A magyar nyelv a nõket, asszonyokat, leányokat sohasem említi pusztán a vezetéknevükön, csakis a keresztnevükkel együtt, vagy férjük nevén a -né toldalékkal. Ez nem szabály, de van alóla kivétel, nagy mûvésznõk esetében. Nem cseng hamisan ha úgy mondjuk Bajor, Ruttkai. Vagy Szilvitzky. Hiszen õ is kiérdemelte ezt a tömörítést munkásságával.
Szilvitzky Margit ruhatervezõ, textiltervezõ iparmûvész, 1968-ban prominense volt a textil-forradalomnak koronatanú vagyok , amikor a textilesek szocreál és a bágyadt poszt-szocreál helyett a friss mûvészeti világáramlatok nyomába eredtek, egyszóval már akkor eurokompatibilis munkákat tettek közszemlére, ráadásul hivatalos termekben. Nem utánoztak senkit, egymást sem. A nacsalnyikok nem vették komolyan az iparmûvészetet, hagyták õket kiállítani. Mialatt az ugyancsak izmosodó képzõmûvészet a pincékbe szorult, vagy csak a saját mûtermükben publikálhattak mûvelõi. Sokféle Szilvitzky van: a textiltervezõ, a karizmatikus fõiskolai professzor, a mûvészetelméleti irodalom szerzõje.
Vagy másfél évtizede festeni kezdett, képeit tárlatokon is bemutatta. Én ugyan azt hittem, hogy világéletében kísérte egyéb munkáit a piktúrájával, annyira azonos nem a formája, a gondolatmenete, érzelmi világa valamennyi mûfajában. Mint festõ sem fordított a köpönyegén. Mintha egy kéz csinálta volna a mûveit. 1999-ben az Ernst Múzeum három termében rendezte meg Szilvitzky Margit festmény-tárlatát.
Ez a tárlat voltaképpen programzene, melybõl a zenét halljuk túlnyomóan. Tételeinek címeket is adott a festõ; közülük a leghangsúlyosabb a Navigare necesse est... Festõalapja a vászon mellett a kollázs, azaz párhuzamosan, sûrûn fölragasztott papundekli sávok vagy parkettalécek, vagy éppen széthajtogatott, síkba ragasztott papírdoboz és megmaradt éleinek geometriája.
A Navigare necesse est... képeinek fõszereplõi papírhajók. A vastag lemezre vagy a vászonra festi Szilvitzky a színt, aztán erre ragasztja a rátét hajóformáit. Olyan vitorlások ezek, amilyeneket a gyerekek hajtogatnak, vagy nagyobbak ezeket õ találta ki és papírsávokból formázta õket, végül a hajó szkématizált felülnézete, egy mindkét végén kihegyezett, nyújtott téglalap. Számolgattam a hajókat, egy táblán egyet, négyet, hatot, úgy látom, ennek nincs számmisztikai jelentése, csak kompozícióbeli, szerkezeti.
Festéke akril, akár kartonkollázs, akár vászon az alap. Ha kollázst hallunk, vékony kivágott papírokból komponált képre gondolunk. Az õ rátéteinek a vastagsága változó. Már a papírvitorlás is többrétû a hajtogatástól, testesebb, mint a szimpla papiros, de egy vagy két milliméter vastagságú lemezeket is ragaszt a festményére, számít a képek plasztikájára is, a síkfestményen érzékelteti a harmadik dimenziót is; ezek a hajók már objektek. Az is elõfordul, hogy miután hozzászoktatta a nézõt a kollázs tárgyaihoz, egyszercsak trompe l'oeil effektussal, éppenséggel megfesti papírhajójának mását, fehérrel.
Csakis tört színeket használ, festõi, flott minden színfoltja, ezek sohasem homogének, mindig mozgalmasak. Az intenzív színektõl tartózkodik. Pedig a kezéhez áll még a harsányság is, de ilyesmit nem enged meg magának. Színei hidegek, még a vörösei is ez ugyan paradoxon hûvöset árasztanak. Egyre sötétebb színtartományaiból csakúgy kivillannak a hófehér hajók.
A Fényben árnyékban (1997) álló fatábláját egy hogy is mondjam puhán geometrikus felezõvonal osztja ketté egy rózsaszín, vagy inkább testszínû, továbbá egy fekete-kék-sötét fekvõ téglalapra. Optikailag a világos mezõ magasabbnak mutatkozik, mint a fekete téglány, pedig csaknem egybevágóak. Ez a két alapszín láttatni engedi az alap függõleges parketta-léceit, ugyancsak vertikálisan helyezkednek el a ha nem is katonásan fölsorakozott hatszögletû bárka-jelzések. Ezek világosak a világos mezõben, feketék a feketében, de azért akadnak feketék is a testszínû felületen. Vízszintesen úsznak a feketés, vízszintes ecsetvonásokon a Papírhajók (1989), most olyan kihegyezett fekvõ téglalapok, melyek szimbolikáját vastag, éles fehér kontúrra redukálta a mûvész. Szabályosan haladnak, ám Szilvitzky játékos trillája, hogy a jobb alsó sarokba szorított hajót visszahajtotta festéssel persze , bár a hajtás vonala a képen kívülre esett. Még praktikumot is talált benne a szerzõ, a behajtott csíkra írta a szignatúráját.
Magányos szereplõ a Fehér motívum (1998), ez az ugyancsak papírcsíkból, de másképp hajtogatott fekvõ 4-es számra hasonlító az elõzõknél nagyobb vitorlás. De ez pszeudó kollázs, mivel festve van. A Szintek (1998) horizontális sávjainak színképe a fekete-sötétbõl a rózsaszín-lilásig világosodik fölfelé. Itt szabályos rendben vonulnak föl most nem fehér, hanem színes bárkák, ezek a kollázs elemek két milliméter vastag kartonból vannak kivágva. Még vetett árnyékuk is van.
Szilvitzky Margitnak alighanem a legkedvesebb festménye a Dioszkuroszok pihenõje (1998). Ezt a képet az üvegtetõs nagy terem fõfalának a közepébe akasztatta; erre a tágas helyre ezt az egyetlen darabot, szomszédok nélkül. Figyelmünket még indirekt effektussal is fokozza, a festmény ugyanis fele akkora mint a tárlat többi darabja. A Dioszkuroszok a legendás ikerpár, Kasztór és Pollux témája az egyetemes mitológia mellett festõjének magánmitológiáját is rejti: tudniillik Szilvitzkynek ikrei vannak. A testvérpár allegóriája két kikötött, partra tett papírhajó, tendenciájuk a hajómente eddigi függõlegese, illetve vízszintese helyett a diagonális. Fekete, sejtelmes, meredek hegyoldal a parton, lenn a víz világos, kéke, de amint a partvonal csak a kép alsó éle mellett jelenik meg, a hajóit is merészen leszorította a mûvész, alulra. Az eredendõen absztrakt-konstruktivista Szilvitzkynek ebbõl a mûvébõl akár tájképet is kiolvashatunk.
Amint a Dioszkuroszokat , ugyancsak kitüntetõ pozícióba helyezte Szilvitzky az egyik korábbi, más felfogású konstrukcióját. Címe : Képek a márványpadlón (1992). Kollázs ez is, milliméteres rátétekkel. Itt a tárlaton ugyan a padló horizontális síkjából vertikálisba forgatta a mûvész ezt a munkáját, az Ernst (lépcsõház melletti) hosszú termének fenékfalára. A jóformán üres helyiség centrumába, egymagában. A négy külön-külön bekeretezett, drága fehér kartonra festett-ragasztott kép összetartozik, észre sem vesszük a fekete fakereteket. A keretezett képek szorosan egymás fölé rendelve lépcsõzetesen haladnak, diagonálisan. A lépcsõ forma nem ok, hanem okozat, célja, hogy a konstrukciót határoló két párhuzamos ismétlem, átlós narancsvörös széles sáv ilyen agresszíven törhessen a magasba. A két határcsík fekete, szürke és színes mezõket zár magába, a komplex mûvet álló, nyújtott romboid alakba foglalhatjuk. A vagy húsz méteres távlatból is ütõképes ez a kollázs. Ez Hard Edge.
Jóízû Szilvitzky-féle ellenpontja az egész kiállításnak.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu