Peer Krisztián
Vírusgazda

Napok óta hazudozom a telefonba, a „már összeállt a fejemben”-tôl eljutottam a „már csak az utolsó simítások vannak hátrá”-ig, bámulom a monitort, hogy belefájdul a szemem, számolatlanul szívom a cigarettákat, a kávé sem segít, a tusolás sem. Reggel kihúzom, amit estig írtam, ha egyáltalán valamit. Úgy látszik, elkaptam. Megfertôzött a Napkönyv. Nem tudok (róla) írni.
A Napkönyv az írásgörcstôl gyötört elbeszélô gyógyulásának története, paradox zárójelentés, „önmagát rajzoló ceruza”. Talán ezért is olyan nehéz írni róla: már mindent megírt magáról, pontosabban: mindent magába írt, bekebelezett. Pedig olyan egyszerûen indul, akár egy napló. Valaki felébred, és egybôl rátör a rosszkedv, mert már idôtlen idôk óta nem írt, és – isteni elôre-tudás – nem fog aznap sem. Egy újabb fölösleges nap. Történetünk hôse tehát egy író, akinek nem megy az írás, mi mást tehetne: vergôdik. Elhagyja magát („már a rajtnál vereséget szenvedett megint”). A Napkönyv, dacára annak, hogy a lineáris elbeszélôi mód helyett inkább repetitív, asszociatív technikákat alkalmaz, mindvégig megôrzi a napló-szerûség látszatát. Az elsô („Fülledt nap.”) és az utolsó („Akkor láttam, hull a hó az égbôl.”) mondat között nagyjából fél év telik el. Ez már önmagában is bonyolítja a helyzetet, hiszen mondatok között mondatok szoktak „eltelni”, nem pedig idô. Vagy jó, nevezzük idônek: regényidô, ami épp annyira független a megírás idejétôl, mint amennyire az olvasásétól; mi akár egy nap alatt is eljuthatunk a nyárból a télbe, míg ugyanez az út a szerzônek évekbe telhet. És itt elérkezünk a Napkönyv legfontosabb poétikai problémájához, nevezetesen a regény világának és a való világnak, a regény szerzô-elbeszélôjének, Tábornak és Kornis Mihálynak a viszonyához. („Ez volt Tábor fejlövése: a megélt valóság.”) Hogy fogom ezt megírni – kérdezi minduntalan a narrátor – de hát már megírta. Vagy amit olvasunk, az nem az, a Napkönyv nem a Napkönyv keletkezésének története? Dehogynem, a szövegben számtalanszor felbukkan a már megírt szövegre való rátekintés (idézet) és a fölötte való ítélkezés motívuma. Most itt tartok – gondolja-írja a narrátor – és rámutat a szöveg egy húsz oldallal korábbi pontjára (húsz oldallal elôtte járunk), ez úgy rossz, ahogy van, átírom – gondolja-írja tovább – (most viszont ô elôzött meg bennünket, illetve dehogy, hisz mi már az átírt változatot olvastuk, ha valóban átírta). „Ezt még kidolgozom”, „ezt kihúzom” – olvasható. Olyasféle kettôs játékot játszik tehát (kint-is-vagyok-bent-is-vagyok), mely éppen a szöveg hangsúlyozott referencialitása folytán szüntet meg minden szövegen kívül létezôt. (Zárójelbe teszi magát az olvasót is, amikor az ô várható reakcióit beleszôve a mûbe, mint Elsô Olvasó magába gyûjti az utána következôket.) Erre a megoldásra rímel az elbeszélô pozíciójának megkettôzése, az egyes szám elsô és harmadik személy váltogatása, és az az idôjáték is, mikor a szöveg (a történet) idôfolyamából egy pillanatra földugja a fejét a kicsoda, és jelen idejû (s a jelen most hirtelen az írás aktusának  jelenidejévé válik) megjegyzéseket tesz az olvasott-írott szövegre: „Mindene – ilyet jobb író persze le nem ír – izgatottan riogva verdesett a vén dunyha alatt, mint reménykedô kanári nyiszlett szárnya csapkod, ha kezek motockálnak a kalickaajtón.” Nem csak a pozíciója, még a neve sem biztos, Táborinak ugyan nem nevezi magát, de Mityunak, Kertész Mihálynak igen. E rálátás azonban sajátos módon iróniamentes nyelvet hoz létre, az elbeszélôi magatartás cselességét az egynemû (prófétai: hisztérikus és patetikus egyszerre) hang ellenpontozza (illetve -súlyozza). Amint beszippantott a gravitációja, máris lelassít a sûrûsége. A Napkönyv a negyedik halmazállapot (mint a plazma, mint a Nap): nem dráma, nem vers, nem próza, de mindegyik. Utoljára talán tízévesen lapoztam ennyiszer a számozás végére: mennyi van még hátra, meddig lehet ezt tartani, hova fokozni, mért nem vesz levegôt? Az iróniamentes beszédmód (mely narcisztikusságát teatralitásban oldja) természetesen nem kíméli az elbeszélôt sem, aki nemcsak a világban keres ellenségeket magának, de magát és mûvét is sûrûn ostorozza. Ez persze nem meglepô: „Elegánsak: ironikusak: OPERAÉNEKESEK”* – „Ez nem igazi beszéd. Ez rokokó. […] Ki-ki a zsebkendôje szélét cakkozza, ahelyett, hogy elvégezné a szakrális aktust, és önnön húsába vágna bele.”**
Az író tehát ír, még a nem író író is, és természetesen idôt kezel. Tábor, az író, mikor nem ír (és szenved ettôl), anyagot szolgáltat Tábornak, hiszen a nem írás helyzetekbe hajszolja, vagy a nem írás elôl emlékeibe menekül. Vagy a helyzetrôl jut eszébe valami, aztán közvetlen utána az, hogy mire az asztalához ülhet, ezt is elfelejti, aztán persze mégsem (vagy ki tudja?). Az emlékezés egyszerre feltétele és feladata az írásnak, a felidézés-megírás-újraélés által  engesztelôdnek ki a halottak, világosodik meg és nyer megbocsátást az elbeszélô, aki vétkezett ellenük, míg éltek. (Közben az „ôket akarja megírni”-tól eljut a „nekik akarja megírni”-ig.)
A tipográfia ugyan segít rekonstruálni a regény cselekményét, de az emléktörmelékekkel, esszéisztikus dühkitörésekkel sûrûn teletûzdelt szöveg, úgy tûnik, nem a történetrôl szól. Az egymást követô helyszínek mintegy kioltják egymást, észre se vesszük, és eltelik három nap (egy nyári és két késô ôszi), melyet az emlékezés és a képzelet négy évtizeddé dagaszt, az elsô napon elindul, a harmadikon célba ér (célt talál) a regény.
A teremtés- (azaz keletkezés-) történet mellett ugyanis egy megváltástörténet is kiolvasható a Napkönyvbôl, a tehetetlen Tábor – bár elôbb vonakodik, utóbb késlekedik, és a Piros Elefánt segítségére is rászorul –, de megment egy kutyát, berúg, találkozik az addig nem létezônek tudott (állított) Istennel (aki hallgat), és a világrend helyre áll. (Nincs oksági kapcsolat. Kegyelmet nyer.) Tábor, aki invokációként a temetôt idézte meg (és szeretkezett ott, és tömte magába a zsíros földet, és neveket másolt noteszébe a Mártírok Faláról), a bolond Tábor megváltatik: írni tud: „De hisz akkor megvan a következô hónapom is! A munkám. […] Nem olyan bonyolult: egy gyáva kutya lesz a fôszereplô, aki nem mer a szargödörbôl kiugrani. Mert azt szeretné, ha valaki leugrana érte. Vegye karjába ôt a Nagyisten. Ez a heppje. De csak én jövök arra, Hamlet, a zsidrák, ki egy idô óta (bár nem tudom miért) elvesztettem minden kedvemet s felhagytam minden szokott gyakorlataimmal, és, igazán, oly nehéz hangulatba estem, hogy…
»Már nem is üvöltöttél!
Feladtad, fiam.
Ide kellett jönnöm, hogy ugass!«
…Ám addig vakkantgattam, herrektem és vackolódtam, hogy a végén csak kiráncigált! Habár nem ô maga… Hogy is van ez? Mert még mások is kellettek hozzá, de Te másokat is küldtél! Mivel sokan kellettek, hát sokan és sokféleképp foglalkoztak velem, és látszólag hiába, ám végül mégiscsak úgy alakult, hogy…”
És itt válik másodlagossá a Napkönyv legfontosabb poétikai problémája, a regény világának és a való világnak, a regény szerzô-elbeszélôjének, Tábornak, a nem író írónak és a könyv írójának, Kornis Mihálynak a viszonya.

Jegyzet

* Nemzedékemhez, in. A félelem dicsérete, 1989.
** Beszéd a beszédrôl, uo.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/