A Barackfa utca harminc évvel ezelõtt dombos, mediterrán hangulatú táj lehetett, sok gyümölcsössel, kevés házzal. Ma gazdag villanegyed, ahol az „alpesitõl” a „kvázi modernig” mindenféle új ház megtalálható. Kevés köztük a „személyiség". Sáros László házainak van saját arcuk, saját formanyelven beszélnek. Ebben a heterogén környezetben inkább csak a magukét mondják. Azt hirdetik, hogy építész és megrendelõ kölcsönös szimpátiáján múlik, milyen lesz az új házban lakók életminõsége. Régi mániám szerint építtetõnek és tervezõnek tulajdonképpen Szondi Lipót ösztöndiagnosztikai tesztje alapján kellene egymásra találniuk. Ez persze csak akkor mûködne, ha nálunk az átlagos mûveltségben benne lenne a vizuális kultúra tudnivalóinak köre is. A formák kiválasztásában nem csak a „szomszéd rétjénél zöldebb” elv érvényesülne.
Sáros ezt a kulturális hiányt úgy pótolja, hogy bevonja az építtetõt és vele együtt hosszasan készíti elõ a tervet. A most bemutatandó ház ottjártamkor egy fiatal párt is fogadott, velük az építész két éve beszél arról, milyen házat is szeretnének. Sáros László igen precíz az építészeti részletekben, de legalább ennyire aprólékosan fogalmaz is. Néha versben beszél, de a mondandója akkor is megõrzi a jelentés helyi értékét. Megjelent és tervezett fotóalbumaiban is érezni lehet a képpel összegzõ törekvést, meghaladni a szót, a teljesebb kommunikáció érdekében. Nem gondolja, hogy az építészeti rajz, a vázlatok költészethez közelálló vonalai és a megrendelõhöz fûzött szuggesztív személyes kapcsolat elegendõ lenne. Lássa is a vevõ a portékát – viszi õket az építkezésre, sõt az elõzõ kuncsaft már belakott otthonába. Sáros házait bentrõl kifelé indítja. John Bowring angol nyelvészt idézi, a magyar nyelv „házasság” szóképre hivatkozik, melyben megfogalmazódik: az ember kozmosz.
Mégis, kívülrõl legalább ennyire megfog a tájba illeszkedés. A völgy esési vonalán a tervezõ olyan beépítést gondolt el, amely mindkét lejtõvektor felé jó arcait mutatja. Mert valójában két egymásnak támaszkodó családi házról van szó, csak a fiskális megnevezés szerinti „társasházat” látunk. Sáros úgy teszi le a „nehéz” telekre épületét, hogy abban ott a sokéves falusi és városi fõépítészi tapasztalat biztonsága. Pedig a fõépítészt a kisszerû, széthúzó közeg sokszor csak tapasztalatszerzésre érdemesítette, növelve a megépítetlen házak és tervek számát.
A „két ház” lelkét a köztük emelkedõ torony tektonikus tömege adja. Ebben van a közös „fõlépcsõ". A terméskõ burkolat a régi középkori lakótoronyra, a donjon ra is utal, de egyben az a plasztikai felütés is, amelyrõl a „házvers” dallama indul. A ferdén záruló párkányzat a völggyel, a tereplejtéssel, a két mellé tapadó ház fõtömegeivel, ezek homlokzatainak egyénített nyílásrajzával is ritmikai kapcsolatot tart. A horizontális tömegekkel való viszony nem mellé-, hanem fölérendelt. Amint a fõmotívum tömegét utánzó kerítés-kõoszlopok pedig a háromszögû ablakokban ismét felhangzó rímek. Olyan, mintha az oszlop ablaknyi kivágott faldarab lenne, de egyben a lakótorony külsõvár-bástyája is. A torony vízköpõje is történeti elem, de egyben égi energiákat befogó sárkány, ma inkább antenna-jelkép. Ezt akkor érezzük meg, amikor bent a lépcsõház feltekeredõ korlátspiráljában és annak lámpákat hordó vertikális ritmusában felismerjük az „antenna” mögötti jelfogó „hálózatot” is.
A belsõ terekben a lakásoknak saját lépcsõik is vannak, valójában ezek szervezik a funkciót és a teret. A fõlépcsõház az alagsori garázsokat köti össze a lakásokkal meg a tetõtéri fél-lakással. Továbbá rendelkezik azzal a pszichikai funkcióval, miszerint nem egyszerûen az alaprajz vetületi csuklópontja, hanem inkább a felsõ szférákba nyíló kürtõ. A felsõ lakrészeket dongaforma fémlemezfedése viszont szinte ernyõként védelmez, a pajzs és az ernyõ õsi szakrális jelentéstartományának megfelelõ értelemben is. A két bütü éppen a dongaívek rajza alatt válik antropomorf formává, olyan arccá, amelynek sajátosan rajzolt nyílásaitól lesz a háznak „Sáros-arculata". Ezek a hol trapéz alakú, hol tûszerû nyílások belülrõl: a „pozitív sarkokban” zárterkélyek köztes tereivel, a falsíkokon pedig parapet nélküli, padlótól induló ablakokkal behozzák a kertet és a völgyet a lakásba. E rejtve átlós szerkesztés oldja meg a tájolást: a déli zárterkélyekkel, valamint a „negatív sarkokba” nyitott déli felülvilágítókat-szellõzõket fedõ negyedgúlákkal.
A felhasznált anyagok, a nyers kõfalazat, a szélpalló kerítés, a fém- és üvegfedés, a kváderezett vakolat sikeresen összegzi a városias és a természetközeli építõi ízléseket. Azt a kortárs technológiát is elfogadó, „lesszéfer-organikus” irányt mutatja, amelyet a következõ nemzedékekbõl jövõkkel, Kõszeghy Attilával, Vincze Lászlóval vagy Csernyus Lõrinccel nagyon egyéni, de együtt immár önálló arculattal bíró, erõteljes architektúraként mutatnak be. Ez iránt az – inkább posztmodern eklektikájú, semmint dogmatikus-modern vagy szigorúan organikus – felfogás iránt kétfelõl is jelentkezik igény. Egyrészt a vidéki települések fontolva haladó városiasodása, a helyi építõanyag-használat és az építõanyag-ipar lehetséges ötvözete, a fenntartható fejlõdés gondolata felõl. Másrészt a Rousseau nyomán „vissza a természetbe” utat csak félig bejárók, a csupán a külsõ zöldterületekig kimenekülõ nagyvárosiak irányából. Hogy mikor érik ebbõl nemcsak családi- vagy társasháznyi, de egy, a település szintjén is értékelhetõ, vizuálisan és életminõségben is megfogható eredmény, azt a közeljövõ anyagi-szellemi polgárosodásának tempója és a Sáros Lászlóhoz hasonló idealizmussal megáldott/megvert fõépítészek makacs kitartása együtt dönti majd el.