Magam sem tudom, honnan hová, de naplónak tördelem

Január egy
Reggel nyolckor eveztem el az Ernstbôl, zsebemben a kihagyott bulik listájával, agyonstrapált hangszálakkal, mégis kibeszéletlenül, arccal elôre, önveszélyesen. Minden harmadik lépésnél kirúgom magam alól a mankót. Kétszázötvenezer mínusszal, szakadt bokaszalaggal indul az év, fél lábbal még a régiben, utolsó gin-tonikomat az utcán gyûröm le, mást nem venne be a gyomrom, ezt is alig. A két maradék velem szolidáris lény bontakozó nászát figyelem. A fölösleges katalizátor? Rendôrautó parkol közvetlen mellénk, akinél épp tart, nem bírja idegekkel, szinte hozzám vágja a kábítószeres cigarettát, aztán elfordul, kifújja a füstöt, közmondásos hidegvérem sem javít a helyzeten. De csak képzeljük a helyzetet. Ami nem jelenti azt, hogy a rendôrautó ne lenne valóságos. Lesz még rengeteg a Falk Miksáig, kihalt teret biztosítanak (Szabadság), „Béla, hozzám!” – ad hírt elhivatottságukról idôrôl idôre egy megafon. Én a Rocska fejével gondolkodtam, ô az enyémmel próbált. (Tipikus kétlaki pár: nappaliul szolgáló albérletemet négy villamosmegálló választja el Rocska által bérelt hálószobánktól.) Tehát át a Barátba, utolsó cigarettáim a posztoló kiskatonákra erôszakolom. Otthon az elalvás érdekében próbálom halálba ütni magam. Nem megy.

Január kettô
Egész nap a sebeinket nyalogatjuk nagy élvezettel. A tegnapi két kanál alibi lencse után végre tudok enni. Hajnali hatkor, bontakozó étvággyal, Rocska is felébred a zajra. Kihasználjuk a közös ébrenlétet, és értelmet adunk az évnek.

Január három
Nem emlékszem (tizenegyedikén), megtalálom a naptárt: hétfô volt. Hétfô, de nincsenek bankok. Olyan kihalt az utca. Lukács, Rocska – elment a nap, Rocskával scrabble, a Lukács után alapos mosdás. Délelôtt még felbicegek kenyéradó gazdáimhoz a Várba, hogy sajnáltassam magam. Hátha gyorsabban jön a pénz, adóztatott ösztöndíjam, ha látják, hogy mankóval érkezem aláírni, mert nem gyôzöm kivárni a postát. Nem biztos, hogy ez a nyerô stratégia, de sohasem volt türelmem másmilyenhez. (Januári járandóságomból máig egy vasat se még, és ma már – most látom – tizenegyedike van.)

Január négy
Idegtépô várakozás az OTP-ben, most kezd hiányozni a mankó, mikor lehuppanok egy székre, és a felháborodott nyugdíjasok elôl muszáj vagyok rögtön könyvbe temetkezni, tegnap óta nem hordom, becsípte a végét a hatos villamos ajtaja, hárommegállónyi burleszk. Teljes a hasonlat: bokaszalag-
szakadás, mint szülés: a fájdalom megvolt, lila és dagadt, óvatosan fürdetem, kenegetem, mankóim hasakkal konkurálnak.

Január öt
„Edzôpartneremnél” scrabble-zek, bár a „valóságban” ô nevez annak, és az eredmények egyelôre ôt igazolják. Semmi pénzem, a cigarettából is kifogytam, a karácsonyi ajándék szivarra fanyalodom (máskor élvezet lenne két fél doboz cigaretta között), aztán mégis kölcsönkérek taxira. A határidô marad, csak többel tartozom. Játék közben elpanaszolom, milyen hülyeségekbe torkollt a szilveszter, azaz még egyszer kifejtem mozgáshiány szülte elméletemet a pártalapításról. Hagyom magam meggyôzni, hogy nem is akkora hülyeség, rohanok megírni, ami azt is jelenti, hogy Rocska félálomban tölt három alvásra szánt órát, én meg állandó szellôztetés közepette elszívok temérdek tartalék Sopianae-t.
Január hat
Ma örülök annak, hogy tegnap dolgoztam. Este a szokásos Csütörtök Szeretett Tevénknél. Rocska nem jön, kimentem, hiányolják. Krisztián magyaráz – ezzel most ennyire tudnék azonosulni. Kifogyok a szóból – fuvart provokálok.

Január hét
Rocska – úgy mondja – haza megy. Holnap én is Dorogra, igaz, hazának azt már régen nem nevezem, de innen sem hazulról megyek. Aztán mégis ma indulok, semmi kedvem a péntek esti széteséshez. (Még nap közepén teljessé tettük a napot.) Egyik lábam itt, a másik még mindig nem a régi: Medve Koma felrak a vonatra, leszálláskor húgomék várnak.

Január nyolc
Egy vegetatív nap. Döglöm a tévé elôtt, kiszolgáltatom magam, néha rászólok a húgomra, mért hagyja, hogy az anyám szolgáljon ki. Alig dohányzom, viszont elpattintok négy zacskó olajos magvat, zabálás film alatt, olvasás film alatt, kussoltatás film alatt, aztán rosszul leszek, félálomban az ismerôs, azt-hiszem-hogy-felébredtem álom, amitôl ijedtemben idejében felébredek: újabb film. Hajnali öt, mire fogat mosok.

Január kilenc
Jólesik a lustálkodás, hamar beletompulok, de elhatároztam, ma jövök (megyek) vissza. Ha másért nem, mert dolgoznom kell (ezen), két kávé a megfelelô mennyiségû cigarettával, mire újra üzemkész vagyok, a buszon aztán újra a kábaság, támlának feszített térdek, zsibbadt embriópozíció. Barát utca: Dorogon felejtettem a kulcsom. Egy pillanatra bevillan a nomád életforma már elfeledettnek hitt rémülete. Pakk a szomszédba, megkínálom ôket a hazaiból. Lemerül a kártyám, mire kiderül, hogy Medve Koma, akinél aludni tervezek, a busznál vár rám, illetve az utánam küldött kulcsra. Irány a Puskin, biztos bázis a Barát és Medve Koma lakhelye közt félúton, ott újabb telefon, Medve Koma épp leparkol a Barátban, ne mozduljak. Közeledek a mához. Megnézzük a Tágra zárt szemeket, aztán étterem (csak csipegetek), mellettünk három skinhead beszélget a maffiáról: ha belépsz, és azt mondják, ölj meg valakit: megölöd, ha hatéves gyerek: megölöd, ha a saját gyerekem: megölöm, különben engem ölnek meg. Medve Komáék cselédszobájában alszom. Elôtte még elintézünk fél üveg Tequilát.
Január tíz
Reggel ki a buszhoz, mert anyu („annyira szeretném, kisfiam, ha egyszer azt mondanád: édesanyám”) persze nem adta fel a kulcsot, csak pánikba esett, interurbán riasztotta az elmúlt hetet végvárában kiheverô Rocskát, aki kétségbeesésében valamit félreértett, mielôtt továbbította a vészjelzést, vagy mégis Medve Koma a hülye. Tehát: kulcs. Végre otthon. A délelôtti kontrollt már lekéstem, mire összeszedném magam, van eszem, indulás elôtt odatelefonálok a Péterfybe. Legközelebb csütörtökön (holnap – ugyanis már tizenkettedikén írom a mát). Átkúszom az Irodába e-mailezni, lassan mindent azon intézek, még ha nekem nincs is otthon. Hány szép estém tanúi voltak e falak, mikor még lakásnak neveztetett a közrefogott tér. Barátaim kapitalizálódtak, ugyanazok az arcok: Mogul, Csabi, Luki és Cica, de már látszik rajtuk a több hónap megfeszített munka, most is az folyik, különben úszott a befektetés. Unszolásomra elszívunk egy spanglit, de így sem találom a helyem, hosszas telefonálgatás után végül egyedül nézem meg az Örökmozgóban az Alphaville-t (ad notam: a Varázsceruza a Horizont moziban). Kilencre haza, lenyomasztva, felvillanyozva. Egy ilyen input után persze írni vágytam. Nem ment, whiskyk, mégúgyse. Pakolászás, egy egyedül  lejátszott scrabble-parti, éjfélre felébredek, háromig nem tudok aludni, de hasznosnak lenni sincs energiám vagy agyam, mennyire fog örülni Rocska, hogy nélküle rosszul telt a nap. Háromkor lefekszem. Tán aludni.

Január tizenegy
(Tegnap.) Elkezdtem a naplót írni, egyéb érdekes nem történt.

Január tizenkettô
Dehogynem. Már nagyon nyomasztottak a megíratlan napok, ám volt egy fontosabb munkám, ami nem ment. Ha bármi mást írnék, tudtam, csak nône a bûntudatom, inkább tetrisezem, hátha közben megjön ehhez a fontosabbhoz is a kedvem. Végül elszívtam egy spanglit, és egyberántódott mindaz, amin temérdek terméketlen munkaórában gondolkodtam. Annyira féltem, hogy félbehagyom, és akkora volt bennem az öröm, amiért elkezdtem, hogy telefonon iderendeltem Medve Komát és Karakot scrabble-zni, és könyörögtem, legalább két-három órát késsenek, hogy befejezhessem. Iszonyúan betéptünk. Kevés maradt meg az estébôl, mert beszéd közben is a január eleji bejegyzéseken járt az eszem. (Minden valamirevaló hajókatasztrófát maga a mentôöv úszik meg legnagyobb eséllyel. Kihalásszák és hadrendbe állítják.) A nap maradék részét átlukácsoztam. Ezt már ma írom, de tegnap is írtam ebben az idôben.
Iszonyúan kijózanodhattam: minden második betû félreütés, de a mondatszerkezet rendben. Reggel, mint minden reggel, az ôrült intézkedés, baráti telefonok tucatjai, mire végre ébren vagyok. Nyomorultul berollnizom az aprópénzt (550 Ft – a javát már kimazsoláztam), a Postán sajnos nagyon elfoglaltak, de a második OTP-ben van aprópénzváltás. Szükségesnek tartom elindítani a tréfás Mikor utoljára csináltam ilyet… – kezdetû mondatot. Veszek a printerbe festékszalagot (külön történet), kaukázusi kefirt reggelire, és sajtot a délutáni spagettihez. Megjön Cica, elmegy a nap, közben Cica is egyszer, aztán visszajön, addigra itt van Suszter, akinek azért lett ez a neve, mert az a bizonyos fontosabb munka az ô kiállításának megnyitószövege. Megragasztjuk az ágyat, teljes felfordulás, scrabble-zünk, nyerek, elmennek. Holnap orvos, holnapután megnyitó, addig négyezer forint, Cicától kértem kölcsön rövid távra, és nem engedtem, hogy egy odavetett kétszázassal elkomolytalanítsa a kérést. Utolértem magam. Lefekszem aludni. Ma van. Illetve már fél négy.

Január tizenhárom
Írom (pótolom) tizenhetedikén: Tegnap elfelejtettem felhúzni az órát: sánta vágta a Péterfybe, hogy végre odaérjek, két sarokkal a cél elôtt kapcsolok: otthon felejtettem az ambulánslapot, vissza érte (vadiúj walkmanem ment meg a teljes idegösszeomlástól). A vizsgálat ehhez képest rövid és cseppet sem megnyugtató. Hazafelé bevásárlás (igyekszem a lehetô leggyorsabban seggére verni a tegnapi kölcsönnek), de teli szatyorral sem bírom ki hazáig, rántott máj éhgyomorra a Degesz Étkezdében. Pár óra rosszullét, melybôl egy üveg rozé elszopogatásával sikerül kiküzdenem magam, közben telefonálgatok, többek közt a Péterfybe, ott maradt a könyvem. Két kiállításmegnyitó és a szokásos Csütörtök. A kiállításokból leginkább az elfogyasztott bor- és pezsgômennyiségekre emlékszem, azokra is azért, hogy megértsem (másnap) mitôl lettem Szeretett Tevénknél olyan elvadult hülye, amilyen. Persze nemcsak én voltam krakéler kedvemben, a hisztérikus hangulatú közeg is kellett ahhoz, hogy a legrosszabbat hozzam ki magamból, persze nem történt semmi jóvátehetetlen, láttak már ilyennek, mégis. Önmagam nyomasztása elôl a Lukácsba menekülök, kiizzadni a bûntudatot, hogy koncentrálni tudjak a mára, ami már:
Január tizennégy
Beöltözöm sakktáblának (kockás ing, kockás zakó) és elindulok megnyitni Suszter: Matt címû kiállítását. Két-három pohár és elmúlnak a finom remegések, még kettô, és a kedvem is megjön; amíg túl nem vagyok a felolvasáson, többet nem szabad. Jól sikerült és jól folytatódott, a megnyitóról át a Centrálba, pozitív csalódás: Szeremlei bort mérnek, aztán Vox, ahol valami lôrét, úgyhogy inkább whiskyzem, egy spangli, két spangli, hogy jutottam haza?
 

Január tizenöt
Anyu takarít a Barátban, én az ágyon nyögdécselek. Ha már sem segíteni, sem az üres üvegeket eltüntetni elôle nem vagyok/voltam képes (ahogy ô sem tudja elviselni, hogy ilyen disznóólban éljek/élek), legalább most édesanyámnak nevezem. Szegény anyu! Összepakolok némi ruhát és kazalnyi cetlit, holnap Rocska után utazom Zegre. Átvillamosozom Edzôpartneremhez, scrabble, teljes diadal, háttérben a siralmas Heti Hetes, megjön Cica is, vodkák, pletykák: aki csak egy kicsit is mélyebben van, mint mi hárman (persze itt sem egyértelmû a sorrend, mindannyian a legmélyebben lévôk akarunk lenni), az már szétnarkózta/szétitta az agyát. Ilyen egy jó este: nem csináltam semmit, mégis megvan (kitart) a teljesítményélmény, alig mozdultam, mégis eljutottam abba az állapotba, amelyben lenni szeretek (de nem tovább), ráadásul ingyen. Cicánál alszom. Egy kis elemzôsdi lefekvés elôtt, szerintem az ô két legjellemzôbb tulajdonsága a higgadtság és az intellektualizálás (én mondjuk okoskodásnak neveztem, de kijavított), az enyém pedig a rinyálásra és dicsekvésre való hajlam, szerinte (vagy hízeleg) inkább az önigazolási kényszer és a virtuozitás. Úgy legyen. De meddig?

Január tizenhat
Telefon Rocskának, késôbb megyek, mert még beiktatok a napba egy Lukácsot, ahol is elvész az idôérzékem, úgyhogy a késôbbi busz is ugrott, újabb telefon, aztán visszahívás: Rocska pityereg, ha nem akarok menni, ne is menjek, én fenyegetôdzöm: ha nem hagyod abba, Pityóka lesz a neved („az mind te vagy, de én mi vagyok”), abbahagyta. Elôtte még felugrom Szeretett Tevénkhez, csütörtökön ottfelejtettem  a táskám, benne nélkülözhetetlen jegyzetek (azóta sem kezdtem velük semmit). Gyerekzsivaj, helló, eperkrisztiánbácsi, szalad a lakás, székekbôl, pokrócokból, könyvekbôl épült ház – az én idômben még bunkernek neveztük az ilyet.  Éjszakai buszozás, az ilyesmit nagyon élvezem, a mûszerfal fényei, magány, megyünk bevetésre. Megérkezem, kihalt pályaudvar, Rocska sehol, cigarettára gyújtok, tudom, hogy jönni fog, tehát elképzelem, hogy mégse – minden nélkül a semmi közepén. Megérkezik a szivárvány minden színében pompázó Rocska, a nagy öröm közepette valahogy (az orrommal) kiverem a kontaktlencséjét, spuri. Felavatjuk a végvári ágyat.

Január tizenhét
Délután ébredek, és a nap további részét is Rocska szobájában töltöm, kivéve azt a pár percet, míg elôcsalogat a kényszerítô szükség, a kisebbik rossz. Alapprobléma: még ha üresen hagyom is a papírt, sem írtam le a semmit. Mi történt? Semmi különös. Virrasztok Rocska mellett, most (tizennyolcadikán, a gép elôtt) elnyomok egy cigarettát, csak az ízérôl oldalakat lehetne írni.

Január tizennyolc
Másodszor kerülök fedésbe magammal. Korán ébredek, Rocska sehol (egy barátjánál), szöszmötölök a cetlijeimmel, mire elindulna valami, megjön Rocska, kimozdulunk, veszünk olajos magvakat (hogy ne dohányozzam annyit) és gyertyát (hogy ne érezzük annyira), kikölcsönzünk két videót (Macskafogó, Jákob lajtorjára), mire választunk, megnyílnak az ég csatornái, gyorsan vissza a lakásba. Most leírom azt a szót, hogy: most.

Január tizenkilenc
Közjáték: ma végre kiderült, hogy nem kell életem elsô (és sejtésem szerint egyetlen) politikai publicisztikája az ÉS-nek, ugyanis (mint megtudom) nem publicisztika – ahhoz túl szubjektív, túl indulatos (mint én), és kevés köze van a tényekhez (mint nekem). Rég nem éreztem már ezt: minél hamarabb kikeveredni a beszélgetésbôl, megértést tanúsítani, úgy tenni, mintha titkon számítottam volna erre – pedig már jó régen nincsenek titkaim. Rögtön tudtam: betût veszni nem hagyunk, egy naplóba ez is belefér (szubjektív, mint minden), legfeljebb kevesebben olvassák, de hát az ÉS-nek is csak azért küldtem, mert napilapnál (ahová eredetileg szántam) esélye sem lett volna. Tehát:

Alapító okirat
– újévi kimagyarázkodás –

Bármit mondok, vélemény. (Egy.)
Tradicionális SZDSZ-szavazó vagyok, már nem is tudom, miért. Ha most hétvégén rendeznék… A nagyon jóból a kisebbik rossz. Talán csak azért politizálok, hogy hagyjanak végre békén (evvel), és biztos, hogy csak akkor, amikor berúgtam. (Az ellentmondás kényszere; nem tudja a jobb félteke, kitôl lopja érveit a bal.) Berúgok, és azt gondolom, mindenki csináljon azt, amit akar, egyáltalán ne legyen állam, aztán örülök a felbukkanó rendôrautónak hazafele, mikor csakazértis gyalogszerrel, paranoiásan, és félek tôle, ha a közelembe ér – így neveltek. Úgy neveltek, hogy: vajon bújtattam-e volna, és mi kellett volna ahhoz, hogy súgjak, és megtanultam: ez nem az én életem. Semmi közöm hozzá, csak rám tartozik. Egy nemzedéknyi fôzeléken lett úrrá a feltételes mód. Mit csináltam volna – mintha már nem csinálhatnék semmit. Pedig mi többet élünk majd abban, ami abból lesz, ami most van, mint azok, akik csinálják. És (de csak tényleg zárójelben: majdnem) minden hivatásos politikus kapja be a faszt!
Evvel a lökettel mentem neki a szilveszternek, honnan sejtettem volna, hogy – ha már a bokám okán táncolni nem tudok – pártot akarok majd alapítani. Annyira kínos volt összeszedegetni az emlékeket másnap. Inkább háromszor visszaaludtam.
És annyira kínos, hogy pont nekünk (megint csak vélemény: nem vagyok egyedül) nincs véleményünk, vállalásunk, felelôsségünk, vagy egyszerûbben: szavunk. Lehet (legyen!) artikulálatlan. A falra fölkent daliák, megmozdulunk, hej, összeroppan… – de nem mozdulunk.
Olvastam épp a Beszélôben (kis rôzsedalok) – Új Generáció ante portas. Hát, hm. (Elsô reakció.) Bár lennének karrieristábbak, hogy ne legyenek ennyire (hát, hm) egyszerûek! Így: (vissza) büfiztetés. Bauer Tamás fékezôszárny.
Nem táncoltam, muszáj volt gondolkodni, nem voltam egyedül, agitálni is muszáj. „Babám, lennél-e a Radikális Párt ügyvivôje, és én a jobbkezed?” Mindenki azt hiszi: részeg vagyok. (Ilyesmi csak egy részeget zavar, ha rájátszik, és már nem tud visszavenni.) Vagy csak túl idealista ahhoz, hogy ideális ideológus. Pedig nem hülyeség:
Az SZDSZ legendás választási eredménye sok egyéb mellett (pl. hogy az egy másik SZDSZ) a Fidesznek volt köszönhetô. Az átlag szavazópolgár – akit én mélyen lenézek – óvatos. Óvatosan szavaz. Gravitál. És ahogy a jobboldal közelmúltbeli combosodásáért minden köszönet megilleti (onnan) a MIÉP-et, úgy volt részese az SZDSZ ’90-es eredményének a Fidesz. Radikálisabbnak tûntek, ha másért nem, mert fiatalabbak voltak (kisöcs szindróma), és mert a narancs rikítóbb, mint a kék. A választó óvatos. A létezô alternatívák közül választ, aztán a mérsékeltebb (esélyesebbnek gondolt) pártra szavaz. (De hogy mirôl, azt szélrôl is súgják.) Az SZDSZ (az egyetlen fajsúlyos kvázi-liberális párt) ma nem létezik. (Mire idáig jutottam, már minden megtámadott táncolni menekült.)
Hozzuk létre az Ultraliberális Pártot! Mert ettôl (remélhetôleg)  az SZDSZ is radikalizálódik – már ebbôl az irányból is aktivizálódnak a szavazatszippantók. Mert a politika (az SzDSz) építô célzatú kritikája oly kevés. Mert igaz a közhely, az SZDSZ egyre inkább a közvélemény-kutatatási adatokra épít, de: a kérdéseit is teszteli, és az Ultraliberális Párt kérdései (melyeket az SZDSZ mai gyengesége miatt még feltenni is gyáva) ma nincsenek jelen a (szavazó) köz politikai horizontján. A párt létrehozásával megváltozik a rubrikákba rakott X jelentése. Mert sem a parlamenti küszöb, sem a gazdasági térnyerés (és ez látszik majd a röpcédulák minôségén) nem ambíciónk, a pártosodással csupáncsak tudomásul vesszük, hogy egy civil szervezet (jogos) szimpátiája nem hoz szavazatokat. Mert utáljuk a kom… promisszumokat. Mert most alkalmasnak kell lennünk erre is, hogy megálljunk, ne a jövônk, a lelkiismeretünk elôtt. Mert nem kell majd szégyenkeznünk miatta. Se magyarázkodnunk, se belelovalnunk magunkat abba, hogy magyarázkodás közben még igazunk is van. És mert kezünkben az a (tagadhatatlan) sajtófölénynek nevezett íráskészség, amely e torz és elfogult cikk megjelenését is lehetôvé tette. Mert nem szabad elhinnünk, hogy az értelmes, agresszív és szép politizálás eleve kudarcra ítélt, és a szavazó csak arra figyel, akinél hatalmat sejt vagy remél. Mert nincsen párt, amelyre gondolkodás nélkül leadhatnánk szavazatainkat. Mert ha mondjuk a teljes körû drogliberalizációról rendeznénk népszavazást (tudjuk: állami monopólium, adó, nagyságrendekkel több pénz a megelôzésre és a rehabilitációra), vagy arról, hogy választhatja-e a halált az a kifürkészhetetlen és megismételhetetlen lény, aki szenved, és már nem akar tovább, úgy bizonnyal vesztenénk (most még leszavaznának), sôt a kellô számú aláírás sem gyûlne össze, hogy… – de ott lenne az aluljárókban a kérdés. (Csak a láncainkat teszteljük.) Nem szavazatokat akarunk, hanem teret a gondolkodásnak. Utána táncolhatunk.
És most vissza a tegnaphoz: nem történt semmi – írtam, pedig olvastam vagy kétszáz oldalt (Mauriac és Bárdos Miki és Jarry), és megnéztem négy filmet videón (A kertben, Jákob lajtorjája, Macskafogó, Szamárköhögés). Ha ehelyett hülyére iszom magam vala-(akár-)kivel, és közben ezredszer elmesélem és végighallgatom ugyanazokat a történeteket, sûrûbb lett volna a nap. Miért? A pia hiányzik, vagy a társasági lét? (Rocskával lenni annyira otthonos, mintha egyedül – egyedül nem voltam x idô óta, nem tudok.) Igaz, ez nem olvasónapló, hanem napló, mégis. Mintha átfolyt volna rajtam a tegnapi töméntelen befogadni vágyott mûalkotás, emészteni (gondolkodni) nem is volt idôm (nem hagytam magamnak); igaz lenne, hogy aki sokat olvas, nem tud olvasni, ahogy a beszédkényszer sem eredményez valódi mondanivalót? (Valódi?) Vagy egyszerûen gondolkodni is csak papíron (gépben) vagyok képes? A Jákob lajtorjáját – az egyértelmûsítô, buta véget nem számítva – nagyon bírtam. Igen, a valóság-para (a helyesírás-ellenôrzô javaslata: valóság-pára) kint is, bent is ugyanaz a báránybôrbe bújt farkas – mióta gyakorlom ezt az ébredés lehetôségével megszelídített skizofréniát. Elsô misztikus élményem is az anyaghoz kötôdik, sci-fit is azóta olvasok, kifejlesztettem a tudatos álmodást, majd minden írásom e probléma foglya, miközben tudom – ezzel a mostani eszemmel – hogy az álom nem olyan, mint egy trip, a halál nem olyan, mint egy álom, és Isten (nem-)létének kérdése sem oldható meg azzal, ha tekerek még egy spanglit.
Ma nemcsak az ÉS dobta vissza az írásom, a bankszámlakivonatom is tiszta lap, ösztöndíj sehol, telefon: a Kincstár és a Minisztérium között akadt el az ügy – nem, nem személyes mulasztás (még felelôsség se), a rendszer rossz. Hát akkor: a rendszer bassza meg azt, aki a világra hozta, még nem tudtam lakbért fizetni, baráti hitelezôimmel tönkremegy a kapcsolatom, és még okom-módom sincs beledühöngeni a telefonba, mert  a sajnálkozó együttérzés hangjai onnan az alázatoskodó kuncsorgás húrjait pendítik meg itt. (Bürökpoharat a bürokratáknak!)

Január húsz
A tegnapi nap utolsó mondatát már ma találtam ki, pisiszünet alatt a siófoki busz-pályaudvar restijében. Imádom a restiket, a lepusztultságot, a különállást. És ennyi kihagyás után a sör is nagyon jól esik. Rocska kérdése („Nem bírod ki hazáig?”) teljesen elhibázott, mintha akaratom ellenére innék. Egy önanekdota (mesélték): kerthelyiség, én támolygok, ôk szedelôdzködnek, és szólnak szigorúan: Szedd össze magad, Krisztián – Nem szedem!!! (Ad notam: Te az ízekre vagy kíváncsi, én meg ízekre akarok szakadni.) Azért nem ennyire súlyos, ma jó leszek. A legfontosabb szabály: ha mégsem sikerül jó(zan)nak maradnom, sem húzhatom ki az elôbbi mondatot, egyáltalán: semmit se, attól napló. (De akkor mitôl publikus?) Tegnap megint para-filmet néztem elalvás elôtt (Puszta formalitás), letudni még ébren a rossz álmokat. Elôtte scrabble-ztünk, nyertem (mint általában), furcsa, hogy Rocska számára mennyire elmosódott a határ a létezô és nem létezô szavak között. (Ad notam: Kazinczy scrabble-zik. – „Már megbocsáss, Ferencem, de mi az a: zsiráf?”) Más nem történt (fújjuk el a szövegben diszkréten a gyertyát, mint már annyiszor).

Január huszonegy
Ma nem írtam semmit (ezt már holnapután írom). De elôször még a Csütörtökrôl. Olyan voltam, mint egy közös bárány, magamhoz képest néma és látszólag figyelmes. (Karon ülô, büszke sólyom: pásztáztam a beszélgetést, le-lecsaptam, és mindannyiszor megijedtem a saját hangomtól. – Na ez túlzás.) Fél egy fele a legutolsó érkezôk kis éreztetés után leteszik magukat, onnantól körülöttük forog. Utazás a figyelem középpontja felé, pár pillanat múlva elindulunk, négyen egy éjjel-nappali pincekocsmában inni el Sámson irodalmi díjának aznap kézhez kapott anyagi részét, illetve amennyit abból sikerül, nekem legyen mondva, nem sokat. Mindenféle hülye beszélgetések, távollevôk mûveinek  alapos leszólása, kis összekacsintások a védelemmel, a szokásos, csak a szokásosnál durvább csörtéim Harkállyal, dicsekvések; mindenkinek igaza van. Taxival a Falkba, fél négy, nem boldogulok a kapuval, felcsöngetem Rocskát, engem hibáztat, amiért már nem passzol a zárba kulcs. Hajnali fél kilenckor ébredek, nem találom a kaputelefonon az egyetlen gombot, alsónadrágban botorkálok át a belsô udvaron, Rocska érkezik a boltból, reményvesztetten babrál a zárral, melybe korábban valaki beletörte a kulcsot. (Adalék Rocska életéhez: még tegnap, mikor megkért, kapcsoljam ki, úgyis hozzám van közelebb, a mobiltelefonját, melyen hívhattam volna, ha bajba kerülök, levertem az órát, ezért sajnos elaludt a drága.) A dühös tevés-vevés hangjaira alszom el (nem is annyira otthonos, inkább meghitt), arra is ébredek, de akkor megvigasztalom. A kora délutáni (harmadik) ébredés után a kihagyhatatlan lukácsozás, kapkodva, kávé nélkül. Aztán haza a megbeszélt idôre, vizitáló fôbérlômnek kicsengetni, ha késve is, a lakbért. Rocskával pár óra turbékolás, vacsorával egybekötve, aztán ketten kétfele. Én Manóval iszom, fél tizenegykor telefonálok Rocskának, aki már elhatározta, hogy hajnalban indul Zegre, találkozni egy napot külhonból hazalátogató öccsével. Nem javították meg a kaput, tehát külön alszunk, én a Barátban, de még odébb van az. Manóval átbeszélgetünk nyolc-tíz korsó sört, az utolsó néhányat már a szemközti pincében, éjfél után. Megérezzük. Manó kissé pánikszerûen hazaindul, rám hagyományozva utolsó ezresét, amibôl, tehát amibôl, miután írtam egy rövid verset, kocsmai sarokasztalnál, ahol már idôtlen idôk óta nem, és miután egy kölcsön mobiltelefonnal megtudakoltam Cica és Medve Koma tartózkodási helyét, és miután jeges szélben lebicegtem a Moszkva térig, és miután, nem bírván az éjszakai buszra való dermesztô várakozást, leintettem egy taxit – az Operánál kifizethettem azt. Itt sérült meg a lábam tavaly, és azóta most vagyok itt elôször, sör és pirítós. Eldöntöm, hogy Mogulnál fogok eldôlni, ahol mostanában Cica is lakik. Záráskor kicsit változik a forgatókönyv: kulcsot cserélünk Cicával, ô a Barátba visz fel egy igazi cicát – Rocskának persze nem fog tetszeni az ügy, de inkább elmondom neki azon melegében, ne rontsa majd le az olvasmányélményt a meglepôdés – én Mogulnál takaródzom egy pokróccal és a télikabátommal, reggel megmutatják, hogy nyílik, és hogy nyílt volna az ágynemûtartó. Cicának elárulom, hogy itt Cicának nevezem, de egyben azt is megígérem, hogy ezután Kandúrnak fogom, rászolgált.

Január huszonkettô
Végre ma van. Persze jobb volna, ha Rocska is lenne. Azért telefonon eldicsekszem, hogy sikerült utolérnem magam. Miután letettem, hosszan gondolkodtam azon, miért mondjuk mindketten legalább ötször azt a telefonba, hogy puszi, mikor küldhetnénk is. Egész nap itthon, tisztán, köntösben, igaz mostanra már csak egy szál cigarettával. A többit majd holnap, miután megtörtént. (Megtörtént.) Útban új szerelméhez felnézett pár percre Bongyor, egész hónapban tanul, élni sincs

ideje (sem ezeken a lapokon hosszabban szerepelni). Visszaadom neki a mankóit, nekem már nincs szükségem rá, neki annál inkább, újra kiment a térde. Az én bokámmal is ez lesz, jósolja, amilyen felelôtlen vagyok. A probléma lényege: nem fáj annyira, mint amennyire kímélni kellene, nem figyelmeztet. Hasonlóképp Rocskával: közös életünk rendezett (benne ülök a jóban), tehát mind nagyobb mennyiségû szeszre, és a lehetô legdepressziósabb zenékre van szükségem ahhoz, hogy erôvel leküldjem magam oda, ahol írni tudok – mert már csak az segít. (És hogy a képzelt problémák valósággá legyenek, Rocska sem mindig barátja az általam elfogyasztott piának.) Átbattyogok Edzôpartneremhez (Bongyor új szerelmének volt szerelméhez), fényes diadal. Megérkezik Medve Koma, hármasban is játszunk egyet, megint gyôz a papírforma. Taxival a Trafóba, mire odaérünk, ottani ismerôseink már a Tütüben idôznek, utánuk lendületbôl. Valaki megtanít a fehér rum-ananászlé koktélra. Megint Mogulnál alszom, de most ott alszik Kandúr is, a fogmosási céllal elfogyasztott pálinka közben megegyezünk: bizony, néhány éve még szebbek voltunk.

Január huszonhárom
Dorogi vasárnap. Majdnem elfelejtkeztem anyám névnapjáról. Lent ragadok, errôl félálomban értesítem Rocskát.

Január huszonnégy
Egykor érek Pestre, ötig intézkedem, írok egy keveset, aztán átcsábulok Karakékhoz. Rocska marad, beteg, vagy legalábbis bujkál benne valami. A decemberi huszonnégy órás darab (melynek magam is része voltam) szereplôi, pálinkázgatunk, aztán ráparázunk a fûre, éjfélkor, részegen autóba, el az emberemhez. Innentôl kicsit összefolyik, volt valami affér a szomszéddal, volt félreértés rengeteg, az asszociációimra ráeresztettem magyarázkodó énemet, hogy ne legyek teljesen követhetetlen. Haza Rocskához, felébresztem, de nem bánja meg. Ma megkérdezte tôle valaki, akivel két szót se beszéltem eddig, hogy milyen érzés egy ámokfutóval élni. Rocska az ámokfuttató.

Január huszonöt
Azaz huszonkettedike után megint egy: ma. Elsétálok a galériába, hogy felvegyem jogos (de kissé pofátlanul kikunyerált) járandóságomat a megnyitó-szövegért. El is tapsolom rögvest a Kaiser’s-ben, aztán egész nap fôzök. Idôközben felhívtam a Beszélôt, és kiderült: máris túlléptem a megadott karakterszámot – inkább a jövôm menjen veszendôbe, mint a múltam.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta