Készman József • Intermédiák • A Magyar Képzõmûvészeti Fõiskola Intermédia Tanszékének kiállítása

Az intermédiás gondolkodást talán úgy lehetne érzékeltetni, hogy a komputerek világában valami olyasmi hálózatosság jön létre, ami a középkori világképben is megvolt. A fraktálokkal (is) leírható világban – képiesen egy gráfon szemléltetve – az élet legkülönbözõbb területeit ma a számítástechnika, az elektronika köti össze, kapcsolatot teremtve mondjuk a takarítás és a szórakozás között. A középkorban ez a kötõelem egy mágikus értelmezõ szemléletbe illeszkedõ, az élet különbözõ ágai között érhálózatként kapcsolatot teremtõ átfogó világszemlélet, az alkímia volt. A mûvészetek, a technika és tudomány közötti határterületeket, az átjárókat keresõ inter-mediális kutatás ma még gyerekkorát éli. Egyelõre amolyan „egy kicsit én, egy kicsit te” gondolkodásmód jellemzi, hozzáteszel az egész cucchoz valamit a saját képességeid szerint. Egy ilyen interdiszciplinaritás olyan vágányokra is futhat, hogy olyan szerencsétlenül kerül bevezetésre az oktatásban, mint anno a külön tantárgyként oktatott számítástechnika. Optimális esetben, lényegét tekintve, mindkettõnek csak eszközszerû felhasználási módnak, szemlélettípusnak kell lennie, nem külön tantárgynak, tudományágnak. Készségszinten elsajátított instrumentális ismeretnek, amely valamennyi tevékenységi körbe belehatol.

A kiállított munkák többsége az alapítás óta eltelt nyolc év alatt született, jobbára néhány éves alkotás volt. Próbáljunk meg „ráklikkelni” a munkákra – a teljesség igénye nélkül.

Bölcskey Miklós „manuálmediális” bölcselkedésében fényérzékeny térhajtogatási történetet talált ki, önmaga köré hajtogatva a fényérzékeny közeg határait, majd egy gombostûvel exponált. Tipikus határszituáció állt így elõ, az észlelõ saját téri helyzete „becsomagolásával” egy ál-reális camera obscurát hozott létre. Vécsei Júlia fotóját (Objektívkeresõ transzformáció) nézve a kutató szem vadul igyekszik támpontot találni, ahol a látvány viszonylagos stabilitásában boldogan fókuszálva megnyugodhatna. Ez elmarad, vagy legalábbis késik, így aztán megindul egy utazás és bolyongás az „elkent” látvány felületmezõjében. Csörgõ Attila elektromos kábelek mögé szorult cipõt, kapcsolószekrényt bemutató „álmûvei” mellett forgó tárcsákból álló berendezése ( Háromszögletû esemény) az interdiszciplinaritás példája, amit csinálhatott volna fizikus, vagy kísérleti pszichológus is. A fényforrás és a tárcsák által kirajzolódó, optikailag virtuális háromszög a képbontás és képtovábbítás kõkorszakának Nipkow-tárcsáját idézi fel, ami a távolbalátás, a televíziózás alapja volt, de emlékeztet az érzékelés sajátosságait vizsgáló Bentham-korongra is, amely fekete-fehér foltok pörgetésével színérzetet, színbenyomást képes kelteni nézõjében. El-Hassan Róza Mobil kert jében holland típusú exterieurben görgethetõ virágtartó, odébb tolható gyeprészlet, kerekes (mû)kõdarab, mint áthelyezhetõ tereptárgyak száguldozhatnak fel-alá. Mindezzel – valamint az óhatatlanul velejáró humorral együtt – egy flexibilis térformálás lehetõségén túl megmutatkozik az, ahogyan ezekkel a tárgyakkal – amelyeket pont statikusságuknál fogva alkalmazunk – a berendez(ked)és felõl konstituáljuk saját életterünket.

Peternák Miklósnak , az egész hazai intermédia-kutatás apostolának, új képtípusok vizsgálójának a magyar fotótörténetet feldolgozó videója (monumentális filmetüdje vagy hosszabb lélegzetû videoesszéje?) költõi szépségû. Ha komolyan vesszük a versenyhelyzetet a médiapiacon, akkor bizony Mortal Kombat-szerû opusokkal kell felvennie a versenyt. Biztos persze, hogy szombat esténként továbbra sem ezt fogják kikölcsönözni a videótékákból, mégis, miért ne lehetne ugyanolyan érdekes és izgalmas egy artisztikus videó, mint egy kommersz? Jóllehet más a rendeltetése a két filmtípusnak, mégis éppen ezért nem engedheti meg magának ez a fontos munka, hogy unalmas legyen. Sajnos a nem-kereskedelmi célú mûfajokban is megtalálhatók közhelyesen visszatérõ panelek (pl. egymásba lassan áttûnõ közeli képek, miközben a – lehetõleg atonális – zene didakszisa nyomatékosítja bennünk, hogy most el kéne szállnunk a katarzistól), amelyektõl remélhetõleg lassan megszabadul a hazai filmezés. (Peternák filmje majd tíz évvel ezelõtt készült...) A. Ádám József Dick Higgins 1966-os instrukciói alapján lógatott, rajzolt, spirálvonalra szervezett rendszere – kottaállvány-installumokkal kiegészülve – titkosírások kód-rácsaihoz fogható zárt redszert hoz létre. A „tulajdonságmértékegységek” tablója áltudományos halandzsa nyelvbõl kiindulva lett megkonstruálva, mégis azt példázza, hogy formális utasítások segítségével (ahogyan a számítógépek is mûködnek) kibernetikus renszert lehet alkotni, ami, jól lehet nem értelmes egység, azonban megvan benne az egymásra vonatkozások struktúrája, saját világával. Számítógépes mûvészet – számítógép nélkül, ami az elvet próbálja meg visszaadni érzéki formák segítségével. A mûvész másik kiállított munkája, ( Önackép I-II.) , szellemes „orális” fotográfia – azaz fotorália – a saját test mint média szájüregének felhasználásával, negatívfilmmel illetve fotópapírral. A raszterbontású, homályos fotóduó mégis kívülrõl, camera obscurázás közben mutatja a self-médiumot, amint „elnyeli” a fényt, tehát az attrakció megmutatására, mintegy (ön)dokumentálására koncentrálva. Chilf Mária munkájában ( Dolgok rögzített állapota) homokkupacok, rögzített, azaz felszúrt pillangó, egy félcipõ fele üvegbe meredten, megörökülve látható. Az elektronikus kép- és hangrögzítések korában egy, az érzéki tapasztalatok számára hozzáférhetõ formákban és képekben – ahogyan a „fapados", golyós számológépek viszonyulnak az elektronikus gépekhez – adja vissza a rögzítettség jelenségét. Csupán az installációból kétfelé kilógó léc, és a kötéssel rárögzített piros rongyok látványa tûnt némileg esetlegesnek a kompozícióban. Schneemeier Andrea Naplopás címû installációjában egy jó meleg fényforrás, amolyan mûnap világítja meg az alátett szavakat. A multimédiás élményhez egy walkman járul hozzá, kellemes nõi hangon morfondírozva: „mit nem kapcsolok be?”

A kiállítóterem falán ragasztócsíkokon fotósorozatok tudósítanak az 1997. évi Intermédia Mûvészteleprõl. Egyértelmû védjegyként rézkarc látható mellette Kempelen Farkas sakkautomatájáról, aki tehát a gép-ember közötti átmenetek interakcionizmusának úttörõje volt, és ebben az összefüggésben nyilván intermédiás konstruktõrnek tekintendõ.

Nagy Imre posztamenseken egy tál lencse-szerû folyadékkal kínálja meg a látogatót, a folyadék felszínén kicsiny gombostû-preparátumok úszkálnak. Lévay Jenõ finom rajzai konfigurációja alapján I-Ching-szerû talányokat formáz a papírra, amelyek mágnesvonzotta fémreszelékre hasonlítanak, ahogyan a fizikai kölcsönhatás erõvonalait rajzolják ki. Hajós Eszter ( Compiler) fadobozban kicsiny, zenélõ fémhengert használ fel, amely meghosszabbítva egy szerkezetet látszik alkotni papírhengerekkel, felületükön kódszerû jelzés most már fotószerûen ismétli meg a fémhenger felületének a hangot eredményezõ bütykeit.

Kapitány András tevékenysége és bemutatott munkája ( Szemtanúk) a voltaképpeni par excellance intermédia kutatás? Piero della Francesca Ostorozás címû képének építészeti díszleteit rekonstruálta számítógépes grafikával, abból a kiváncsiság hajtotta meggondolásból fakadóan, hogy ki mit láthatott ebbõl az ostorozásból. Az így szétbontott és manipulált térben nagy látószögû lencsefelvétel segítségével magunk is szemtanúrangú szereplõivé válhatunk a történetnek, akár mintha minket ostoroztak volna meg. Kapitány korábbi munkáiban, így az Escher rajzolta „lehetetlen” ábrák és perspektívák számítógépes rekonstrukciójával szigorú, egyenesvonalú mûvészetkutatónak mutatkozik. Maurer Dórával készített videóinstallációjuk a tér képzetes reprezentálására kidolgozott makettek számítógépes változata. Érdekes, hogy a teret többnyire rendezett struktúrákban próbáljuk visszaadni, az felel meg leginkább belsõ szemléleti kostanciáinknak.

Balázs Áron Kultúrfogyaszt címû munkáján készpénzfizetési számlák fémlapon megvalósulva meredeznek bele derékszögben a térbe.

Néhány munkában aztán inkább csak az ötlet az, ami szól, és nem maga a mû. Önmagában jó poénok, de mint tudjuk, a gondolat még tettet nem jelent! Inkább egy elgondolás dokumentációi, de nincs meg bennük az érzéki mûtárgy összeszedettsége és komplexitása. Hiányzik a „nafta", amitõl aztán némileg keresésnek tûnnek a munkák, nem kutatásnak.

Kenedi Erzsébet egy fürdõszobai üvegpolc oltárán újabb áldozatokat mutat be szappanmániájának, kis kerek szappanok, szappanocskák sorakoznak engedelmesen, készen állva egy habkönnyû szappanoperához. Komoróczky Tamás Addikció ja arra bizonyíték, hogy a mixed média, a valóságsíkok keverése megvalósulhat fenomenálisan is, a kép vizualitásának kizárólagosságában. Komoróczky másik opusza végtelenített zenéjével a teremõr nénikék kedvence, valószínûleg átkozták azt a napot, amikor erre a munkakörre szerzõdtek. Amúgy is sötétben ücsörögve csak egymást húsz percenként váltogatva bírják elviselni azt a zenei élményt, amit a tejút ( There is milk today ) repetitív megéneklése jelent. Tálosi Gábor Igaz, Hamis útjelzõ táblái képies szemléltetõtáblái lehetnének a Russel paradoxonnak (hazugok szigete), a közlekedési jelek bináris logikáját dolgozva ki ezzel.

A módszer tekintetében a felosztás, a képsokszorozás, sorozatba rendezés, osztás és motívumeltolás több munkában is megjelenik, úgy látszik kézen fekvõ emblematikus kifejezése az elektronizált, azaz számviszonyokkal kjifejezhetõ képkorszaknak. Zénon apóriái a mozgásról összefüggésbe kerülnek Szegedy-Maszák Zoltán és Gyarmati Éva munkáival is. A mozgó, aplikált, mixelt képek kapcsán a másik menetrendszerû bizonyossággal benyomuló közhely az idõ szokott lenni. És tényleg, Nagy Kata munkájának címe : „ Az idõ nem alkalmas alvásra" . Elszalasztom az idõt, nincs rá idõm – valójában nem az idõt kergetjük, nem az idõ t alusszuk át, hanem az idõ ben élünk, az idõ ben alszunk. Nyelvi beszámolóink a világban elfoglalt helyzetünk nézõpontjáról tájékoztatnak bennünket mindennél pontosabban. Heidegger ebbõl az alapállásból mondja, hogy az idõ emberi ittlétünk eseményhorizontját alkotja, és egy rajtunk kívül álló fizikai idõ helyett az idõ fogalmáról beszél.

A Personal Press Project „ Több metafizikát !” felkiáltással a fogyasztói világ standard képtípusát, az óriásplakátot degradálta le ez év május 15-i akcióján: EZ NEM REKLÁMTÁBLA felirattal. A multireklámhoz járuló felismerés, hogy áldatlan kultúrmissziós szerepe mellett összeköti a világokat – az emberek életvilágát azzal az életvilággal, amelyik az autók szélvédõjén, a kirakatok üvegportáljain reprezentálódik. Egy hagyományos metaforával, megkövesedett szélû üvegszemmel érzékeltette a metakép jelenségét egy olyan képvilágban, ahol „vigyázó tekintetek” kereszttüzében lépegetünk nap mint nap.

Az egész kiállítás leginteraktívabb darabja a TERV-persely volt, amibe a közöség szabadon beleömleszthette saját infomániáját. Szegedy-Maszák Zoltán „kis üveg"-e mellett elhaladva egyre erõsebben hallható zajok szûrõdtek ki a fekete függönnyel eltakart sötétkamrából, a kisterembõl. Ez a csinos gépezetek világa, a nagy lendülettel belépõ rögtön felkenõdik egy Maurer-falon mint terelõ elemen. Ötletes spanyolfal, amirõl lepattanva kalandozhatunk a kisebb csodák játszóházában. Beljebb haladva Szabó Ágnes függõ-lebegõ Esõje kielégíti a térérzetet, és betömi a decorum igényének követelõzõ száját is.

A leglátványosabb és leghálásabb munka Seres Szilvia vetített képei voltak. Klasszikus képzõmûvészeti alkotások jeleneteinek hangos illusztrációjává változtatta a képeket animácó segítségével. Frivol játékok, mondjuk, Paris ítéleténél
a nõalakok hangos csámcsogással elropogtatják az almát, vagy hosszan elnyúló holland vedután a hajók mozognak, tülkölnek stb. Piciny hangcsendéletek, amelyeken egy pásztázó kamerával felszerelt dokumentumfilmmé alakítottak festményt, grafikát. Manipulált kép – manipulált film: animációs festmény a végeredmény.

A bemutatott szerkezetek nagy része „buta” automata, azt játssza le mechanikusan, amit beállítottak rajta, csak kevés kivétellel reagálnak környezetük változásaira. Valamiféle szolíd átvágás-hangulat lengi be a géptermet, mivel a készülékekrõl nem lehet eldönteni, valódi funkciójukat reprezentálják-e. A híres cseh animációs film, az Olajfalók megtévesztõ hitelességét lehet érezni. A szerkezetek valamilyen félhomályos, szürkületi zónában lebegnek a valóságos, a gépies, az automata, a szemléltetõ-eszköz alkotta szerverek sokszögében, s nyilván ez is volt a céljuk, olyan köztes világot találni, amire azért nem mondanám, hogy kamu, de az biztos, hogy kikezdik a mûtárgyfogalom maradék sztereotípiáit. Ugyanakkor a hallgatók sokéves munkája nem szigorú, technicista lehetõségkutatásnak tûnik. Ellenkezõleg. Szelíd ujj-és gondolatgyakorlatnak.

Akkor kezd gyanús lenni a dolog, amikor az animátorok „szubkontrasztív szín/fényelméletek pszeudo-intermediális konfrontációjáról” kezdenek beszélni. A túlzott tudományosság tudálékosságba kezd átcsapni egy heroikus komolysággal vállalt szerepben.

Egy olyan dolog is megfogalmazódik az emberben, hogy ezeknek a fiataloknak nem az a modern, aki vastag talpú cipõben jár, és techno-partykon nyomul; ellenben az is igaz, hogy nem feltétlenül az a korszerû mûvészet, ha a kép számítógép monitorán, videón vagy más elektronikus hordozón bukkan fel. Az egész dolog a képi nyelv másként-használásától válik majd médiummá az elektronika segítségével.

A felsorolás és megnevezés nem a minõség, hanem az írás terjedelmi korlátai miatt nem lehet teljes.A kiállítás, mint médiák interakcionizmusán alapuló esemény, megerõsítette azt a sejtést, hogy a virtual reality mindig is létezett a mûvészek fejében – ha lehet ilyen térbeliséget sugaló kifejezéssel élni –, csak azt régebben a képzelet szabad birodalmának nevezték.

Jó, hogy volt ez a bemutató, még ha sok évet kellett is várni rá. Nyolc év nem nagy idõ életkorban mérve, és a maga korában más sem volt fiatalosabb, mint egy nyolcéves.