Szipõcs Krisztina • Történetek Erdély Miklósról 

---

Szenes Zsuzsa

Az úgy volt, hogy háború volt. 1931-ben születtem, tehát 13-14 éves voltam. Budán laktunk, Pestet csak úgy ismertem, hogy nagymamám a Mária utcában lakott, és minden hétvégén – néha szombaton, de leginkább vasárnap – áthoztak, hogy a szüleim egy kicsit szabadok legyenek. De akkoriban ostrom volt, már bent voltak az oroszok. A Fény utcában laktunk. Egy éjszaka jöttek, nem tudom, milyen utasítás alapján, hogy ki kell üríteni a házat, mert ott németek rejtõzködnek, és ha jönnek az oroszok, közelharc lesz. Minket is kiürítettek, és áttelepítettek a Nyúl utcába, valamilyen alagsori lakásba. Szegény apukám, aki szintén bujkált a munkaszolgálat elõl, egyszer kinézett az éjszakába, és látta, hogy lángokban áll a házunk. Apukám könyvkereskedõ volt, a hálószobájuk egy hatalmas könyvállvánnyal volt elfelezve, egyik rész volt a hálófülke, másik rész az elegánsabb, egy zongorával. Másnap vagy harmadnap odamehettünk, és láttuk, hogy nincs többé ház. Nem volt könyv, nem volt fal, padló, gyerekszoba. És az a töméntelen mennyiségû könyv, tízezer kötet, szebbnél szebbek. És mindez eltûnt, csak a pernye maradt, amit ölbe lehetett venni.

Mi lesz velünk? A könyvkereskedés megmaradt az Erzsébet körúton, de nem voltak hidak, hogy átmenjünk Pestre. Az utolsó pillanatban a sógorom hazajött a munkaszolgálatból, szegény odament a leégett házhoz, aztán valahogy felvilágosították, hogy élünk, és megtalált minket. Aztán elsõnek a nõvéremet és talán apukámat vitte át csónakon a Dunán. Mi maradtunk anyukámmal. Jártuk Budát, és ahol nyitva volt ház vagy lakás, oda bementünk, és ott aludtunk. Emlékszem, a bútorok porhuzatából varrt anyukám ruhát nekem. Egy bakancsom volt, egy katonai tarisznyám, talán egy kis ballonkabátom – mert persze azt hittük, hogy majd vissza tudunk menni, miután el lesz intézve ez a szörnyûség. Én úgy indultam el, hogy egy fekete lakktáskába beletettem egy pöttyös muszlinkendõt és öt mackót, ezeket mentettem. Másféle holmi nem volt nálam, és persze a szüleim sem gondoltak rá, hogy így vége lesz mindennek. Ott tekeregtünk, míg a sógorom visszajött, és átvitt minket Pestre, mert az õ lakásuk a Vilmos Császár úton (a mai Bajcsy-Zsilinszky úton) megmaradt. Ott éltünk. Aztán beírattak a Ráskay Lea leánygimnáziumba. A sógorom testvére (aki egy nagyon jó festõ volt, csak nemigen ismerik), Hanák József, kitalált valamilyen papírmasé-szerû, de annál finomabb anyagot, és hogy megéljen, babafejeket gyártott. A sógorom nõvére kitalálta, hogy ezeket majd értékesítjük. Én reggel iskolába menet elvittem egy adag Népszavát, és eladtam, nagyon nehezen ment, de azért valahogy sikerült, este meg a babafejeket festegettem.

Akkoriban semmi nem volt a fiataloknak, csak a MADISZ. Ez néhány emeleti üres szobából állt, a Jászai Mari térnél. Nem is nagyon tudtam, mi az, de ez volt az egyetlen lehetõség, hogy fiatalok találkozzanak, és egymással beszélgessenek. Voltak politikai elõadások is elvétve, volt néhány bennfentes fiatal, akik ezt intézték, de rengeteg kültag is. A Miki pedig a Vörösmarty zsidó cserkészcsapatban volt, egy koedukált társaságban. Én is oda jártam pingpongozni. Valamit írtam is a faliújságra, hiszen rettenetesen bántott az egész, hogy minden elpusztult, hogy nem szabad ilyet csinálni, és nem lenne szabad dohányozni, hanem gyûjteni kellene, és építeni, hogy a romok, és a foglyok jöjjenek haza, és a munkaszolgálatosok... egy idõben ilyen voltam, hogy így nekiduráltam magam, és azt hittem, hogy majd tudok ilyen módon segíteni. (Késõbb írtam Rákosinak is, de elõtte Hitlernek is...) Na mindegy, ez után felfigyelt rám Miki, hogy milyen kislány ez, ilyen lelkes. Persze neki nagy társasága volt, iskolatársak, lányok – egy televény volt az élete, miközben nekem senkim nem volt.

Miki bizonyos fokig elkötelezett volt egy Trixi nevû lánynak, aki osztálytársam volt. Ez elég nehéz volt nekem, mert én szeretem a tiszta dolgokat, nem is tudtam, hogy lehet így: egy kicsit velem is foglalkozik, egy kicsit mással is... Meg ott volt a Varga Anna is, akirõl aztán volt egy filmforgatókönyv is. Abban a házban, ahol laktak, a Visegrádi utca 40-ben volt egy tollfosztó a pincében, ezt nagyon költõien tudta elmondani: ahogy lenézett a tollfosztó ablakán, és odatapadt a sok pihe az ablakhoz, alig lehetett látni a Pannit, csak a nagy kék szemeit... Ez a lány nagyon sajnálta Mikit, de közben volt egy võlegénye, aki féltékeny volt – ezt mind el lehet olvasni valahol. Ezek nekem mind olyan döbbenetes, újszerû dolgok voltak, hiszen elég éretlen voltam, egy kislány, a szó igazi értelmében. Szóval volt ez a kapcsolat, és hát a Trixi. Az Annának is írtam egy levelet, hogy... nem is tudom, hogy én vagyok, mert akkor már a Miki kifejtette, hogy nagyon érdekli az én természetem, megkedvelt, csak még túl pici vagyok.

Aztán egyszer elõállt azzal – ami késõbb nagy hatással volt az életemre, bár akkor gyönyörûnek és természetesnek találtam –, nehogy elromoljak, õ betesz engem egy dunsztosüvegbe, leszór szalicillal, legyek ott kilenc hónapig, és majd õ addig lebonyolítja a diákszerelmeit. Mondta ezt olyan természetes-séggel, hogy ez nem is bántott egyáltalán. Õ már 17 éves volt, egyébként is ott a Lipótvárosban sokkal érettebbek voltak, és õ maga is gyönyörû: hatalmas fekete haj, sötét szemek, és nagyon okos, kedves, szellemes már akkor is. Na jó, rendben van, és akkor kilenc hónapig kuss, nem beszéltünk egymással, viszont leveleztünk, aminek az lett a következménye, hogy én folyton levelet írtam, a maximum 63 oldal volt. Rengeteget voltam otthon, rengeteget tanultam, és nagyon rendes kislány voltam. Mindeközben helyes is lehettem, mert a Miki barátai udvarolgattak, de a Miki ezt nem tûrte, bár továbbra sem beszélt velem. 15 éves lehettem, akkor lett vége a kilenc hónapnak, és anyukám valamilyen lehetetlen helyrõl elõbányászott egy fehér anyagot, színes gallért, és jött a nagy találkozás. Akkor azt mondta, szívesen feleségül vesz, de még mindig kicsi vagyok.

Ezután viszont egy érett, remek korszak következett: hajnalban már fütyült, és mentünk a Lukácsba, este az Operába vagy hangversenyre. Nagyon jó idõszak volt, jóformán minden operát hallottam, a Hovanscsinát vagy nyolcszor. Közben befejeztem a gimnáziumot. A Miki építész akart lenni, mert a papa is az volt, és az édestestvére is, aki nem jött vissza. Tanult hegedülni és énekelni, elsõre nem vették fel az egyetemre, akkor elment a Képzõmûvészeti Fõiskolára szobrásznak egy évre, bár továbbra is építésznek készült. Én pedig a Török Pál utcába jártam, öt gimnázium után, hiszen korábban is csak rajzoltam állandóan. Fel is vettek. Aránylag töretlen volt az ezt követõ hét év – nem mondom, voltak féltékenységek, de alapjában véve jól mentek a dolgok.

Aztán húsz éves lettem, és elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Akkor végzett Miki a Mûegyetemen. Érdekes, hogy ezt olyan józanul kivártuk – bár voltak ijedelmeink a házassággal kapcsolatban. Én meg vagyok keresztelve, katolikus vagyok, annak ellenére, hogy az apukám zsidó volt, vagyis hogy áttért. Bennem ez remekül mûködik 50-50 százalékban, szeretném feloldani is, ha a zsidók szidták a keresztényeket, szerettem volna megvédeni õket, és fordítva... Itt viszont bekerültem egy zsidó családba, akik ugyan krisztusi zsidók voltak, azonban a családban három gyerek nem jött haza, az anyósomnak nem jött haza két csodálatos nõvére, nekem sem a kedvenc nagynéném, apám testvére, akinek csillagot kellett hordania, és rákosan, a kórházból vezették el a Dunapartra, és belelõtték. Most én itt járjak templomba? Összeházasodtunk 1950-ben, és nem is lehetett máshogy, polgári házasság volt a Széna téren. 52-ben megszületett a Gyuri, és a Mikinek az volt a kívánsága, hogy az elsõszülött fia zsidó legyen. Ez nekem elég rémületes volt, és különösen anyukámnak. Nekem meghalt egy bátyám, aki Gyuri volt, és a Miki édestestvére is, úgyhogy a Gyuri utánuk lett Gyuri. Aztán megvolt a szertartás hamarosan a szülésem után, és anyukám egy pillanatra depressziós állapotba került, mert valahogyan azonosította a halállal ezt az egészet, hiszen annyian elpusztultak... Szóval a Gyuri így. Nagyon édes kisfiú volt. Én akkor harmadikos voltam a fõiskolán, úgyhogy három óránként szoptattam, miközben iskolába jártam.

Nagyon nehéz idõszak volt akkor, rettegtem, hogy lemaradok, hiszen kizsigerelték az embert, és kirúgták, szörnyûek voltak a fõiskolán. Annyira kikészültem, csak csendesen tûrtem mindent – aztán egyszer csak hazamentem a szüleimhez egy fél évre, mert nem bírtam tovább ezt a nyomást. Anyósom aztán szerzett egy lakást a Csanády utcában. Hat évig laktunk ott. 1956-ban született a Dani, pont a forradalom idején, ami erõsen rányomta a bélyegét az én életemre, mármint hogy nemigen tudtam, mi történt az utcán. Rengeteg nagyon jó barátunk kiment, nem is akárkik, karmesterek, meg írók, feltalálók lettek, még most is remek kapcsolatban vagyunk. És mi is ki akartunk menni, nevezetesen Miki Jeruzsálembe szeretett volna. Voltak aztán családi kupaktanácsok, sírás-rívás, én rettenetesen megijedtem, mert akkor úgy nézett ki, hogy soha többé nem látom a szüleimet. Minden teljesen elõ volt készítve, de az utolsó pillanatban mégiscsak maradtunk. Miki sokat kínlódott, rémes tervezõirodákban, mert bélyegzés volt, meg kiszúrtak vele, meg ellopták a békekölcsönt, meg ellopták a zakóját... rengeteg baj volt, ott kezdõdött. Aztán elõbb anyukám 60-ban, aztán szegény anyósom 65-ben meghalt, és apósom ottmaradt a nagy Virágárok utcai házban egyedül. Azt mondta, hogy vagy eladja az egészet, vagy visszajövünk. Így mentünk vissza.

Aztán jöttek a hatvanas évek, amirõl már nem tudok olyan érzékletesen mesélni. Akkor már írt a Miki, meg rajzolt, festett, és valami állásban mindig volt, mert kellett a pénzkereset is. A KÖZTI-ben dolgozott, õ tervezte például a palota kupoláját is, csak Hidas, a fõnöke nevén ment a dolog. Meg apukájával mindenféle találmánya volt, a falazógép, ami egy gazdaságos építkezési lehetõség volt, és fiatalasszony koromban folyton ezeket a tárgyalásokat hallgattam... semmi, de semmi nem mozdult, és már a Miki is rettenetesen unta az egészet.

Tarján Hédi

A mi viszonyunk nem volt szimmetrikus viszony, a Miki nem szeretett engem, ami nem akadályozta meg abban, hogy rengeteget legyünk együtt. Én körülbelül úgy voltam vele, mint hal a vízben, százezer százalékos egyetértésben. Számomra nyilvánvaló volt, hogy sok kifogása van ellenem. Azon gondolkoztam, vajon milyen kifogása lenne most az ellen, hogy róla beszélek. Hajdú András ezt úgy fejezte ki, hogy nem hagy mögötted falat, ahol a hátadat megvethetnéd. Szeretett horgokat kivetni, aztán azokat rángatta. Ez az érzés közismert volt, és ez valahogy hozzá tartozott ahhoz, hogy az ember vele találkozzon. Nem volt azonban az a legparányibb jó dolog, amit ne vett volna azonnal észre, és fel ne mutatott volna, és ebben is egyedülálló volt. Amirõl tudta, hogy azt lehetetlen megmondani, azt is megmondta, csak egy kicsit behúzta a nyakát, jelezve, hogy tudja, itt a plafon le fog szakadni, de mégis.

A jeruzsálemi történet így szól.

Már nagyon régóta akartunk Jeruzsálembe menni, ez egy visszatérõ történet volt. Amikor felbomlott a Vörösmarty cserkészcsapat, egyszer Öregforrásnál akartunk építeni egy kunyhót, ahol rengeteg anyagot összehordtunk, és rengeteget dolgoztunk, aztán egy nap az egészet ellopták, nem maradt belõle semmi. Nagyon dühösek voltunk, és erre Miki mondta, hogy el kell menni Izraelbe, mert ha ott tíz ember összeáll, kap egy darab földet, és azt nem fogják ellopni. Aztán kerestük a cionistákat, fel akartunk iratkozni, de ez nem is sikerülhetett, 1948 volt, lezárták a határokat. Aztán Miki örökké arról beszélt, hogy Izraelbe menni, Ágh Pista azzal cukkolta, hogy „izraeli paraszt”, de ezt dicsérõleg értette. Mikor aztán 1979-ben Miki Párizsban volt, azt mondták, itt az idõ, most menj Izraelbe. Telefonok, a külügyminisztérium egy betétlapot adott, hogy ne legyen beütve az útlevelébe. Párizsból jött, tíz napig volt ott. Rémes volt az egész egyébként, azzal kezdte: nem azért jöttem, hogy titeket meglátogassalak, hanem hogy átadjatok megfelelõ kezekbe. Semmi nem tetszett neki, nem találta valami fénykép negatívját, meleg volt, és Jerikó, ami gyönyörû hely, miért sivatag, és miért nincs ott ember. Csak kávéházat keresett folyton. Elsõ este volt. Miki késõbb az Óvárosban lakott, de akkor még nálam. Vegyes, inkább arab területen laktam, volt ott még egy szobrász család, és velük együtt enni adtunk egy kis csacsinak, aki a szemközti telekrõl lejárt hozzánk, mert a gazdája kórházba került. A csacsi megszokta, hogy bármikor, amikor megéhezett, jöhetett, kapott répát meg száraz kenyeret. Dumáltunk Mikivel éjjel kettõig, aztán elmentünk lefeküdni. Õ aludt abban a szobában, ami közvetlenül a bejárat mellett volt, egy udvarra nyílt, vasajtóval. Elaludtam, és egyszer csak arra arra ébredek, hogy a Miki benyit: meg vagy õrülve, Hédike, éjjel labdázol? Nagy nehezen felébredtem, kinyitottam az ajtót, de már tudtam, mirõl van szó: ott állt a csacsi, aki a kis lábaival ütemesen dobolt, hogy beengedjék. Mikit azonnal félretolta, és bevonult, hogy neki jár az ennivaló. Aztán a Bújtatott zöldben meg is jelenik a csacsi, aki föleszi a szénát. Ez volt a jeruzsálemi történet.

A másik is gyönyörû sztori. Pilinszky egyszer kapott egy díjat, talán 1958 körül lehetett, és megkért minket, hogy kísérjük haza, éjszaka. Voltak ezek a nagy éjszakai csavargások, akkor volt igazán ember az ember – ahhoz, hogy embernek vagy szabadnak érezd magad, ahhoz erre volt szükség. A Molnár utcában lakott. Tök sötét volt. Azt mondta, hogy kidob az ablakon száz forintot, hogy mindenki taxival menjen haza, felmegy a másodikra, beteszi a százforintost egy gyufaskatulyába, és kidobja. Ez a gyufaskatulya nyílegyenesen, mandíner nélkül beleesett a kanálisba, de úgy, mint amikor a kosárlabdában nem érinti a labda a gyûrût, azzal a gyönyörû surrogással. A Jancsi, mikor ezt meglátta... ez az õ sorsa, egyszer életében van pénze, akar adni belõle, és az beesik a kanálisba. Akkor arra jött egy taxi. A Miki megállította, és azt mondta a sofõrnek: egy üzletet akarok kötni magával. Ebben a kanálisban van száz forint (érted: Budapesten, az ötvenes években: rengeteg pénz volt), ha segít kivenni, fele-fele. A taxis úgy nézett ránk, mint az õrültekre, meg volt róla gyõzõdve, hogy be vagyunk rúgva – és mindezt Jancsi nézi felülrõl. A Miki elkezdte dirigálni a sofõrt, elõször is, hogy a fényt irányítsa oda a kanálisra, szerszámokat kért tõle, és talált egy széles, éles csavarhúzót vagy talán éket, aztán talált egy madzagot, azt rákötötte erre, és mint egy cirkuszi zsonglõr, odaállt a rácsra, hogy célozzon (mert lehetett látni a gyufásdoboz sárga címkéjét a taxi fényében). És képzeld el, mi történt. A Mikirõl mindenki azt hitte, hogy halálosan ügyetlen. Azt a gyufásdobozt pontosan kellett megcélozni, különben még lejjebb megy. Annak a nehéz, éles dolognak át kellett ütnie a dobozt – és megcsinálta. Szerintem csak koncentrációval, de sikerült.

Nagy Pál

1965-ben Erdély – nem tudom, milyen csoda vagy véletlen folytán – egy fél évet Párizsban töltött. Nem ösztöndíjas út volt; ha jól emlékszem, Francia-országban élõ barátai hívták meg. A fél év alatt elég gyakran találkoztunk, beszélgettünk, vitatkoztunk, adott is egy írást a Magyar Mûhelynek, Anarchisták Párizsban címmel.

Hogy kapta a Kassák-díjat? Miklós nehezen tudott a Mûhelyben közölni 65 után, mert ahányszor beadott valamilyen kéziratot a Szerzõi Jogvédõ Hivatalnak (csak az õ közvetítésükkel lehetett valamit külföldön megjelentetni), visszaadták azzal, hogy ezek nem irodalmi alkotások. Ha verset adott be, azzal, hogy ezek nem versek, ha prózát, az nem próza, hanem tanulmány, és így tovább. Sõt, egy idõben, amikor a Szerzõi Jogvédõ a magyar írók egyikét felkérte, hogy kvázi „budapesti lektorként” mûködjön közre a Magyar Mûhely mellett – ami ellen mi persze rögtön tiltakoztunk –, ez a lektor egyszerûen megtagadta Miki kéziratainak továbbítását. Aztán sikerült mégis megszerezni, és közöltük is õket, például Baal-sém Tov homloka a zsámolyon címû, gyönyörû szabadversét. Summa-summárum, bár alig tudtuk megjelentetni, Miklós elhatározta, hogy kötetet állít össze szövegeibõl, és hogy ezt nekünk kellene kiadnunk. Mi persze vállalkoztunk rá, annál is inkább, mert a következõ, 1974. évi Kassák-díjat neki szándékoztuk adni.

Akkor már lezajlott a Tûzkút körüli hercehurca.* Erdély Miki tanult ebbõl az esetbõl, és nem akarta, hogy piszkálják, tehát összegyûjtött verseit beadta legalább négy-öt magyar kiadónak, de úgy, hogy mindenhonnan írásos választ kért. Meg is jött szépen az írásbeli elutasítás. Ezeket betette egy dossziéba, elment a jogvédõbe, és azt mondta: egyrészt itt van a magyar kiadók nyilatkozata arról, hogy nem fogják a kötetét kiadni, ugyanakkor mutatta a Magyar Mûhely levelét is, melyben felkértük, hogy gyûjtse össze számunkra verseit. Erre nagy nehezen, nagy kegyesen engedélyezték, hogy a kötet külföldön jelenjen meg. Így jött ki a Kollapszus orv 1974-ben. Marly-ban aztán átadtuk a kötetet és a díjat Erdélynek, azt hiszem, nagyon boldog volt.

Még egy történet. 1971-ben Miklós is eljött a Mikes Kelemen Kör vaasharteni (ahogy a magyarok mondták: vashartyáni) találkozójára, és nagyon élvezte – ez is egy nagyon nyitott, jó társaság volt. Úgy hatvan ember szokott összegyûlni Európa minden tájáról, elõadások, viták hangzottak el, és voltak irodalmi estek is. Mi elhatároztuk Mikivel egyetértésben, hogy egy performanszot mutatunk be (akkoriban inkább happeningnek hívták). Hollandiában az a szokás, hogy nagy zászlórudakat állítanak, még magánházak elõtt is, melyre, ha otthon vannak, felhúzzák a holland lobogót. Konferenciák alkalmával persze az összes résztvevõ ország lobogóját. A mi tiszteletünkre felhúzták a magyar zászlót is, és Mikit nagyon meghatotta, ahogy hirtelen megpillantotta a holland pusztaság közepén. Erre kitervelte a bizonyos zászlós akciót. A lefolyásából majd kiderül az is, hogy képzelte el.

Mi, a Mûhely úgynevezett „kemény magjával” (mely ezidõben fõleg belõlem és Papp Tibibõl állt, de ide tartozott a Hollandiában élõ Dedinszky Erika is, és még néhányan, a „párizsi különítmény”), egy adott pillanatban ünnepé-lyesen lehúztuk a magyar zászlót, és bevittük a nagyterembe. Úgy helyeztük el, hogy aki bejött, annak keresztül kellett menni a leterített zászlón. Észre-vettük, hogy az emberekben tudat alatt nagyon is jól mûködik a zászlótisztelet, a nemzetféltés, vagy hogy is nevezzem: ki akarták kerülni, át akarták lépni a zászlót, de ezt nem lehetett. Már akkor elég sáros lett – ugye Hollandiában folyton esik az esõ –, aztán a zászlót betettük a szoba közepére, és elkezdtünk rajta táncolni, tvisztelni, rakendrollozni. Ezt bizony a közönség már ordítozva fogadta, el akartak minket zavarni, de mi folytattuk az ugrabugrálást. Ekkor történt, hogy Karácsony Endre, Párizsban élõ irodalom-történész, kritikus, egyetemi tanár elkezdte összetépni az ott található Magyar Mûhely példányokat, és a táncolók közé szórta. Mi örültünk neki, szép fehér papírdarabok is voltak a lábunk alatt, és egyszer csak azt vettük észre, hogy Karácsony Endre és Papp Tibor összeverekedtek. Ott, a zászlón elkezdtek birkózni. Emlékezetem szerint a mérkõzés döntetlenre végzõdött, nagy nehezen szétrángattuk õket, és akkor sor kerülhetett a happening második részére, mely abból állt, hogy egy elõkészített dézsában a zászlót rituálisan kimostuk, aztán kivasaltuk. A zászló ugyan egy kicsit kopottabb, tépettebb lett, de ugyanolyan szép, mint azelõtt. Akkor vállra vettük, és újra felhúztuk a rúdra.

Véleményem szerint ez volt Erdély és a Magyar Mûhely egyik legszebb közös akciója, szimbolikusan is – a magyar zászló megtépõdött, besározódott, saját fiai taposták meg, de végül tisztára mosták, és újra méltó helyére került. Ez a happening úgy maradt meg bennem, mint egy igazi, jó nemzeti élmény.

* Röviden: Weöres Sándor 1963-ban Párizsban járt, és magával hozta Tûzkút címû kötetének kéziratát. Mivel Magyarországon azt senki nem akarta megjelentetni, odaadta a Mûhelynek. Meg is jelentettük 1964-ben, a Mikes Kelemen kör segítségével, és amikor ennek neszét vették otthon, lóhalálában kiadták Budapesten is. A két kötet közel egyidõben jelent meg, amibõl több tanulságot is le lehet vonni. Az egyiket Juhász Ferenc vonta le: állítólag azzal fenyegette meg Aczél Györgyöt, hogy ha nem jelentetik meg a könyvét, õ is kijuttatja a Magyar Mûhelynek, a másik, hogy a magyar nyomdák – melyek abban az idõben egy-másfél éves határidõvel vállaltak köteteket – akkor néhány hét alatt kihozták Weöres Sándor könyvét. Abban is megállapodtunk, ha Sanyikát bántalom éri, akkor egy nyilatkozatot tesz közzé, miszerint mi meglátogattuk párizsi hotelszobájában, és elloptuk a kéziratot. Az ominózus nyilatkozat meg is jelent, Sanyika azt nyilatkozta, hogy õ ugyan otthagyta a kedves párizsi fiataloknak a kötetét, emlékül, és hogy elolvashassák, de másról szó sem volt.

Sebõk Zoltán

1980 óta ismerem Erdély Miklóst, a Magyar Mûhely marly-i találkozóján találkoztunk. Ott adta elõ Miklós híres marly-i téziseit, ami felkavaró hatású volt, az egyik legjobb mûvészetelméleti szöveg, amit valaha is olvastam. De mi ott akkor nagyon rosszul jöttünk ki, valahogy rosszul szólítottam meg, és ettõl irtó dühös lett. Talán azt mondtam neki, hogy mûvész úr, vagy hogy mester, nem tudom, de borzalmasan ideges lett, és elküldött a fenébe.

Utána viszont, körülbelül rá egy évvel Szegeden voltunk a feleségemmel, és a szálló halljában összefutottunk Erdély Miklóssal egy õrületes véletlen folytán. Leültünk vörösborozni, és hajnalig beszélgettünk, ott jöttünk össze valójában. Annyira jó volt a beszélgetés – bár a részleteire épp a vörösbor miatt nem emlékszem –, hogy azt mondta Miklós, jó lenne a beszélgetést, persze nem ezt, de valami hasonlót, rögzíteni. 1982-ben meghívattam Miklóst Temerinbe, egy mûvésztelepre, ahol tartott egy elõadást, aztán átmentünk Kanizsára, és ott elkészült a beszélgetés. Ebbõl lett aztán egy közeli kapcsolat. Amikor Pesten jártunk, az volt az elsõ, hogy a pályaudvarról felhívtuk Miklósékat, és ha volt szabad szoba, akkor ott laktunk. Adott esetben hetekig, egyszer egy hónapig is.

Az elsõ történet a Mozgó Világhoz kötõdik. Én akkoriban már publikáltam a Mozgó Világban, és éppen Miklóséknál laktunk. Betelefonáltam, hogy itt vagyok, mondták, hogy menjek be – akkor voltam ott elõször, nem ismertem tulajdonképpen senkit, illetve talán Szabados Árpádot, mert vele már korábban leveleztünk. Ott volt nyolc-tíz ember, azóta sem emlékszem a nevekre, és agitáltak, hogy írjak egy építészeti tárgyú cikket. De ez engem nem érdekelt annyira, másrészt nem is értettem az építészethez, de mondtam nekik, hogy tudok én egy nagyon jó szerzõt helyettem, éppen nála lakom, õt javasolnám. Kérdezték, hogy ki az. Amikor kimondtam, hogy Erdély Miklós, akkor számomra is hihetetlen módon úgyszólván az egész társaság otthagyott. Ez, hogy én a Mozgó Világ szerkesztõségében kimondtam Erdély nevét, olyan hihetetlen hatást keltett, hogy bár engem semmi okuk nem volt utálni, otthagytak, kivéve Szabados Árpádot, aki aztán elvitt valami kávéféleségre. Utána visszamentem Miklósékhoz, és mesélem, hogy mi történt. Erre azt mondja, õ is tett már kísérletet, hogy együttmûködjön a Mozgó Világgal, jelentkezett az INDIGÓ csoporttal, hogy szeretnének valamit publikálni. Erre kérdezték a szerkesztõk, hogy mivel szeretnétek foglalkozni. Miklós azt válaszolta, hogy mi társadalmi problémákkal szeretnénk foglalkozni. Például mivel, kérdezték a szerkesztõk. Erre mondja a Miklós, hogy van a Böröcznek egy rajza, ami egy útkeresztezõdést ábrázol. Böröcz rájött arra, hogy rosszul villan a szemafor, nem veszi tekintetbe a vezetõ reflexeit, így aztán az az útkeresztezõdés életveszélyes. A Mozgósok erre elküldték Miklóst a picsába ezzel a társadalmi problémájával. Néhány napra rá ugyanazon oknál fogva, amit Böröcz meglátott, egy kisfiút elgázolt az autó. Mindezt a Miklós mesélte.

A másik dolog, ami mélyen az emlékezetemben maradt, a házépítéssel kapcsolatos. Egyszer, amikor ott voltam náluk, elkezdtem arról mesélni, hogy mi ott Kanizsán – a bácskai Kanizsán – házat akarunk építeni magunknak. Erre mondta Miklós, hogy gyerekek, én építész vagyok – amint az a Mozgó Világban is kiderült –, és fölajánlotta, hogy eljön hozzánk Kanizsára, és majd ott él velünk egy hónapig. Azt mondta, erre nagyon nagy szükség van, hogy kitapasztalja a viszonyokat, és majd aszerint tervez õ nekünk egy házat. Ez mérhetetlenül vonzó volt – Erdély Miklóssal lenni egy hónapig, még ha közben tapasztalja is a viszonyainkat –, szóval ez nem egy utolsó dolog, úgyhogy fel is villanyozódtam, hogy jó. A feleségemnek viszont volt annyi lélekjelenléte, hogy megkérdezte: mégis, Miklós, milyen házat terveznél? Figyelj ide, az építészetnek az a lényege, hogy legyenek nagy, tökéletesen fölösleges terek, tehát ez lesz a kiindulópont, mondta. Nekünk természetesen nem volt még a szükséges térhez sem elég pénzünk, erre jön egy építész, aki fölösleges tereket akar tervezni – úgyhogy aztán a feleségem errõl lebeszélte Miklóst is, meg engem is. Viszont ez alkalomból mégis nagyon lényeges dolgokat mondott Miklós az építészetrõl. Így például a hotel elõcsarnokával példálózott, ami egy nagy hodály, elvileg kispórolható lenne a szállodából, de ha ez a hodály nincs, akkor nem hotel a hotel. Ez a fölösleges tér teszi a hotelt hotellá. Szerintem ez például egy nagyon lényeges építészeti megfontolás, erre ezóta is érzékeny vagyok, és csak olyan lakásokban érzem jól magam, ahol vannak fölösleges terek. Az abszolút funkcionális tér elviselhetetlen – ez egyébként a lakótelepi lakások csõdje.

Böröcz András

Volt egy kiállítás a nyolcvanas évek elején, melyet a SZETA (a Szegényeket Támogató Alap) szervezett. Akkoriban az INDIGO-tagság miatt már különbözõ kellemetlenségeink voltak, és én úgy ítéltem meg, hogy nemigen akarok ezen a kiállításon szerepelni, mert ha megtudják a fõiskolán, az biztosan kényelmetlen lesz nekem. Miklós megtudta, hogy én ezt nem akarom, egyébként is már konfliktusok voltak a csoporton belül, mert meg akartam dönteni Miklós hatalmát, de mások is... Szóval azt akartam, hogy végre ne írja elõ nekünk autokratikus módon, hogy mi legyen a kiállítandó mû, hanem mindenki azt állíthassa ki, amit akar. Ez aztán válságot szült, illetve létrehozta azt a mûvet, amit Miklós kiállított a SZETA-kiállításon (és amit meg is vettek), Fúr a Böröcz címmel. Ez egy vízfestmény, valamilyen sárga színnel festve.
A dolog aztán visszaütött, mert a rendõri szervek nyilván ezt is ellenõrizték, látták a nevemet, tehát végül részt vettem a kiállításon, akaratom ellenére. Õ viszont válaszolt erre a szituációra, hogy én az õ személyét, az õ hatalmát szeretném... nem megszerezni, hanem legalábbis módosítani a csoporton belül. Ez egy nagyon is ravasz, bölcs, furcsán humoros, vagy mit tudom én, milyenféle válasz volt, és valójában nagyon is tetszett Miklós mûve. Jó lenne megtalálni most, és újra megnézni. Valaki megvette, nem tudom, hol lehet.

A rendõrök nyilván leírták mindezt egy jelentésben, és most, amikor készültünk a kiállításra, javasoltam is, hogy ne csak mûvészettörténeti dokumentációt, hanem efféle iratokat is állítsunk ki, így a belügy dokumentációját, ami egy furcsa, szokatlan képet adhatna a csoportról: ahogy egy hivatalnok, egy állami intézmény dolgozója leír egy avantgardista kiállítást. Szerintem nagyon érdekes lenne. Ez is nagy vitát váltott ki: egyes tagok ezt nem akarták, én meg mondtam, ha meg is lenne a dosszié, a nevek biztosan ki vannak kaparva – sõt mindez azt a kérdést is felveti, hogy ki volt közülünk a besúgó. Persze mi is valamilyen módon áldozatok voltunk, hiszen a kiállításainkat bezárták, kellemetlen-ségeink adódtak, ugyanakkor a besúgó is kényelmetlen helyzetben volt: valakit találniuk kellett, valakinek el kellett vállania ezt a szerepet, és annak az embernek sem igen volt más lehetõsége. Érdekes lenne egy ilyen kiállítás-leírás, egy ilyen torz optikával, más szemszögbõl.

Török Tamás

Az 1986-os kiállítás a Budapest Galériában nem tartozik a legkellemesebb élményeim közé, inkább egy feszült és szomorú, de fontos esemény volt. Ennek az utolsó pillanatnak, minden jelentõsége mellett, volt annyi értelme is, hogy kiderült, mi a mûvek címe, és ezt legalább most tudjuk.

A kiállítás úgy jött létre, hogy Miklós elõször nem akarta elvállalni, aztán Bekének és Peternáknak mégis sikerült õt meggyõznie, és így Bartholy Eszterrel és Beke Lászlóval való szoros együttmûködésben, Erdélyhez való teljes alkalmazkodásban, elkezdõdhetett a kiállítás elõkészítése. Eszterrel a legszörnyûbb körülmények között dolgoztunk, például a Kékgolyó utcába vittük be a képeket, hogy Miklós azonosítsa, miközben ment bele az infúzió, vagy otthon az ágya alól szedtük elõ a képeket, és õ nem tudott felkelni róluk, úgyhogy most sem tudok erre úgy gondolni, hogy ez valami jó dolog lett volna. Ugyan mondta, hogy nem kell vigyázni a képekre (lásd Libazsíros vatta ), de mi azért mindent megpróbáltunk, hogy összeálljon a katalógus, amit aztán Bekével, a katalógus szerzõjével rendezgettünk össze a Viador utcában. A mûtárgylista összeállítása volt az én feladatom. Szóval mindezt úgy kellett csinálni, hogy közben szemtanúja voltam egy életerõs, nagy formátumú ember végsõ küzdelmeinek és a család fájdalmának.

Erdély 1979-ben lejött Ózdra, ahol éppen csöveseknek csináltam egy klubot, amit természetesen megszüntettek egy „jóakaratú” cikk miatt, szerzõje ma jobboldali újságíró. Úgy gondoltam, nem baj, ha a mûvészettel is megismerkednek. Az Álommásolatok vetítése után olyan módon beszélt ezek elõtt az emberek elõtt, akik gyakorlatilag nem tartottak semmiféle szellemi kapcsolatot semmivel, mert hiszen a megélhetés volt a legfõbb gondjuk, hogy azóta sem tudom elfelejteni. Ahogy például a Borisz Godunov címû munkáját elmagyarázta a klubban, az hasonló volt ahhoz a gondolkodásmódhoz, ahogy József Attila elemzett verseket. Logika, de nem tudomány, precíz, tiszta, pontos, azt is mondhatnám, hogy semmi avantgárd. Tiszta ráció, meg még ami hozzájön, a fény és izgalom. A kapcsolatom vele innen is ered, aztán a 101 tárgy és a Helyzet kiállítások során ez finomodott, de ettõl függetlenül a kiállítás rendezésekor nem bízott meg bennem igazán, mint ahogy Bartholy Eszterben sem feltétlenül, meg igazából senkiben sem. Ezért aztán állandóan körbe volt bástyázva a kiállítás, hogy mi hol legyen, hogyan legyen, állandóan kontrolláltatni kellett vele, és még rajta kívül is egy-két, általa megbízott emberrel. Az utolsó Kukorelly volt, aki a megnyitó elõtt eljött és megnézte, minden úgy van-e, ahogy megbeszéltük.

A megnyitó is inkább szomorú volt, iszonyú tömeg volt jelen, mégis csak én és Sugár János mentünk el hozzá a Virágárokba, a többiek természetesen az FMK-ban kötöttek ki. Akkor Miklós már nagyon beteg volt. Mi ott ültünk ugyan, de a Szentjóby akkor hívta õt Svájcból, és a mikrobiotikus magvakról és azok hatásáról beszélgettek, nyilván a betegséggel összefüggésben. Aztán Miklós legfontosabb kérdése az volt ezen a nagyon csendes, nagyon szomorú estén, hogy aztán voltak-e ott festõk, és hogy azoknak mi volt a véleménye. Mint ahogyan ezt akkor Bekének elmondtam, fura módon nem az érdekelte, hogy ott volt-e az avantgárd színe-java, hanem az úgymond normális festõk érdekelték, és hogy azok hogy viszonyultak a dologhoz. Tehát azt is mondhatnám, hogy bár Erdélyt a legnagyobb avantgárdként tartjuk számon, lehet hogy valójában a legnagyobb „klasszikus”, hiszen a mûveltsége is ebbe az irányba mutatott mindig, az más kérdés, hogy gondolkodása soha nem ért el semmilyen megnyugvást, mindig valamin túllépett. De mindig a nagyok, a klasszikusok érdekelték valójában, nem csak a képzõmûvészetben, hanem minden területen.

Ez a kiállítás nem egy sikertörténet, sõt. (Azóta én nem is merek ehhez hasonló dologba – utolsó pillanatban – belefogni). Persze Miklós, minden hezitálás ellenére akarta ezt, ez volt az elsõ ilyen kiállítása, az elsõ festõi kiállítása, mondjuk így, és ezért volt fontos, nem csak mûvészettörténeti értelemben, hanem mert végül számára is sokat jelentett. Természetesen akkor még voltak mindenféle remények a gyógyulásra, de mire a kiállítás létrejött, ezek a remények már nem látszottak túl rózsásnak. Akkoriban már Miklóst is jobban foglalkoztatta az egészsége, mint bármi egyéb, persze ettõl függetlenül az észjárása olyan maradt, amilyennek azt mindenki ismerte, az embert lehülyézte, ha kellett. Mi csak sameszok voltunk az Eszterrel, persze lehet, hogy neki valójában mindenki az volt. Az utódlás kérdése is sok írásban felmerült manapság, de szerintem ezt elfelejthetjük, egyedi és megismételhetetlen szellemi alak, és ha netán van hasonló szintû valaki, ma azt nem biztos, hogy a mûvészetben kell keresnünk.