Összeérés – Átjárás • Szemzõ Tibor és Balogh B.Márton tokiói beszélgetései

---

Elsõ beszélgetés – éjjel a parkban

– (SzT) Azt akarom kérdezni, hogy van-e átjárás a két kultúra, a japán meg az európai között? Olyan átjárás, mint ott a hídon, hogy ide-oda mész.

– (BBM) Persze, hogy van. Lehet, hogy még nem erre válaszolok, de nekem világéletemben az volt a problémám, hogyha akár csak Nyugat-Európába mentem, és ott eltöltöttem egy csodálatos hónapot, utána otthon nem tudtam mást tenni, mint hogy elfelejtsem ezt. Nekem nem volt átjárás.

– Szerintem sincs. Ugyanis azért kérdeztem.

– Mert szerintem van.

– Szerintem nincs. Amikor én elõször jártam itt, akkor egészen más prekoncepcióval jöttem ide, mint amit aztán tapasztaltam. És én úgy éreztem, hogy nincs átjárás. Én nem is tudtam átjönni.

– Nekem érdekem fûzõdik ahhoz, bevallom, hogy azt mondjam: igenis van átjárás. Tehát ez nekem húsomba vág.

– Hát, igen! Igen, de egyébként azon a bizonyos reggelen pont ide jöttem ki a parkba – és itt muzsikáltak az öregek, gitározott a srác –, amikor aztán mondtam neked, hogy azért ezt lehet szeretni. Nekem ez volt az elsõ mozzanat – pedig itt voltam a múltkor hat hétig –, amikor éreztem azt, hogy valami megvan.

– Ez a „lehet szeretni” érzés, ez már egy ittenlét, nem? Ez egy átjövetel. Hogy az érzéseidet már itt tudod használni.

– Nem. Nem hiszem. Csak annyi, hogy egy valamit ismersz... egy picikét legalább valami familiáris, érted?

– Folytatnám a létérdekemrõl: tehát azt láttam, hogy más srácok beépítik az életükbe Nyugat-Európát, ha jártak ott. Vagy Amerikát. Nekem egyik se ment. Na most, Japán még sokkal súlyosabb ügy, nagyon nehéz. Láttam azt, hogy nekem két agyam lesz: az egyik a Japán-béli, a másik a Magyarország-béli, és én átkapcsolok, hogyha otthon vagyok, tudod?

– Mit csinálsz, amikor levelezel innét?

– Ha otthon elolvasom azokat a leveleket, amiket innen küldtem, akkor néha kaparom az arcomat, hogy úristen, milyen irreális vagyok.

– A nekem írt leveleidben semmi ilyesmi nem érzõdött.

– Nekem ez a célkitûzésem, ambícióm, hogy én egy agyvelõbe össze akarom hozni a kettõt, tudod? Én hiszek abban, hogy háromszáz év múlva baromi könnyû lesz az átjárás Magyarország és Japán között. És abban hiszek, hogy egy-két embernek az agyában ez ma is létrejöhet.

– Jó, de hogy lesz átjárás? Megszûnnek a karakterisztikumok? Az elõbb csak arról a szimpla érzésrõl beszéltem, ami elhatalmasodott rajtam, amikor elõször itt voltam: én úgy éreztem, hogy abszolút nincs, legalábbis személy szerint nekem nincs átjárás... Nem akarok ennek szimbolikus jelentõséget tulajdonítani, de vannak bizonyos fák, amiket nem lehet átültetni egy másik helyre. Azonkívül miben áll ez az egyirányba törekvés vagy ez az uniformizálódás? És jó-e, hogy ez így van? Nem arról beszélek, hogy vannak kozmikus gondolatok, melyeknek teljesen mindegy, hogy hol jönnek létre. Arról beszélnék inkább, vagy azt kérdezném, de magamtól is, hogy a mindennapi élet meg a megélhetõség szintjén van-e átjárás. És aztán majd beszélhetünk arról a háromszáz év múlva bekövetkezõ dologról, bár fene tudja, hogy háromszáz év múlva lesz-e még valami.

– Azt hiszem, hogy nekem is jobb, ha konkrétan..., ha nem az egész emberiségrõl beszélünk, és hogy háromszáz év múlva mi lesz. Hogy az egész világon ugyanolyan kulcsok legyenek, ugyanolyan kazettákat lehessen kapni,...

– De én nem is a tárgyi világról beszéltem. Inkább arról van szó, hogy minden ideológiától mentesen te magadban akarod ezt a két dolgot összehozni.

– Én magamban akarom összehozni.

– De szerintem nem azért akarod összehozni, mert te abban hiszel,

hogy ez háromszáz év múlva így lesz – hanem a te személyes életedben nincs más lehetõséged, mint hogy ezt megpróbálod összehozni.

– Dehogy nincs más.

– Vagy idegenként élsz itt, megfigyelõi státuszban.

– Vagy pedig hazamegyek. Azt is lehet.

– Ha van még haza. Van haza még?

– Az egy újabb kérdés lesz. Nincs úgy. Abba a folyóba már nem tudok még egyszer belelépni.

– Én, mondom, nem értettem itt az emberi gesztusokat. Olyanfajta gesztusok léteznek, amelyek nálunk nincsenek. És „nálunk” alatt a nyugati világot értem.

– Igen, a Japánnal való viszonylatban egy kalap alá vehetõ az egész Nyugat...

Szóval, nekem ez ugyanaz a probléma, mint hogy van-e átjárás két ember között; vagy hogy van-e átjárás két család között. Közted, meg a barátod családja között. Úgy érzem, hogy ez olyasmi, mint egy cseregyerek helyzete. Mint hogyha gyerekkorodban cseréltél volna a barátoddal, hogy három napig náluk laksz. Mást eszel, máskor alszol, mások az erkölcsi normák, gesztusok.

– Ez a cseregyerek-hasonlat persze nem egészen fedi a valóságot, mert a cseregyerek az egyrészt: csere, de másrészt: gyerek.. Csak annak sikerülhet, aki ezt a gyermeki attitûdöt fel bírja venni. Tehát kifejezetten nem kritikai, hanem nyitott. A legtöbb emberrel, az úgynevezett „kész emberekkel” szemben, akik az õ kész világnézetük alapjáról, platformjáról foglalnak állást.

– Az, aki „platformon áll”, nem tud bejönni, mert az a platform ott van lebetonozva az illetõ hazájában, Európában. Azt már megette a fene, ha valaki hoz platformot. Szerintem az átjárásnál épp ez a lényeg, ez a nagyon nehéz, hogy képes legyél feloldani azt a szilárd platformodat puhává, rugalmassá.

Most az jutott eszembe, hogy amikor bekapcsoltuk ezt a magnót, kezdtem érezni, hogy most valakinek beszélünk... Te vajon kinek beszélsz? Ki van elõtted, mégis...?

– Senki. Az van elõttem, hogy ha ez írásban megjelenik, ezekért a szavakért már felelõsséget kell vállalni. És ez fölveti azt a problémát, hogy az embernek vajon a szavaiért általában kell-e tudni felelõsséget vállalni, hogy úgy kell-e állandóan beszélnie, mint hogyha azokat a szavakat bármikor fölvennék. Egyébként szerintem egyáltalán nem. Kivéve, hogyha az ember mondjuk egy mester, akinek minden szava tanítás. De az biztos, hogy nekem, mint zenésznek, vagy zenei kalandornak...

– Meg is lehetne állni a zenei kalandornál...

– Lehet, hogy pont ezért nem vagyok zenész. Vagy zeneszerzõ... De tulajdonképpen azt hiszem, hogy minden, amit mint készítõ csinálok – még ha nem is zenei hangok formájában jelenik meg, akkor is – zenei tevékenység, és amikor én zenei tevékenységet folytatok – és mindjárt rátérek erre a zenei kalandorság dologra – , ott felelõsséget kell vállalnom azért, amit csinálok.

– Amikor mit csinálsz?

– Egy koncertet például. Itt bejön, amit említettem, hogy van zeneszerzõ, aki nem nyilatkozik. Gondolom, mert õ csak olyan gesztust tesz, amiért
a felelõsséget vállalni lehet. És amiért a felelõsséget õ vállalni tudja, azok a hangok. Abban õ felelõs. Abban õ kompetens, teljes mértékben.

– Te, hogy szavadon fogjalak – én azt gondolom, hogy minden böffenésért felelõs az ember.

– Úgy érted, hogy egy zenész a zenei böffenésekért?

– Nem.

– Vagy mindenért, amit az életben csinálsz?

– Igen. Amit az életben csinálsz.

– Akkor összeszarnád magad, akkor ki se mernéd nyitni a szád. Az annyira bénító... Ezt hadd ne higgyem. Én hadd legyek csak silly, én hadd csináljak hülyeségeket is, én hadd csináljak olyan dolgokat, amiknek a kimenetele nagyon is kétes. És amiért a zenei kalandorságot mondom:
a zenei tevékenységben is csinálok kétes kimenetelû dolgokat. Ami vagy sikerül, vagy nem.

– Persze, hogy kell csinálni kétes kimenetelû dolgokat, mert különben nem tudnál jót is csinálni.

– Nemcsak arról beszélek, hanem lehet csinálni olyan dolgokat is, amiknek nincsen abszolút semmi értelme, nem elõzi meg õket megfontolás, és mégsem õrültségek.

– Persze, de azért is felelõs vagy.

– Én nem tudom ezt a felelõsség-dolgot osztani. Persze, hogy felelõs vagy. Mindenért felelõs vagy... és semmiért nem vagy felelõs.

– Nem tudom elképzelni, hogy létezik valakinek a mûvészete, amiben természetesen teljes felelõsséget kell vállalnia, a legszentebb, legkomolyabb értelemben; és létezik külön a magánélete. Tehát, hogy ne folytonosság legyen köztük, hanem diszkréten elváljon a két dolog.

– Élet-azonos legyen, amit csinál? Nézd, mûvészetet csinálni az egy dolog, azt lehet vagy nem lehet. És bármit csinálsz, annak egy dolog ad hitelt: ha hitelesen élsz. De akkor mit mondjunk azokra a mûvészekre, akik a legszörnyûbb életet élték? Amit csináltak viszont, az egyáltalán nem nyomorúságos.

– Nekem ez teljesen rendben van. Nagyon leegyszerûsítve: hogy nem hazudnak a mûvükben. Egy trágyadombból nõ ki egy virág. Nem?

– Hát, ahhoz nagyon sok minden kell. Mellesleg azt hiszem, hogy a trágyadombot nagyon szeretik a virágok...

– Most egy frissen beleolvasott könyvben nagyon megütött egy gondolat: hogy amit úgy lefirkál az ember kéziratként, és soha nem akarja napvilágra hozni, azért is felelõs. Az is van és kihat. Valami ilyesmit mond. Lehet, hogy a karmáról beszél.

– Nem felelõs. A felelõsség nem jó szó. A felelõsségrõl olyan szavak jutnak eszembe, mint a felelõsség-biztosítás.

– Hát akkor az „illetékes”?

– Illetékes, az már igen. Illetékes. Az ember, az illetékes... A felelõsség föltételez egy szándékosságot. Föltételez egy számonkérhetõséget. Nem? Hülyeség?

– Te, én világéletemben nagyon utáltam ezt a karma fogalmat. De most valahogy tetszik, és jó ide. Az, hogy következménye van mindennek, amit csinálsz. Az valahol lecsapódik – izzadságban, bármiben. Nyomot hagy minden, amit csinálsz, amit meggondolatlanul csinálsz, amit meggondoltan csinálsz. Ugyanakkor én azt gondolom, hogy annak is van hatása, ha valaki valamit nem mond ki.

– Mit értesz ez alatt? Annak a ténynek, a hallgatásának van hatása, vagy lenne mit mondania?

– Nem, egyiket sem. Hogy gondol valamit, de nem mondja ki. Ugyanakkor annak, amit gondol, csak nem nyilatkozta ki, annak is van hatása.

Visszaugorva erre, hogy zenei kalandor... Miért mondod magad zenei kalandornak?

– Azért, mert – ezt félig-meddig mondom komolyan – a zeneszerzõ hangokkal foglalkozik; kizárólag hangokkal. Ez arról jutott eszembe, hogy téged viszont kelet-kutatóként aposztrofáltak. És erre jött az a gondolatom, hogy engem a zenében igazán a mû izgat, vagy a kaland? És az, hogy
a kockázat nekem fontos. És hát, ki az, aki kockázatot vállal? Nyilván a kalandor.

– Tehát téged nagyon érdekel a kockázat. Szereted.

– Nem mondanám így. Szerintem én nagyon gyáva vagyok alapvetõen.

– Az egy más ügy. Ez nagyon egybeér: a gyávaság meg a bátorság. De neked a kockázat táplálékod...

– A siker az, ha az embernek sikerül megvalósítania, amit elképzelt. Hogy miért mondom ezt? Azért, mert kockázatvállalás nélkül nincs siker, nincsen elõre, nem jön létre fejlõdés. Az én személyes fejlõdésem. Hogyha nem vállalok be egy olyan területet, ami ismeretlen. Viszont abban a pillanatban, hogyha már ismeretlen tényezõ van... És nem tudom, a zenében mennyire bevett magatartás a kockázat...

– Az egyik lényege, nem?

– Zeneszerzésben nemigen tapasztalom. Persze lehet, hogy a lényege.

– Mindenesetre azt gondolod, hogy te a zeneszerzõkhöz képest zenei kalandor vagy.

– Nem, ezt én így nem mondom. Ezt én nem tudom megítélni. Csak rögtön az jutott az eszembe, hogy engem ebben a dologban valahogy mintha a kaland érdekelne... Érdekes, amit korábban mondtál: hogyha valaki valamit gondol, attól kevésbé jön-e létre, mintha azt a dolgot kimondaná vagy leírná. Akkor hol itt a határ? Lehet, hogy amit érez, még mielõtt gondolattá lenne, egész más módon, közvetlenül jelenik meg. Ha a szavakban nincs igazán otthon, akkor az õ érzete nem feltétlenül gondolat formájában jelenik meg; a gondolat már a verbális megjelenést elõzi meg. Nem ebbe az irányba fordul, hanem közvetlenül vizuálisan jelenik meg, vagy mondjuk akusztikusan. Vagy komplex módon jelenik meg, idõben, ami nem feltétlenül zene. Vagy térben jelenik meg, és mégsem képzõmûvészet a dolog.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Azt, hogy nem szükségképpen gondolat formájában konkretizálódik valami. És ha ezt elfogadjuk, akkor hogy vagyunk ezzel az illetékesség-felelõsség kérdéssel? Akkor vajon abban, amit érzünk, és ami ebbõl az érzésbõl a gondolatot megelõzõ területen lecsapódik, abban is illetékesek vagyunk-e? Egyébként feltétlenül. Tényleg nagy a különbség az illetékesség és a felelõsség között. Õrületes a szakadék a két fogalom között. Az érzéseidért nem lehetsz felelõs. Az érzéseidrõl nem tehetsz. A gondolataidról sem tehetsz. A felelõsség szándékosságot feltételez.

– Akár a felelõsség szót teljesen ki is hagyhatjuk, beszéljünk illetékességrõl.
És én úgy tudnám lezárni ezt a kérdést, hogy abban áll az embernek az érettsége,
a felnõttsége – tehát egy nagyon pozitív tartalmat adnék ennek –, hogy kiterjeszti a felelõsségét vagy az illetékességét. És ez attól is függ, hogy milyen erõs vagy. Hogy mennyit bírsz vállalni.

Mindenre ki akarom ezt terjeszteni. Amennyit bírsz. Azért már mind illetékes vagy, vagy felelõs. Amennyit a válladra bírsz venni.

– Amennyit csak a világból felfogsz.

– Igen. És én odáig elmegyek ebben, hogy illetékes vagy azért, hogy megszülettél.

– De hát... visszamenõleg...

– Most, ma már, a mai eszeddel. Visszamenõleg, igen. Erre kiterjed.

– A születésed aktusára kiterjed az illetékességed?

– Igen. Ki. Másként ez nem megy.

Második beszélgetés – délelõtt a szobában

– Tehát, hol is voltunk? Hogy egy fejben összeér két nagyon különbözõ dolog. Egy emberben összeér. És mondod erre te, hogy akkor ez már van.

– Igen. Akkor már létezik a kapcsolatuk.

– Azt mondtad, hogy a japán és az európai kultúra néhány száz év múlva össze fog érni. Errõl egy másik fajta összeérés jutott az eszembe: ahogy egy fejben összeérnek különbözõ kultúrák, úgy nem lehetséges-e, hogy radikálisan különbözõ mûfajok érjenek össze egy fejben. És nem csak egy fejben, hanem minél több „egy fejben”. És akkor a két dolog, a két mûfaj ténylegesen összeér.

– Igen, igen, én ezt így használom. És úgy, hogy elõször ténylegesen csak egy fej van, talán, amikor elõször ezt megérzed, vagy úgy érzed, hogy a két dolog összehozható... de aztán lesz sok „egy fej”. Arról van szó, hogy dolgozol valamin, hogy a te fejedben „összeérjen”, sõt, neked magától értetõdõ, hogy a kettõ együtt van, nem?

– Ezt én megértettem, hogy a te fejedben hogy ér ez a két kultúra össze. De hogy ez egy világtendencia lenne-e, azt én nem tudom. Szóval lehet, hogy te egy különleges fej vagy, különleges tapasztalattal és tudással; a másik oldalon pedig én a különbözõ zenékhez való viszonyommal: az én fejemben ezek a dolgok összeérnek, de attól még nem biztos, hogy a dolgok ilyen irányba mennek.

– Egy. Kettõ: nem is biztos, hogy az lenne a jó. Most ne tegyünk bele érték-ítéletet.

– Ha te azt mondod, hogy ma ez a két dolog benned összeér, akkor ez hogyan történt meg?

– Azt tudom mondani, amit ott a parkban is mondtam: velem mindig az történt, hogy amikor megérkeztem az egyik világba, el kellett felejtenem a másikat.
Nem bírtak egybeolvadni. Vagyis még a sokknál is jellemzõbbnek érzem ezt, hogy külön volt a kettõ. Külön volt, tehát én itt Japánban egyszercsak elkezdtem nem emlékezni Magyarországra, de olyan szinten, hogy: nem emlékezni arra, hogy mi illik. Hogy kell viselkedni. Vagy hogy tényleg nem lehet, nem tudom micsodát kapni a közértben. És Magyarországon viszont... mert minden más: az idõnek a sebessége, a sûrûsége...

– Más.

– Ezt még idén nyáron is éreztem, hét év után is, amikor visszajöttem egyhónapos magyarországi útról, hogy egyszerûen, mint hogyha lett volna egy egész nap az ideérkezésem után, egy nagyon furcsa lelkiállapot, amibe belejátszik az idõeltolódás is: hogy át kéne zsilipeznem magam, érted? Hirtelen minden szag más, a levegõnek a sûrûsége, a dimenziók; ráadásul iszonyatos párás hõség volt: minden más. Át kell zsilipezni magam erre az országra, és akkor már az itteni agyamat használom. Akkor egyszercsak már tudom, hogy... Mert bejöttem ebbe a szobába, érted, és semminek nem volt értelme. Ismered ezt az érzést? Ez közeli egy skizofrénnek az élményéhez: belépsz a saját szobádba, és egyszercsak a legismerõsebb cuccok.., hogy mért vannak nekem ezek a könyveim? Néztem például erre a nagyszótárra, érted, idegenül, a kínai írásjeles szótárra, és egyszerre tudtam azt, hogy mi van benne, meg azt, hogy nekem ehhez semmi közöm. Másfél-két nap múlva visszajöttek, minden, a színek, a dolgoknak az értelme..., megtörtént, megérkeztem. Na most, ebbõl kitûnik, hogy nekem még mindig nem ért teljesen össze, tehát én nem tudok természetesen ugrálni a két világ között, de már eléggé elõrehaladtam ebben. Nagyon efelé haladok, érzem, akaratlanul is. Hogy ne kelljen elfelejtenem az egyiket, ha a másik helyen vagyok.

Te, én ennyire konkrétan látom ezt, hogy: ha van olyan ember, aki átjár, akkor már létezik átjárás. Otthonosan mozog Japánban, meg otthonosan mozog Magyarországon. Át lehet pakolni innen oda és onnan ide, és hogy ezt nem skizofrén módon éli át, hanem Magyarországon bármelyik pillanatban vissza tud emlékezni, hogy mi van Japánban, tehát, hogy ott hogy telik az idõ, ott milyenek a szagok... És Japánban bármelyik pillanatban érti Magyarországot, tudja, hogy hogy telik az idõ – akkor van átjárás.

– Én úgy tapasztaltam, hogy az emlékezetünk nagyon rossz. Pont a pici dolgokat, az érzékelés dolgait nem tudjuk felidézni. Legfeljebb csak álmunkban. De az emlékezetünkben – például a szagokat nem tudjuk elõvenni, a tapintásokat sem. Tehát nem tudom, hogy pontosan az érzékek világába mennyire tudunk behatolni az emlékezetünkkel. Azt hiszem, eléggé szegényesen.

Visszatérve a te személyes átjárásodra: kétségtelen, hogy nálad látom azt, hogy miközben japánul beszélsz, japán módra élsz, nagyon ápolod magadban a magyar kultúrát. Kõrösi Csomát akarom behozni. Neki nincsenek vallomásai magáról, az õ személyérõl nagyon keveset tudunk; ismerjük az élettörténetét valamennyire, és ismerjük a munkáját. Azt kell mondjuk, hogy Kõrösi csudabogárnak számított.

– De nem mondtál semmi konkrétat Kõrösi Csoma Sándorról. Mi neked õ? Mit jelent az õ pályája?

– Hogy õbenne összeért több dolog. Õ magyarként, teljesen fölfüggesztve a saját személyiségét, még szinte a fizikai testét is. Tudunk történeteket róla, és el tudjuk képzelni, hogy tibetiül is gondolkozott ...

– Értem. Hihetetlen mélyen beleásta magát ott abba a tibeti világba, ugyanakkor iszonyatosan fontos volt neki, hogy magyar, sõt azért csinálta. Aha!

– Így van. Hozzá képest persze piskóta mindenki, mert annyira kimagaslik az õ életútja, de mégis, a hasonlóság ott van, hogy számomra a te példád is egyedi.

– Amikor mi legelõször találkoztunk, te már akkor említetted Kõrösi Csomát.

– Nem! Nem akarok semmiképp sem összehasonlítást tenni. A személyes motívumot akarom nálad is tudni, megérteni.

– Most egy fennkölt dolgot fogok mondani, messzirõl jöttnek hathat, de én azt gondolom, hogy az embert igazán komolyan az érdekli, hogy mi is az élet. Hogy kik vagyunk. Ki vagyok? Honnan jöttem? Hová megyek? Kõrösit szeretném röviden elintézni: õt a nyelven keresztül a magyarok eredete izgathatta. Õ ki? Õ magyar. Honnan jön a nyelve? Õ ebbõl akart nagyon sokat megtudni, és ezért ásta bele magát azokba a nyelvekbe, hogy oda eljusson. Az eredethez. Azt hiszem, hogy neki megvoltak sorban a nyelvek, sorban megtanulta õket, amiken keresztül megtalálná a kapcsolatot. És mellesleg megcsinálta a tibeti-angol szótárat; meg egy-két más dolgot.

– Érdekes volt, amit mondtál errõl így általánosítva, a „Honnét jöttünk, kik vagyunk, hová megyünk?” kérdésérõl. Engem ez egyáltalán nem foglalkoztat. Hanem sokkal egyszerûbben, az ember csak saját magával foglalkozik – már, ha készítõ vagy, úgy értem.

– Tetszik, hogy saját magad iránt honnan érdeklõdsz elsõsorban. Ezzel én is így vagyok, csak nem merem kimondani. Ezt elég pofátlan dolog kimondani. És gondold el azt, hogyha az ember átdobja magát egy teljesen más környezetbe, akkor ott megint nagyon kiderül, hogy õ ki. Mert hogyha benn vagyok a megszokott dolgaim között, akkor nem tudom, hogy meddig vagyok én, az általam nem felismert rámrakódások...

– Most itt egy nagyon érdekes témát érintettünk: a saját magaddal való foglalkozást; ami nem jelenti azt, hogy nincs a vizsgálódásunknak minden esetben egy konkrét tárgya. De az önkifejezésnek az igényérõl az ember nem mond le. És ha már itt vagyunk Japánnál – és ez szembeötlõ volt azonnal –, itt az egész kiképzés az individuum teljes kikapcsolására irányul. Hogy van akkor ez a kérdés egy japán embernél vagy egy japán mûvésznél?

– Amit kérdezel, az az a fajta kérdés, amitõl én a legjobban szeretnék menekülni, mert itt általánosítani kellene. Hogy a japán mûvészet ilyen és ilyen. Mindenesetre úgy fogalmaztam meg magamnak régebben, hogy minden valamirevaló japán mûvész iszonyatosan deviáns. Európában ha nem is vagy rendes ember, ha mûvész vagy, azért elfogadnak, benne vagy a társadalomban. Itt nagyon deviáns, nagyon nagy súlyt kell magára vállalnia annak, aki a mi értelmünkben mûvész, tehát aki önmagát képviseli, és egyéniség. Hihetetlen nyomás nehezedik rájuk abba az irányba, hogy egyformák legyenek, hogy egyformának mutassák magukat, ami pont ellene szól annak, amit mi mûvésznek tartunk.

– Ugyanakkor a hagyományos japán mûvész fogalma egész mást takar.
A hagyományos japán mûvész elsõsorban szakember, ha jól tudom.

– Igen; és tökéletes mesterségbeli tudást céloznak be. A rajzolók gyönyörûen tudják utánozni a mintát...

– Akkor itt még él a névtelenség hagyománya?

– Ma már nem él. Legalábbis a Meidzsi kor óta megvan már az, hogy használják a nevüket.

– Van nevük, de a japán mûvész fogalma közel áll a hagyományos európai mûvész fogalmához.

– Itt van például a Szessú nevû tusfestõ, talán a legnagyobb japán tusfestõ mûvész. XV. századi, és õ már használja a nevét. Igaz, õ kivétel, különleges valaki. Járt és tanult Kínában, van egyénisége, vállalja a nevét, ugyanakkor... annyira még nem egyéniség, hogy eldobhatná a másolást mint olyat.

– Tetszik nekem ez a másolás-dolog nagyon. A zenében is volt olyan gyakorlat, hogy valaki egy tételt teljes egészében átvett egy másik szerzõtõl, és a saját mûvébe illesztette.

– Azt vettem észre magamon, hogy azok a japán mûvészek, akik egyáltalán megérintenek, akiknél azt tudom érezni, hogy: „aha érdekel”,azokról azt láttam, hogy deviánsak. Lehet, hogy jó, lehet, hogy rossz, nem tudom, de legalább nem csak egy hideg, konvencionális tökély.

– Európában él bennünk a kép Beethovenrõl, a csapzott hajú, félig süket Beethovenrõl, ahogy alkot, és széttépi a lapokat, – egy romantikus mûvész-kép, ami tényleg az ellentéte a japán ember-képnek és embertípusnak.

– A japán átlagembernek, igen. Itt járt tavaly egy magyar mûvészettörténész, akivel egy este beszélgettem, s emlékszem, hogy jöttünk hazafelé egy kocsmából éjfél után, és mielõtt õ metróra szállt volna, még ez kiszaladt a számon, hogy „Japánban nincs is mûvészet”. És úgy gondoltuk, hogy európai értelemben. Azóta is bánt engem, hogy idáig voltam képes menni. Ilyet kimondani. Mert hát ez nagyon nem igaz, bár akkor mégis volt valami jelentése ennek, abban a kontextusban... De engem még nyugtalanít az átjárás-egybeérés kérdése, azt nem merítettük még ki.

– Egy adott melón belül kultúráknak az egybeérése. Egy adott melón belül különbözõ mûfajoknak az összeérése.

– Igen. Addig elszigeteltnek, vagy külön világként kezelt dolgoknak egybekerülése.

– A másik meg a mûfajok közötti átjárás. Két darabomat akarom megemlíteni, nagyon érzékletes példaként. Két nagyon különbözõ darab. Az egyik: kijön egy muki a színpadra, leül a közönséggel szemben, és elkezdi a közönséget filmezni. És valójában egy koncerten vagyunk. Mert, mint utóbb kiderül, ez a kamera, ez egy hangszer, amelyben hangszedõk vannak és a muki a kamera – filmkameráról van szó – hangjaiból, zörejeibõl, zúgásaiból, fölhúzásából, zajaiból komponál zenét. Az egyik darab ez, a másik darab a „Doppelkonzert”, ahol hagyományos koncert-szituációban emberek helyén rádiók ülnek. És õk játszanak el kvázi egymással egy zenei darabot.

– Erre én azt mondom, hogy ebben a két esetben – akár filmezed a közönséget, akár zenélsz –, a te viselkedésednek a tiszteletreméltósága azonos. Hogyha viszont koncertet adsz egy koncertteremben, illetve, ha performance-et adsz egy kis galériában, akkor itt rangbéli a különbség a két esemény között. Hogyha egy cigányzenekart egy étterembõl bezúdítasz a Zeneakadémiára, az is hasonló feszültséget kelt. Azt akarom kihozni, hogy az egy külön érdekesség, amikor rangban, társadalmi megbecsültségben nagyon különbözõ dolgokat hozol össze.

– Tudom, hogy milyen az úgynevezett komolyzenei atmoszféra, még ha modern komolyzenei is. A viselkedésmód, ahogy a zenészek hangolnak, hogy mi a detaché, az agogika és a decrescendo, és így tovább, hogy õk ezekkel a dolgokkal foglalkoznak.

– Nekik volt gyerekszobájuk, nem?

– Igen. De a másik oldalról tudom azt is, hogy milyen az, amikor vér folyik a színpadon, vagy csirkéket beleznek. A kettõ között mégis, mintha lenne – számomra van – átjárás. Nekem alapélményem volt a performance is, érted? Tehát nem véletlen a Pacsirta rádiók és nyilván semmi nem véletlen, ami nem zenei eszköz. Viszont én úgy gondolom, hogy minden zenén kívüli – akár vizuális, akár narratív vagy más egyéb – elem zenei módon van szervezve. Érted, hogy mit mondok?

– Értem, igen. Ez nagyon fontos.

– Tehát minden, ami történik, a mozdulatok is az elõadás során, az zeneileg legyen értelmes. A dolgaim között a legkülönbözõbb mûfajú munkák vannak. De attól, hogy bennem összeérnek, még lehet, hogy ezek nagyon különbözõ minõségû dolgok. Ezt én nem tudom megítélni.

– Egy dolgot még szeretném, ha végül egyben elmondanánk. Azt, hogy a szagok meg minden, mások.

– A lényege ennek az, hogy amikor elutazunk egy olyan helyre, ami nagyon különbözik a mi életterünktõl... és mit értünk élettéren? Élettéren azt értjük, amin nem is igen gondolkozunk. Színeket, formákat, szagokat, ízeket, tapintásokat; egyáltalán, az érzékszerveinkkel felfogható teljes világot. Amivel szemben az emlékezetünk, az mindig nagyon szegényes. Ezekre nem tudunk visszaemlékezni. Vagy csak nagyon részlegesen. Egy távoli emlékképünk van róla, hogy az ilyen volt, vagy olyan volt. Még ha le is jegyezzük esetleg. És egy író le is szokta írni az olajligetnek a szagát... Mégsem tudják azt a teljességet sohasem visszaadni. Olyan ez, mint amikor az ég alatt állsz a fényképezõgépeddel, és még a legjobb panoráma-géppel is csak egy kis szegmentuma fér bele annak a teljességnek, amit ott te megélsz. Vagyis ezt nem is így mondom, hanem egy adott pillanatban egy teljességet kapsz, de annak a teljességnek az összes, érzékszervekkel érzékelhetõ mozzanatai nem tudatosak.

– Ha visszaidézed, csak egy-két paramétert változtatsz, holott egyszerre kellene tudni száz dimenziót változtatni.

– Így van. Lehetetlen. És ami a legfurcsább élmény, hogy mindezek az onnét egzotikusnak tûnõ furcsaságok itt a valóságot képezik. És ez odáig megy, hogy milyen formájúak a fák, hogy a bokrokat púposra nyírják, hogy a házak másfélék, és így tovább, millió ehhez hasonló apróság. Mondhatnám azt, hogy egészen másmilyen a busznak a füstje. Nemcsak kinézetre, hanem szagra is. De nemcsak a füstje más, hanem a kipufogója is más. De nemcsak, hogy a kipufogója is más, hanem az a háttér, ami elõtt a kipufogója elmegy. Az emberek cipõje. Az emberek lábai. És így tovább. Mind egészen másfélék. És akkor erre vonatkozott a kérdésem az elején, hogy van-e átjárás? Ebbõl a nagyon különbözõ világból...

– Ez olyan érdekes nekem, hogy nem is egészen két hét után már azt mondtad, hogy nem tudsz annyira filmezni, mert már hétköznapi, már megszoktad.

– Igen. Most már sajnos én is egy kicsit eljapánosodtam...

– És akkor ezt az „átjárás” dolgot te ma pont ugyanolyan intenzitással tudod kérdezni, mint két hete?

– Nem. Persze, hogy nem. De azt kell mondjam, hogy ez a két dolog nem egyszerre él valahogy az ember fejében. Még azt sem mondanám, hogy ez olyan furcsa, skizofrén élmény, mint amirõl te beszéltél. Hanem vagylagos. Egyikbõl a másikba lehet átmenni. És aztán, ha egyszer el fogsz innét menni, akkor talán egy kozmikus hiány fog benned megmaradni. De emlékezni nem lehet rá; csak a tapintható dolgokra.

– Meg a tapintatra.

Szemzõ Tibor (zeneszerzõ) és Balogh B. Márton (pszichológus, író) 1994. novemberében beszélgettek Tokióban.