1991-ben az ország polgárainak többsége nem volt normális. Viszont a normális kisebbség a kormány mellett állt, mert „normális ember a szabadon választott, törvényes kormány mellett kell, hogy álljon” – figyelmeztette polgártársait a Magyar Nemzet május 25-i számában Makovecz Imre, aki néhány év és az elsô szabadon választott kormány múltán maga is asszimilálódott a mentális többséghez. Ebben az évben mindenesetre a liberális ellenzéknek a szocialisták nélkül is végig erôsebb volt a támogatottsága, mint a kormánypártoknak (az egyre kevésbé kormánypárti kisgazdákkal együtt). Antall József 1991-re elôrevetítette azt a lehetôséget is, hogy a kormány megbukik, és azt is, hogy igazat mond. Egyik sem következett be.
Antall József még a taxisblokád hatása alatt jelentette ki ’90 végén, hogy ezentúl „mindent meg fogunk mondani, akkor is, hogyha belebukunk. És meg fogjuk mondani…” A ’91-es évet pedig azzal kezdte, hogy addig hagyta tagadni a minisztereit a horvát fegyverszállítások ügyében, ameddig lehetett. Viszonylag sokáig lehetett, mert a magyar sajtó csak a világsajtó után két héttel érte utol a hazug kormányt – elébb még elidôzött kissé a sánta kutyáknál. A botrány elhalt, a felelôs elveszett.
A tél végére az általános válság is elveszett. Volt, nincs. Fél évvel azelôtt még volt, mert a Nemzeti Megújhodás Programja szerint a kormány „célja olyan teljes fordulat végrehajtása, amely megállítja a nemzet további süllyedését az általános, minden téren megmutatkozó válságba, és kivezeti abból az országot”. Március 6-án viszont már nem volt, mert Antall József egy menedzserszemináriumon megmondta (hiszen megmondta, hogy mindent meg fognak mondani, ha belebuknak is), hogy Magyarországon a rosszindulatú híresztelésekkel szemben nincs általános válság. A válság állításától a válság tagadásáig eltelt fél évben (és tovább) zuhanvást csökkent az ipari termelés, a GDP, ellenben nôttön-nôtt a külkereskedelmi hiány, a költségvetési deficit, az infláció, a bûncselekmények száma és a munkanélküliség.

*

Kétségtelen, hogy azokhoz az országokhoz képest, amelyekben rosszabb volt a helyzet, Magyarországon nem volt olyan rossz a helyzet. Mi ugyanis csak lefelé zuhantunk, a szomszédok ellenben szét. A Magyarországgal szomszédos öt ország közül négyben dúlt a népi demokrácia, a négy közül három több országból állt, s 1991–92 folyamán mind a három szét is esett. 1991 a véres szétesések (kezdetének) éve volt. A Baltikumtól a Balkánig, az Adriától a Kaukázusig folyt a vér. Hol több, hol kevesebb, de nem lehetett tudni, hol lesz a kevesebbôl több, és a többôl kevesebb. A magyar határtól néhány lépésre magyarlakta falvak semmisültek meg. Romhalmazzá vált Eszék és Vukovár. Egyáltalán nem volt bizonyos, hogy sikerül elkerülni a háborút Oroszország és Ukrajna között.
De mindez Magyarország biztonságérzetét nem befolyásolta. A hozzánk tévedt bomba nem zavart senkit, csak a menekültek. Nagyatádról gyalázatos és törvénytelen akció keretében vissza is üldözték a romákat a polgárháborúba. (L. Kiûzetés. Beszélô, 1991. november 9.) Az ország belbiztonságérzete ugyan folyvást csökkent, ám a külbiztonságérzete egyre csak növekedett. És nem is hamis tudat növelte. 1991-re lényegében eldôlt, hol húzódik majd a szocializmus utáni békés rend és lôporos zûrzavar határa. Végleg lemállottak az abroncsok, amelyek egy egységben tartottak minket a csatazajos övezettel. Megszûnt a KGST, a Varsói Szerzôdés, a Szovjetunió, elment a Vörös Hadsereg, az Öböl-háború címû tévéjátékból pedig mindenki megértette, hogy a fegyverkezési versenynek már csak egy indulója van. A nyugatias keletiek a visegrádi találkozón magukra zárták az ajtót: mi vagyunk Európa határa.

*

Magyarország új helyzetét kétféleképpen lehetett értelmezni, és a kétféle értelmezést százféleképpen lehetett árnyalni és keverni.
Az egyik: az események a Nyugatot és a polgári demokráciát igazolják. Most már semmi sem gátol minket abban, és semmi nem ment fel minket az alól, hogy annak normáihoz közeledjünk, annak kötelezettségeit felvegyük, a politikai hatalmat a nyugati normák szerint korlátozzuk. Ez a közeledés a saját szabadságunkhoz való közeledés, a közeledés mértéke a szabadságunk mértéke. Az átmeneti állapot a nyugati normák érvényesülésének átmeneti korlátozottságát jelenti. Az átmeneti állapot fölszámolásának folyamata e korlátozottság fölszámolásának folyamata.
A másik értelmezés: a magyar szabadság mértéke a külvilág normáitól való függetlenség mértéke. Az átmenet idejére vállalt önkorlátozásnak, kompromisszumoknak, paktumoknak vége. A szabadságunk annyiban korlátozott, amennyiben a Nyugat normáit figyelembe kell vennünk. Minél kevésbé kell, annál szabadabbak vagyunk. Minél inkább el merünk szakadni e külsô normáktól, annál inkább merünk szabadok lenni. Minél távolabb vagyunk a kommunizmustól, annál kevésbé van joga a Nyugatnak beleszólni abba, hogy mit csinálunk, annál kevésbé van joga számon kérni tôlünk a saját normáit. A szabadság mértéke: a szabadon választott hatalom szabadságának a mértéke. Aki a hatalom cselekvési szabadságát korlátozza, a szabadságot korlátozza. A szabadság a jók cselekvési szabadsága a rosszakkal szemben. A jó többség hatalmat ad a jó hatalomnak a rosszak elintézésére. A jó hatalom pedig annyira jó, amennyire ezt megengedi magának.
E két pólus között lehet elhelyezni az 1991 nagy vitáiban kibontakozó álláspontokat: az igazságtételrôl, a kárpótlásról, az egyházakról, az iskoláról, a médiáról, a köztársasági elnökrôl, a privatizációról, a gazdaságpolitikáról, a Kónya-dolgozatról és a Demokratikus Chartáról, a szocialistákról, az MDF-rôl, az SZDSZ-rôl stb.
 Aki a keleti zsarnokság után lô, leginkább a nyugati „zsarnokság” elé akar lôni. Ezért azokra a nyugatosokra céloz legelébb, akik akkor kezdték a lövöldözést, amikor még vissza is lôhettek.
Az utánlövéssel mindenesetre meg kellett várni az elvonulás utánját. A Politikai Foglyok Országos Szövetségének vezére, Fónay Jenô áprilisban leszögezte, hogy az utolsó orosz katona kivonulása után a parlamentbôl kiszorított hazafiak fognak dirigálni, egy hónap alatt megcsinálják a rendszerváltást, és akinek ez nem tetszik, azt majd szépen kivezetik a parlamentbôl. Mindenekelôtt a taknyos orrú fideszeseket.
A taknyos orrú frakció volt az egyetlen, amelynek mind a 19 jelen lévô tagja nemmel szavazott az igazságtételi csomag középpontjában álló Zétényi–Takács-törvényre, nekik szólt tehát leginkább a POFOSZ levele a nemmel szavazó képviselôkhöz, mely szerint ôk cinkosságot vállaltak a hajdani gyilkosokkal, és ezt a szervezet nem fogja elfelejteni. (Mint látjuk, fogta. Néhány röpke év, és Fónay úr a taknyosorrúak karikájába bújtatva kényes orrát, készségesen elmagyarázza a tévében Mécs Imrének – halálraítélt a halálraítéltnek –, hogy miért volt igazuk a taknyosorrúaknak, amikor meg sem hívták ôket és bajtársaikat a forradalom ünnepére.)

*

1991 elején még mûködött a pesti gettó. A Kossuth téren mûködött, és a szocialista frakciót tartották benne. Ez a gettó az év folyamán valahogy megszûnt, de hogy miként, az már a rövid távú történelmi emlékezetben is elhomályosult. Sokan úgy emlékeznek, hogy a Demokratikus Charta tankja döntötte le a falait, pedig azoknak a falaknak már nem kellett tank, leomlottak maguktól, nem létezô terminussal élve: szociostatikai okokból. Tudniillik nem azok szenvedtek a társadalmi elszigeteltségtôl, akik a gettóban voltak, hanem azok, akik odazárták ôket.
Havas Gábor és Solt Ottilia a hetilapunkat búcsúztató írásukban egy közkeletûvé vált, de kissé csalóka utónézeti helyzetképet közvetítenek: „A megelôzô hónapok szélsôjobbos megnyilvánulásai, a kormánykoalíció ezzel kapcsolatos enyhén szólva is kétértelmû magatartása és »Horthy-nosztalgiázása« a szoclib értelmiség nem elhanyagolható részében azt a meggyôzôdést erôsítette, hogy itt a szélsôjobboldali veszély. Megállításához minél szélesebb ellenzéki összefogásra van szükség, amelyben feltétlenül helye van a pártállami múltjától megszabadult MSZP-nek. Ezt szolgálta a Demokratikus Charta, amely így az MSZP morális rehabilitálásának a terepévé vált. Ezzel a stratégiával nem mindenki értett egyet a liberális táborban. Voltak, akik a Tellér Gyula által felvázolt háromosztatú politikai erôtérben gondolkodtak, mondván, hogy a piacgazdaság kiépítésében érdekelt polgári erôknek kell összefogniuk mind a Kádár-rendszerbôl örökölt »megalvadt struktúrákat« fenntartó késô kádárista politikai erôkkel, mind a jobboldali konzervativizmussal szemben. Ez a koncepció feltételezte a beszélô viszony fenntartását a kormánykoalíció mérsékelt erôivel és a távolságtartást az MSZP-vel, ahol erôs pozíciókkal rendelkeztek az »alvadt struktúrák«. A két stratégia képviselôi összecsaptak már a Tölgyessy Péter elnökké választását megelôzô vitákban is.”
(F. Havas Gábor–Solt Ottilia: A Déri Miksa utca 10. története. in. Solt Ottilia: Méltóságot mindenkinek. II. köt., 551–552. o.)
Ehhez képest a „megalvadt struktúrákról” szóló Tellér-cikkben szó sem volt az MSZP-rôl. A párt neve sem fordult elô. Tellér két pártot nevezett meg, amely a „megalvadt struktúrák” fenntartásáért felelôs, az MDF-et és az SZDSZ-t. Az MDF-et, amelynek „bizonyos központosító törekvései ezeknek a hierarchikus környezetben kialakult elemeknek újra kínálják egy majdnem ugyanolyan szervezetbe rendezôdés lehetôségét”, az MDF-et, amely „elkezd különbékét kötni ezekkel a megalvadt struktúrákkal ahelyett, hogy felbontani igyekezne ôket”, és az SZDSZ-t, amely „békítget, olyan jelzéseket ad, hogy istenigazából ô sem akarja érinteni ezeket a szervezôdéseket, illetve az elitjeiket. Mintha így akarná ezeknek az eliteknek és az MDF-nek egyre nyilvánvalóbb szövetségét gyengíteni. Sôt itt-ott már maga is rájuk támaszkodik.” (Tellér Gyula: Az elit nem vész el, csak… Beszélô, 1991. február 2.) Ezek szerint az „alvadt struktúrák” konzerválásáért elsô soron éppen a kormányzati hatalmat meghatározó, „mérsékelt” kormánypárti erôk felelnek, akikhez az „alvadt struktúrák” elvérzékenyítése végett állítólag közeledni kellene.
Neményi László kolléga, akit nemigen lehet a balos szoclibek közé csúfolni, már májusban megírta, hogy „a serény és tüchtig szocialista honatyák gettóban tartása hosszú távon már csak pszichológiailag sem megy. Különösen, ha felmerül a gyanú, hogy ez politikailag esetleg nem hoz sokat a konyhára. Filló Pálnak az erzsébetvárosi idôközi választáson aratott gyôzelme bizonyára felkeltette ezt a gyanút. (…) Az Európa Tanács parlamenti közgyûlésének szocialista, szociáldemokrata csoportja április 24-én titkos szavazással úgy határozott, hogy befogadja az MSZP-nek az Európa Tanács munkájában részt vevô képviselôjét. Aligha kétséges, hogy az MSZP rövidesen a Szocialista Internacionálé tagja lesz. Ebben az esetben pedig az MSZP jelenlétével a magyar politikai életben hosszú távon is számolni kell.” (Neményi László: Az MSZP, avagy a szocialista hullámvasút. Beszélô, 1991. május 18.)
Egy hónappal ezután Vitányi Iván – Kónya és a Fidesz elôtt négy évvel – feltalálta az (övékénél kétségkívül polgáribb) polgári szövetséget, az MSZP-ét és az SZDSZ-ét: „A két párt legalapvetôbb céljai elvileg és pragmatikusan egyaránt közösek. (…) A jelen viszonyok közt (de talán hosszabb idôre is) a liberalizmus és a szociáldemokrácia egymás természetes szövetségesei. Csak együtt (és még másokkal) tudják hathatósan képviselni a »másik« vagyis inkább az elsô polgári-európai Magyarországot.” (Vitányi Iván: Van-e ellenzék. Beszélô, 1991. június 15.)
Vitányi Ivánnak Solt Ottilia is, én is markáns „szoclib” választ adtunk: a szoclib az OK, de hol az a szoc? Solt Ottilia cikke végén azt írja: „A premisszákat illetôen egyetértek Vitányi Ivánnal. Csak nem látok olyan világos konklúziót.” Az egyetértés az alternatíva szükségességére vonatkozik, a fenntartás az MSZP mibenlétére. „…a Magyarországon hatalomra került koalíciónak világos alternatívája van. Az embereket intézményes hierarchiába rendezô jobboldalisággal szemben az alapvetô egyenjogúságot hirdetô baloldaliság, egy hajdanvolt (s akkor sem jó) berendezkedés restaurációjának konzervativizmusa helyett nyugatos modernizmus…”
A kormányzó pártkoalícióban helyet talál magának „egy elég széles spektrumú világnézeti és politikai ízlésvilág”, s „ha ez így van, akkor alternatívájának is hasonlóan széles bázist befogadó politikai erôvé kell terebélyesednie, s ezt természetesen nem hozhatja létre egyetlen párt. (…) Nem teremtheti meg az SZDSZ a Fidesszel kettesben sem… (…) A kormánykoalíció bázisával vetekedô támogatást az ellenzék csak akkor remélhet, ha a baloldal felé nyit kaput, s nem csak az SZDSZ, hanem az ország fájdalmas hiánya, hogy egyelôre ott, a baloldalon nincs erôs szereplô.” Az MSZP a „politikai hatalomból kicsöppent gazdasági, kulturális és hivatalnokelit pártja… (…) Az MSZP-t… kíséri »objektíve létezô« múltja: a spontán társadalmi erôk megfojtására szolgáló felülrôl szervezettség ballasztja, a történelmi »tragikai vétség«. Például és legsúlyosabban az MSZOSZ-szé átlényegült ál-szakszervezet.” (Solt Ottilia: Egy válasz Vitányi Ivánnak. Beszélô, 1991. június 22. In Solt Ottilia: Méltóságot mindenkinek. II. k., 95–99. o.) (Valóban az MSZOSZ hegemóniájának megtörése, illetve a szakszervezeti vagyon újrafelosztása volt a legsúlyosabb és talán az utolsó lényeges kérdés, amely az MSZP-t az összes többi parlamenti párttal szembeállította. A parlament éppen ekkor tárgyalja „a szakszervezeti vagyon védelmérôl” szóló törvényt, amelyet az MSZP alkotmányellenesnek tart, az MSZOSZ pedig megpróbál kijátszani. Ez a kijátszási kísérlet volt az ún. Frohburg-ügy, amelyet a Beszélô robbantott ki augusztusban.)
Az én válaszcikkem szerint: „Az SZDSZ és az MSZP viszonyát két ténynek kell meghatároznia. Az egyik az, hogy az MSZP és az SZDSZ programjában számos érintkezô elem van; a másik pedig az, hogy az MSZP nem lépett túl helyzetpárt jellegén. Egyrészt azért nem, mert nem talált szociáldemokrata programjához szociáldemokrata társadalmi talapzatot, megmaradt alsópárt nélküli felsôpártnak, másrészt nem határolta el magát attól a társadalom tehetetlenségi erejére építô, demokráciaellenes stratégiától, amelyet megalakulása és ellenzékbe szorulása között követett. Ezzel az elhatárolódással az MSZP még mindenképpen tartozik az ellenzék többi pártjának és önmagának.” (Révész Sándor: Felsôpárt. Beszélô, 1991. június 29.)
Vitányi néhány héttel késôbb a Népszabadságban megállapította, hogy „nálunk a liberális pártok az ék szerepét töltötték be a régi rendszer lebontásában, ennek megfelelôen fensôbbséggel, intoleranciával (sôt egyfajta liberális totalitariánussággal) teltek meg”. (Vitányi Iván: Politikai szolmizáció. Népszabadság, 1991. július 24.) Ezek szerint Vitányi mégiscsak a totalitariánusokat tartotta természetes szövetségeseinek – hacsak nem a vitaindítója óta eltelt hat hétben teltünk meg…
Közvetlenül Kis János lemondása és a Demokratikus Charta kiadása után Havas Gábor, Solt Ottilia és Kôszeg Ferenc közös cikkükben azt írják, hogy „mégis nyilvánvaló, a nyitás az MSZP felé nem lehet tartósan tabu az SZDSZ számára. Az önkormányzatok egy részében a szövetség meg is valósult. (…) Az SZDSZ-en belül viszont olyan vezetôkre van szükség, akik számára az esetleges együttmûködés nem bonyolult ideológiai és morális, hanem mindenekelôtt gyakorlati kérdés." (F. Havas–Kôszeg–Solt: Vannak kiutak. Beszélô, 1991. október 5.)
Amúgy az MSZP szavazótábora a biztos pártválasztók körében egészen ’92 végéig a ’90-es választásokon elért 11 százalék körül ingadozott a hibahatáron belül. A párt népszerûségét a Demokratikus Charta és a „szoclib” értelmiség mozgása nem befolyásolta. Az erôviszonyok 1993-ban borultak fel, amikor kiderült, hogy a Fidesz helyett más pártot kell választaniuk azoknak, akiknek elegük volt az MDF-kormányból.
Horn Gyulát és Németh Miklóst senkinek semmiféle gettóból nem kellett a nép szívébe átlopni, mert ôk ’90-tôl egyfolytában fenemód népszerûek voltak még a kormánykoalíció támogatóinak körében is. ’91-ben még az MDF-re szavazók is rokonszenvesebbnek vélték ôket Antall Józsefnél. (L. Magyarország Politikai Évkönyve. 1992. 645. o.) Horn Gyula ’93-ig ügetett a népszerûségi listák éllovasai között, csak akkor szorult kicsit hátrébb, amikor a pártja elôretört, esélyessé vált, és errôl a rivális pártoknak eszükbe jutott a pufajkája.
Az MSZP szavazótáborát nem azok növelték a többszörösére, akik ’91-92-ben a „chartás”, „szoclib” értelmiség hatása alá kerültek, hanem azok, akik ebben az idôszakban éppenséggel a Chartától mint mozgalomtól magát distanciáló Fideszhez csatlakoztak. Ebbôl is látszik, hogy a Fidesz antichartás politikája nem antimaszopos immunanyagot, hanem maszopos szavazót termelt.
A Demokratikus Chartának eredetileg semmi köze nem volt az MSZP-hez. Konrád György a Pen Club elnökeként a posztkommunista országok „demokrácia-minimumának” normáit szerette volna egy kelet-közép-európai demokratikus chartában összegezni a volt szamizdat szerkesztôk augusztusi Budapesti találkozóján. Ez nem jött össze, viszont a szeptemberben nyilvánosságra került Kónya-dolgozat hatására az SZDSZ ügyvevô testülete kezdeményezte egy magyarországi charta kiadását. A Chartának valóban az volt a célja, hogy kiszélesítse a kormány antidemokratikus törekvéseivel szemben fellépôk frontját, de nem pártpolitikai, hanem társadalmi alapon. Nem az MSZP, hanem a szétszóródott és apatikus liberális értelmiség integrálásával. Errôl írnak a Chartát elôkészítô cikkükben a szövegtervezet készítôi, Bauer Tamás és Kis János. „Az a liberális érzelmû értelmiség… a rendszerváltás pillanatában kettészakadt, és ennek a szakadásnak a következményeit máig sem heverte ki. Egy részét felszívták az ellenzéki pártok. A kívülmaradottak fanyalogva fordulnak el a politikától. (…) A legsürgôsebb talán az volna, hogy túljussunk a liberális értelmiség kettészakadásán. (…)
A pártokban mûködô értelmiségieknek tisztába kell jönniük azzal, hogy a közvélemény-alakító független értelmiség támogatása nélkül üvegbura alatt beszélnek. A párton kívüli értelmiségieknek fel kell ismerniük, hogy a politikai küzdelmekben az ô sorsukról is szó van, s hogy függetlenségüket nem úgy ôrzik meg, ha azt hajtogatják, hogy egyik kutya, másik eb. (…) Talán a köztársasági elnök ellen intézett példátlan támadás és a Kónya-irat nyilvánosságra kerülése felrázza a szabadság híveit.” (Bauer Tamás–Kis János: A magyar demokrácia védelmében. Magyar Hírlap, 1991. szeptember 9.)
Az aláírók között Nyers Rezsôtôl a kisgazda Oláh Sándorig, Csáky-Pallavicini Roger családsegítôtôl Gazsó L. Ferencig (aki egy évvel azelôtt az MDF-nek az önkormányzati választásokra kiadott választási lapját szerkesztette) sokféle szerzet volt, de olyan nem volt sem a mezei aláírók, sem a kezdeményezôk között, aki a Charta kiadásakor, szeptember 27-én tudta volna, hogy a Chartából az év végére mozgalom és azután a következô két és fél évben a politikai élet aktív tényezôje lesz.
A Charta bonyolult és soklépcsôs folyamaton keresztül jutott el odáig, hogy ’94-ben beleszóljon a koalíciókötés dolgába. Ez a folyamat, amelyben a pártpolitikai megfontolások valamikor ’93 elején jutottak domináns szerephez, nem volt predesztinált, azért alakult úgy, ahogy alakult (szerintem a magyar demokrácia szempontjából üdvösen), mert azokra a külsô hatásokra reagált, amelyekre reagálni kellett: Surányi György leváltásától a köztársasági elnök elleni mocskos hecckampányon, a Csurka-dolgozaton, a kormánypártok által támogatott csurkista tömeggyûlésen, a Horthy-temetés államosításán, a központilag szervezett 1992. október 23-i botrányon keresztül a közszolgálati médiák lezüllesztéséig.
A Chartát annyira nem az SZDSZ és az MSZP összekötésére találták ki, hogy az eredeti tervezethez képest egészen meg is szelídítették a bevezetôjét, hogy a kormánykoalícióhoz közelebb álló értelmiségiek is aláírhassák, de persze nem nagyon írták.
A Chartát Antall József lendítette fel, amikor az aláírásra hivatkozva elcsapta Surányi Györgyöt, a Nemzeti Bank elnökét. Ettôl „figyelemre méltóan megnôtt a csatlakozási kedv. Azonnal csatlakozott a parlament szocialista párti és fideszes frakciója, számos magánember. Az emlékezetes négyigenes népszavazásnál négy párt fáradságos propagandamunkája hozott csak ilyen eredményt” – lelkesedett Nagy András A hét üzeneteiben (Beszélô, december 7.) Tegyük hozzá, ekkor írta alá a Chartát az SZDSZ új elnöke, Tölgyessy Péter is, akinek korábban voltak fenntartásai annak idôszerûségével kapcsolatban.
December elejére a Charta aláíróinak száma elérte a négyezret, és Konrád György összehívta a mozgalom alapító gyûlését december 7-én 11 órára a Városháza dísztermébe.
A Beszélô is közli a felhívást, s a felhívás alatt tudatja olvasóival, hogy „a Beszélô szerkesztôségének minden munkatársa csatlakozott a Demokratikus Chartához”.
Én nem voltam ott ezen a gyûlésen, mert úgy gondoltam, hogy az emberek aláírásával nem lehet szabadon garázdálkodni. Az aláírók egy szöveghez adták a nevüket, nem egy mozgalomhoz, senkinek sincs joga rájuk hivatkozva valami egyebet mûvelni, egyebeket mondani, egyéb szövegeket terjeszteni, s különben sem lehet demokratikus módon döntéseket hozni, vezetôket választani egy olyan valamiben, ami jogilag nem is létezik. Különösen azt a farizeus és egyben bombasztikus megoldást találtam finoman szólva visszatetszônek, hogy a Charta minden aláírója szóvivô. Csak persze vannak, akik szóvivôbbek…
Teljes mértékben egyetértettem a Fidesz-frakció álláspontjával, mely szerint ôk semmiféle mozgalomhoz nem csatlakoztak, és semmiféle mozgalom létrehozásához nem adták a beleegyezésüket. Ma is úgy gondolom, hogy ez nem volt tiszta játék, és sokkal helyesebb lett volna valamiféle szervezetet létrehozni, amely a Demokratikus Chartát fogadja el alapító nyilatkozatként. Nem emlékszem rá, hogy a szerkesztôségben bárki is osztotta volna a Charta mozgalmasításával kapcsolatos aggályaimat azok közül, akik három évvel késôbb (velem szemben) a „Charta kovácsolta frigy” ellen érveltek. De hát senki sem látott akkor még a Charta jövôjébe.
1994 decemberében Orbán azt nyilatkozta a 168 Órában, hogy „mi egyébként – sajnos – vállaltunk taktikai szövetséget annak idején az MSZP-vel is, de elveinkbôl nem engedtünk, például a Chartát már nem vállaltuk. Most így vagyunk a Torgyán-párttal…” (Kedvezôtlen széljárás. Ney György interjúja Orbán Viktorral, 168 Óra, 1994. december 13.) Aztán persze másképp lettek vele, de nem ez az érdekes, hanem az, hogy a Chartával is másképp voltak. Elôször is a szöveget vállalták és aláírták, másodszor a mozgalommal is kapcsolatot tartottak, még 1992 szeptemberében is részt vettek a nagy Charta-tüntetés elôkészítésében, s csak akkor szálltak ki belôle, amikor az elôzetes megállapodással ellentétben a chartista szervezôk ragaszkodtak ahhoz, hogy egyértelmûen párthoz köthetô szónok (Vitányi Iván és Magyar Bálint) is fellépjen a tüntetésen. (Nota bene, ezért a Fideszt nem valamelyik „köménymagos”, hanem a „köménymag” ellen lázadó, tölgyessysta Szilágyi Saca rótta meg istenesen a Magyar Hírlapban. „A pártok kihagyásával, a »pártpolitika« kerülésével korántsem értünk egyet. (…) A demokrácia védelme politikai ügy, pártügy. (…) Egy politikai demonstráción igenis szólaljanak meg a pártok képviselôi” – írta a Beszélô vezércikkében Kôszeg Ferenc, akit szintén nem a „Charta-kormány” protagonistái között szoktak számon tartani.) Még késôbb mondtak nemet arra a politikai ajánlatra, amelyet utónézetbôl a Chartához fûztek. Az elôzô nyilatkozat elôtt tíz hónappal és egy választással Orbán Viktor úgy fogalmazott, hogy az MSZP és az SZDSZ mögött álló értelmiségiek „azt szeretnék, ha a mostani három ellenzéki pártból állna a következô kormány. A Fidesz-szlengben ezt Charta-kormánynak szoktuk nevezni. Ki lehet mutatni, hogy ’93 januárjában indultak meg az említett támadások, amikor mi elôször (Figyelem: elôször! – R. S.) mondtunk nemet erre az ajánlatra.” (Metamorphosis Hungariae, 1989–
1994. Kasza László interjúi, 121. o.) Tegyük hozzá, ezt az ajánlatot ekkor sem elvileg és ekkor sem feltétlenül utasították el. Ez elôtt pedig nem létezett olyan ellenzéki álláspont, amely kizárta és elvi kérdésként kezelte volna az MSZP-vel való koalíciót. Utoljára a ’90-es választások elôtt létezett ilyen, de az kifejezetten az elsô szabadon választott kormányra vonatkozott.
Aki azt gondolná, hogy az SZDSZ Tölgyessy megválasztásával már 1991-ben elindult e „nem” kimondása felé, az téved. De nem véletlenül téved, hanem azért, mert nehéz olyasmit mondani Tölgyessy ekkori álláspontjairól, aminek ne lehetne elmondani az ellenkezôjét is.

*

Az SZDSZ liberális többségû felsôpártja és antiliberális többségû alsópártja 1991-ben meghasonlott egymással. Az alsópárt Tölgyessy Péter irányába kereste a kiutat, de az ô irányába nem volt kiút. Az alsópárt antiliberálisabb, szociáldemokratább és antikommunistább SZDSZ-t akart, de Tölgyessy ilyesmivel nem szolgálhatott, mert nem volt sem antiliberális, sem szociáldemokrata, és az antikommunista indulatokkal sem tudott mit kezdeni. Az MDF Justitia-tervéhez nem csatlakozhatott, mert az politikai és jogászi felfogásával szemben állt, a „Zétényi–Takáccsal” kapcsolatban azt gondolta, hogy „bár az alapul fekvô javaslat elfogadhatatlan, mégis elvileg bizonyos esetekben indokolt lehet a büntetôjogi felelôsségre vonás”. Ez az álláspont – még ha nem is oldódott volna fel az SZDSZ-frakció tartózkodásában már az elnökválasztás elôtt – nemigen lett volna alkalmas indulatok kanalizálására. A „megalvadt struktúrák” feltörésére nem voltak operacionális elképzelései sem Tellérnek, sem Tölgyessynek, sem másoknak. Nemcsak az SZDSZ-ben, más pártokban sem. És nemcsak Magyarországon, de sehol a régióban. Országok szétrobbantak, de az „alvadt struktúrák” nem robbantak szét sehol.
Azoknak is csalódniuk kellett, akik azt várták Tölgyessytôl, hogy a politikai harcok fô frontját az ellenzék és a kormánykoalíció közül áthelyezi a „rendszerváltó pártok” és az „utódpárt” közé.
Igaz, hogy Tölgyessy azzal lépett föl, hogy jobb kapcsolatokra törekszik a kormánykoalícióval, de az MSZP-rôl is ezt mondta. Ugyanabba az irányba lôtt az MSZP-re és az MDF-re, mindkettôben ugyanazt utálta. Tölgyessy megnyilatkozásaiból az vehetô ki, hogy az MSZP-nek sok rossz tulajdonsága van, de az mind megvan az MDF-ben is, csak nagyobb mértékben. Ebben alighanem igaza is volt. Tölgyessy számára az MSZP a két rossz konzervatív párt közül a kisebbik, amely közelebb áll az MDF-hez, mint a másik két ellenzéki párt. A Tölgyessy megválasztása utáni elsô nagy parlamenti balhéban, a szilveszteri költségvetési szavazásban is az MSZP segített a kormánypártoknak túlélni a liberális pártok egyeztetett obstrukcióját. Tölgyessy: „Arra törekszem, hogy amennyire lehetséges, közeledjenek az ellenzéki pártok. (…) Az ellenzéki pártok általában együtt szavaznak, ha nem is mindig, mivel néha az MSZP a kormánytöbbség mellett nyomja a gombot. Létezik intézményes egyeztetés. Azon vagyok, hogy ez egyre jobban mûködjön. A folyamatos egyeztetés, a felsô szintû találkozók mellett a költségvetési vitában két közös frakcióülést is tartott az SZDSZ és a Fidesz. Ez eddig soha nem fordult elô. A szocialistákkal hivatalos találkozót tartottunk, melyet együtt hoztunk nyilvánosságra, eddig ilyen sem volt. Ugyanakkor látni kell, hogy bizonyos pontokon mást akarnak az ellenzéki pártok. A Fidesz és az SZDSZ között igen nagy az együttpolitizálási készség, ez evidencia, de az MSZP pozíciója megítélésem szerint sok tekintetben más. A Magyar Szocialista Párt politikájának egyik vonulata bizonyos értelemben konzervatív vonulat. Magyarországon van egy olyan gazdasági szerkezet, ami a múlt szerkezete… Nem piacképes ágazatokkal. Az MSZP és különösen az MSZOSZ sokszor nem kevés szociális demagógiával azokat az érdekeket karolja föl, amelyek ennek a szerkezetnek a megvédésére törekednek.” Tölgyessy azon a ponton támadja leginkább az MSZP-t, ahol annak demagógiája az SZDSZ Tölgyessyt támogató antikommunista alsópártjának demagógiaigényével összeér. „Néha olyan érzésem van, mintha az SZDSZ egy konzervatív ollóban lenne. Ahol az olló nagyobbik, erôsebbik szára a kormánytöbbség tekintélyelvûsége. A kisebbik, gyengébb szára pedig az MSZP konzervatív munkáspolitikája.” Tölgyessy számára a késô kádári Magyarországot 1992-ben a kormánypártok testesítették meg: „Az államelvû irány nem visz a jóléti társadalom felé. Az újraelosztó, hierarchizált állam, a tekintélyelvû, rendies társadalom nemcsak a szabadságjogokat csorbítja, de biztonságot, jólétet sem nyújt. A mindennapok Magyarországa ma ugyanaz, mint a késô kádári idôké volt. Hiszem, hogy lehet másként, létezhet egy szabadelvû irány.” Tölgyessy ebben az interjúban nyitva hagyja azt a kérdést, hogy a Fidesz mellett ki legyen az SZDSZ harmadik koalíciós partnere. (Farkas Zoltán rádióinterjúja, l. Tölgyessy Péter: Elégedetlenségek egyensúlya. 82–84. o.)

*

Antall József, úgy lehet, azt várta Tölgyessytôl, hogy az SZDSZ-re is kiterjeszti a Fidesz kormányvédô stratégiáját. A Fidesz igyekezett mindig úgy szólni, hogy Antall pártjának leghatásosabb kritikusa legyen, és azt cselekedni, amit az Antall vezette koalíció kormányon tartásához éppen kellett.
Utónézetbôl ez a stratégia természetesen már világosabban kivehetô, de voltak, akik már akkor is jobban kivették, mint én, aki lelkesen olvastam a Fidesz májusban kiadott egyházpolitikai téziseit, melyek szerint „a polgári állam világnézetileg semleges, hiszen tagjaik gondolkodásukban sokfélék és jogilag egyenlôek. Az egyházak viszont pártpolitikailag semlegesek… (…) elutasítjuk… az egyházi és állami jelképek összemosódását, az egyházak pártpolitikai manipulálását, a kereszténység ideológiai fegyverként való használatát” (Magyarország politikai évkönyve, 1992. 737–738. o.); nagyon jól szórakoztam október 14-én az Országgyûlés sajtópáholyában, amikor Kövér László Torgyán „folyamatos bolsevikozására” utalva keltett derültséget, mielôtt feltette volna azt a kérdést, hogy „Mi igazán fontos? Napi politikai érdekektôl vezettetve visszatérôen demonstrálni a kommunista rendszer iránti kérlelhetetlenségünket, vagy arra törekedni, hogy minél hamarabb meghaladjuk a kommunista rendszer egyik legtöbb kárt okozó hagyományát, mely szerint a jog a mindenkori politika cselédlánya, amelyen idônként erôszakot lehet tenni.”
Akkor még nem láttam olyan világosan, amit Tölgyessy a ’94-es választások elôtt frappánsan megfogalmazott, hogy „a Fidesznek csak az érdekei állandóak, nem a szövetségesei”. (Metamorphosis Hungariae. 37. o.) Erre Tölgyessy nem 1994-ben jött rá. Már az SZDSZ ’91-es februári küldöttgyûlésén is felhívta a figyelmet arra, hogy a Fidesz legalább annyira „természetes ellenfél”, mint amennyire természetes szövetséges. (L. Ripp Zoltán: Szabad demokraták. 90. o.)
Tamás Gáspár Miklós a Fidesz hatpárti tárgyalásokra vonatkozó javaslata kapcsán – amelyet valóban megelôzött Antall és Orbán találkozója – már Antall–Orbán-paktumot emleget. (TGM: A katasztrófa módszertana. Népszabadság, 1991. április 6.) Az SZDSZ Országos Tanácsának június 8-i ülésén már erôteljesen megnyilvánult a Fidesszel kapcsolatos bizalmatlanság, és „még egy jövendô MDF–Fidesz szövetség lehetôsége is felrémlett”. (Ripp, i. m., 96. o.) Az SZDSZ Beszélô-frakciója október elején már egyenesen azt írta hogy „politikai taktikájuk azt sejteti, gyakorlatuk azt sugallja, hogy Orbán Viktor és köre a következô választás után a kereszténydemokratákkal és a meggyengült MDF-fel lépne koalícióra”. (F. Havas–Kôszeg–Solt: Vannak kiutak. Beszélô, 1991. október 5.)

*

1991 nyarán pótolhatatlan veszteség érte a Fideszt. Kiléptem belôle. Amikor beleléptem, SZDSZ még nem is létezett. Nekem megfelelt a kettôs tagság, de miután a magyar demokrácia elérett odáig, hogy mindkét párt alapszabálya kizárja ezt, lépnem kellett. A Lendvai utcában rendeztem a tagdíjhátralékomat, a Fidesz-frakció irodáján hátrahagytam egy barátságos búcsúlevelet, és kiléptem. Miután szabad demokrata képviselônô mellett dolgoztam szakértôként, csak a Fideszbôl léphettem ki, de akkoriban – kb. 1992 ôszéig – egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy jól léptem.

*

1991 egyik fontos és az érdekeltek memoárjainak megszületéséig megközelíthetetlen rejtélye a Fidesz és az MDF titkos szövetségének megszületése. Azt már sokan elmondták (legutóbb épp a Beszélô múlt havi számában Kónya Imre), hogy Antall és köre azzal számolt, hogy a maradék kormánypártok a Fidesszel folytatják a kormányzást. A Fidesz a ciklus második felében már nem az ellenzék része, hanem a kormánykoalíció kriptoellenzéki tartaléka volt. Az MDF érdekeltté vált a tartalékpárt és a pártvezetôk anyagi megerôsítésében, és ez az érdekeltség állt a ’92-ben kirobbant székházügy mögött. A székházjuttatásról szóló titkos kormányhatározat ’92 februárjának elején született, a hozzá vezetô titkos pártközi tárgyalásoknak alighanem még ’91 végén meg kellett kezdôdniük. Nagyon valószínûnek tartom, hogy a két párt emberei ekkor már jövôbeni koalíciós partnerekként kezelték egymást. Mint olvashattuk, a Beszélôt jegyzô tájékozott politikusok ezt már akkor is, a székházügy elôtt egy évvel is gyanították.
Többek között ezért sem lehetett sikeres Tölgyessynek az a kísérlete, hogy több utat hagyjon nyitva az SZDSZ számára. A Fidesz és az MDF választása után az SZDSZ-nek már nem maradt választási lehetôség.
Tölgyessy a Fideszéhez hasonló stratégiát akkor se követhetett volna, ha akar, mert ehhez nem volt elég cselekvési szabadsága. Neki sem. Tölgyessy megválasztásának és az SZDSZ ’91-92-es válságának története éppen azt bizonyítja, hogy informális tekintély ide, „köménymag” oda, az SZDSZ aktív tagsága és mindig megosztott felsôpártja sohasem hagyatkozott a vezéreire úgy, és sohasem adott nekik olyan cselekvési és hallgatási (!) szabadságot, mint a Fideszé. Ez már Tölgyessy és Antall elsô informális pártelnöki találkozója után kiderült, amikor nem is az új pártvezetést bojkottáló vezéregyéniségek egyike, hanem a Tölgyessyvel együttmûködô frakcióvezetô (Tardos Márton) koppintott a pártelnök orrára.

*

Tölgyessy Péter pártelnökké választásának három tôle független feltétele volt.
1. Az, hogy Kis János lemondjon – nem függetlenül a Tölgyessy megválasztásáért a legkevésbé sem lelkesedô Solt Ottiliának egy tatai frakcióhétvégén elmondott szigorú beszédétôl.
2. Az, hogy ne induljon az elnökválasztáson Petô Iván, a párt legnépszerûbb – a közvéleményben és a párt szavazótáborában Tölgyessynél sokkal népszerûbb – politikusa. (L. a Medián felmérését a Beszélô 1991. november 23. számában.)
És még mindezek elôtt: 3. Az, hogy az SZDSZ februárban meghirdetett stratégiája elbukjon. Ez a stratégia arra épült, hogy a kormány megbukik. A párt vezetôi kissé rabulisztikusan fogalmazták meg a kormányzati felelôsség vállalására irányuló elképzeléseiket, és azt, hogy mit tennének és mit nem a kormány bukása érdekében, de nyilvánvalóan arra számítottak, hogy a kormány magától szétesik. Miután a kormány nem, az SZDSZ stratégiája esett szét.
Ezt a stratégiát kb. egy hónapig Tölgyessy is támogatta, azután bírálta, de akkor is másképp, mint a kormány stabilitásának elônyeit taglaló fideszes teoretikusok. Tölgyessy az Antall-kormány túlélése, illetve a Fidesz által javasolt hatpárti tárgyalások helyett egy nemzeti egységkormány létrehozását támogatta. (L. Népszabadság, 1991. május 13.)

*

Nem volt valószínûtlen, hogy a kormány szétesik. Sôt, éppen az volt a valószínû, hogy kivonulnak belôle a kisgazdák, akik ezt akkor már kilátásba is helyezték arra az esetre, ha a kormány nem fogadja el a – mindenki más számára elfogadhatatlan – kárpótlási elképzeléseiket; akik már az év eleje óta földfoglaló akciókat szerveztek a kormány ellen; s akiknek a minisztereit a kormányfô januárban elcsapta anélkül, hogy akárcsak tárgyalt volna errôl a párt vezetôivel. Amire számítani lehetett, az meg is történt, az ôsz folyamán a kisgazda minisztereket visszahívták a kormányból, de az is megtörtént, amire nem lehetett számítani, hogy egy párt nélküli, senkit sem képviselô parlamenti csoporttal a kormány megôrzi többségét a parlamentben. (Sajnos. A következô évek Beszélô éveibôl derül majd ki, mennyit vesztett a magyar demokrácia, a magyar szabadság, a magyar gazdaság és a magyar közélet azzal, hogy 1991-ben a megbukott kormány nem bukott meg, s mennyit nyertek ezzel az MDF kormányzása alatt, de elsôsorban a szocialisták és másodsorban a Fidesz körül kialakuló szürkésfekete vállalkozói csoportok.)

*

Kétségtelen, hogy a szétesett kormányt bajos lett volna másikkal pótolni, mert ha szétesett volna, éppen attól a kisgazdapárttól esett volna szét, amely az ellenzéki pártok szemében már eredetileg is a legkormányképtelenebb volt, és minél ellenzékibb lett, annál kormányképtelenebbé vált.
Ebben az évben lett az FKgP vezérelvû párt, a harag emberének, Torgyán Józsefnek a vezérletével, aki a „bolsevikozó bolsevikoz bolsevikozót” címû elmés politikai társasjáték középpontjába került. Kónya Imre dolgozata szerint „nem lehet nem észrevenni azt a jelenséget, hogy a Független Kisgazdapárton belül a kommunistaellenes retorikával elnöki pozícióba kerülô pártvezetô mögött hogyan jelennek meg a volt néppártos, KISZ-es vagy minden kendôzés nélkül MSZMP-s politikusok”.
A kormány emberei az év folyamán mindenféle obskúrus papírokkal rohangáltak a harag embere után. Az egyiket borítékba rakták, a másikat csak úgy kézbôl mutatta meg neki Balsai István, igazságügyi mutogatós bácsi a parlament folyosóján. Torgyán szerint a kárpótlási makacskodás elleni szernek szánta a papirost, amit azután mindenszentek napján a Magyar Hírlap is leközölt. Ezen a papíron Torgyán vérfogalmazó instállja 1957 nyarán a fôvárosi fôszakácsot (bôvebben: a Budapesti Fôvárosi Bíróság elnökét, dr. Szakács Ödönt), hogy engedje vissza az ügyvédséghez vezetô útra, amelyrôl a történelem letaszajtotta ôt: „Ügyvédjelölt gyakorlatomat az ellenforradalmi események szakították meg, éppen ezért rendkívül méltánytalannak találtam azt, hogy napjainkban, amikor az ellenforradalom által okozott sebek rohamos és általános gyógyítása folyik, ne volna orvosolható az a seb, melyet az ellenforradalom ütött rajtam akkor, amikor ügyvédjelölti munkaviszonyom megszûnt.” Torgyán megígérte, hogy beperli a lapot, ha lehozzák ezt a levelet, ami szerinte nem is az ô levele. Azután nem perelt mégsem, nyilván azért, mert nem olyan perlekedôs fajta. (Szép Zsuzsa: A dokumentum Torgyánt cáfolja! Magyar Hírlap, 1991. november 1.)

*

1991 ôszének két nevezetes dokumentuma, Kónya Imre tanulmánya és a Demokratikus Charta a magyar politikai kultúra két ellentétes pólusa. A Demokratikus Charta az érett, kifinomult, a garanciák láncolatával körülvett demokrácia leírása, a Kónya-tanulmány pedig arról szól, hogy a hatalom lehetôségeit a szalonképesség határáig, mégpedig a szovjet blokk utódállamaira érvényes, másodosztályú szalonképesség határáig lehet és kell is kihasználni, a szélsô pontig kell elmenni, ameddig a rendszer még polgári demokráciának minôsülhet. Orbán Viktor ekkoriban még azon látszott csodálkozni, „hogy a politikai kultúrának Magyarországon – másfél évvel a választás után – még mindig létezhet olyan mérhetetlenül alacsony színvonala, mint amilyet Kónya Imre mûvel”. (Korhatár nélkül? Rádai Eszter interjúja Orbán Viktorral, 168 Óra, 1991. november 12.)

Pedig ezen nincs mit csodálkozni. Az MDF története 1989 és 1993 között (sôt tovább) a polgári demokrácia híveinek és ellenségeinek egy pártban való összetartását célzó kísérlet története. És ezt az összetartást csak arról a határvonalról lehet megkísérelni, amelyen Kónya Imre dolgozata mozog. A Kónya-dolgozat valóban e kísérlet legígéretesebb szakaszát nyitotta meg 1991 nyárutóján.
1991-ben – akárcsak az SZDSZ-ben – az MDF-ben is megindult a platformosodás. Bár a népnemzetiek platformnyitó rendezvényén is és a nemzeti liberálisokén is Antall József szónokolt egyaránt tekintélyes idôtartamban, azért az MDF részei mégiscsak széttartottak. Elek és Csurka, a két összeférhetetlen István már 1991 elején „kivitték az utcára” egymásról alkotott lesújtó véleményüket, s elindultak azon az úton, amely két évvel késôbb mindkettôjük kizárásához vezetett. Elek „a Magyar Demokrata Fórum számára elfogadhatatlanoknak” nevezte Csurka nézeteit, amelyekbôl a polgári demokrácia intézményeinek és szabályainak megtagadása következik, s amelyekbôl „az etnikai alapokon álló, kirekesztô nemzetfelfogás süt” (Elek István: A kirekesztô nemzetfelfogás káráról. Magyar Nemzet, 1991. február 28.) Antall József azonban – Izraelben járván – nem Csurka nézeteit tekintette elfogadhatatlanoknak, hanem ellenkezôleg, azt, „hogy Csurka Istvánt, a vitatható megjegyzéseirôl nevezetes magyar írót antiszemitaként, fasisztoid jelenségként mutassák be”. (Antall József: Különleges felelôsség a zsidókérdésben. Magyar Hírlap, 1991. május 10.)
Ezt a bomlási folyamatot állította meg a Kónya-dolgozat, amelynek az volt az üzenete, hogy Antall és köre kész a nemzetközi viszonyokat tekintve lehetséges mértékig túllépni a polgári demokrácia normáin, s amely 1991 ôszére a Magyar Fórum és az MDF aktív tagságában domináló (és a késôbbi pártnál jóval nagyobb) pre-MIÉP hôsévé avatta Kónya Imrét. Ilyen hôsként ünnepelték ôt a Horváth Béla által szervezett csapatok november közepén a botrányba fulladt Kónya–Petô-vitán is. Az MDF év végi tisztújításán pedig a pre-MIÉP az alelnökké választott Csurka vezetésével többségre jutott a párt elnökségében.
Sorozatban robbantak ki az MDF körüli szalonképtelenségi botrányok ebben az évben is csakúgy, mint az elôzôben és a következôben. Csurka Elek által letámadott cikke után két héttel jelent meg a miskolci MDF kiadásában Szendi József Csendôrsors címû könyve, amelyben a szerzô leírja, miként intézte el bajtársaival a honvédô nyilasok fegyvertársaiként a hazaáruló zsidókat, kommunistákat és Bajcsy-Zsilinszky Endrét, aki a föltûnôen tájékozott szerzô szerint a Békepárt élén állott. A miskolci MDF utólag elhatárolta magát a kiadványtól, amelyet bizonyára olvasatlanul adtak ki… (A Magyar Királyi Csendôrség rehabilitációja tavaly Tölgyesi Ágnesnek a Duna tévében bemutatott finoman szólva elfogult dokumentumfilmjével és az azt követô, Szakály Sándor által [félre]vezetett vitával indult meg. Ebben a dokumentumfilmben az azóta elhunyt Szendi a koronatanúk egyikeként szerepelt.)
Egy Bogdán Emil nevû MDF-es képviselô május elején a Magyar Rádióban arra oktatta a szép tavaszi vasárnapra ébredô nemzetet, hogy a nemzet halála az alsóbbrendûeket befogadó, pláne egyenjogúsító tolerancia. A Római Birodalommal példálózott, amelyet szétcsócsáltak a Város történelmétôl és vallásától idegen barbárok (akik, mint tudjuk, jelentôs részben keresztények voltak). A parlamentben Bogdán Emil megpróbálta félreérthetetlenné tenni gondolatai keresztényellenességét, kijelentette, hogy az emberiség egészéért nem lehet áldozatot hozni, csak egy részéért – minél szigorúbban körülhatárolt részéért, annál inkább –, s hogy „aki mindenkit szeret, nem szeret az senkit”. Ám hiába igyekezett, csak az ellenzéknél talált megértésre, Iványi Gábornál, aki Krisztus szavait állította vele szemben, Kövér Lászlónál, aki lepróbanácizta ôt és Orbán Viktornál, aki a keresztény-nemzeti koalíció lelkes tapsviharába belekiabálta, hogy „remélem a kereszténydemokraták tapsolnak, Jézus Krisztus nevében tapsot kérek!”
Az összkormánypárti tapson kívül idôvel egyéb megtiszteltetés is érte Bogdán Emilt: a kormány delegálta ôt a Holocaust Emlékbizottságba Zétényi Zsolttal együtt, aki az Országgyûlés illetékes bizottságának figyelmébe ajánlotta a holocausttagadó Padányi Viktor értékes tudományos munkásságát.
Hát ilyen apróságok erôsíthették „a szoclib értelmiség nem elhanyagolható részében azt a meggyôzôdést…, hogy itt a jobboldali veszély”. Holott nem volt az szinte sehol, csak a kormánytöbbségben, a közszolgálati médiában, a Holocaust Emlékbizottságban, a… Hagyjuk, szóra sem érdemes.

*

Antall József az év elején kijelentette, hogy a fôváros egyetértése nélkül nem rendezik meg a világkiállítást. Az év derekán a fôváros úgy döntött, hogy nem ért egyet a világkiállítás megrendezésével. December elején a kormánytöbbség és a szocialisták megszavazták, hogy azért is megrendezik a világkiállítást, de a végén persze mégiscsak Antall Józsefnek lett igaza, bár ezt ô már nem érhette meg.
A világkiállítás megszavazása után Antall József ôtekintélye elrepült, és történelmi jelentôségû tollával meghódította a keleti hómezôt. Egy nap alatt három alapszerzôdést jegyzett, szovjetet, oroszt és ukránt. Az ukrán alapszerzôdés mozdíthatatlannak nyilvánította az amúgy is mozdíthatatlan határokat. Ez az érdektelen tény 1991-ben még nem érdekelt senkit. 1993-ban viszont majd ez ellen ágálva kényszerítik ki a Magyar Úton tipródó neonácik (a történelmi hazát föladó) MDF-bôl való eltávolításukat. 1991-ben még az sem érdekelt senkit, hogy az ukrajnai magyar kisebbség vezetôivel elfelejtettek szót váltani az alapszerzôdésrôl. Még azokat sem érdekelte, akik késôbb felelôsségre vonták a Horn-kormányt, amiért a maga alapszerzôdéseirôl csupán eszmét cserélt az érdekelt kisebbségek szervezeteivel, és nem döntési jogkört.
A Szovjetunió hivatalosan még karácsonyig fennállt, igazából azonban már a nyári pancser-puccs után megsemmisült. A szabad Magyar Köztársaság mondhatni posztumusz alapszerzôdést kötött a Birodalommal. A szovjet Gorbacsov ideje elmúlt, az orosz Jelcin ideje elérkezett. A reformkommunista posztkommunistákat antikommunista posztkommunisták váltották fel.
Az alapszerzôdések napján halt meg hosszú betegség után Aczél György.
Egyébként pedig, mint rendesen, megjött a Mikulás. Ebben az évben még a Mikulás is Chartát hozott. A Magyar Hírlap közölte Majláth-Mikes László Tekintélyuralmi Chartáját. A Charta elsô pontja szerint „tekintélyuralmi rendszer akkor lesz, ha mindenki befogja a pofáját”. A harmadik pont szerint „tekintélyuralmi rendszer akkor lesz, ha belátjuk, hogy már van”. A negyedik pont szerint: „Tekintélyuralmi rendszer akkor lesz, ha a polgárnak tartania kell a hatalomtól. Ha nem tart, akkor el van cseszve az egész.” A magunkfajták persze a befogás, a belátás és a tartás helyett a betartásban lelték örömüket. Nem hiába: a tekintélyuralmi rendszer is el lett cseszve és a nagy pofánk is megmaradt. Csak nem eléggé.
A Mikulás sajnos nem szólhatott bele a jövô évi költségvetésbe, mert annak vitája csak az ô távozása után négy nappal kezdôdött tetemes késéssel, ezért azután kommunista ritmusban kellett lefolytatni. Orbán Viktor mutatott rá vezérszónoklatában e ritmus (és egyebek) kommunistaságára: „a kommunizmus túlélését Magyarországon ma nem az jelenti, hogy néhány vállalatvezetô és bankelnök a helyén marad, egy-két nyolcvanéves kommunista gazembert nem állítanak bíróság elé
[n. b. Marosán György, akinek fölakasztását követelte Dénes János a Tiszelt Házban egy hónappal azelôtt, ekkor már nyolcvennegyedik életévében járt]… Sokkal inkább az, hogy a kormány oly módon akarja a parlament legfontosabb törvénytervezetét… elfogadtatni az Országgyûléssel, mint ahogy 30 évig azt a kommunisták tették, lényegében ugyanolyan szerkezetben, ugyanolyan szemléletben és ugyanannyi idô alatt.”
A kormánypárti képviselôk (ismét csak szocialista segédlettel) hôsies küzdelemben tönkreverték a Házszabályt, és ennek eredményeképpen már több száz perccel az év vége elôtt megszületett az 1992-es költségvetés.

*

1991 életem talán legjobb éve volt, de mindenképpen a legszörnyûbb. Májusban leányaim száma a háromszorosára, a családunkban nevelkedô gyermekek száma pedig a duplájára emelkedett. Az ikerlányok érkezésével az egy fôre jutó lakóterületünk 7 négyzetméterre, valamelyest a börtönnorma alá csökkent, de ez nem tartott sokáig, mert a következô év tavaszára már akkora lakásunk lett, hogy az egy fôre jutó négyzetmétereink száma ismét elérte a tízet, amivel már megfeleltünk a pekingi átlagnak. Azóta is megfelelünk (ha csak nem javult számottevôen a pekingi lakáshelyzet).

*

1991 októberéig minden munkahelyem igazi munkahely helyett volt (már amikor volt). Ekkor lett elôször igazi – szentimentális hajlamaimat kompenzálva úgy mondanám: ego-involvált – munkahelyem. Ekkor lettem újságíró, túlkoros pályakezdô, ekkor kezdôdtek a Déri Miksa utcai szép napok a heti Beszélô szerkesztôségében, a Józsefváros mélyén. Mindenki nagyon jó volt hozzám. Én is nagyon jó voltam mindenkihez. Nagyon jó volt ott nekünk. Legközelebb már csak az Égi Beszélôben lesz ilyen jó Fekete Évával, Solt Ottiliával, Nagy Andrással… meg velünk, akik még itt vagyunk. A lap pénzügyi és politikai menedzselése már nem volt olyan jó mulatság, de abban csak kibic voltam. Amikor a szerkesztôségbe becsöppentem, éppen a Beszélô és az SZDSZ drámájának második felvonása zajlott. A lap a pártelnökválasztást körítô vitában minden álláspont elôtt nyitott volt, ezért (majdnem) minden ajtó bezárult elôtte. (Errôl l. bôvebben: F. Havas–Solt Ottilia: A Déri Miksa utca 10. története. In. Solt Ottilia: Méltóságot mindenkinek. II. köt., 547–551. o.)

*

Október 16-án este arra érkeztem haza a szerkesztôségbôl, hogy betört hozzánk a pszeudokrupp. Petra lányom ugatott, fuldoklott, fuldokló rohamaiban majd kiugrott a kezünkbôl. Egy éjszakát átsétáltunk vele a szobában és az erkélyen, azután kórházba vittük. Gôzölték, intubálták, kezét kikötötték, hogy ne tudja kitépni kisebesedô légcsövébôl a tubust. Egy hete volt már a kórházban, amikor október 24-én délután nem találtam a helyén. A doktornô félrevont, nagyon szépen nézett rám, és elôadta, hogy a kislány állapota súlyosbodott, kétoldali tüdôgyulladása van, el kellett metszeni a gégéjét, lélegeztetôgép tartja életben. A doktornô azt mondta, ötven százalék esélye van. Öreg, házi doktor bácsink, akit még az én kiskoromból örököltünk – és aki olyan volt, mint Kosztolányi szegény kisgyermekének doktor bácsija –, éppen ekkor maga is ágynak esett, s csak annyit tudott mondani nekünk a telefonba, hogy bízzunk Istenben. Szóval másban már ne… Egy héten át a reggeli telefon és a délutáni látogatás között, a délutáni látogatás és a reggeli telefon között mindenféle foglalatosságomat szétvagdosta a félelem, él-e a még a kislányom. Minden telefonhívás torkon szorított: most hívnak a kórházból, hogy apuka, szomorú hírt kell közölnünk…
Október 30-án Petrát levették a géprôl, azt mondták, túl van az életveszélyen. Azóta másképp látom a világot. Petrával együtt életre kelt bennem a modernizáció dialektikája.
Az intenzív osztályon hatalmas fehér ágy közepén feküdt egy szál fehér pelenkában az én cseppnyi, hangjavesztett lányom a tehetetlenség és kiszolgáltatottság végsô pontján, irdatlan gépek között, megközelíthetetlenül. Az öt és fél kilós gyermeket temérdek csô kötötte össze a mázsás gépekkel. Az egyik végén lélegeztetômaszk, a másik végén tû, a harmadik eltûnt Petra orrában, két másik érzékelôkkel tapadt a mellkasára. A gépek éppoly sokat tudtak a lányomról, mint amilyen keveset az ôróluk. Mérték, villogták és vijjogták, hogy mije milyen és mennyi, adagoltak neki levegôt, gyógyszert, táplálékot. Minden hangjelzésük ijesztô volt, s még ijesztôbb, hogy nem tudtam, melyikre kell megijedni. Hiába tudtam, hogy a doktorok és a nôvérek bizonyára tudják, nem lehetett nem félni, hogy mégsem tudják.
Idáig jutottunk az elidegenedésben – Kosztolányi szegény kisgyermekének kis ágyától, a „bús barna bárkától”, melybôl az „ájuló álomba lengve árván”, hosszan nézett a doktor bácsi „jó arcába”, aki a „béke” volt, „a part, a rév az élet”. De nekünk az az élet lett volna a halál, és ez az elidegenedés volt az élet. A legkevésbé elidegenedett élet. A legelevenebb és legéletrevalóbb, életimádó lányom elsô szava és elsô lépése elôtt mozdulatlan temetôi kôvé, egy rövid csecsemôlét, gyámoltalan életkísérlet emlékévé vált volna az orvostudomány elgépiesedése elôtti évezredek és a jelen világnyomorának bármely pontján. Petra lányomat abba a statisztikai sávba lökte a természet, amely a százezrelékes nagyságrendû csecsemôhalandóság hatalmas idejében és terében a halálé, s csak a tízezrelékes nagyságrendû csecsemôhalandóság kicsi itt-jében és ifjú most-jában lett az életé.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta