Jegyzetek

David Irving angol történész rágalmazási pere az egész világon nagy figyelmet keltett. Keveseknek (például nekem sem) jutott viszont eszébe, hogy Irving munkásságának magyar vonatkozása is van: a termékeny szerzô több tucat könyve közül az egyik az 1956-os magyar forradalomról szól. A könyvre, no meg keletkezésének fölöttébb furcsa körülményeire Hegedûs B. András hívta fel a figyelmemet. Valamikor a 70-es évek végén levelet kapott az akkor számára teljesen ismeretlen Irvingtôl, aki tájékoztatta arról, hogy a magyar hatóságok engedélyével 1956-tal kapcsolatos kutatásokat végez Magyarországon, és mint az események szemtanújával és résztvevôjével, egykori ’56-os elítélttel, vele is szeretne háttérinterjút készíteni. Hegedûs, akit politikai okokból éppen akkor bocsátottak el az állásából, és gyanúsnak találta Irving levelét, elutasította a kérést.
Irving és a magyarok
A hatszáz oldalas monográfia 1981-ben, a forradalom 25. évfordulójára jelent meg a londoni Hodder and Stoughton kiadónál. A címe elhatárolódást jelez az ’56-os forradalomról Nyugaton kialakult közkeletû történeti képtôl: Uprising!, azaz Felkelés1. A bevezetôbôl kiderül, hogy Irving hosszú évekig kutatta a magyar forradalmat, és több alkalommal járt Magyarországon, hogy az események szemtanúival interjút készítsen, illetve dokumentumokat gyûjtsön. Beszélt többek között Hegedüs András volt miniszterelnökkel, Rényi Péterrel, a Népszabadság akkori fôszerkesztô-helyettesével, Marosán Gyöggyel, és több egykori ’56-os politikussal, így Vásárhelyi Miklóssal is. Az elôszóban Irving külön köszönetet mond Hollós Ervinnek, a Kádár-rendszer legbefolyásosabb „ellenforradalom”-történészének is, aki 1956 után alezredesként, a BRFK Politikai Nyomozóosztály vezetôjeként vette ki a részét a forradalom utáni megtorlásból. A névsorból és az alaphelyzetbôl sejthetô, hogy Irving valóban hivatalos hozzájárulással és feltehetôen szoros állambiztonsági felügyelet alatt folytatta magyarországi kutatásait.
Adott egy nyugati történész, aki már akkor nevezetes volt a második világháborúról és Hitlerrôl kialakított „revi-zionista” nézeteirôl (a rágalmazási perében kulcsszerepet kapott és Hitler-apológiának minôsített Hitler’s War, Hitler háborúja  címû könyve 1977-ben jelent meg), és akirôl okkal lehetett feltételezni, hogy kevés rokonszenvvel viseltetik a kommunizmus ügye és a Szovjetunió iránt. Ennek ellenére engedélyt kapott a magyar hatóságoktól arra, hogy a rendszer számára legneuralgikusabb témájában kutasson, találkozzon és hosszasan interjúzzon a rezsim számára más okokból, de mindenképpen veszedelmesként számon tartott szereplôkkel, akik maguk is szoros állambiztonsági felügyelet alatt éltek. Vajon tudták-e a magyar szervek, hogy ki ô? Hogyan történt a kapcsolatfelvétel? Mit ajánlott Irving, és mit vártak, vagy reméltek tôle? Támogatták-e Irvinget, ha igen, milyen megfontolásból és milyen módon? Mi lehetett Irving megírandó könyvének lehetséges hozadéka Kádárék számára? A fellelt dokumentumok sajnos nem adnak teljes képet, de azért sok minden kiderül belôlük.
Irving magyarországi ténykedésérôl a Külügyminisztérium titkos ügykezelésû iratai, és az MSZMP KB Agitációs és Propagandaosztályának iratai között találhatók dokumentumok2. Valószínû, hogy vannak rá vonatkozó iratok az egykori III-as Fôcsoportfônökség, vagyis a titkosszolgálat külföldieket ellenôrzô III/4-es osztályának anyagaiban is, ezek azonban ma nem hozzáférhetôk. Lássuk, mit tudhatunk meg abból, ami van.
Az iratokból kiderül, hogy David Irving 1973-ban vette fel a kapcsolatot a Magyar Népköztársaság londoni nagykövetségével. Az elsô kapcsolatfelvételre egy késôbbi, 1974-es dokumentum utal vissza3. Eszerint David Irving azzal jelentkezett, hogy a „Nyugaton divatos értelmezéssel szembeni könyvvel akar kirugrani”. Irving megígérte, hogy „objektív” képet ad 1956-ról, amelyben érvényesíti a hivatalos magyar álláspont elemeit is, továbbá azt is felajánlotta, hogy „az 1956-os eseményekkel kapcsolatban a brit, nyugatnémet, amerikai titkos irattárakból származó fotómásolatait átadja.” Az illetékes magyar szervek Irving ajánlatát megfontolandónak ítélték. A Külügyminisztérium az Agitációs és Propagandaosztállyal történt egyeztetés után4 megadta Irving számára a beutazási engedélyt, aki 1973-ban járt elô-ször Magyarországon, és ez alkalommal találkozott Rényi Péterrel, a Népszabadság fôszerkesztô-helyettesével. Rényi személyes benyomásai inkább kedvezôtlenek voltak. Irving, hogy bizalmat keltsen, elôrebocsátotta, hogy az „1956-ról megjelent nyugati kiadványokat nem olvasta, mert nem akarja befolyásoltatni magát”. Rényi viszont úgy ítélte meg, hogy Irving „nem ismeri a magyar történelmet, nem az alaposságra, tudományos elmélyültégre, hanem inkább a felületesebb, felszínesebb látványosságra törekszik (…) a meglepetés és az újszerûség erejével szeretne kiugrani (…) Ez utóbbit szolgálja az a törekvése is, hogy interjút szeretne kapni Kádár János elvtárstól (…) Rényi et. szerint nem lenne számunkra kedvezôtlen ilyen, a mi szempontjainkkal nem ellentétes, a realitásokat tükrözô könyv megjelenése. Ehhez azonban megfelelô, képzett és tájékozott történészek, esetleg intézmények közremûködése, rengeteg energia lenne szükséges.”5
Irving bemutatkozása tehát nem volt túl meggyôzô, de Rényinek nem ideológiai fenntartásai voltak. Egyszerûen nem bízott az angol „szerzô” szakmai képességeiben. A találkozóról készült beszámoló megemlíti, hogy Rényi megpróbálta Irvinget lebeszélni tervérôl. Magát az elgondolást azonban nem tartotta rossznak: írni, vagy íratni egy könyvet, amely Nyugaton elfogadhatóbbá teszi a kádárista „ellenforradalom-verziót”.
A dokumentumok tanúsága szerint a következô egy esztendôben a magyar illetékesek ízlelgették Irving csaliját, de a különbözô szervek között némi vita alakult ki Irving ajánlatának célszerûségérôl és idôszerûségérôl. Mindenesetre Irvinggel nem szakították meg a kapcsolatot, a közvetlen tárgyalásokat a londoni nagykövetség apparátusa folytatta tovább Angliában. A tárgyalásokról, találkozókról készült jelentésekbôl kitetszik, hogy Irvingrôl ekkor még nem sokat tudtak. „Több helyrôl érdeklôdtünk Irving személyérôl, nem tudtunk meg újabbat” – írta Házi Vencel nagykövet 1974 februári jelentésében, majd hozztette: Irving könyve talán nem volna rossz.6 A nagykövet 1974. október 9-i levelében még határozottabban áll ki Irving esetleges támogatása mellett. Felhívja a figyelmet arra, hogy egyre-másra jelennek meg a „jobboldal szemléletének megfelelô könyvek”, elsôsorban William Shawcross Kádár-életrajzára (címe: Crime and Com-promise, Bûn és kiegyezés), és Noel Barber, A szabadság hét napja címû könyvére, valamint a Mindszenty emlékiratainak készülô angliai kiadására utalva. Shawcross könyvét, amely még 1973-ban jelent meg, a magyar Külügyminisztérium olyannyira sérelmezte, hogy megpróbálta a Foreign Office sajtóosztályán keresztül a kiadást megakadályozni.7 Ezek alapján Házi Vencel tehát a következôt ajánlja: „(…) javasoljuk megfontolni D. Irving ajánlatát, mivel ígérete szerint könyvében helyet akar adni az 1956-os eseményekrôl alkotott saját szemléletünknek, a nyugati felforgatásról rendelkezésre álló bizonyítékainknak, és az errôl rendelkezésre bocsátandó anyagot csak beleegyezésünkkel teszi közzé.”8
Randé Jenô, a Külügyminisztérium Sajtófôosztályának vezetôje viszont nem osztotta a nagykövet véleményét. 1974. november 4-i levelében így foglalt állást: „Könyvét Shaw-
cross, Barber, Háy és Mindszenty-könyvek ellenére sem tartjuk idôszerûnek, mert amikor már csökkent az érdeklôdés, azt újra felkavarnánk. (…) Emellett nem tudjuk biztosítani, hogy Irving szakszerûen írja meg a könyvét, és hogy az angol sajtó azt kedvezôen fogadná.”9
Az óvatos fôosztályvezetônek sem ideológiai fenntartásai voltak. Úgy látszik, Irving meggyôzte a magyarokat arról, hogy számukra elônyös könyvet ír, de ennél fogasabb kérdés volt, hogy szükség van-e egyáltalán bármilyen könyvre 1956-ról. A külügyminisztériumi apparátus határozottan azon az állásponton volt, hogy 1956 témájának az ébren tartása csak rosszul sülhet el. Aggódtak, hogy 1956 témájának melegen tartása akadályozza a magyar közeledést a Nyugathoz, beszûkíti a mozgásteret. Valójában azok érdeke az ’56-os diskurzus fenntartása, akik ez alapján érvelnek amellett, hogy Kádár Magyarországa továbbra is szalonképtelen.10 Ám a csábításnak végül mégsem tudtak ellenállni.
Az iratokból nem derül ki, hogy legfelsô szinten végül ki hozott döntést arról, hogy Irvinget, ha óvatosan is, de mégis támogatni kell. A dokumentumok alapján viszont megállapítható, hogy a kedvezô elbírálás megalapozásában Pálos Tamásnak, az Agitációs és Propagandaosztály helyettes vezetôjének volt döntô szerepe. Pálos 1974 novemberében levelet intézett Kornidesz Mihályhoz, az MSZMP KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztálya vezetôjéhez, amelyben a következôképpen érvelt: „Úgy gondolom, politikai döntés szükséges annak eldöntéséhez, támogassunk-e egy nyugati publicistát abban, hogy könyvet írjon az 1956-os ellenforradalmi eseményekrôl. Véleményem szerint igen, mert az eseményekrôl Nyugaton eddig csak teljesen egyoldalú írások jelentek meg, a miáltalunk kiadott Fehér Könyvet11 sehol sem terjesztették. Emiatt végsô soron tehát arról van szó, hogy a Fehér Könyvben, a Molnár János és a Berecz János könyvében megjelenteket bocsátanánk Irving rendelkezésére. Ebben semmi kockázat nincs, hiszen megjelent könyvek. Egy konzultáns is kedvezôn befolyásolhatná az írást.”12
Pálos természetesen tisztában volt a lehetséges veszélyekkel és ellenérvekkel. A döntés elôtti napon, 1975. január 6-án az alábbiakat írta felettesének, az osztály frissen kinevezett vezetôjének, Grósz Károlynak: „(…) a magyar dokumentáció alapján hajlandó lesz abban megcáfolni a témáról Nyugaton eddig megjelent írásokat. (…) Két szempontot kell mérlegelni: 1. 1956 Nyugaton lefutott, Irving fölmelegítené a témát, szóhoz juttatná a már háttérbe szorult jobboldali emigrációt, újabb vitairatok megjelenésére adna okot. 2. Ellensúlyozni kell a Nyugaton megjelent mûveket. (…)
Javasoljuk tehát, hogy fogadjuk el Irving felajánlkozását. Munkáját megfelelô mederbe tereljük oly módon, hogy a Kossuth Kiadóval kössön megállapodást az alapanyagok elôkészítésérôl, s a Kossuth Kiadó pedig ne Irvinggel, hanem az érdekelt angol kiadóval álljon szemben. Konzultánsként pedig Hollós Ervin elvtárs álljon Irving rendelkezésére, Hollós elvtársat pedig az érdekelt állami szervek segítsék.”13
Az Agitációs és Propaganda Bizottság másnapi ülésén helybenhagyta az Agitációs és Propagandaosztály javaslatát: „Az Agitációs és Propagandaosztály bejelentette, hogy egy angol újságíró saját kezdeményezésére az MSZMP politikai állásfoglalásai és dokumentumai szellemében könyvet akar írni a magyar ellenforradalomról. A bizottság egyetért.” A határozat másfelôl leszögezi, hogy „Irving vállalkozását anyagilag semmilyen formában nem támogatjuk”.14 A dokumentumot a bizottság részérôl Grósz Károly, Puja Frigyes és Berecz János írták alá.15 Pálos még ugyanaznap átiratot intézett a Külügyminisztérium Sajtófôosztályára Randé Jenônek: „A Központi Bizottság illetékes testületének az a véleménye, hogy célszerû lenne David Irving angol újságíró rendelkezésére bocsátani a magyar ellenforradalomról megjelent könyveket, dokumentumokat, és egy konzultánssal segíteni a munkáját. Konzultánsnak Hollós Ervin elvtársat javasoljuk felkérni.”16 Irving tehát jöhetett.
Jött is. Randé Jenô jelentése szerint 1975. március 9-én másodszor utazott be Magyarországra.17 Ez alkalommal csak néhány napra jött, hogy felvegye a kapcsolatot kijelölt konzultánsával, Hollós Ervinnel. Hollós azonban nem ért rá, így mindössze egy találkozóra került sor a Gellért Szállóban március 12-én, vacsora keretében. A Külügyminisztérium kiküldött tolmácsa, László Erika a találkozóról azt jelentette, hogy Irving nem nyerte el Hollós tetszését és bizalmát sem. Irving a találkozón leadott egy elôzetes névsort, kik azok a történészek, akikkel találkozni szeretne, valamint arra kérte Hollóst, hogy ôszre, amikor hosszabb idôre jönne, segítse megszervezni a találkozókat, és próbáljon összeállítani valamilyen forrásdokumentációt. A jelentés szerint Irving közölte azt is, hogy „amennyiben a magyar féltôl nem kapna anyagot a témához, valószínûleg elállna könyve megírásától.”18 Hollós, akinek érezhetôen nem fûlött a foga a feladathoz, kitérô választ adott.
A dokumentumok sora ennél a pontnál egy idôre megszakad. A könyv megírásának tényébôl és bizonyos tartalmi elemeibôl lehet csak arra következtetni, hogy Irving végül mégis kapott anyagokat és segítséget a magyar szervektôl, és Hollós továbbra is tartotta vele a kapcsolatot. Tény, hogy Irving 1975 és 1979 között többször járt Magyarországon, amely látogatások során számos interjút készített. Az is tény, hogy Moszkvában is járt, ahol alkalma volt beszélgetni többek között Batov tábornokkal, aki a forradalom idején a stratégiailag igen fontos Kárpátaljai Katonai Körzet parancsnoka volt. Ezeknek az utazásoknak a részleteirôl azonban a dokumentumokból semmi nem derül ki. Az iratok segítségével 1978 nyarán tudunk visszakapcsolódni az eseményekbe. Ekkor a Külügyminisztérium Sajtófôosztályán már Bányász Rezsô késôbbi kormányszóvivôt találjuk, aki 1978. július 26-i levelében a kapcsolat megszakítását javasolja az Agitációs és Propagandaosztálynak. Bányász szerint Irving komolytalan figura, aki nem ismeri a magyar történelmet. Ráadásul Bányász már ismeri Irving Hitler-könyvének visszhangját, „Hitlerrôl kedvezô könyvet írt”, továbbá figyelmeztet arra is, hogy Irving gyanús alakokkal (feltehetôen ’56-os ellenzékiekre gondolt) akar találkozni. Pálos  azonban ekkor még ragaszkodik káderéhez, és rövid válaszában lezögezi: „David Irving angol történésszel kapcsolatos álláspontunk ügyében továbbra is az 1975 januárjában hozott döntés a mérvadó.”19 Irvinggel tehát tartani kell a kapcsolatot. A Külügyminisztérium azonban továbbra is hangoztatja fenntartásait, amikor 1978 ôszén Irving újból vízumkérelmet ad be. Kovács (?) elvtárs 1978. október 19-i feljegyzésében a következô olvasható: „Irving tevékenysége és célja nem világos, mert két tendencia figyelhetô meg: 1. A CIA keze van a dologban és bizonyos kérdéseket akarnak szellôztetni, aminek a célját nem látjuk. 2. Ha feltételezzük felénk mutatott lojalitását, akkor elképzelhetô, hogy olyan könyvet ír, melyben leleplezi az USA szerveinek beavatkozását az 1956-os ellenforradalommal kapcsolatban. A könyvet mindenképpen megírja, ha beengedjük, ha nem, tehát célszerûbb beengedni, és kipuhatolni a szándékát.” Bányász Rezsô hozzáfûzött kommentárjában az alábbiakban összegzi a teendôket: „1. Javaslom Pálos elvtársat tájékoztassuk; 2. Eddigi benyomásaim alapján Irving szélhámoskodik; 3. Szerintem is be kell engedni. Nagykövetségünk sajtóattaséja teljesen »magánemberként« megérdeklôdhetné: nem akarja-e az anyagait megosztani a magyar történészekkel – természetesen nem itthoni publikálás, csupán archiválás céljából.”20
A fentiekbôl világos, hogy 1978-ban már a magyar szervek is tudtak Irving Hitler-könyvérôl, és nem bíztak benne. Erre utal Csákányi 1978. november 22-i levele is: „Figyelembe véve nevezett bizonytalan magatartását, szavahihetetlenségét, többször hivatkozott CIA anyagokra, de azt prezentálni nem tudta, javaslom, hogy kérésével ne foglalkozzunk. A magyar kijelölt partner [nyilván Hollósról van szó. M. A.] éppen a fentiek miatt Irvinggel találkozni nem akar.”21 Mégis úgy döntöttek, hogy egyelôre nem szakítanak Irvinggel. Erre nem látok más magyarázatot, mint azt, hogy továbbra is reménykedtek abban, hogy Irving legalább azt az ígéretét betartja, hogy néhány valóban fontos, és a magyarok számára nem hozzáférhetô titkos nyugati forrásanyagot bocsát a rendelkezésükre. Irving is érezte a bizalom csökkenését, ezért 1979 januárjában újra próbálkozott. A londoni sajtóattasén keresztül ismét interjút kért Kádártól. Levelében ez áll: „Fél órát szeretnék beszélgetni olyan általános kérdésekrôl, mint a szocialista építés megalapozása Magyarországon, vagy a széles körben elismert szerepe abban, hogy Magyarországról kedvezô kép alakult ki és állandósult otthon és Nyugaton egyaránt; valamint egyéb témákról. Az ô döntésére bíznám, hogy akar-e említést tenni azokról a kérdésekrôl, amelyekrôl könyvem szól.” Irving ezúttal határozott ígéretet tett, hogy látogatása alkalmával most már valóban hozza a kérdéses CIA-anyagokat. A behízelgô hangvételû levélhez mellékelt egy dokumentumot is, melyet a müncheni székhelyû Szabad Európa Rádió archívumában talált. Ez a dokumentum a 7487/56 sz. Item (keltezése 1956. július 28-a, Rákosi leváltása után tíz nappal), amely arról számol be, hogyan kínozták meg Kádárt Farkas Mihály parancsára a börtönben.22 A gesztus célja kettôs lehetett: Irving bizonyítani akarta, hogy valóban tud érdekes külföldi anyagokkal szolgálni. Ugyanakkor azt is jelezni akarta, hogy tudomása van arról, hogy Kádár éppúgy megszenvedte a Rákosi-rezsimet, hitelt ad a történetnek, ezzel demonstrálván, hogy árnyalt ábrázolásra készül, nem kívánja Kádár 1956-os szerepét egybemosni az 50-es évek terrorjával.
Lôrincz J. János nagykövet azonban óvott a kérés teljesítésétôl. Szerinte az interjú csak azt a célt szolgálná, hogy legitimálja a könyv állításait. A könyvben viszont nem bízik: „várható számunkra kedvezô részek a nyugati szervek szerepérôl, de inkább szenzációhajhász”. És a visszatérô dilemma: „Számunkra ’56 mint téma, a hangvételtôl függetlenül kedvezôtlen.”23 A beígért dokumetumokról azonban a magyarok nem akartak lemondani. Bányász Rezsô, korábbi elutasító álláspontját megváltoztatva 1979. március 27-én levelet írt Hollós Ervinnek, a Budapesti Mûszaki Egyetem Tudományos Szocializmus Tanszékére: „Hollós elvtárs találkozzon David Irvinggel (…) vállalja el a készülô könyv kéziratának lektorálását. Ezen természetesen nem az angol szövegek áttekintését értjük, hanem azt, hogy ki kellene kérdezni Irvinget a könyv fô mondanivalójáról, koncepciójáról.”24
Irving 1979 augusztusában kérelmezte ismét beutazásának engedélyezését. Táviratában újból fölvetette az interjú kérdését. Ekkor azonban Pálos Tamás állásfoglalása is elutasító volt: „(…) korábban többször járt Magyarországon, történészekkel találkozott, és kitûnt, hogy nézetei, politikai állásfoglalásai zavarosak, nincs mögötte komoly kiadói háttér. Legutóbb részt vett a Kopácsi-könyvvel kapcsolatos televí-ziós adásban, és negatívan nyilatkozott, úgy, hogy a KÜM (Külügyminisztérium) az eddigi kapcsolatot is megszakította vele. Mindezek alapján javasoljuk, hogy a táviratra ne válaszoljunk; nagykövetségünk viszont már Londonban közölje vele: Kádár elvtárs nem tud rendelkezésre állni. A KÜM és a BM pedig döntse el, hogy az említett tv-szereplése ismeretében ad-e beutazó vízumot Irvingnek.”25
Nos, ez egyszer még adtak. Irving 1979 szeptemberében ismét Magyarországra jött. Kádárral ugyan nem találkozott, de találkozott Hollós Ervinnel, akinek átadta a budapesti amerikai nagykövetség 1956. október 23-a és november 8-a között elküldött táviratainak másolatait. A dokumentumokkal kapcsolatban Bányász Rezsô a Külügyminisztérium Sajtófôosztályának vezetôje vitába keveredett Hollós Ervinnel. Bányász nehezményezte, hogy Hollós az átvett dokumentumokat nem adta le a Külügyminisztériumnak. Hollós erre közölte, hogy a dokumentumokat természetesen leadta, de a megfelelô magyar szerveknek. Vagyis minden ésszerû kétséget kizáróan a Belügyminisztériumnak.26 Irving további magyarországi útjairól az iratok nem szólnak.
Az ismertetett források alapján a következôképpen lehet összegezni a képet. Irving 1973-ban maga jelentkezett, hogy 1956-ról az akkori hivatalos magyar álláspontnak is helyet adó könyvet ír. Kutatásaihoz támogatást és magyarországi dokumentumokat kért, cserébe „objektív” könyvet és titkos nyugati dokumentumok másolatait ígérte. Ajánlatát a magyar szervek óvatosan kezelték. Bizonytalanok voltak abban, vajon bármilyen ’56-ról szóló könyv nem okoz-e több kárt, mint hasznot. Érezhetô, hogy bár Irvinget akkor még nem ismerték, de provokációtól is tartottak. A nyugati dokumentumokra vonatkozó ajánlat ugyan csábító volt, de attól elzárkóztak, hogy titkos magyarországi dokumentumokat bocsássanak Irving rendelkezésére. Hollós kijelölésével nyilvánvalóan befolyásolni akarták a könyv tartalmát, ám a Hitler-könyv után, és fôleg az említett tv-szereplés után már nem bíztak benne. Végül kaptak Irvingtôl dokumentumokat, de azok nem gyôzték meg ôket arról, hogy érdemes fönntartani a kétes esélyû együttmûködést, valamint Kádárt is óvták attól, hogy kompromittálódjon Irving vállalkozásában. Nem tudni, hogy Irving érdeklôdését mi fordította 1956 felé, nem ismertek az 1975 és 1978 közötti kutatásainak és utazásainak részletei, valamint nem derült fény arra sem, hogyan, milyen közvetítéssel jutott ki Moszkvába. Maradtak tehát jócskán kérdôjelek. Egyetlen támpontunk ezek után nem más, mint maga a könyv.

Irving ’56-ja

Irving könyvei szinte kizárólag a második világháborúval, annak hadtörténetével, a Harmadik Birodalom vezetôinek pályafutásával foglalkoztak. 1956-ról szóló könyve kilóg a sorból.27 Talán meglepô, de a hetvenes évek elejéig nyugati szerzô tollából részletes történeti monográfia nem született 1956-ról.28 Magyar emigráns szerzôk Aczél Tamás, Méray Tibor, Fejtô Ferenc, Mikes Gyögy, Urbán György, Molnár Miklós, Váli A. Ferenc összefoglaló munkái természetesen rendelkezésre álltak, mint ahogy számos nyugati tudósító memoárjai, visszaemlékezései is, nem beszélve azokról az ideológiai, eszmetörténeti ihletésû értekezésekrôl, politikai pamfletekrôl, amelyek 1956 történeti helyét igyekeztek kijelölni (és amelyek többsége a magyar forradalom demokratikus szocialista vonásait, a munkástanácsok szerepét emelte ki). 1956-ról szóló könyvekben tehát nem volt hiány, de talán mégsem volt alaptalan a magyar Külügyminisztérium apparátusának az elôzô fejezetben is érzékelhetô optimizmusa, miszerint 1956 témája Nyugaton lecsengôben van. Már 1966 körül, a tizedik évforduló táján lehetett érzékelni, hogy a nyugati sajtó napirendre tért Kádár sikeres konszolidációs politikája fölött. Mindenkinek kényelmesebb volt azt gondolni és sugalmazni, hogy az adott világpolitikai felállásban még Kádár rendszere az elérhetô legjobb megoldás. Irving tehát viszonylagos szélcsendben kezdett a téma iránt érdeklôdni. Ám 1981-re, mire a könyv megjelent, szélcsendrôl már szó sem volt.29 Irving könyve a megjelenésekor nemcsak az évforduló okán került teljesen más közegbe. A szovjet birodalom belsô állapota, és ezzel párhuzamosan a világhelyzet drámai változásnak indult, 1956 jelentôsége ismét megnôtt: a hidegháború tragikus epizódjából a kommunista rendszer és a szovjet birodalom Sztálingrádjává kezdett válni.
Nem ildomos egy majd húsz évvel ezelôtt megjelent könyvet a mai ismereteinkbôl kiindulva bírálni, különösen, ha tudjuk, hogy a kommunista rendszerek bukása után az akkor még zárt, titkos archívumok is részben hozzáférhetôvé váltak. Ezért Irving ténybeli tévedéseire nem térek ki. Historiográ-fiai szempontból ennél sokkal érdekesebb, hogy végül mi volt Irving és a magyar szervek sajátos együttmûködésének az eredménye: milyen képet mutatott föl 1981-ben Irving 1956-ról? Betartotta-e a magyaroknak tett ígéretét, érvényesítette-e ábrázolásában a kádárizmus értékelését, szempontjait?
A szerzô már a bevezetôben tisztázza, miért nem tartja 1956-ot a közkeletû felfogással ellentétben forradalomnak. „A történészek és politikusok általában spontán felkelésnek nevezik azokat a tömegmozgalmakat, amelyeket a régi rend elleni düh egyesít és vezérel, de amelyeknek nincsenek világos céljaik, kidolgozott harci módszereik, és a gyôzelemhez vezetô utat kijelölô tudatos vezetôik” – idézi Irving Trockijt, majd így folytatja: „Ami 1956 októberében Magyarországon történt, az nem forradalom, hanem felkelés volt. Amikor elkedôdött, akkor spontán volt, és nem voltak vezetôi, és a felkelt tömegeket valóban a rezsim elleni gyûlölet vezérelte.”30 Irving szerint a félreértést az okozta, hogy hogy a lázadók (rebels) többsége egyszerû munkás és paraszt volt, ezért 1956 látszólag beteljesítette Marx jóslatát, mely szerint a forradalom vezetô ereje a munkásosztály lesz.31 Ezzel Irving burkoltan azt is állítja, hogy 1956-ot forradalomnak tartani jellegzetesen marxista szemléletre vall.
Irving a bevezetôben azt is leszögezi, hogy valószínûleg sokaknak csalódást fog okozni. Nem osztja azt a véleményt, hogy a sztálinizmusból kiábrándult kommunista értelmiségieknek – Irving rendszeresen eggheads, azaz tojásfejek gyûjtônévvel említi ôket – valóban dicsteljes szerepük lett volna a felkelésben, vagy akár annak elôkészítésében, és Nagy Imréért sem igazán hullat könnyeket. Nagy Imre akarata ellenére sodródott a lázadó miniszterelnök szerepébe, és Irving semmi olyat nem talált 1945 utáni megnyilvánulásaiban, ami bármilyen módon is megkülönböztetné ôt a többi, Moszkvából átdobott, és hatalmát szovjet fegyverekkel fenntartó kommunista vezetôtôl.32
Irving föltûnô alapossággal taglalja háború utáni magyar történelemben és 1956 kapcsán a zsidó elementumot. A könyv angol kiadása életrajzi kislexikonnal kezdôdik, amelyben Irving röviden bemutatja a könyv fôbb szereplôit.33 Az életrajzok minden esetben, ahol ez a szempont származási okokból egyáltalán fölmerülhet (Irving olykor eltéveszti) azzal kezdôdnek, hogy az illetô „zsidó”. Ez a közlés megelôzi a foglalkozásra és a beosztásra vonatkozó adatokat. Irving azt a többi esetben nem közli, hogy az illetô „magyar”-e, bár három esetben, Jánosi Ferenc, Nagy Imre és Tildy Zoltán esetében fontosnak tartja elôrebocsátani, hogy „kálvinista” (Losonczy Géza esetében viszont nem). Mindszenty, Marosán, Münnich vagy Csermanek János származásáról viszont Irving nem árul el közelebbit, bár a fôszövegben, az 55. oldalon megemlíti, hogy Mindszentyt eredetileg Péhm Józsefnek34 hívták, a 75. oldalon pedig megtudhatjuk Marosánról, hogy félig román. A német kiadásból az életrajzi kislexikon ellenben hiányzik. Irving ezt azzal indokolta Wilhelm Dietl német publicistának, aki a könyv német kiadását recenzálta, hogy „Németországban ez félreértésekre adhatott volna okot”. Talán nem véletlen, hogy Dietl az Antiszemita oknyomozás, Antisemitische Spurensuche címet adta recenziójának.35 Irving olyan szereplôk esetében is utal zsidó származásukra, mint például Michel Gordey francia újságíró említésekor (Michel Gordey, Jewish reporter on France-Soir), akiknek az égvilágon semmi közük sem volt a magyarországi történésekhez.36
Márpedig afelôl Irving szemernyi kétséget sem hagy, hogy a magyarországi eseményekben a zsidókérdésnek és az antiszemitizmusnak kitüntetett szerepe volt. Az egyszerû nép antiszemita indulatait a Moszkva-bérenc zsidó kommunista klikk, és a ’44 miatt bosszúra éhes, az ÁVH-ban gyülekezô zsidók gátlástalan terrorja és hataloméhsége borzolta. Rákosi „egy kóser mészáros tapintatával” („tact of kosher butcher”; a német szövegben pedig: „Takt eines koscheren Metzgers”) ragadta magához a magyar párt vezetését még Moszkvában, a Kominternben, majd hazatérve hasonló brutalitással szeletelte föl a nem kommunista pártokat: „Egyenként, apró darabokra szelünk föl benneteket” – figyelmeztette Irving szerint Rákosi a parasztpártiakat és a szociáldemokratákat –, „amíg semmi sem marad belôletek.”37 (Irving nem árulja el, hol és mikor mondta ezt Rákosi.) Mivel az 1956-os felkelésben nem bukott kommunista politikusokhoz kötôdô értelmiségiek harcoltak az utcán, hanem az egyszerû emberek, ezért Irving módszertani okokól is az ô motivációikat kutatja.38 „Ez a tényezô [mármint a zsidókérdés és a magyar nép hagyományos antiszemitizmusa], amelyet szándékosan figyelmen kívül hagytak az 1956-os felkelésrôl írott beszámolókban, durva módon járult hozzá a rendszerrel szemben parázsló gyûlölet növekedéséhez: 1939-ben a több mint 9 millió lakosból hétszázezer volt zsidó. Az újságok karikatúráiban szakállasan, pajesszal és kaftánban ábrázolták ôket; elárasztották a jövedelmezôbb szabad foglalkozásokat. A náci megszállás idején Magyarország megkezdte a vidéki zsidóság deportálását a megsemmisítô táborokba, míg a budapesti zsidóságot munkatáborokba terelték. Mindössze kétszázezer zsidó élte túl a háborút, és ôk érthetôen felszabadítóként ünnepelték a szovjet hadsereget, ami tovább fokozta a közvélemény történeti antiszemitizmusát.”39 Ezek után nem csoda, hogy „a rendszer alapvetôen zsidó jellege mély ellenérzést váltott ki az emberekbôl.”40 Irving a Columbia University Oral History Project-je keretében magyar ’56-os menekültekkel készült interjúkból is idéz olyan szövegeket, amelyek a felkelô nép antiszemita érzelmeit bizonyítják: „A felkelés után meginterjúvolt menekültek jelentôs része zsidóellenes volt” – állapítja meg. „A kommunisták tevékenykedése által gerjesztett antiszemitizmus paradox módon olyan erôs volt, hogy sok zsidót is megfertôzött”.41 Ám további filológiai „oknyomozásra” nincs is szükség. Irving interneten olvasható könyvajánlójában ma is ez áll: „a felkelésnek kezdetben pogrom jellege volt”.42
Az alapképlet egyszerû: a magyarok sosem szerették a zsidókat, az 1945 után a hatalmat megszerzô zsidó kommunisták terrorja pedig csak fokozta bennük az antiszemitizmust, amely 1956-ban spontán felkelésben, pogromban tört a felszínre. (Könyve második, 1986-ben megjelent kiadásának Irving alcímet is adott: One Nation’s Nightmare. Azaz: Egy nemzet rémálma.)43 Irving nem rejti véka alá azt sem, hogy szerinte a kérdéses zsidó kommunisták voltaképpen ezt ki is érdemelték.
Irving 1956-ról ábrázolt képe azután ehhez a koncepcióhoz igazodik. Ha alapvetôen valóban errôl volt szó, akkor érthetôbb, miért nem kap semmiféle szerepet az 1953-as fordulat, a Nagy Imre köré csoportosuló pártellenzék, a Petôfi kör, és más, az ’56-ról szóló történetírásban közkeletûvé vált politikai tényezôk. Nagy Imre nem lehetett hôs, legfeljebb balek, aki csak tehetetlenül sodródott az eseményekkel. Kezdetben a párt hatalmának megôrzésén fáradozott. Irving kétely nélkül veszi át Marosán állítását, miszerint Nagy Imre október 23-án éjjel egyetértett a szovjet csapatok behívásával.44 Késôbb Nagy Imrét az utca, fôképp Dudásék és a „gyôri ellenkormány” nyomása késztette arra, hogy elfogadja a felkelôk követeléseit. „Mint egy halálos sebet kapott kovboj, úgy vonszolta magát lépésrôl lépésre elôre azon a poros ösvényen, amerre a lázadó hordák már réges rég elviharzottak a követeléseikkel. Soha nem tudott felzárkózni.”45
Irving saját állítása szerint az utcán harcoló felkelôket tartja 1956 igazi fôszereplôinek. Annál furcsább, hogy kevés kivétellel a nem túl hízelgô „lázadó hordák” (rebel/revolutionary hordes), „csôcselék” (mob) minôsítéseit alkalmazza rájuk. Láthattuk, hogy az ÁVH iránt kevés rokonszenvet mutat, ám utal arra, hogy „Münnich és aljas cimborái (evil cronies) elôre láthatták, hogy az ÁVH feloszlatása az ország akkori hangulatában pogromhoz vezet.” Ami be is következett. „A csôcselék haragja ösztönös, primitív és brutális volt” – írja Irving a lincselésekrôl. – „Ekkor állt a felkelés a legközelebb ahhoz, hogy antiszemita pogromba torkolljon, amelynek során a fôként zsidó ÁVH-s tiszteket kegyetlenül kipiszkálták vackaikból, ahová menekültek.”46 A csôcselék tombolása a Köztársaság téri vérengzésben csúcsosodott ki. Irving leírásában nem nehéz fölfedezni Hollós Ervin konzultánsi közremûködésének nyomait: ott van például Jankó Piroska, aki ôrjöngve mártogatja kését a földön fekvô Asztalos János mellkasába.47 A borzalmak leírásának részleteinél fontosabb azonban, hogy akárcsak Hollósnál, a Köztársaság tér Irvingnél is mindent eldöntô fordulópont. Ez volt az a pillanat, amikor Nagy Imre és kormánya végleg elvesztette a kontrollt az események fölött, amikor „a gyilkolás és rombolás orgiája vette kezdetét”.48 Irving számára ugyanazért fontos Dudás és a nem létezô „gyôri” ellenkormány – ennek vezetését Irving tévesen Szigethy Attilának tulajdonítja –, mint Kádárék számára, akiktôl Irving a mítoszukat átvette:49 az ô létük testesíti meg a Nagy-kormány tehetetlenségét, és bizonyítja azt, hogy külsô beavatkozás nélkül már nem lehetett volna útját állni a totális káosznak, mészárlásnak és a polgárháborúnak. (Dudást e koncepció jegyében végezték ki az elsôk közt 1957 januárjában, pere a legtöbbet felidézett ellenforradalmi kirakatper volt.)50 A káoszra mi sem volt jellemzôbb Irving ábrázolásában, mint hogy november 1-jén a Parlamentben a Nagy Imre körül gyülekezô kommunista funkcionáriusok is már az 1919-es fehérterror megismétlôdésétôl rettegtek.51 Kádárt éppen ezek a fejlemények, Mezô Imre halála és a polgárháborús veszély sarkallta arra a döntésre, hogy átálljon az oroszokhoz. A kép drámai: Kádár Mezô Imre halálos ágyánál esküszik bosszút.52 Mind neki, mind Hruscsovnak sietnie kellett, ha még menteni akarták a menthetôt: „Hruscsov történelmi döntés elôtt állt. Nem kockáztathatta, hogy Magyarországra a NATO csapatai vonuljanak be, és nem is késlekedhetett sokáig a beavatkozással: egy végsô pogrom bármelyik pillanatban likvidálhatta volna az összes, még életben maradt pártfunkcionáriust.”53
Kádárék a forradalom után azzal indokolták a szovjet csapatok behívását, hogy az „ellenforradalom pribékjei” már végsô leszámolásra készültek, a Nyugat pedig készen állt a bevonulásra, és a megrendült – jobban mondva, a késôbbi verzióban a „Nagy Imre és bûntársai” által áruló módon tudatosan szétvert – párt már nem lett volna képes normalizálni a helyzetet. A fáma fûrészporral felszórt börtönudvarokról és a Vérmezôn tervbe vett tömeges kivégzésrôl szólt, amelyet éppen november 4-én reggel akartak végrehajtani.54 A második szovjet beavatkozásra tehát az utolsó pillanatban került sor.
Nincs hely minden részletre kitérni, így arra sem, milyen sötét képet fest Irving a Szabad Európa Rádió szerepérôl, vagy Eisenhower elnök és Dulles külügyminiszter cinizmusáról. Irving 1956-jának nincsenek igazi hôsei. Sem Nagy Imre, sem az antisztálinista pártellenzék, a tojásfejek, sem a csôcselék, sem a társutas pártok gyáva, megalkuvó politikusai, akik egyszer eladták már az országot a kommunistáknak, és most az utcai felkelôk hátán fölkapaszkodva akarják sütögetni a pecsenyéjüket,55 nem hôsei semminek. Kopácsi sunyi köpönyegforgató,56 Maléter pártutasításra vált el elsô feleségétôl,57 különben is napokon át lövetett a Corvin-közi felkelôkre. Dudáson, Szigethyn, Bibó Istvánon58 és Rácz Sándoron kívül egyetlen rokonszenvesen ábrázolt figurája sincs a könyvnek. Nem csoda, hogy szinte semmilyen figyelmet nem szentel a politikai programoknak, politikai eseményeknek, a munkástanácsoknak, a diákoknak, a forradalom sajtójának (leszámítva a Köztársaság térrôl kerengô rémhíreket: a vérengzést igazolni kellett, ezért jöttek az exkavátorok),59 tárgyalásoknak és politikai egyeztetéseknek, azon dilemmák és helyzetek elemzésének, amelyekkel a szereplôknek szembesülniük kellett. Mindez bizonyára nem férne bele Trockij Irving által lecsupaszított felkelés-definíciójába. Irving könyvének legnagyobb újdonsága az, hogy 1956-nak a zsidó-kommunisták móresre tanításán túl nincs politikai tartalma. Irving egy rémálomról tudósít. A könyv valóban lidércnyomás.
Nem tarthatatlan nézôpont 1956 gyökereit 1944-45-nél keresni. Számosan voltak az országban, akiket nem az 1953-as Nagy Imre-féle kormányprogram, de még csak nem is a Rajk-per sokkja ébresztett rá arra, hogy valami nincs rendben. Megoszlanak a vélemények arról, vajon sikerült volna-e Nagy Imrének az újjáalakult MSZMP dominanciájának fenntartásával valamiféle demokratikus szocialista államberendezkedést – feltéve, hogy ilyen egyáltalán létezik, vagy 1956-ban még létezhetett volna – konszolidálnia. A forradalom fôszereplôi, Nagy Imre, az újjáalakult pártok (még a kereszténydemokrata irányzatok többsége is), a munkástanácsok, az egyetemi ifjúság e program mögé álltak, legalábbis a forradalom alatti politikai megnyilatkozásaik, közzétett programjaik errôl tanúskodnak, de nem biztos, hogy egy szabad, többpárti választás eredménye nem hozott volna ebben gyökeres fordulatot. Nem tabu téma sem Nagy Imre vívódása és bizonytalankodása a forradalom elsô napjaiban, sem Nagy Imre kormánya(i) és a felkelôk közti konfliktusok bemutatása. Hasonlóan nem tabu téma a magyar zsidóság és a magyarországi kommunizmus közti kapcsolat, még ha súlyos kétségeink is merülnek fel az iránt, hogy a nürnbergi törvények releváns elméleti keretet kínálnak az egyén politikai identitásának elemzésére. 1956 forgatagában pedig bizonyára voltak antiszemiták is. Ezekrôl a témákról tengernyi irodalom szólt és szól, amelynek még a felsorolásába sem érdemes itt belekezdeni. Irving azonban nem elemezi ezeket a kérdéset, hanem gátlástalanul kiforgatja önmagukból, hogy brutális, primitív, maliciózus és antiszemita világképébe beszuszakolja ôket. Irving nem történész, hanem kukkoló, aki érezhetô élvezettel csámcsog a zaftossá vizionált részleteken. Számára a zsidó zsidó, a kommunista mindenekelôtt zsidó, és persze kommunista, a felkelô alapvetôen csôcselék, a politikus cinikus, gyáva sündörgô, 1956 pedig káosz, hatalomvágy, helyezkedés, árulás, pogrom és polgárháború.
Irving nem kommunista. Mûvében nyoma sincs olyan kitételeknek, hogy a munkáshatalom, a proletárdiktatúra, a kommunizmus az emberi haladás letéteményese, hogy az internacionalista beavatkozásra éppen ennek védelmében kényszerült a világforradalom vezetô ereje, a Szovjetunió. Ám ezek a tételek a kádári propagandában is csak a kötelezô fügefalevél szerepét játszották. Irving könyve ugyanakkor feltûnô hasonlatosságot mutat a kádári ellenforradalmi propaganda mélyebb rétegeivel. Irving kritika nélkül elhisz és felhasznál minden rosszmájú, denunciáló pletykát, amelyeket valószínûleg konzultánsa(i) bocsátottak rendelkezésére, és amelyek alkalmasak voltak a forradalomnak és fôszereplôi személyes és politikai hitelének aláásására. Ezek a sugalmazások visszatérô elemei voltak Kádárék propagandájának. Üzenetük az, hogy az „ellenforradalom” vezetôit nem politikai eszmék vezérelték, nem erkölcsi és politikai döntéseket hoztak, hanem pusztán a hatalmi harcban maradtak alul.60
Irving az antiszemita pogromok vizionálásával helyettesíti a politikai elemzést. Ez szemben állt mind Kádár magyarországi ’56-os ellenzékének ’56-képével, mind pedig a nyugati liberális és baloldali értelmiségiek ’56-jával, akik éppen a forradalom baloldali, demokratikus/önigazgató szocialista törekvéseinek hangsúlyozásával cáfolták Kádárék fasiszta ellenforradalom-teóriáját.61 Figyeljük meg, hogy Kádár funkcionáriusai számára magától értetôdôen 1956 baloldali, demokratikus vonásainak bemutatása is 1956 „jobboldali” ábrázolásának számított, hiszen cáfolta az ellenforradalom-tézist.62 Irving szélsôjobboldali ’56-verziója, ideológiai azonosulás nélkül ugyan, de Kádárékat támasztja alá. Irving könyve Kádárékhoz hasonlóan cáfolja, hogy 1956 széles támogatást élvezô demokratikus indíttatású mozgalom lett volna. 1956-nak a felkelôk/lázadók/csôcselék a szerinte jogos és érthetô antikommunista (i.e. antiszemita) dühkitörésen kívül nem volt érvényes és pozitív politikai üzenete. Mindkét ábrázolás azt állítja, hogy a lincselések – „a kommunisták és más haladó emberek elleni hajtóvadászat” Kádáréknál, a „zsidó-kommunisták elleni pogrom” Irvingnél – nem tragikus, ámde marginális esetek voltak, hanem 1956 valódi lényege bennük fejezôdött ki. Ezen a ponton azonban Irving és a kádárista interpretáció paradox viszonyba kerül egymással. Ugyanarról beszélnek, mégsem beszélnek ugyanarról.
A kádári ellenforradalom-képnek döntô eleme volt, hogy 1956-ban az 1919 óta folyó harc tört ismét felszínre a fasiszta, antikommunista erôk és a haladó erôk között. 1956 fehérterrorja, lincselései/pogromjai az 1919-es fehérterror és az 1944-es nyilasterror újabb kiadása voltak. A Rákosi-rezsimbôl kiábrándult, megtévesztett tömegek elégedetlenségét kihasználva a múlt sötét erôi, a deklasszált úri osztály, bûnözôk, nyilas lumpenek próbálták ismét magukhoz ragadni a hatalmat a nyugati kémszervezetek aktív közremûködésével és bujtogatására, a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány Kádár vezetésével pedig ezt akadályozta meg. A kontinuitás Irving számára is létezik, 1956 gyökereit ô is 1944-nél keresi, és láttuk, hogy visszautal 1919-hez is. Ez azonban az antiszemitizmus kontinuitása. Irving a fehérterror, a pogrom és 1919 emlegetésével, a magyarok hagyományos antiszmitizmusára történô tendenciózus utalással eredeti talapzatáról a feje tetejére állította Kádárék ’56-ját, amikor az antikommunizmust merô antiszemitizmussá visszaminôsítve határozta meg 1956 alapvonását. Ez egyszerre volt párhuzamos és ellentétes az ellenforradalmi propagandával. Kádár propagandistái olykor-olykor fölcsippentették az antiszemita szálat,63 mint 1956 jellemzô vonását, de az sohasem kapott döntô szerepet annak bizonygatásában, hogy fasiszta lázadásról volt szó. Óvakodtak attól, hogy teret adjanak a zsidó és a kommunista azonosításának. A kommunisták számára az antiszemitizmus valójában a tudatlan tömegek atavisztikus érzelmeire rájátszó antikommunizmus volt már 1919-ben, és 1944-ben is. A fasizmus fô célpontja a kommunizmus volt, az antiszemita húrok pengetése a fasiszták részérôl pedig csak ezt álcázta.64 Hivatalos magyar értelmezésben az ellenforradalom azért volt fasiszta, mert a kommunisták ellen irányult. Irving ezt fordítva látta: 1956-ban, miként 1919-ben és 1944-ben, a népharag elsôsorban a zsidók ellen irányult, akik történetesen kommunisták voltak. Irving Kádárékkal ellentétben nem állítja, hogy 1956 fasiszta lázadás volt. Mégis a kép, amit rajzol róla, egy nem fasiszta számára fasiszta lázadás képe. Egy fasisztának pedig éppen ez tetszik benne. Lám, mutathattak rá Kádárék Irving könyvére: Irving ugyan elvéti a lényeget, nem látja a fasizmus igazi értelmét, de mi is pont errôl beszélünk. Irving könyve is azt bizonyítja, hogy 1956 lényege a haladó erôk (Irvingnél kommunista-zsidók) elleni bosszúhadjárat, a lincselések voltak, a döntô mozzanat pedig, amikor 1956 megmutatta „igazi arcát”, a Köztársaság téri mészárlás.
Végezetül: a kádári propaganda valószínûleg leghatásosabb üzenete az volt, hogy 1956 hiábavaló, értelmetlen tragédia, amelynek a vége pusztulás, polgárháború, esetleg a harmadik világháború lett volna. Az egyetlen lehetséges, és egyben a lehetô legjobb megoldás ennek elkerülésére Kádár fellépése, majd a kádári konszolidáció, a gulyáskommunizmus volt. Irving kaotikus, polgárháborús, pogromos víziója ettôl sem áll messze. A Nyugat, a Szabad Európa Rádió cinizmusának taglalása is azt erôsíti, hogy nem volt jobb esély. Kádár rendszere, mint Irving föntebb már idézett, Kádártól interjút kérô levelének meleg hangú soraiból is kiderül, a lehetséges világok legjobbika lett. Irving ebben is alájátszik Kádáréknak.
Irving könyve dokumentálja, egyben igazolja mindazt, amit Kádárék 1956-ról állítottak. Irving nem követte szol-gaian a magyar konzultánsok intencióit. De átvette tôlük mindazt, ami beleillett maliciózus, antiszemita világszemléletébe. Ami pedig a fô: átvette az események alapvetô jellegérôl és dinamikájáról alkotott felfogásukat. A párhuzamot a már idézett Wilhelm Dietl is észrevette, amikor rámutatott arra, hogy Irving Mindszentyje mintha az ellenforradalmi propagandamûvekbôl lépett volna elô.65

Irving és 1956, 1989 után

„A régi közmegegyezés felbomlásával mind sürgetôbbé válik, hogy ideológiai szempontból meggyôzô magyarázatot kapjanak a szocialista országok ismétlôdô válságai, sôt felkelései” – emelkedett szólásra Tôkei Ferenc a Központi Bizottság 1989. február 11–12-i ülésén, amelyen Pozsgay Imre január 18-i népfelkelés-meghatározása került terítékre. „A magyarországi 1956 problémáját úgy kellene – és lehetne is – azonnal megoldani, idézôjelben, hogy elfogadjuk Lukács György formuláját, amit (…) nevelt fia, Jánossy Ferenc hozott nyilvánosságra, és amely szerint a magyar 1956 nem mondható sem egyszerûen ellenforradalomnak, sem pedig forradalomnak, hanem felkelésként kell jellemezni. Lukács szerint a felkelést az különbözteti meg a forradalomtól és az ellenforradalomtól egyaránt, hogy nincs világos célja. Ha ezt a formulát sikerül elfogadtatni, akkor egyrészt valóban szabaddá válik 1956 tudományos kutatása és a különbözô felfogások vitája, de ugyanakkor esetleges megegyezése is abban, hogy 1956-ban voltak forradalmi és ellenforradalmi, 1956-nak voltak forradalmi és ellenforradalmi áramlatai is [sic!]. (…) Ez a gondolat szerintem nem egyszerûen politikai kompromisszum, hanem a történelem nagyon mély ismeretén nyugszik. Egyébként a politikai konszenzusra sem árt gondolni, véleményem szerint ezt a formulát elfogadhatják azok is, akik a felkelés ellenforradalmi vonulatát látták közelebbrôl, és azok is, akik a forradalmi vonulatot érzékelték inkább.”66 Lukács 1956-ban lényegében ugyanúgy definiálja a felkelést, mint Trockij, akit Irving idézett könyve elején. Tôkei, aki Lukácsot idézi, homályban hagy egy lényeges kérdést. Mégpedig azt, hogy Lukács szerint helyes volt-e a felkelés, vagy sem – már ha egyáltalán elfogadjuk, hogy ennek a definíciónak van értelme, és hogy 1956 valóban felkelés volt, abban az értelemben, ahogy Lukács meghatározza azt. A marximus a felkelést a múlt tárgykörébe sorolta: a felkelésnek addig van létjogosultsága, amíg nem áll rendelkezésre a marxista-leninista elmélet és a marxista-leninista élcsapat, a kommunista párt, amely végsô történelmi értelmet és politikai formát ad az elnyomottak jogos, ámde öntudatlan dühének. A Kommunista Kiáltvány után a felkelés történelmileg túlhaladott reakció, sôt, adott esetben, például ha a nevezett élcsapat hatalma ellen irányul, maga a reakció, azaz ellenforradalom.
Ám Tôkeit és a 1989-es Központi Bizottság messzebbre tekintô tagjait nem az érdekelte, hogy Lukács meghatározása megfelel-e a klasszikus marxizmus kritériumainak, hanem az, hogyan tehetô az MSZMP hagyományává az MSZMP által levert 1956, hogyan lehet az MSZMP által felakasztott Nagy Imre 1989-ben ugyanennek a pártnak az alapítója (de facto az volt) és történelmi elôképe. A Nagy Imre újratemetésérôl szóló központi bizottsági ülésen Ormos Mária úgy értelmezte a párt készülô állásfoglalás-tervezetét, hogy abból kiviláglik, hogy az 1956-os forradalom szocialista reformkezdeményezése „örökségünk, amit nekünk, maguknak, folytatni kívánunk (…)” [sic!].67 Az elfogadott állásfoglalásban pedig ez áll: „Ma a közéletben és a sajtóban egyes pártok és irányzatok képviselôi – Nagy Imre kommunista elkötelezettségérôl hallgatva (kiemelés tôlem. M. A.) – igyekeznek kisajátítani örökségét. (…) Az MSZMP Központi Bizottsága fontosnak tartja leszögezni, hogy az 1953–54-es reformkezdeményezés és benne Nagy Imre tevékenysége: történelmi elôzménye az MSZMP által megvalósítani kívánt politikának. (…) Nagy Imre – ez már ma is nyilvánvaló – különösen jelentôset alkotott a szocialista agrárpolitika kidolgozásában, a társadalmi osztályok és rétegek közötti szövetségi kapcsolatok építésében, a népfront megújításában, a szocializmus és a nemzeti szuverenitás közötti szoros összefüggés megvilágításában.”68 Júliusban a KB arról tárgyalt, hogy október 23-át célszerû lenne a nagyobb bonyodalmak elkerülése végett a nemzeti megbékélés napjává nyilvánítani. A KB állásfoglalás-tervezete így szólt: „A megújuló MSZMP 1956. október 23-át a demokratikus szocializmusért, nemzeti függetlenségért, az átfogó és gyökeres reformokért kibontakozó mozgalom jelképének tekinti. Azok politkai örökségét vállaljuk, akik ezen eszmék jegyében vettek részt a sorsfordító napok eseményeiben. Igazságot kívánunk szolgáltatni mindazoknak, akik a társadalmi viszonyok humanizálásáért, demokratizálásáért, nemzeti érdekeink érvényesítéséért léptek fel, és áldozták fel az életüket. Fejet hajtunk azok emléke elôtt is, akik jó szándékoktól vezérelve, meggyôzôdésük alapján a másik oldalon harcolva lettek a tûzharcok vagy atrocitások áldozatai.”69 Kovács László a vitában pontosan világított rá a formál-logikai szempontból triviális, mégis abszurd következtetésre, hogy ennek csak úgy van értelme, ha „(…) a másik oldal tulajdonképpen ez az oldal. (…) Ha megmaradunk amellett, és ha az egyik oldalt itt már méltatjuk, hogy kiknek vállaljuk az örökségét, akkor úgy gondolom, hogy nyugodtan hozzátehetjük, és fejet hajtunk, vagy legyen bármilyen más megfogalmazás, akik a szocializmus értékeinek védelméért léptek fel, persze szebben és árnyaltabban megfogalmazva, tehát nem azok, akik csak egyszerûen áldozatok lettek, hanem akik vállalták 1956 októberét megelôzô évek kétségtelen értékeit és vívmányait.”70 Ha 1956 alapvetô politikai tartalma nem a fasiszta ellenforradalom volt, ahogy az MSZMP évtizedeken keresztül állította, hanem a szocializmus megújításáért szálltak harcba a hôsei, akkor válhat a reformokért küzdô MSZMP 1989-ben egyszeriben 1956 örökösévé. Akkor valóban nincs másik oldal. Jobban mondva a másik oldal is ôk voltak.
1990 májusában az elsô szabadon választott Országgyûlés elsô ülésén törvénybe iktatták az 1956-os forradalom emlékét. Az MDF-frakció egy részének (az értelmi szerzô talán Csurka István volt) nyomására az utolsó pillanatban törölték a törvényjavaslatból Nagy Imre nevét, hiszen ô, ahogyan erre az MSZMP KB 1989-ben és jó 18 évvel korábban már Irving is rámutatott, kommunista volt. Antall József valószínûleg nem sejtette, hogy ezzel újabb fordulatot ad 1956 kanyarulatokkal teli historiográfiai és politikai utóéletének. 1996-ban Szekeres Imre, az utódpárt, akkor a nagyobbik kormányzópárt frakcióvezetôje terjesztette be az 1990-es törvénybôl kihúzott Nagy Imre emlékének törvénybe iktatását. Megteremtôdött az 1989-ben még hiába áhított kontinuitás Nagy Imre és az ôt kivégzô párt utódpártja között. Azok pedig, akik évtizedeken át a Kádár-rendszer üldözöttjeiként, a rezsim ellenzékeként ápolták 1956 demokratikus hagyományának, és ezen belül Nagy Imrének az emlékét az ellenforradalmi propaganda hazugságáradatával szemben, hirtelen azon vehették észre magukat, hogy visszamenôleg is 1956 reformkommunista értelmezésének az uszályába keveredtek. Egyszeriben nem 1956, hanem a reformkommunizmus örökö-seivé lettek nyilvánítva. Az 1989 utáni „nemzeti”, antikommunista értelmezésében 1956 hôse nem Nagy Imre, és nem a „reformkommunisták”. A forradalom nem demokratikus, harmadikutas szocialista reformkísérlet, nem antisztálinista mozgalom, hanem az utca, a pesti srácok71 a kérlelhetetlen antikommunizmus. Az ÁVH és a kommunista párt a zsidó bosszú pörölye, ’56 ôket söpörte el. 1956 nemzeti szabadságharc. Ha forradalom, akkor polgári, amelyben kommunistáknak nincs helyük. A kommunisták (reformkommunisták), Nagy Imre, Maléter Pál és a többiek potenciális árulók.72 David Irving elégedett lehet. Ismét vannak Magyarországon, akik azonosulhatnak a rémálommal, amit megírt.

Jegyzetek

1 David Irving: Uprising! Hodden and Stoughton, London, 1981, 628 lap. A könyv még abban az évben németül is megjelent, Auf-stand címmel.
2 Alapvetôen két fontosabb iratcsomóra hívom föl a figyelmet, amelyekben javarészt együtt találhatók az Irvingre vonatkozó dokumentumok. Magyar Országos Levéltár, Külügyminisztérium TÜK iratai: XIX-J-1-j/1978, 27-es doboz, ügyiratszám: 003449/2 (címe: David Irving újabb beutazása); valamint az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztálya 1974-es iratai, 288f. 22 cs. 29 ôe (ügyiratszám: 001643/1974, Feljegyzés Grósz elvtársnak). Az egyes iratokra külön fogok részletesen hivatkozni. Hegedûs B. Andráson kívül köszönettel tartozom Kenedi Jánosnak és Szabó Miklósnak a segítségükért és tanácsaikért.
3 Göbölyös Gábor feljegyzése Pálos Tamásnak. MSZMP Agit. Prop. 1974, 288 f. 22. cs. 29 ôe. 13–24. o. Göbölyös egy 1973-ban íródott Ag. 276/2-es ügyiratszámú, az MSZMP KB Agitációs és Propagandaosztályáról küldött levélre hivatkozik.
4 Ag/276/2/1973.
5 Göbölyös feljegyzése, uo.
6 A levél a XIX-J-1-j/1978-as dossziéban olvasható.
7 Lôrincz M. Lajos fôosztályvezetô feljegyzése Pálos Tamásnak, 1973. augusztus 9. „Tiltakozás az FCO-ban Shawcross könyve miatt.” Az angolok figyelmét felhívták arra, hogy a könyv megjelenése „különösen sértené a magyar politikai és közéleti vezetést, a magyar nép egészének érzelmeit, tekintettel arra, hogy a tiszteletre és népszerûségre, ami Kádár Jánost mint embert és politikai vezetôt körülveszi.” A magyar fél a könyv megjelenése esetére az Európai Biztonsági Konferencia szabotálásával fenyegetett. Az angolok a kérést elutasították, mondván, nekik semmiféle lehetôségük nincs egy készülô könyv kiadását megakadályozni. 288 f. 22. cs. 27 ôe./1973/ 86-90. lap. Ld. még a Külügyminisztérium TÜK iratai között: XIX-J-1-j/1973, 24. doboz, 6-81/002314 (Ellenséges angol sajtókampány); továbbbá 6-816/002587/4-ig (Kádár et. a brit sajtóban); valamint XIX-J-1-j/1974/ 21. doboz 6-816/00952/2-ig (Shawcross könyve Kádár et.-ról).
8 Házi Vencel nagykövet levele 1974. október 9-én. 001643/1/1974. XIX-J-1-j/1978.
9 L. a fenti dossziéban.
10 L. a XIX-J-1-j /1978/. 003449/2 ügyiratszámú dossziéhoz fûzött bevezetô kommentárt.
11 Az 1957-ben kiadott ötkötetes propagandakiadvány, amely a nemzetközi közvélemény befolyásolása érdekében angolul, németül és franciául is megjelent, és egyik célja az ENSZ 5-ös Bizottsága vizsgálatának és jelentésének befolyásolása, ellensúlyozása volt. Ellenforradalmi erôk a magyar októberi eseményekben, I–V. A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa Tájékoztatási Hivatala, Budapest, 1957.
12 Levél Kornidesz elvtársnak, Ag. 154/2/1974. In: 288 f. 22. cs. 29 ôe. 18. o.
13 Feljegyzés Grósz elvtársnak. Uo. 20–21. o.
14 L. az erre való utalást a XIX-J-1-j/1978/ dossziéban.
15 288 f. 41 cs. 237 ôe. /1975/. 6. o.
16 Ag. 154/5. 1975 január 7. In. XIX-J-1-j/1978 27 doboz, 003449/2.
17 00375/1975/ sz. irat, a XIX-J-1-j/1978 27 doboz, 003449/2 dossziéból.
18 Uo.
19 Mindkét levél a XIX-J-1-j/1978/ dossziéban található.
20 Kovács és Bányász 1978. október 19-i feljegyzése, uo.
21 Uo.
22 Irving 1979. január 30-i levele Bánlakihoz, a londoni nagykövetség sajtóattaséjához. XIX-J-1-j /1979/ 24-es doboz. (Az Irving által mellékelt Item másolatának eredeti példánya: Nyílt Társadalom Archívum, Budapest. 56-os Itemek.) Az Item az ismert történetet beszéli el a körömtépésrôl. Az információ a jelzet szerint „bizalmas forrásból” származik. A rövid jelentés így hangzik:
 „Kádár János megcsonkított testtel hagyta el az ÁVH-börtönt. Kínvallatás közben ujjait „kihegyezték”. Bal kezérôl hiányoznak a körmök. A kínvallatást – állítólag Farkas Mihály egyenes utasítására – a legembertelenebb módon hajtották végre.
 Kádár Jánost tekintik jelenleg az MDP-ben a Rákosi-ellenzék hivatott vezérének. Legszûkebb híveinek csoportja a sztálinizmus rehabilitált áldozataiból alakult.
 A sztálini politika kárvallottjain kívül még két fô csoportosulás figyelhetô meg a Magyar Dolgozók Pártjában. Rákosi Mátyás eltávolításával sem szûnt meg természetesen az orthodox moszkoviták csoportja, amelynek tagjait fôleg az jellemzi, hogy a sztálini kurzus kiszolgálásában vezetô szerepet játszottak.
 A párt második fô frakciójához tartoznak a Nagy Imre-féle irányzat titkos hívei, akik csak azért maradhattak meg a párt soraiban, mert Nagy Imre bukása után idejében önkritikát gyakoroltak és felesküdtek a hivatalos pártvonalra.
 A Kádár-csoport és Nagy Imre titkos hívei, jelenleg abszolút többségben vannak a pártvezetôségben az orthodox moszkovitákkal szemben.”
 Nem érdektelen a Szabad Európa Rádió elemzôinek értékelô kommentárja: „A Kádár megkínzásáról szóló információ nem megerôsített, de egybevág a politikai rendôrség kegyetlen módszereirôl szóló általános információkkal. Sokak véleménye, hogy Kádár lehet a Rákosi-ellenes frakció vezetôje, de ezt a vélekedést a jelentés semmilyen konkrétummal nem támasztja alá. A jelentés orthodox moszkovita frakcióról és Nagy Imre »titkos követôirôl« szóló része a párton belüli jelenlegi politikai felállással kapcsolatos nyilvánvaló spekuláció.”
 Irving választása nagyon tudatos. A jelentés nemcsak Kádár megkínzásáról szól, hanem arról is, hogy Rákosi valódi áldozata és ellenzéke ô és követôi voltak, nem pedig a megalkuvó, a pártnak hûséget esküdô Nagy Imre-csoport. Kádár egyébként mindig tagadta, hogy megkínozták volna, de a történet a suttogó propaganda révén közismert volt, és mindig is fontos szerepet játszott annak bizonyításában, hogy Kádár nem a Rákosi-rezsim folytatója, hanem maga is a rezsim áldozata volt. Azóta is vitatják, hogy valóban megkínozták-e.
23 Lôrincz J. János 1979. február 21-i levele. In: uo.
24 Uo. A 00177/1/1979 sz. dokumentum.
25 Feljegyzés Gyôri elvtársnak. Ag/611/2 sz. levél. 288 f. 22 cs. 3 ôe. /1979/. 178. l. A források itt zavarosak: úgy tûnik, Irving részt vett valamilyen vitamûsorban a spanyol televízióban, és ott tett néhány olyan kijelentést 1956-ról, Kopácsi Sándor frissen megjelent visszaemlékezése kapcsán, amelyek a magyar illetékesek körében visszatetszést keltettek. Feltehetôen Kopácsi Sándor, Budapest volt rendôrfôkapitánya 1979-ben Párizsban megjelent Au nom de la classe ouvriére (A munkásosztály nevében) címû könyvérôl volt szó. Magyarul: Kopácsi Sándor: Életfogytiglan. Bibliotéka, Budapest, 1989. A dokumentum nem említi, hogy a magyaroknak mi nem tetszett Irving megnyilatkozásában.
26 Bányász Rezsô levele, 1979. október 2. In: XIX-J-1-j /1979/ 24-es doboz dossziéjában.
27 David Irving megjelent mûveinek részletes bibliográfiáját ld. a http://www.fpp.co.uk/booklist.html web-site-on. Az 1982-ben a Wilhelm Heyne Verlagnál megjelent Von Guernica bis Vietnam (Guernicától Vietnamig) címû könyve az egyetlen, amelyik szintén kilóg a sorból.
28 Mindenekelôtt Hannah Arendt, Andy Anderson, Nicolas Baudy, Basil Davidson és Martin Illik korai elemzései. L. errôl: 1956 kézikönyve III. kötet. Bibliográfia. 1956-os Intézet, Budapest, 1996. 16–40 és 51–69. o.
29 Gondolok itt a megélénkülô közép-európai ellenzéki mozgalmakra, a Charta ’77-re, a lengyel Szolidaritásra, a lengyelországi katonai puccsra és természetesen a magyar ellenzék erôsödésére, amelyben 1956 emlékének egyre fontosabb szerepe volt (l. pl. a Bibó-emlékkönyvet 1979-ben). Idôközben (1976-ban elôször angolul) pedig megjelent Bill Lomax nagy hatású munkája is, amely  Krassó György révén a magyar szamizdat egyik slágerkönyve lett.
30 David Irving: Uprising! Hodden and Stoughton, London, 1981, 5. o. Az idézet Lev Trockij: Az orosz forradalom története címû írásából való.
31 1956 tipológiai besorolásának problémája önmagában nem illegitim téma. Kende Péter egyik tanulmányában szintén fölteszi a kérdést, vajon forradalomnak tekinthetô-e 1956. L. Kende Péter: A párizsi toronyból. 1991, Budapest. Ezzel természetesen nem azt akarom állítani, hogy Kende Péter kifinomult gondolatmenetének bármi köze lenne David Irving téziséhez.
32 Irving, im. 9–10. o.
33 Who is who in Hungary. Irving, im.: 13–16. o.
34 Ezt a Népszabadság vezérpublicistái sem felejtették el soha megemlíteni 1956 után. L. pl. az Amikor Mindszenty még Péhm volt címû opuszt a Népszabadság 1957. november 14-i számában.
35 L. Süddeutsche Zeitung, 1981. május 17–18., 11. o.
36 Irving, im.: 423. o. Az epizód teljesen jelentéktelen, Irving mindössze egy mondatban utal Gordeyra, aki ravaszul kijátszotta, hogy az oroszok lehallgassák, amikor a szerkesztôségébe telefonál.
37 Irving, im.: 35, 36. o.
38 L. könyvének The High Profile (Az alapvetô jelleg) címû 5. fejezetét, im.: 45–50. o.
39 „This factor, willingly omitted from many histories of the 1956 uprising, added a crude dimension to the smouldering resentment against the regime: over the nine million citizens in 1939, over seven hundred thousand were Jews. In newspaper caricatures they were shown with beard, earlock and kaftan; they had overrun the more lucrative liberal professions. Under Nazi occupation Hungary began deporting the provincial Jews to the extermination camps, while those in Budapest itself were herded into labor camps. Only about two hundred thousand Jews survived the war, and they understandably greeted the soviet army as liberators, a posture which only fuelled the flames of the public’s historic anti-Semitism.” Irving, im.: 47. o.
40 „The regime’s high Jewish profile caused deep popular resentment.” Irving, im.: 47. o. A konceptuális okokból kiemelten fontos tézis igazolására Irving Jay Schulman (?) amerikai szociológusra hivatkozik, aki Irving emlékezete szerint egy 1957. április 12-i szemináriumon (nem derül ki, hol, milyen alkalomból, és milyen minôségben, l. a könyv 552. oldalán található lábjegyzetet) mondta a következôket: „Az emberek majd 100%-a a kommunista vezetôket zsidóknak tekintette.”
41 Irving, im.: 48. o.
42 „(…) the uprising had initially a pogrom character.” L. The campaign for real history. Uprising. Http://www.fpp.co.uk/bookchapters/Uprising/Index.html
43 A német kiadás itt is eltér. Ott az alcím: Egy nemzet tragédiája.
44 Ez az állítás visszatérô elem volt a kádári ellenforradalom-ábrázolásban. Fölbukkan az „1956-os ellenforradalom az állambiztonsági munka tükrében” (Történeti Hivatal, V-150 352, I–IV.; 2. kötet) címet viselô titkos belügyminisztériumi dossziéban, majd ennek nyomán számos Kádár-korabeli kiadványban. A sugalmazás kettôs célt szolgált: egyfelôl dehonesztálni akarta Nagy Imrét, lám, ô sem volt jobb Gerônél és a többi sztálinistánál, másrészt viszont azt bizonyította, hogy Nagy Imre még az utolsó pillanatban is mennyire ravaszul fedezte ellenforradalmi összesküvését, amikor látszólag a párt mellé állt.
45 „Bit by bit he was dragging himself like a mortally injured cowboy along the dusty track down which the rebel hordes had long galloped with their demands. He could never catch up.” Irving, im.: 372. o. A madzagon, vagy éppen trójai falóként rángatott Nagy Imre visszatérô képe volt a kádári propagandának is.
46 Irving, im.: 396, 397. o.
47 Irving, im.: 419, 420. o. Irving összekeveri a szereplôket. Hollós Ervin és Lajtai Vera könyvében Papp János az, akinek mellkasába Jankó Piroska a kését döfi. L. Hollós–Lajtai: Köztársaság tér 1956. Kossuth, Budapest, 1974, 143. o. Irving megemlíti a kádári propagandamûvekbôl jól ismert „Husi” becenevû prostituáltat is, akit állítása szerint a Köztárasaság téren készült fényképek alapján „volt kuncsaftjai azonosítottak”.
48 „A csôcselék elkezdte szisztematikusan lerombolni a szovjet emlékmûveket, köztük a hatalmas Gellért-hegyi gyôzelmi emlékmûvet. Egész nap hallani lehetett a szórványos sortüzek dördülését, amint a lázadók leszámoltak áldozataikkal. A gyilkolás és rombolás orgiája vette kezdetét.” Irving, im.: 445. o.
49 Irving többször hangoztatja, hogy Dudás és Szigethy voltak a „lázadók” igazi vezetôi. „A lázadók pozíciói gyengébbek voltak, mint bármikor. Igazi vezetôiket, mint Dudást és Szigethyt, nem hívták be az utcáról a kormányba.” („The position of the rebels – the real leaders like Dudás and Szigethy – was in fact weaker now than before. None of them had been invited in from the street to join the government.”) Im.: 469. o.
50 E pontnál elkerülhetetlen Irving állításainak cáfolata. Irving azt állítja, hogy Dudás volt a legszervezettebb és politikailag legtudatosabb budapesti fegyveres csoport vezetôje, aki vitathatatlan tekintéllyel bírt emberei elôtt. Az általa létrehozott Országos Nemzeti Forradalmi Bizottmány pedig a Nagy Imre-kormány fôvárosi ellenpólusa volt. (L. a Joseph Dudas címû 36. fejezetet, Irving, im. 386–404. o.) Irving messze túlértékeli Dudás szerepét. Dudást november 3-án saját emberi váltják le. A forradalom alatt a nemzetôrség kétszer is letartóztatja, bár mindkétszer rövid idô után szabadon engedik. A „gyôri ellenkormány” ügyében pedig Irving összekeveri a szereplôket. Szigethy Attila, aki e központ vezetôje volt Irving szerint, a Dunántúli Nemzeti Tanács elnöke volt, és éppen ô volt az, aki november 30-án Somogyvári Lajos (Kádárék interpretációjában valójában ô volt a „gyôri ellenkormány”) puccskísérletét meghiúsítja. Ugyancsak Szigethy volt az, aki, miután tárgyalt Nagy Imrével és Tildy Zoltánnal, november 2-án a sztrájk beszüntetésére szólította fel az üzemeket. Szigethy parasztpárti politikus volt, 1956-ban pedig Nagy Imre feltétlen híve. Polgárháborús tûzfészekrôl tehát szó sem volt sem Budapesten, sem Gyôrött. L. 1956 Kézikönyve, III. kötet. Megtorlás és emlékezés. 1956-os Intézet, Budapest, 1996, 23, 53. o.
51 Irving, im.: 452. o.
52 Irving, im.: 425. 427. o. Kádár sosem járt Mezô Imre halálos ágyánál.
53 „A historic decision confronts Khruscsev. He cannot risk a
NATO presence in Hungary, and nor can he delay his action too long: at any moment a final pogrom may liquidate the country’s remaining funkies.” Im.: 443.
54 Kelemen Ferenc szerint az ellenforradalmárok provokatív célzatú temetést terveztek 1956 november 4-re. „(…) a temetés lett volna a jeladás egy általános antikommunista hosszú kések éjszakájára”. Kelemen Ferenc: A fehérterror ellen vagy mellette. Népszabadság, 1957. május 24. Továbbá: „(…) az ellenforradalmárok hosszú halállistákat állítottak össze, és azt tervezték, hogy a kommunistákat a Vérmezôn végzik majd ki. (…) november 3-án éjjel az ellenforradalmárok már fûrészporral hintették fel a börtönök udvarait, hogy másnap kora hajnalban nekikezdhessenek a kivégzéseknek.” Kossuth Rádió, 1957. szeptember 9-i adása. Nyílt Társadalom Archívum, Budapest, Hungarian Monitoring. Idézi: Rév István: Arkheion. Beszélô, 1998. április, 35. o.
55 Nagy Ferenc miniszterelnök 300 000 svájci frankot kapott Rákositól, hogy elhagyja az országot 1947-ben (im. 26. o.), hogy azután október vészes napjaiban Bécsben találjuk, hátha neki is leesik valami. (im.: 400. o.)
56 L. pl. a Kopácsi ezredes ismét vállat von (Colonel Kopacsi shrugs
again) címû fejezetet. Im.: 405–422. o.
57 Irving, im.: 78. o. Ez természetesen nem igaz.
58 Egyébként Bibó is inkább balek, mint hôs, aki Nagy Imre sokadik rögtönzésének vétlen áldozata. „Az igazság az, hogy Nagy Imre és cimborái torukat ülték (Imre Nagy and his cronies were ruling on), és kísérletet sem tettek arra, hogy valóban tárgyaljanak azokkal az emberekkel, akiket kitettek a kirakatba. (…) Kevesebb mint egy napig volt államminiszter, amiért több mint öt évre bebörtönözték, mint Nagy Imre cinkosát, pedig egyszer sem volt szerencséje találkozni vele.” Im.: 497. o.
59 Irving, im.: 420. o.
60 Nem véletlen, hogy Grósz Károly pártfôtitkár éppen 1989-ben, Nagy Imre újratemetése után kapott olyan „információt” Valerij Krjucskov KGB-fônöktôl (az 1991. augusztus végi Janajev-féle moszkvai neobolsevik puccskísérlet egyik vezetôjétôl) arról, hogy Nagy Imre az OGPU ügynökeként számos elvtársát juttatta hóhérkézre Moszkvában a 30-as években. Ô sem volt különb tehát, mint bármelyik sztálinista. A történeti források nem támasztják alá Krjucskov/Grósz sugalmazását. Nagy Imre és a szovjet állambiztonsági szervek kapcsolatáról l. Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. I. kötet, Dossziék címû fejezet. 1956-os Intézet, Budapest, 1996, 199–212. o.
61 A mostanság baloldali szimpátiával nemigen vádolható Pongrátz Gergely azt írta 1982-ben, emigrációban megjelent visszaemlékezésében: „Nem akartunk a múltból visszahozni egyetlen társadalmi rendszert sem, hanem kiválasztani mindazt, ami a nemzet érdekeit és javát szolgálja. A szocializmust teljes értelmében, eredeti formájában akartuk megvalósítani. Egy olyan szocialista Magyarországot akartunk létrehozni, ahol a bányák és a bankok kivételével minden termelôeszköz az állami tulajdonból a köztulajdonba megy át (…).” Pongrátz programja természetesen antikommunista, hiszen az ô értelmezésében a kommunizmus nem más, mint a termelôeszközöket birtokló és a dolgozókat kiszipolyozó pártelit államkapitalizmusa. Pongrátz Gergely: Corvin köz – 1956. A szerzô kiadása, Chicago, 1982, 16–17. o.
62 Így volt „jobboldali” Fejtô, Aczél, Méray, Háy Gyula, majd késôbb Bill Lomax 1976-ban megjelent könyve is, amely a munkástanácsok szerepét és 1956 utópikus, önigazgató szocialista törekvéseit emelte ki. L. errôl Házi Vencel és Pálos Tamás föntebb idézett utalásait az írás elsô részében.
63 Arról, hogyan használta az antiszemita kártyát a kádári propaganda, l. Karády Viktor–Vári István: Félelem és részvétel: zsidók 1956-ban. Világosság, 1989/6. 453–458. o.
64 Az antiszemitizmus-fasizmus-kommunizmus viszonyának problémájáról: Rév István: Ellenforradalom. Beszélô, 1999. április.
65 Süddeutsche Zeitung, 1981. május 16/17. 11. o.
66 Tôkei Ferenc felszólalása a MSZMP Központi Bizottsága 1989. február 11–12-i ülésén. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzôkönyvei. I. kötet. Szerk. Soós László. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1993, 43–44.; 45. o.
67 Ormos Mária felszólalása a MSZMP Központi Bizottsága 1989. május 29-i ülésén. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzôkönyvei. I. kötet. Szerk. Soós László. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1993, 1039. o.
68 Javaslat a Központi Bizottságnak a Nagy Imre temetésével kapcsolatos KB-közleményre. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzôkönyvei. I. kötet. Szerk. Soós László. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1993, 1079–1080. o.
69 Ekkor még nem voltak adottak a késôbbi, minden bajt áthidaló megoldás feltételei, vagyis hogy október 23-án kiáltsák ki a köztársaságot. L. „Javaslat az MSZMP Központi Bizottságának állásfoglalására a nemzeti megbékélés napjáról.” A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzôkönyvei. II. kötet. Szerk. Soós László. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1993, 1047. o.
70 Kovács László felszólalása az MSZMP Központi Bizottsága 1989. július 28-i ülésén. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzôkönyvei. II. kötet. Szerk. Soós László. Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1993, 1359. o.
71 Persze az más kérdés, hogy az ún. „utca”, a „pesti srácok” eredetileg mit is akartak, és hogy ezt honnan lehet ma egzakt módon kideríteni. Pongrátz Gergely mindenesetre könyvének hazai, legális kiadásából 1992-ben már kihagyta a szocializmus megújítására vonatkozó részt.
72 L. legújabban például: Szalay Róbert: Az 1956-os magyar forradalom igaz története. Szalay egyenesen azt állítja, hogy Maléter nem a szovjet csapatkivonásról ment tárgyalni Tökölre november 3-án éjjel, hanem azért, hogy elárulja a forradalmat. „Ebben a helyzetben ment tárgyalni Tökölre, a szovjet csapatok fôhadiszállására a hadsereg három legfontosabb vezetôje, a honvédelmi miniszter Maléter Pál, a honvéd vezérkar fônöke Kovács István, és a hadmûveleti csoportfônök Szûcs Miklós. (…) Meg kell jegyezni, hogy mind… a SZU-nak elkötelezett hithû bolsevik volt. (…) Elkövették azt a hazaárulást, amire nehéz elmarasztaló jelzôt találni. A szovjet katonai térképeken berajzolták azokat a pontokat, ahol jelentôsebb ellenállásra lehetett számítani. Ez a forradalom nyílt és durva elárulása volt!” (kiemelés: Szalay.) Szalay, im.: 4. Rész. Megszállás és ellenállás, 1/12. o.

 http://www.hungarian.net/56MVT/tortenelem/4.htm

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu