Tolvaly Ernõ • A Magyar Képzõmûvészeti Fõiskola székei • Pácser Attila kiállítása

---

Szeretettel köszöntöm és üdvözlöm a kedves megjelenteket. Jó estét kívánok, és természetesen örülnék, ha valóban jó estéjük lenne.

Tolvaly Ernõ vagyok. Kérem, álljanak fel, és aki áll, foglaljon helyet. Csakhogy meglegyen és folyjon a dolgok közötti természetes dialektika...

Nagyon szép a kiállítás, amit egyelõre nem látnak pontosan, hiszen sötét van. De ugyanakkor szeretném, ha gondolataimat – melyeket most megosztok Önökkel – világosan értelmezhetnék (már majdnem azt mondtam láthatnák !).

Fotókat fogunk látni: székekrõl, fotelekrõl, olyan tárgyakról, melyeken az emberek ülni szoktak. Olyan tárgyakról, melyek a való életben – az életünkben – mindig ismétlõdnek, kiadva egy állandó, de észrevétlen ritmust. Mégis! Ez a ritmikus ismétlõdés sokszor érzelmi többletet hoz, vitális energiáink felfokozását. Ne menjünk bele, hiszen ennek nagyon mély antropológiai gyökerei vannak; és most nem igazán errõl van szó.

Festõiskolában vagyunk, tehát mindannyian tudjuk:
a stúdiumok a hokedlinél kezdõdnek és a székeknél, foteleknél folytatódnak; de ezeken már modellek ülnek,
a legtöbb esetben aktok, akik a fenekükkel illetik ezeket a szép és hasznos tárgyakat, és amikor kiürül a mûterem, ezek a testnyomok – mikor már lekapcsolják a villanyt – élni és mozogni kezdenek; mintha halk, suttogó hangon életre kelnének elfelejtett, és általunk soha nem látott történetek; láthatatlanul suhognának a sötétben régi mozdulatok, hogy – mint a szellemek reggel, ahogyan világosodik – eltûnjön minden és köznapi, szigorú fegyelemmé váljon mindaz, ami éjszaka – hangsúlyoznám(!) – tõlünk függetlenül mozgolódott.

Ha egy székre nézünk, ezért van tehát, hogy a szénnel rajzolt hokedli-fény stúdiumok száraz jelentéskörével világlik – mit világlik? – szürkéllik fel bennünk, és e szürkeség mellett, mindezt fokozva, e tárgyakat és e tárgyak „tudását” bevonja egy különös múzeumi melankólia, talán unalom; mégis tudjuk létüket, és létrejöhet ebbõl egy ritualizált feltámadás !

Az általunk bevégzett rítus által kiemelt és rögzített tárgyakkal: székekkel, fotelekkel, kanapékkal való kommunikáció rögzített síneken fut. Az emlék és a használat a lényeg, a jelentés elhanyagolható.
A ritualizálódás késõi fázisa ez; az értékrögzítés kudarca. Igen. Ha úgy tetszik, ez a klasszicizálódás árnyoldala.

Klasszicizálódnak a székek, fõként egy képzõmûvészeti iskolában. Ki tudja, ki ült rajtuk, hisz tudjuk, nem csak modellek, hanem festõ és szobrász növendékek és klasszikussá vált mesterek. És tekintetünk e hiányt: az emlékek finoman fájdalmas fátylát, mint a füstöt, mint a nem is látható meleg leheletet, fellebbenti! A kihûlt szék – és gondoljunk csak Gauguin székére – a kihûlt pipa, a hiány jelenléte; és e jelenlét jobban demonstrálja az ott nem lévõ személy térbõl elfoglalt helyét, mozgását az idõben (a múlt idõben), mint az õt visszaidézõ tárgy térbeli megjelenését.

Ha felületesek vagyunk, minden szék – a SZÉK – mint Kosuth Egy és három szék -e és mindent eltûrõ, fájdalmat elviselõ személyiségek, mint Günther Uecker szöges széke; vagy az egészen régi múltból bukkan elõ, megterhelve õsi jelentésekkel – és zsírral – mint Beuys széke, a Fett Stuhl .

Képzõmûvészeti iskolában vagyunk. Itt készült az üres székek képe. Pácser Attila készített korábban hasonló sorozatot. Barátairól portrékat. A koncepció majdnem ugyanez volt. Most, ebben az esetben nem látunk senkit.
A székek üresek. Valami különös varázs és tisztelet izzítja fel aurájukat a mûtermi csendben. Még a por sem szállhat rájuk… A hiány szinte testet ölt.

Kérem, nézzék meg a képeket!

Kérem, álljanak fel, ha ültek. Ha álltak, kérem foglaljanak helyet!

* Megnyitószöveg (felolvasta: Péter Ferenc)