Egyszer kábé
este hatkor, hûs, borongós ôszi nap volt,
vert avart sodort a nyirkos,
ôszi szél az útakon,
ültem elmerengve hosszan,
s látom ám, hogy bent a koszban hosszú árnyak
szárnya moccan fönt az egyik bútoron,
fölkavart por, hollóforma
ronda, súlyos únalom,
s rémisztô
volt? hú nagyon!
„Bocs, de nincs idôm
momentán – mondtam perceim rohantán – régi költôk
régi kincsét szórom órák óta
már
aprópénzre
felcserélve ócska rímek perselyébe –
verset írok elsejére,
hagyj merengnem, te madár,
fázom úgyis,
félek úgyis, félek attól, ami vár.”
„S szólt a holló:
Marimar.”
Megborzongtam este hatkor,
tényleg ez vár engem akkor?
Jaj, miféle szörnyü
átok károg át e hangsoron?
S elbutulva bár a
bútól, mely kedélyem érte útol,
csak kilestem, mégse
bútor az, min ûl az únalom,
fenn a tévén,
ott ül, ott ül (mondjuk nincs is Pallaszom),
s hízik ott
a Dallaszon.
Én, személy
szerint egészen kedvelem, ha annyi részen
át megy egy külföldi,
marha sorozat, bevallhatom,
Baywatchon nôttem fel,
aztán meg a Mért éppen Alaszkán,
tényleg nem lehet
panasz rám, addig el nem alhatom,
míg nem láttam
egyet egy nap, mondom, van rá hajlamom,
meg kellett hát
hajlanom.
És azóta, mit
tagadjam, leckét, verset abbahagytam,
örökösen este
hat van, nyirkos, ôszi szél eseng,
s hollómmal megosztva
széket nézem a sok hülyeséget,
melyek mind, akár
az élet, hol halózunk tévesen,
hol a fájó
közhelyeknek nincs se hossza, vége sem,
s unjuk egymást
rémesen.
Hát, a versnek vége
itt most, unni tetszett szinte biztos,
untam én már
írni is, csak bóbiskoltam dallamán,
rezgett, mint a málnalekvár,
bús elôdöm Allan Edgár,
félek, nem dicsérne
meg már ennyi rossz rím hallatán,
búslakodna Allan Edgár
ennyi rossz rím hallatán,
nézze el, ha
hall talán.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta