Tandori Dezsõ • 30 éve halt meg Duchamp, még

---

Ha elfogadjuk, hogy... (1)

...Duchamp a mûvészetszemléletnek is a mûvésze, mondjuk, mûvészetszemléleti mûvész, méghozzá nem úgy, ahogy „másodlagos festõ”-séggel vádolták, s úgy sem, hogy nyakra-fõre próbálgatná a stílusok, intenzitások, jellegek lehetõségeit (ez utóbbiról: jelképes; misztikus; mitikus; vallásos, netán „vallásos”; konceptuális stb.), hanem úgy, hogy az egészet, a mûvészet egészét szemléletbe, mint két körzõszárba, szemsugárnyalábba fogja, azután (mindegy, hû-e végig a tételéhez) ezt minõsíti, az elképzelhetõ módozatok, felfogások etc. közül egyet kiválaszt és favorizál (netán túlhajt), így Duchamp, ismételhetem, mûvészetszemléleti mûvész, nemforma-mûvész, nem tárgyi, nem gondolati elsõbbségû alkotó, nem is mindenben alkotó, hanem fõleg „meglévõ”, valaki-valami, és így mûvésze a saját élete megalkotásának; ám ahogy senki mûvészetalkotó, senki maga-alkotó sem mindig „sütõ Nap”, s mit csinál a Nap, amikor nem süt, ily jegyben Rrose Sélavy is következetlen, igen, kis szobája New Yorkban, kopár lakása, melyet oda beengedett barátai némi riadalommal szemléltek (mondom, ha bejutottak), legendák forrása (sakktáblával, pipával, falba vert szögekkel – 2 db –, az egyikre akasztott spárgával), ám e legendák késõbb cáfolódnak, nem úgy méghozzá, hogy alapjuk ne lett volna igaz (tehát a mûalkotássá tett élet hiteles része, a mû szerves-rideg eleme), hanem Duchamp rácáfol késõbb az ügyre (érdekes, nevét is ezért merem egyetlen mondatban sokszor leírni), más fejezetek jönnek, az élet-mûalkotás a további helyeken további módozatokkal alakul, ám ez végsõ soron élet-módozat; amennyiben pedig nem, erre újabb elfogadandó jön.

Ha elfogadjuk, hogy... (2)

...Duchamp, Calvin Tomkins könyvének egyik fejezetében szereplõ idézet-kijelentése szerint, a ready made (kész tárgy, eleve kész mûtárgy, azaz mûvé emelt tárgy) meghatározására semmi jó formulát nem talált, ám, további mottó-idézetek, azt kérdezte, lehet-e alkotni bármit, ami ne lenne „mûalkotás”, azaz alkotható-e mû, munka tehát, amely ne volna mûvészeti mû; valamint hogy az egész festészeti „trend” (irányulás, vonulat, szokás, csapás) olyasmi volt, amelyet õ nem óhajtott folytatni, melynek mentén haladni semmi értelmét nem találta; azután, hogy semmi esélye annak, hogy egy szó bármit is kifejezhetne, mert ha valamiféle gondolatunkat elkezdjük szavakba önteni, elfalsoljuk az egészet, vége; ugyanakkor, hogy redukálni, redukálni, redukálni, ez lett volna minden szándéka, ám közben „bensõ gondolatokkal” foglalkozott (nekem ez a legdöbbenetesebb!), ha mindezt elfogadjuk, érdekes toldalékok következnek: anélkül, hogy itt máris részletezném a dolgot, vagy nevekkel dobálóznék Tomkins könyvébõl, a lényeget: Duchamp mindezek ellenére is vigyázott, ne „készítsen” túl sok ready made-et, ebbõl sem akart „trend”-et, piacot, irányzatot, és annak ellenére, hogy élete utolsó társával, Pierre Matisse anyjával, ha jól olvasom (Teenyvel) remekül mulat Rauschenberg és Jasper Johns társaságában, a pop artot – elismervén, kedvelvén, nagyra tartván Andy Warholt – kicsit ferde szemmel nézi, mert éppenséggel ama tárgyak értékelésére szalad ki, szépségét látja (e tárgyaknak), melyeket õ nagyon is „éllel” helyezett (szépséges) mûalkotások helyébe; igaz, iróniák iróniája, hogy az eltört (elveszett) vécécsészét ( Forrás ) nagy mûgonddal, szobornak alkotja meg pótlásul aztán egy milánói szobrász.

Ha elfogadjuk (mindezt)...

...vagy, ha jól nézem, be sem fejeztem a mondatot, Duchamp szellemének (egyik szellemének) kitérítése nélkül folytattuk dolgunkat (ám e formában be is fejeztük). Duchamp a festést, nemcsak a megvetett „azt festik amit látnak, borzasztó” jegyût (hevenyészett mottófordítás), hanem eleve a „retinásat” abbahagyja, ellenben késõbb mégis csinál e téren ezt-azt, például az utolsó, sokáig rejtõzõ mûvet alkotja meg így, az Etant donnét (akt, gázláng, vízesés/másutt, vázlatban: „Marie Martins-é” mindez, s dühös, mikor a hölgy, a brazil követfeleség lánya, Nora elõkanyarítja a Majdnem Teljes Duchamp Életmû kiállítására (ez se rossz) az anyjának adományozott vázlatot, egy buja aktot (szintén, bár leheletnyi gázlánggal, s vízeséssel), dühös, de nem tesz ellene, le is tagadhatná, hiszen számosan hiszik, rossz tréfát ûz vele, velük valaki; a Tu m' is túléli születésével a nagy elhatározást (hogy festés pedig nincs), és egyáltalán nem másodlagosak a képek, például a Király és Királynõ Gyors Aktokkal a század párszáz mestermûvének egyike, abbahagyja tehát a festést, ready made-eket készít, igen, készít, mert az Apolinére Enameld enyhe átfestés, itt Tomkins könyve bõséggel földolgozható lenne, mûelméletileg is, hányféle ready made van, mi lett e munkák – tárgyak, mûtárgyak – sorsa, miért érvényesebb a Richard Hamilton által elkészített Nagy Üveg , mint a másik svéd próbálkozás, olyannyira, hogy a Hamilton-félét Duchamp is ellátta kézjegyével filozófiailag, létezéstanilag stb. hogyan ítélhetõ meg a duplikátum... mi ehhez képest a szériapéldány (Duchamp nem engedte ezt sokáig! aztán mégis engedte; boxokat is csinált, hagyott csinálni mûveibõl; sokáig nem törõdött vele, hogy szép pénzt kínálnak neki ezekért, késõbb örült, hogy vonat I. osztályon utazhat a pénzbõl, „jó, ha repülõn nem is”), és így tovább.

Ne játsszuk ezt az elfogadom, nem fogadom rendszert, nézzük a Duchamp-mû-élet készebb elemeit.

A mûvész magánya, a katarzis hiánya

Picassónál (Matisse-nál stb.) nagyobb hatású mûvésznek tekintik sokan (mérvadó jellegre igényt tartván ezzel/mérvadónak tartván) Duchamp-t, s hagyjuk most, hogy halálakor a Figaro a sakkrovatban emlékezett meg róla búcsúzóul, s mások efféle búcsúmondatokba szemrehányást szõttek, amiért a sakk hûtlenné tette a mûvészethez (nem tette! egy levelezési tornát végigjátszani: az idõ megalkotása; a sakk révén ugyanolyan katarzismentes gondolatai támadhattak, hogy csak egyet említsünk, mint a sakk alapvetõen karteziánus jellegére utalók, azzal a bõvítéssel, hogy a sakk mégis meghaladná, így Duchamp a karteziánus alapokat és végeket stb.), hatása azonban, nem vitás, ugyanolyan messze van, ha nem messzebb, a katartikus hatástól, ennek még fuvalmától is, amennyire a kartezianizmus alapjai. Sõt. Megrendülésért nem Duchamp-hoz járunk, például Philadelphiába (ahol az Arensberg-gyûjtemény õrzi jócskán). Ha a Calvin Tomkins-könyv mutatóját végignézem, s majd erre sor is kerül, megtalálok mégis szinte minden kulcsszót, képzet-kiindulópontot, asszociációs alapot. A sakk készletét. Többféle sakkét, ha szabad így fogalmaznom. Jellemzõ módon: neveket. Barnett Newmanról, Mark Rothkóról is írok egyidejûleg, s minden bajomat megoldotta a Duchamp-életrajz; el lehet indulni tõle, a Mestertõl s vonatkozásaitól, mint a közmondásos kályhától. Ám amit –bocsánat! – elõre ismétlek: Rothko miszticizmusa például, ahogyan az absztrakt expresszionizmus e nagy alakja azt óhajtotta volna, hogy a nézõ élje át ugyanolyan – hasonlóképp etc. – vallásosan, misztikusan a képet, ahogy õ, a festõ érzett a mû megalkotásakor, távol van Duchamp-tól, mint a szamártól a meg nem lelt királyság. (Elintézte, mondhatnám ízetlenül, a Királlyal és Királynéval õ ezt.) Ellenben a mûvész helyzetét (a Tomkins-könyv München 1912 címû fejezetének élén) így jellemzi Duchamp, idézet-mottó: „1912-ben elhatározás volt (részemrõl), hogy egyedül legyek és ne tudjam, hol járok.” (Talán ez is lehet a ready made, a tárgymagány, magány mint tárgy stb. meghatározása.) Tovább: „A mûvész legyen magányos... Még önmagában is, akár egy hajóroncsban. Önmagunk, mint hajóroncs. Ám ez nem Pilinszky elsõ korszakának magánya, roncs-mivolta. Duchamp általában elbûvölõ figurának mutatkozott – vagy az is volt –, beszélgetõpartnereiben azt az érzetet keltette, még az újságírókban is, hogy õk akkor, kétfelõl, egyenrangúak, kiáltvány-szerû összefoglalójában, ahol T.S. Eliot esszéinek ismeretérõl tesz tanúságot – de Kafkáéról a magány dolgában nem! lásd katarzis és hiánya –, a nézõt, a publikumot is ilyen kerek asztal, biciklikerékasztal részesének tekinti, a nézõ alkotja meg egy bizonyos részben a mûvet, innen adódik késõbbi századok korrekciója, így juthat rangjához egy korábban elhanyagolt mûvész. Elhanyagoltságra Duchamp nem panaszkodhat, vicc, hogy már-már az mondható róla, két századdal elõttünk született figura (élt 1887-tõl 1968-ig), és ami a magányát illeti, számomra szinte elképesztõ, mekkora társas életet élt, nagyobbat, mint amekkora tárgyas-életet (ld. ready made), s nem mondható, hogy kapcsolatai tárgyiak lettek volna csak, s az is jól látszik, mennyire nem hagyták õt elveszni a rajongói; ismét: „sõt”.

Legyen valamilyen ilyen él(e)ted

Még a viszonylag hideg rilkei archaikus Apolló-torzó mérvével sem kíván tõlünk („tõlünk”?!) Duchamp (mûve) olyasmit, hogy „változtasd meg él(e)ted”. Ellenben Duchamp-ról szólni ma már puszta ismeret-alapokon nem lehet. Könyvtárnyi lesz az irodalma, bárki bárminek utánalapozhat, Calvin Tomkins könyve (Random House) is jól beszerezhetõ (paperback 15 angol font). Ne az, hogy változtasd meg, hanem hogy legyen valamilyen életed, ami miatt egyáltalán érdemes Duchamp-ról beszélned. Az legyen, hogy te is próbálkozol valamivel, s nem olyan idõfogalmakkal babrálsz, például, hogy a vers a reális idõbõl, egy elemibb érvényû idõfogalmat teremt, hasít ki stb., ezzel semmit-senkit megsérteni nem akarok, egyszerûen csak hogy én a mai itteni, ide hozzánk átvett mûvészeti elméletírás 90 %-ával nem tudok mit kezdeni, de ma már egészen az egzisztencialista szentségig menõen, azzal is keveset, bármi kitûnõ dolog a szent fogalma. Nem katartikus mû Duchamp (a Duchamp-é). Az ifjúság megrontójának is nevezte õt pl. az ArtNews absztrakt expresszionista-szószólója, Haas (vagy környezete), mert „minden megy”, mert nem ad eszményeket a nemzedékeknek (éppen ezért ült térdeihez, illetve sakkasztalához Cage, aki a merõ áhitat és imádat okán sokáig nem mert a Mester színe elé merészkedni, s végül, olvasom, ezzel az ürüggyel – sakkozni tanulna! – oldotta meg a kérdést. Cage nem véletlenül vonzódott Duchamp-hoz. (Mellesleg, mint beszámol róla, Duchamp sem igazi sakktanácsokat nem nagyon adott nekik, néha odaballagott, nézte, ahogy J.C. játszik Teeney-vel, érzõdött, jól látja, rosszul sakkoznak, de az egyetlen mûvészeti jellegû mondás ez lett volna: „Miért nem követelik meg a nézõktõl a festõk, hogy képeiket csakis egy bizonyos távolságból nézzék?” Óh, igen, jut eszembe, így Cage, ennyit azért mégis mondott Duchamp ily tárgyban.)

Legyen valamilyen az életed, legjobb, ha – „õrült módon”, ha reménytelenül is – mûalkotás lenne. Duchamp után már, persze, csak Duchamp-utánzás lenne az élet-mint-mû. Vannak azonban más utak és módok is. A popos Warholnál is elismerte a Mester, hogy nagyszerû dolog ez: a Campbellek sokasága mutatja, mennyi ilyen Campbell lehet együtt! Szédületes megállapítás, szerintem, öt esõs vasárnap délután bánatán átsegíthet. De, mondom, ahogy Tomkins könyvét jegyzetelgettem, megindult az agyam (meg még ezem-azom), s mert amúgy is aktuális lehetett, nemcsak az öröknapot technóztam át biciklikerékké – a Vuelta, a Giro és a Tour kerékpárosainak napra nap tévés követése szintén ihletett! –, de ilyesmik is fogalmazódtak; s nem illusztrációk, bár a jobb láthatóság kedvéért keretbe zárom mindkettõt:

I. A tér és az idõ problémájának feloldása a találkozás-megbeszélés és a találkozás (nem találkozás) tárgykörében

S    E      N      K      I
S    E      H      O      L
S E   M   M   I   K   O    R
S E   M   M   I   V   E    L

     ha velem

És a másik „ready-td”:

II. a világ virága virul, parlagfû,
vízszintes

    valami

    valahol

MAJD CSAK LESZ

    valamikor

    valamivel

        DE NÉLKÜLEM

Calvin Tomkins Duchamp-életrajza...

... nem ready made, nem is ready made-történet. Duchamp a maga mindent-lehet gyakorlatával, meg az életem-a-mû elvével nem találta fel (bár alkimistáskodott e dolgokkal, írja Tomkins is) a bölcsek kövét, az egyetlen üdvözítõ megoldást. Kétségtelen, ezt magam mondom most, szintén „iróniák iróniája”, hogy mûvészete (ha nem járatták volna le e szót keletiek-nyugatiak egyképp), antimûvészete épp azzal, abban, arra hatott, amivel, amiben, amerre elindulni „a század második fele” a leginkább készen állt. Klee korszaka elmúlt, Max Ernst határeset, egy olyan festõrõl, mint de Staël, akit nagyon szeretek, magán-szentem, valóban egzisztencialista szentnek divat-nevezhetõ, ellenben aki mégsem a festészet csúcsa (bármekkora koloritú, evidenciájú drámája), már azt mondták, vele ér véget a piktúra. Nem különös, hogy Duchamp zárómûve, melyrõl életében alig páran tudtak, ismét tárgyi, festészetes stb.?

Kontra-munka. Mit kontráz? Ne is ezt nézzük. Ahogy Man Ray fotóin Duchamp, a maga teljes küllemével, szinte mûtárgy, de festményen is csakígy: az Etant donné az 1907-es (Duchamp mûve étlapra) (étlapnak?) Reveillon Menu -nek, legalább is a vázlatával: folyománya. Megdermedt folyomány, mint egy hiper-kora-szürrealista fénykép, a nem teljes testi terjedelmében látszó, szétvetett lábú akttal (post-coitalis állapotban lehet, írja Calvin), kezében a gázlánggal, a háttérben a vízeséssel – folytatás, igen, szerves pont a mondat végén.

Ám nem itt tartottunk. Az olvasó számára feltétlenül érdekesebb lenne, ha még többet, ha többet, ha minél többet szemléznénk ki Tomkins könyvébõl; ellenben azt mondtuk, Duchamp-vállalkozásnak értelme csak akkor van, ha életpárhuzamot húzhatunk. Magam ezt ugyanúgy nem tehetem „párhuzamhúzásként”, ahogy Cage sem sakkozhatott Duchamp-mal, meg ahogy ugyanazon a napon aligha mehetnék be a Mesterhez J.C.-dzsel sakkozni se. És mégis. Ha az a korai, 1968/70-es „Duchamp öröknap” (lásd illusztráció) képversekkel, „rajzokkal” folytatódott, szögezésekkel és gyûrésekkel, indigózással (ez utóbbi, alkalmasint, mások nyomdokain, bár tõlük fõleg függetlenül; ld. „az idõk”), elsõsorban egy élet-mû kialakítása volt a következmény, méghozzá 1966-tól (mint elvonultság), 1977-tõl, mint még fokozottabb elvonultság (madarak; ezt most nem részletezem, csak annyit jegyzek meg: evidenciatörténetek! katasztrófák! az 1990-es évek derekának írásos dolgai nálam; s a madarakkal olyas evidencia-ready-made-ek, mint a szememet elsõ nap rögtön csaknem kiverõ poszáta, aki hat-hét év múlva megvakul, s ahogy alszom egy délután, a kezemben van, késõ este is, nem ment vissza kalitkájába, ott fejezõdött be a megvakulása stb.), és mostanra, lassan egy éve, az I. és a II. kezdetû illusztrációban foglaltak. Szó szerint hogyan kell érteni ezt a mû-mint-életet vagy életet-mint-mûvet, aligha kell részleteznem; szó szerint úgy, hogy sík, osztatlan mezõnek kellene láthatnom az elõttem álló, na, mi az, „álló” idõt, álló idõnek, máris megállt idõnek az elkövetkezõt, amit nem tagol találkozás, fõleg nem mint fenyegetõ ilyesmi, mint megbeszélendõ, netán megbeszélt efféle... érdekes, Beckett Murphy je a sakk jegyében, Beckett prózája az anyagszerûségével, Salinger életmagatartása – nem ismerem paramétereit, egy-két dolog fenntartásokra hangol – stb., mind további elõpéldák; vajon kibírható lenne-e egy ilyen élet-miként? mindenesetre törmelékei evidensebbek nekem, az érdemben teljes magány, mint a szintén töredékessé smarnizódó bármiféle együttlét-sor. Lásd a gyalog lépésének jelölhetetlensége (már legalább a magyar nyelvû jelölési szisztéma szerint osztatlan mezõn; ha nincs a1, f4, mit tudom én, e6, a gyalog lépése jelölhetetlen), abszurdum az egész. Így képzelem én a gyakorlati életemet, kihúzott telefonnal, amennyire lehet, reményével, hogy „minden levélre válaszoltam”, kudarcával, hogy „3 és fél év alatt 10, tematikailag rám bízott” – evidenciával fontos, belsõ alakulás révén rám bízott, na ja, nem istenien vagy társadalmian értem – „mûvet megcsináltam”, és rettentõ, evidenciás boldogság, elemi közérzet fog el, mely aztán, mintha valami láthatatlan réteg lebbenne, lásd Duchamp 1944/45-ös „infra-thin” képzete, a papír vastagságáé, a két kordnadrág-szár közti súrlódás zajáé, mintha valami láthatatlan réteg elválasztana ettõl az elemi-jótól, és csak bajok, közel tragédiák következnének.

De nem katartikusan!

Ismétlem (ez szövegfolytatás): nem katarzissal. Az I. és a II., remélem, így válnak ismeretessé, ready made. Kis változtatással képzelhetõ kész-gondolattárgy, sõt, nem is gondolat tárgya. „Így lenne”, ez mondható róluk. Ha különféle helyeken megjelennek, talán akad olvasó, aki kétszer is találkozik velük, s akkor már tárgyak. Ám nem merítik ki „tárgyukat”, mert nincs tárgyuk. Nem tárgy az, ha nem beszélsz meg találkozást, ha nem találkozol (egy elõre meghatározott helyen, személlyel, céllal stb.). Lásd Cage: az esély, a véletlen stb. Szórakoztatóbb lenne, ha azt mesélném nagyobb bõséggel, hogyan is volt, mikor Rauschenberg a philadelphiai Duchamp-gyûjteményben meg akarta emelni a „tüsszentõs” madárkalitkát, benne a sok márványkockával, és az õr rászólt: „Nem tudja, hogy ezt a vackot nem szabad megérinteni?” És a többi. De amiért (amitõl!?) az I. és a II. itt most nálam létrejöhetett, mint ready-td, vagy reatdy made, sic, oka egy Tomkins-fejezetcím : Csend, Lassúság, Egyedüllét . Duchamp, igaz, mint „elitista” pozíciót elfoglaló mûvész idéztetik a szerzõ által, aki a II. világháború alatt a svájci író-filozófus, az akkor az Amerika Hangjának dolgozó Denis de Rougemont vendége (egy nagy nyárilakban az Adirondacks-béli Lake George partján), s itt foglalja el azt az álláspontot, hogy az amerikai haszonelvûséggel, tömegkultúráltsággal-kultúrálatlansággal stb. „szemben” lassúnak, csöndesnek, magányosnak kell lenni. Thoreau? Akinek Cage-hez igencsak lett köze.

Nem mindegy, hogyan nevezzük? Nem mindegy, ha, mit nevezünk hogy?

Hangsúly azon, hogy „ha”. Ha katartikusan, elemien, katasztrofikusan, józanul stb. átéltük (a megnevezendõt, az elérendõt). Semmi kétség: szinte minden elérhetetlen; minden „elérés” kisszerû, nem igazi, majdnem mindegyik az. Valahogyan mindegyik. Lásd Duchamp is „változtatott élete módján”. Némely leszögezett nézetét nem tekinthetjük tarthatónak. Ahogy például (a festészetrõl, melyet korai idõktõl fogva nem kedvelt „kimondottan”) kijelenti: „A festmény szükségszerûen legalább két szín ütköztetése.” Tudjuk, nem szükségszerûen. Ellenben: hogy a festmény, ha már festmény, valamit elpusztít az eredetileg a festõ által – kívül-belül – látott képbõl, s õ, Duchamp ezért nem kívánja a maga-látta képeknek ezt a sarazást, maszatolást. Iszap az már. Így érzem, épp mert a madarakról tudom, hazugság nélküli velük a kapcsolat, mindig megmarad egy töredék rés, milliméternyi-se szakadék, de szakadék, „köztük” és „köztünk”, s ezt evidensen tudjuk, nincs hazugság a kapcsolatban. Katasztrófa egy-egy ilyen madár elvesztése (itt én nem tartok Duchamp-mal, talán Cage-dzsel se; bár hát ki tudja, mit tartottak õk, mit gondoltak „legvégül”), de nem katartikus, mert elõre tudható, már ha nem mi halunk meg elõbb, szinte karteziánus-imaginárius a viszony, a viszony eredménye. Az embertalálkozásokban megvan a hazugságot iszapoló igyekezet, a vágy, a remény, a hit – mely csak gitt stb. Ha eltúlozzuk az emberkapcsolatokat. (Mint a túl sok ready made-et csökkenõ értékûnek tartotta volna Duchamp.) A világi kapcsolatok: életbéli pop art. Rosszabb. Mondom, maszatos, hazugos stb. A kudarcok még csak katartikusak se. Fárasztóak a sikerek is így. Ennek megfogalmazását tette lehetõvé számomra, fõleg az I.-gyel a Tomkins-fejezetcím, illetve maga Duchamp. Nem saját elõzményeim nélkül. Ellenben nekem 1960 után már Duchamp ugyanúgy kezdett „meglenni”, ahogy – bármi vékony szálon – Wittgenstein. Érdekes lenne egy Duchamp-Wittgenstein összehasonlító tanulmány, csakígy a Duchamp-Beckett.

A kubisták vélekedése

Dada... a kubisták... stb.: Duchamp ugyanúgy tartozott valakikhez, változóan, az élete során, mint jószerén bármelyõnk. Ezek a kapcsolatok meg is maradtak, meg is szakadtak. Vicces, ahogy a kubisták gyanakodva, némi ellenszenvvel fogadták a Lépcsõn lemenõ akt ot, mondván egyebek között, túl irodalmias a címe. Képzelem, Klee képcímeirõl mit gondoltak. Ám még mókásabb, ahogy Miró megoldotta a dolgot (nagy fölénnyel): rajzolt egy elnagyolt lépcsõt, mellette egy rudat, ezen lefelé futó (erre ráfonódó) pont-kígyóvonalat. Ha szabad, idevázolom; a dolog címe: Ennyit a vélekedésrõl, hát

Ábra
az ábra feliratai: Lépcsõn lemenõ atkák
    A kubisták szerint túl irodalmias cím!

A freudi miazma

Duchamp (testvéreivel együtt, ld. Duchamp-Villon stb.) szerencsés gyermeknek mondhatta magát: az apa készséggel hagyta, hogy fiókái mûvészi egek felé szálljanak ki a roueni házból. Ezért mondja –megtapsolom! – Calvin Tomkins, hogy Duchamp-nak a Király-Királynõ képpel semmiképp sem lehetett apa-anya-komplexus kifejezése a célja (a gyors aktok a gyermekek lennének, szülõ-emésztõ szándékaik). A freudi miazmát szerencsésen megúszta a Mester.

Zen-buddhizmushoz közeli kis görög filozófus

Kb. Kr.e. 365-275 tájáról, az Elis szigetén élt Pyrrho (Pürrosz? Calvin Tomkinst idézem a névvel.) Õt még Rouenban tanulmányozta Duchamp. Érdekes, hogy Max Stirnerrel „folytatta”, s még furább, mi volt e múlt (lassan még régebbi) századi német filozófus adott munkájának címe: Der Einzige und sein Eigentum . S hogy az én prae-Duchamp, totál-Wittgenstein elsõ kötetem címe nem Töredék Hamletnek lett volna, hanem „Egyetlen”. És Tomkins az „Einzige(r)”-t így fordítja: The Ego...” Ez, ismétlem, különös.

New York, megállapítások

A város: a fejezetcím; s ahogy Duchamp összefoglaló kis megállapításokat tett (írásosan) Amerikáról, mint a jövõ mûvészeti központjáról a kubizmusról, a háborúról: megannyi kuriózum. Idézzük: a Kubizmus címszót: „De hát a kubizmus szó mit sem jelent... Matisse irónikus megjegyzése volt a szülõje. Most aztán itt a sok kis kubista, majmokként követik a vezetõjüket, minden mozdulatát, anélkül, hogy valójában értenék. Kedvenc szavuk a fegyelem. Mindent jelent nekik és semmit se jelent... Nem hiszem, hogy a mûvészetnek bármi köze lenne a meghatározott elméletekhez, melyek tõle függetlenek. Túlságosan olyan ez akkor, mint a propaganda”. De Amerika is érdekes: „New York, mint egyetlen mûalkotás” (ld. a mûvész élete!)... És azt hiszem, a régi épületek, emlékek lerombolása helyes. Ami halott, ne lehessen annyival erõsebb, mint az élõ. Meg kell tanulnunk feledni a múltat, saját életünket élni saját idõnkben.” Ld.: „Ami történt, nem történt”, ha abszurd is e ready made.

Sakk

„Éjjel-nappal sakkozom, és semmi sem érdekel jobban, mint hogy a helyes lépést megtaláljam.” (A Buenos Aires c. fejezetbõl.) Érdekes, hogy az amerikai szürrealistákhoz és az absztrakt expresszionizmus legmûveltebb alakjához, Motherwellhez kapcsolódik. (Gondolok itt Arshile Gorkyra, Mattára.) Pollockhoz... vagy ahogyan örök vitája alakult Bretonnal, Tzarával (már ha vitázott egyáltalán Duchamp; legendás, hogy valódi véleményét általában megtartotta magának).

Még egyszer „ki él”

Rejtély, ha így vesszük, „egy fokon túl”; ha eljutunk idáig. Élek, de ezzel akkor kicsoda is él? A legjobb lépés megtalálása. Nekem a tér és idõ üresen hagyása... mely célból? Osztatlan mezõ. A nem jelölendõ, így nem is hazug „lépés” (az életben). Rendszernek nem a sakk, hanem az idehaza 1972 és 1976 óta játszott két „Koala Kártyabajnokság”. Címek, elnevezések esetlegessége.

Ottlik Géza ki nem állhatta Duchamp-t. Felelõtlen cselekvések sorának tekintette mûvét, már amennyit ismert belõle. Rossz sakkozó voltam, tûrhetõ élmezõnybeli gombfocizó, bár nem bajnok. Mégis, 1961-ben elsõ „társadalmi élményemet” egy Rádió-béli gombfocitorna adta, ahol (a Rádióba különben be nem juthat egyén) második helyet értem el elég jó mezõnyben. Utána két évig gombfociztam versenyszerûen. Eszembe sem juthatott, hogy „profi gombfocizó” legyek. Senki sem volt itt olyan. Duchamp, gondolom, megélt a sakkból. Én is éltem meg aztán gombfociból: könyvekbe (könyvek számára megírni) játszottam „angol bajnokságokat”, a Koala Kártyabajnokság különbözõ koalái is edzõsködtek a csapatoknál. Ezt, lásd kubisták, sokan õrültségnek tekintették; nekem is voltak némelyekrõl (lásd Duchamp a kubizmusról) véleményeim. Életemben a madarak utáni második legkitartóbb élesség-sor: ahogy a házi kártyabajnokságok rendszerét nézem. Mindennél fontosabb. De nem is. A madaraink élete után. Itt mégis van katarzis? Ne legyen! Ld. ne beszéljünk meg találkozót, 1999 õszén ne kelljen sehová se mennem, még két idei utolsó utazásomon essem túl valahogy, aztán London se, Bécs se. Ezek „ki él”, „hogyan élsz” rendszerek, ez az „Einzelner” v. „Einziger” és „övéi”, övéségei. Duchamp-ról nem nagyon mernék írni, ha nem effélékbõl állna jobbik állagom; vagy csak az, amelyik evidens. Persze, Szép Ernõvel szólva, „csak a halál a válasz”, nekem, hatvan évesen már csak az. Feltétlenül a megnehezülések, „sehogy se jó; mégis mindig volt valahogy” állagának következménye ez az érzet. Mint Murphy Beckettnél, mindenféle fantázia, különösebb jó kilátások nélkül szeretném elérni életem üres idõit és tereit, bennük minimalizált mozgással, mindenfajta misztifikáció nélkül „engem”, de nem mások „relációjában”, hogy „én”.

És mégis: egy evidenciamegjegyzés. Jegyzet

Calvin Tomkins könyvét Ausztráliából (ld. koalák), elsõ gyûjtõmtõl kaptam, 22 év közel-távbarátsága nyomán, ahonnét Bill, Molly, Bob és Grace is jött (koalák), S.S.B.-tõl. Külön kis mûalkotásként õrzünk mi is egy kazettát, melyet B. felesége, A. készített; egy csaknem-teljes-sötétjében a legvilágosabban megtett sydneyi sétáját vette fel a kazettára, s vitte magával Billt, akit csakhamar a kazetta mellé csomagolt, s jött a pakk. Egy ready made-je volt a nem-tudom-minek, ahogy a postás a kilincsünkre akasztotta (elhagyott v. bizalmi csomag; szerencsére mi akasztottuk le).

1998. szeptember 3–10.
 

Függelék:
Ready-made volt-e az, hogy elsõ madarunkért tíz évet itthon töltöttem, meg nem indulván egyáltalán valamiféle (legalább) kis-du-championok útján (nemzetközi mûvészet)? A sakk Duchamp-nál nem volt-e élet-ready-made? Amikor madaram halála után az utazást választottam, ám újabb tíz év után, most, egy újabb madárért, (remélem) ismét itthon leszek tíz évet? Vagy ez a tíz év annak a réginek a másolata, annak a tíz évnek? Élet-mû-e az allergia, ahogy testem ketrecébe (e céhbe, ketrec-éhbe) zárva tüsszögök, amikor éppen, s nem tüsszögök, ha nem? Valami ritka allergia-e, ha mûvész oly különös utat választ, mint Duchamp? Míg mi, átlagosabbak, csak tüsszögünk? Remélem, ezzel sikerült elvennem a magam dolgának minden fölösleges komolyságát – vagy épp valami nagyon is komolyat mondanom végre. Fõnévi igenevek személyragjának napja csak ott ragyog, ahol ilyenek vannak. Kicsit mindõnk felett más és más hát a biciklikerék.