Napok óta hazudozom a telefonba,
a „már összeállt a fejemben”-tôl eljutottam a
„már csak az utolsó simítások vannak hátrá”-ig,
bámulom a monitort, hogy belefájdul a szemem, számolatlanul
szívom a cigarettákat, a kávé sem segít,
a tusolás sem. Reggel kihúzom, amit estig írtam, ha
egyáltalán valamit. Úgy látszik, elkaptam.
Megfertôzött a Napkönyv. Nem tudok (róla) írni.
A Napkönyv az írásgörcstôl
gyötört elbeszélô gyógyulásának
története, paradox zárójelentés, „önmagát
rajzoló ceruza”. Talán ezért is olyan nehéz
írni róla: már mindent megírt magáról,
pontosabban: mindent magába írt, bekebelezett. Pedig olyan
egyszerûen indul, akár egy napló. Valaki felébred,
és egybôl rátör a rosszkedv, mert már idôtlen
idôk óta nem írt, és – isteni elôre-tudás
– nem fog aznap sem. Egy újabb fölösleges nap. Történetünk
hôse tehát egy író, akinek nem megy az írás,
mi mást tehetne: vergôdik. Elhagyja magát („már
a rajtnál vereséget szenvedett megint”). A Napkönyv,
dacára annak, hogy a lineáris elbeszélôi mód
helyett inkább repetitív, asszociatív technikákat
alkalmaz, mindvégig megôrzi a napló-szerûség
látszatát. Az elsô („Fülledt nap.”) és
az utolsó („Akkor láttam, hull a hó az égbôl.”)
mondat között nagyjából fél év telik
el. Ez már önmagában is bonyolítja a helyzetet,
hiszen mondatok között mondatok szoktak „eltelni”, nem pedig
idô. Vagy jó, nevezzük idônek: regényidô,
ami épp annyira független a megírás idejétôl,
mint amennyire az olvasásétól; mi akár egy
nap alatt is eljuthatunk a nyárból a télbe, míg
ugyanez az út a szerzônek évekbe telhet. És
itt elérkezünk a Napkönyv legfontosabb poétikai
problémájához, nevezetesen a regény világának
és a való világnak, a regény szerzô-elbeszélôjének,
Tábornak és Kornis Mihálynak a viszonyához.
(„Ez volt Tábor fejlövése: a megélt valóság.”)
Hogy fogom ezt megírni – kérdezi minduntalan a narrátor
– de hát már megírta. Vagy amit olvasunk, az nem az,
a Napkönyv nem a Napkönyv keletkezésének története?
Dehogynem, a szövegben számtalanszor felbukkan a már
megírt szövegre való rátekintés (idézet)
és a fölötte való ítélkezés
motívuma. Most itt tartok – gondolja-írja a narrátor
– és rámutat a szöveg egy húsz oldallal korábbi
pontjára (húsz oldallal elôtte járunk), ez úgy
rossz, ahogy van, átírom – gondolja-írja tovább
– (most viszont ô elôzött meg bennünket, illetve
dehogy, hisz mi már az átírt változatot olvastuk,
ha valóban átírta). „Ezt még kidolgozom”, „ezt
kihúzom” – olvasható. Olyasféle kettôs játékot
játszik tehát (kint-is-vagyok-bent-is-vagyok), mely éppen
a szöveg hangsúlyozott referencialitása folytán
szüntet meg minden szövegen kívül létezôt.
(Zárójelbe teszi magát az olvasót is, amikor
az ô várható reakcióit beleszôve a mûbe,
mint Elsô Olvasó magába gyûjti az utána
következôket.) Erre a megoldásra rímel az elbeszélô
pozíciójának megkettôzése, az egyes szám
elsô és harmadik személy váltogatása,
és az az idôjáték is, mikor a szöveg (a
történet) idôfolyamából egy pillanatra
földugja a fejét a kicsoda, és jelen idejû (s
a jelen most hirtelen az írás aktusának jelenidejévé
válik) megjegyzéseket tesz az olvasott-írott szövegre:
„Mindene – ilyet jobb író persze le nem ír – izgatottan
riogva verdesett a vén dunyha alatt, mint reménykedô
kanári nyiszlett szárnya csapkod, ha kezek motockálnak
a kalickaajtón.” Nem csak a pozíciója, még
a neve sem biztos, Táborinak ugyan nem nevezi magát, de Mityunak,
Kertész Mihálynak igen. E rálátás azonban
sajátos módon iróniamentes nyelvet hoz létre,
az elbeszélôi magatartás cselességét
az egynemû (prófétai: hisztérikus és
patetikus egyszerre) hang ellenpontozza (illetve -súlyozza). Amint
beszippantott a gravitációja, máris lelassít
a sûrûsége. A Napkönyv a negyedik halmazállapot
(mint a plazma, mint a Nap): nem dráma, nem vers, nem próza,
de mindegyik. Utoljára talán tízévesen lapoztam
ennyiszer a számozás végére: mennyi van még
hátra, meddig lehet ezt tartani, hova fokozni, mért nem vesz
levegôt? Az iróniamentes beszédmód (mely narcisztikusságát
teatralitásban oldja) természetesen nem kíméli
az elbeszélôt sem, aki nemcsak a világban keres ellenségeket
magának, de magát és mûvét is sûrûn
ostorozza. Ez persze nem meglepô: „Elegánsak: ironikusak:
OPERAÉNEKESEK”* – „Ez nem igazi beszéd. Ez rokokó.
[…] Ki-ki a zsebkendôje szélét cakkozza, ahelyett,
hogy elvégezné a szakrális aktust, és önnön
húsába vágna bele.”**
Az író tehát
ír, még a nem író író is, és
természetesen idôt kezel. Tábor, az író,
mikor nem ír (és szenved ettôl), anyagot szolgáltat
Tábornak, hiszen a nem írás helyzetekbe hajszolja,
vagy a nem írás elôl emlékeibe menekül.
Vagy a helyzetrôl jut eszébe valami, aztán közvetlen
utána az, hogy mire az asztalához ülhet, ezt is elfelejti,
aztán persze mégsem (vagy ki tudja?). Az emlékezés
egyszerre feltétele és feladata az írásnak,
a felidézés-megírás-újraélés
által engesztelôdnek ki a halottak, világosodik
meg és nyer megbocsátást az elbeszélô,
aki vétkezett ellenük, míg éltek. (Közben
az „ôket akarja megírni”-tól eljut a „nekik akarja
megírni”-ig.)
A tipográfia ugyan segít
rekonstruálni a regény cselekményét, de az
emléktörmelékekkel, esszéisztikus dühkitörésekkel
sûrûn teletûzdelt szöveg, úgy tûnik,
nem a történetrôl szól. Az egymást követô
helyszínek mintegy kioltják egymást, észre
se vesszük, és eltelik három nap (egy nyári és
két késô ôszi), melyet az emlékezés
és a képzelet négy évtizeddé dagaszt,
az elsô napon elindul, a harmadikon célba ér (célt
talál) a regény.
A teremtés- (azaz keletkezés-)
történet mellett ugyanis egy megváltástörténet
is kiolvasható a Napkönyvbôl, a tehetetlen Tábor
– bár elôbb vonakodik, utóbb késlekedik, és
a Piros Elefánt segítségére is rászorul
–, de megment egy kutyát, berúg, találkozik az addig
nem létezônek tudott (állított) Istennel (aki
hallgat), és a világrend helyre áll. (Nincs oksági
kapcsolat. Kegyelmet nyer.) Tábor, aki invokációként
a temetôt idézte meg (és szeretkezett ott, és
tömte magába a zsíros földet, és neveket
másolt noteszébe a Mártírok Faláról),
a bolond Tábor megváltatik: írni tud: „De hisz akkor
megvan a következô hónapom is! A munkám. […] Nem
olyan bonyolult: egy gyáva kutya lesz a fôszereplô,
aki nem mer a szargödörbôl kiugrani. Mert azt szeretné,
ha valaki leugrana érte. Vegye karjába ôt a Nagyisten.
Ez a heppje. De csak én jövök arra, Hamlet, a zsidrák,
ki egy idô óta (bár nem tudom miért) elvesztettem
minden kedvemet s felhagytam minden szokott gyakorlataimmal, és,
igazán, oly nehéz hangulatba estem, hogy…
»Már nem is üvöltöttél!
Feladtad, fiam.
Ide kellett jönnöm, hogy
ugass!«
…Ám addig vakkantgattam,
herrektem és vackolódtam, hogy a végén csak
kiráncigált! Habár nem ô maga… Hogy is van ez?
Mert még mások is kellettek hozzá, de Te másokat
is küldtél! Mivel sokan kellettek, hát sokan és
sokféleképp foglalkoztak velem, és látszólag
hiába, ám végül mégiscsak úgy alakult,
hogy…”
És itt válik másodlagossá
a Napkönyv legfontosabb poétikai problémája,
a regény világának és a való világnak,
a regény szerzô-elbeszélôjének, Tábornak,
a nem író írónak és a könyv írójának,
Kornis Mihálynak a viszonya.
Jegyzet
* Nemzedékemhez, in. A félelem
dicsérete, 1989.
** Beszéd a beszédrôl,
uo.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta