban, mert ugye egy rossz szemüveg zavarja a látást, vagy esetleg végzetesen belerondít viselõje fizimiskájába. Jó a szemüveged - mondta, és ezzel elindított egy visszafordíthatatlan gondolatsort, a nyilvánosság szférájába transzformált magánélet ötletét, amely az itt látható kiállítás vezéreszméjévé vált. Podnar ezután összeismertette Beöthyt a fiatal szlovén mûvésznõvel, Maja Licul lal, s a többit már rájuk bízta. Maja Licul aztán teljes nyíltsággal tárta elénk E-mail-es levelezését Beöthyvel. Egy asztal üveglapja alatt kiprintelt lapokon olvashatjuk kettejük alkotói párbeszédét. Az asztalra különbözõ gyógyszereket is kipakolt, amibõl bárki szükséglete szerint fogyaszthatott (gondolom, ha valakit netán rosszullét kerülgetne ennyi õszinteség láttán).

Beöthy Balázs installációjában nagyapai örökségét, egy páratlan szépségû pipatóriumot bocsájtott közszemlére. Az installáció kiegészült néhány papírdobozra helyezett, megbuherált unikumos üvegre emlékeztetõ kvázi vízipipaalkatrésszel és a háttérben egy színes digitális nyomattal, rajta felirat: nincs jelen múlt nélkül (mekkora igazság!). Volt tehát múlt, jelen és legfõképpen jövõ századi csúcstechnológia. A hangulatot techno-zene biztosította.

Március 23. hétfõ

Kurátor ugyanaz -- Gregor Podnar

Kiállító mûvészek: Lakner Antal, Csörgõ Attila

Lakner Antal projektje, egy nagyméretû digitális nyomat több egy átlagos poénnál. Az isztambuli metrótérkép a világ elsõ nemzetközi metróhálózatának térképe, egy mûvészi képi utópia, amelyben egy eurázsiai metróvonal köti össze a kelet kapuját a nyugati világgal. Az eleven város nem létezõ metrójának valóságos térképe nem csupán a turisták szórakoztatását szolgálta. Akarva-akaratlanul környezetünk fizikai világa és a digitális technika virtuális valósága között feszülõ ellentmondás fogalmazódik meg benne. Láthatóvá válik a csúcstechnika által biztosított tökéletes szimuláció és a létezõ valóság objektumainak felcserélhetõsége. És mindez digitális technikával, a legújabb médiummal közvetítve. Csörgõ Attila a hangot mozgássá, vagy inkább a mozgást hanggá transzformáló kisméretû objektje, az elektrotechnikában rejlõ, a szokványostól eltérõ új lehetõségeket keresi és találja meg. Olyan ez az audio-kinetikus szerkezet, mint a feltaláló még kezdetleges kivitelezésû találmánya az invenció törékeny, de tisztán kivehetõ vázával. A kreatív játékos elme még nincs eltakarva a technológia tökéletesre csiszolt burkával.

Unalmasabbra sikerült itt bemutatott másik mûve, az a computergrafika, amelyik egy autó belsejének gömbre vetített inverziós képi részleteit mutatta meg. Nem tudott több lenni a digitális programok teljesítményének illusztrálásánál. Ez még akkor is igaz, ha láthatóan a mûvész tett némi kísérletet a vonal és a mû történetiségének reflexiójára.

Március 24. kedd

Kurátor: Matthew Higgs (GB)

Kiállító mûvészek: Erdélyi Gábor, Szépfalvi Ágnes, Veress Zsolt, Várnai Gyula, Csörgõ Attila, Ravasz András, El-Hassan Róza, Lakner Antal, Menesi Attila

A "Félidõ (Half Time)" estéjét amolyan pihentetõ, üdítõ felfrissülésnek szánta az angol kurátor. Elgondolása szerint olyan alkotások, rajzok, fényképek, szövegek stb. kerültek közönsé elé, amelyek valahol az ötlet és a formába öntött mû között vannak, olyanok, amelyek valamilyen oknál fogva félbemaradtak, elfelejtõdtek.
Akár szimpatikus is lehetne az amúgy már szakállas ötlet a nyitott mûrõl, az alkotói folyamat põrére vetkõztetésérõl, csakhogy az a néhány kiállító mûvész nem tudta, már csak azért sem tudhatta ezt a konceptet realizálni, mert mûveik nagyrészt kimerítették a manapság elfogadottan befejezett mû kategóriáját. Meglehet, a felhívást nem értették a mûvészek, vagy az elképzelés volt idejétmúlt? Mindenesetre ez a félidõ nem a nagy közös alkotói folyamatban, a bizonytalanság mezsgyéjén születõ dialógusok félideje. Nem is vált semmi (vagy szinte semmi) láthatóvá abból, ami ezidáig rejtve maradt az alkotás kulisszái mögött. Talán Várnai Gyula "Egy nap" címû mûve rázta fel egy kicsit a lankadó fantáziát. A szétvagdosott hangszalagdarabokból összefont, összeszõtt képméretû felületen a látható-láthatatlan hangtöredékek egymásba fonódva, egymást keresztezve egy másfajta, a lineáristól eltérõ hang (és látvány) struktúrát hoztak létre. Az idõ (és hang) kurzív folyamata volt itt szétszaggatva és a vizualitás szabályai szerint újrafogalmazva. Felborult a szokványos idõrendiség, s az egymásra rakodó, egymást elfedõ hangcsíkok izgató, nyugtalanító szövedékké szervezõdtek.

Március 25. szerda

Kiállító mûvész: Menesi Attila

Ismerõs a mondás: összekapcsolni a kellemest a hasznossal. Valami ilyesmire vállalkozott Menesi is. Felcserélte a kiállítóteret az irodahelyiséggel, és ez utóbbit szó szerint tatarozta. Miután kijavította és kifestette, a falaira kifüggesztett néhány itt talált mûtárgyat. A minimális eszközhasználat, a talált tárgy, a felcserélhetõség, a mûvészet és szentélyeinek viszonylagossága mind-mind már korábbról ismert gondolat. Dehát az újszülöttnek...

Március 26. csütörtök

Kurátor: Cristoph Tannert (D)

Kiállító mûvészek: Nagy Krisztina és Carin Ellberg (S)

Nagy Krisztina installált mixed médiája meglehetõsen unalmasra sikerült. Fotel, hozzá illõ képpel, elõtte a padlóra terített, és rajzaival, vázlataival teleragasztott szõnyeg (talán, hogy a nézõ meghajoljon a mûélvezéskor), a falon unalmas videóvetítés. A legizgibb, úgy éreztem, a Tereskova Együttes (a mûvésznõ együttese) háttérzenéje volt.

A svéd Carin Ellberg kikeményített nõi harisnyanadrágokból formázott rozettaszerûséget állított ki. Ez az intim ruhadarab, úgy tûnik, eredeti funkcióját betöltve sokkal izgalmasabb. Így legföljebb a by Night legrosszabb mûvének darabjaként élvezhettük.

Március 27. péntek

Kiállító mûvészek: Szarka Péter, Eberhard Havekost (D)

Szarka mûve elsõ látásra hagyományos olaj-vászon, hiperrealista önarckép ipari tájban madárral.
Közelrõl aztán jobban látni, hogy vászon ugyan,
de rajta egy színes digitális nyomat. A kézjegy
személyiségét mellõzõ tökéletes mechanikus
leképezés. Régi trükk, már Warhol is tudott róla.
Az eszme tehát marad, csak az eszköz változik.
Na igen, az új média! The medium is the message ,
és úgy tûnik, nem akarják megunni.

A német E. Havekost - "igazi" olaj-vászon képeket állított ki, a festmények mégsem unalmasak. A portréképek nem egy szubjektív megközelítési módban formálódtak. Valamiféle személytelen idegenség, hûvös távolságtartás a jellemzõjük. Mintha egy agyonhasznált videófelvételrõl festették volna õket. Ez a szenvtelen látásmód valóban századvégi hangulatot sugall.

Március 28. szombat

Kurátor: Maria Lind (S)

Kiállító mûvész: Benczúr Emese

A mûvésznõ különbözõ szerzõktõl más-más méretû és kvalitású festményeket gyûjtött össze és tiszteletreméltó okító szándékkal szövegeket nyomtatott rájuk. Arra kért, figyeljünk oda és óvjuk értékeinket, ha már egyszer vannak és kapcsolatba kerültünk velük. Bár így a by Night vége felé a fáradság jelei mutatkoztak, a mûvészet egy utolsó erõfeszítéssel számtalan funkciója mellé pedagógiai funkciót is felvállalt. Miért ne - alapon.

Március 29. vasárnap

Kiállító mûvész: Koronczi Endre

Koronczi enviromentje, a sorozat utolsó produkciója - a nagy baleset - látványos poén. Kint a galéria portáljának ütközött autó (rendesen összetörve), bent a kiállítóhelyiség padlóján a másik szenvedõ fél, egy összetört bicikli és a bevásárlószatyorból szétgurult zöldségek. Jelképes szituáció: a végzetes kimenetelû balesetet a mûvész sem kerülheti el. Élethelyzet. A hatvanas években még provokatív erõvel hatott, amikor J. Kounellis élõ lovakat állított ki a római Attico galériában. Ma ez egy jó poén lenne. A hétköznapok eseményei már régebben betörtek a galériákba. A mûvészeti aktus helyszínének érinthetetlensége föloldódott a hétköznapok szokványos történéseivel való találkozásban. A mûvészet az élet, az élet mûvészet. Régi gondolat, nincs benne már semmi felemelõ. És mégis, egyre csak hajtogatják közel és távol, nappali és éjszakai galériákban, mind kevesebb hittel és poézissel, valahogy így:

Átölelem a bérceket

Gyere babám igyunk vizet.