A Stúdió mindig elõrukkol
valamivel. Ami aztán, mint ahogy az lenni szokott, vagy érdekes,
vagy nem. Mérsékelt viharok is kavarodtak néha. De
ezt most tényleg bírtam. Természetesen nem azért,
mert minden mû olyan nagyon nagyszerû volt, nem is
a koncepció átütõ
ereje miatt, hanem végre egy kiállítás, ahol
nem ért semmilyen bosszúság, inkább vidáman
távoztam. Ez azért ritka érzés az Ernst Múzeumból
kilépve. Hogy miért, azt persze nehéz megfejteni,
hiszen a mûvek közül néhány korábbról
is ismert, tehát nem feltétlen
az újdonság taglózott le, pontosabban dobott fel.
Inkább egy furcsa egység, amit persze nem a semmitmondó
cím tartott össze.
(A kiállítás címe
és a mûvek között csak esetlegesen, egyes daraboknál
lehetett felfedezni az összefüggést.)
Sokféle mûvet láthattunk,
ha a címnél tartunk _ volt komoly, komolykodó, vidám,
vicces is bõven.
Se a technika, se a téma, mondhatni
semmisem volt egységes. Így, ha magyaráznom kell jó
érzésemet, nem úszom meg ilyen olcsón a dolgot.
Miután nem tudtam a mûveket egyszerûen besorolni, magát
a kiállítás módját kezdtem boncolgatni.
És itt jön egy
a világon mindenhol nagyon fontos
kulcsszó: kiállítás-rendezés. Mert lehet
jó anyagokat még jobbnak tûnõbbnek tenni, vagy
kellõ dilettantizmussal nézhetetlenné varázsolni.
Az Ernst Múzeumban most az elsõ variáció történt,
a látványos mûvek elõtérbe,
a szerényebbek (nem feltétlen
pejoratív értelemben) háttérbe, a kisebb mûvek
intimebb, a nagyobbak monumentálisabb helyre kerültek. A beavatottak
számára különösen jó ötletnek
bizonyult a szokatlan nyitvatartási idõ: délután
négytõl, éjjel tízig. Sokkal kellemesebb a
nyüzsgõ kávéházak közelében
estefelé beballagni kiállítást nézni,
mint a legnagyobb kánikulában, arról nem is szólva,
hogy a mûveknek kifejezetten jót tett az intenzív mesterséges
megvilágítás. (A tíz óra is már
egy ismert idõpont a Stúdió életében,
az egyik legjobb rendezvény-sorozatuk, a Gallery by Night eseményei
is mindig ekkor kezdõdnek.)
A fülledt pesti éjszakában
életre keltek a figurák,
a zömében narratív képek,
képregények. Kedvet kaphattunk
Kámán Gyöngyi
kis esti vacsi utáni, keressünk valamit a frigóban akciójához.
Nevetgélhettünk
Szépfalvi Ágnes_Nemes Csaba
romantikus, édesdeden meghatóan drámai Internet love-storyján,
mely egy mûvész és egy médiamûvészeti
kurátornõ között szövõdött: „kipróbálják
a videóágyakat _végtelenül egymásba kapcsolódva
_ a lány megidézi
a fiú virtuális világát
_ otthon az Interneten
szörfölve a lány rátalál
a saját csókjukra a hálózaton." A
Bakos_
Lakner_Weber
trió, mint a mesebeli aranyhal, teljesítette
a vágyakat, így láthattuk Nemes Attila mûvészettörténészt,
akár Leonardo Di Capriót is meghazudtolva, moziplakáton
feszíteni, lazán eljátszva egy színész
szerepét.
Esterházy Marcell
munkáján
a távolodó alsó lábszárakhoz tartozó
két árnyék, mely pont az aszfaltra festett piros háromszög
közepére vetül, közlekedési táblává
válik.
A külföldi munkák között
is hasonlóan érdekes munkákat találhattunk,
látványosak voltak
Magnus Bartas
hímzett filmkockái,
hol kis túlzással a képernyõ pixelleit keresztszemek
helyettesítették. Nagyon intenzívnek hatott
Dexter
Dalwood
nagyvonalú sutasággal elõadott szobácskája
is.
Attól eltekintve, hogy voltak mûvek, melyeket már láthattunk Magyarországon kiállítva, nem lehetett rájönni a feliratok nélkül, hogy melyek a külföldi kurátorok által ajánlott darabok. Sem témában, sem technikájában, sem minõségében nem tértek el a Stúdió-tagok munkáitól. A kiállítás résztvevõi saját hazájukban, bizonyos közegben többnyire sztárok, nevük fel-feltûnik neves mûvészeti lapokban. Ezt akár a magyar mûvészekrõl is elmondhatjuk, de azt, hogy ezután ki lép még egyet a hierarchián, ki lesz már nemcsak a kis galériákban, illetve kurátorok által összeszedett csoportos kiállításokon sikeresen szereplõ fiatal, hanem a nagy „intézményekben" önállóan kiállító minõséget jelentõ személyiség is, nem nagyon látszik elõre. Az igazi sztársághoz rengeteg összetevõ kell, és egy bizonyos kvalitási szinten felül ez esetlegesnek is tûnhet.
Addig is, míg ez kiderül, jó kedvre deríthet minket, hogy ez végre egy olyan külföldi- magyar vegyes kiállítás volt, ahol nem volt nyavalygás, hogy lemaradtunk a nyugattól, nem merült fel az a bizonyos provinciális, frusztrációval párosodó mellveregetésünk sem, melyben sokkal jobbnak véljük magunkat Náluk, és közben kesergünk azon, hogy Õk ezt sajnos nem tudják, nem látják, hogy nélkülünk mennyivel kevesebbek, ezért tojnak a fejünkre. Ezek a kellemetlen felhangok itt fel sem merültek, itt mindenki egyszerûen trendi akart lenni, s mivel nincs nagyon trend, ezt a célkitûzést senki nem tudta elrontani.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu