Az alább olvasható esszé fejezet egy könyvbôl,
amely 1956 hagyományának, utóéletének
történetét elemzi. A XX. század egyetemes és
magyar történelmének e vitathatatlanul kiemelkedô
eseménye, a közelmúlt forradalma és szabadságharca
nélkül valószínûleg 1989 története
is másként alakul. Mai szabadságunkat jelentôs
részben a forradalom résztvevôinek köszönhetjük:
a baloldali értelmiségi forradalmároknak, a tradicionális
jobboldali eszmék elkötelezettjeinek, végül, de
nem utolsósorban a pesti srácoknak, azoknak, akik között
igazán bôven aratott a halál, s akik maguk többnyire
semmiféle politikai áramlathoz nem tartoztak – mindössze
szabadok kívántak lenni. A forradalom emléke teoretikusan
és hivatalosan a mai magyar társadalom vitán kívüli
és felüli alapértéke. Az 1989-ben szabadon választott
parlament elsô döntései közé tartozott az
1956 emlékét megörökítô törvény
meghozatala. (Amely törvénybôl ugyanakkor már
„kifelejtették” Nagy Imrét, ami arra utalt, hogy a forradalom
hagyományának megalapítását már
nem jellemzi a forradalom alatti nemzeti egység.) Ugyanakkor – ki-ki
tapasztalhatja – a forradalom hagyománya egyre csekélyebb,
illetve méltatlanabb szerepet játszott az elmúlt évek
során. 1956-ot tehát, más-más okoknál
fogva, de kétszer felejtettük el. A szinte teljes kollektív
amnézia jellemezte az 1960-as évek és 1989 közötti
korszakot, s a felejtés burkát – itthon – mindössze
a demokratikus ellenzék törte fel. 1989-ben aztán eljött
1956 nagy pillanata: a rendszerváltozás évének
kronológiájában igen komoly és sokrétû
szerepet játszott a forradalom hagyományának újraalapítása.
1989. június 16-án Nagy Imre és társai újratemetésén
nyilvánvalóvá vált, hogy az MSZMP uralma végképp
megroppant, s ennek a belátásnak a nyilvánvalóvá
tételében kimondottan fontos szerepe volt a forradalmi legitimitás
újraélesztésének. Ekkor élte fénykorát
a Történelmi Igazságtétel Bizottsága,
amelynek kulcsszerepe volt a 301-es parcella kialakításában
is. Utóbb – többek között 1992-ben, Jovánovics
György kíméletlen és zseniális emlékmûvének
átadásakor – már más idôk jártak,
s a mai politikai elit egésze számára a forradalom
inkább kényelmetlen és kellemetlen örökség,
mintsem élô hagyomány lett.
A könyv tárgya – melybôl egy rövidebb fejezetet
a Beszélô mostani számában közzétehetek
– e felejtés elemzése. Hogyan és miért alakult
úgy a kollektív emlékezet, mint amilyennek tanúi
voltunk és vagyunk? Terhel-e ezért bárkit felelôsség,
s ha igen, miben áll az? Van-e esély és mód
a hagyomány újralapítására, 1956 ismételt
rehabilitációjára? Azt remélem, hogy e kérdések
nem feleslegesek. Mi, akik ma élvezzük a szabadság édes
ízét, mindenképp jól tesszük, ha mégsem
felejtjük el azoknak a bátor nôknek és férfiaknak
a tetteit, akik közül sokan az életüket adták
azért, hogy mi – Ottlik Géza hôseinek példájára
utalva – könnyedén választhassunk a Lukács-uszoda
lépcsôi között.
Itt s most csupán egyetlen nevet említenék,
egyetlen kiváló férfiét, aki igen sokat tett
azért, hogy 1956 emléke a felejtés évtizedeiben
is fennmaradjon. Szabó Miklós, a történész
azok közé tartozott, akiknek ezt a könyvet írtam.
Fájdalommal tölt el, hogy már nem áll módjában
kíméletlen kritikájával rámutatni munkám
gyenge pontjaira.
A teljes szöveg – A néma hagyomány – idén
karácsonykor jelenik meg a Magvetô Kiadónál.
1992. június elejére a rákoskeresztúri köztemetô
301-es parcellájában emberfeletti munkával elkészült
a Történelmi Igazságtétel Bizottság 1989-es
pályázatán nyertes szobrász, Jovánovics
György forradalmi emlékmûve.
A június 15-ére tervezett ünnepélyes átadás
elôtt két héttel kiderült, hogy a 298-as parcellában
tevékenykedô Magyarok Nemzeti Szövetsége és
a Mártírok Igazságtévô Bizottsága
úgynevezett székelykaput állít fel, pontosan
a 300-as és 301-es parcella között. A semmilyen zavaros
akciótól vissza nem riadó csoportok készek
álltak arra, hogy lehetetlenné tegyék az emlékmû
felavatását. Ezekben a napokban kiderült az is, hogy
a napi politika nagyon távol áll az ’56-os egység
gondolatától. A szélsôjobboldal szimbolikus
politizálása pedig olyan messze ment, hogy nem pusztán
az emlékmûavatás emelkedettségét rombolhatja
le, de azt is mutatja, hogy a kormány gyakran nem uralja az antikommunista
jelszóval fellépô kalandorokat. Május 30-án
a Romhányi László vezette Magyarok Nemzeti Szövetsége
és a Bosnyák Imre vezette Mártírok Igazságtevô
Bizottsága1 több helyszínen megrendezte a Hôsök
napját: jelen volt ott nemcsak az antikommunizmus összes árnyalata,
de a hungarizmusé is. A Hôsök napja egyébként
nem tartozott a magyar történelem ismert napjai közé,
ha valaha, akkor egyszer, 1944 májusában ünnepelték
meg.2 Ekkor derült ki, hogy a mérsékelt jobboldalnak,
azaz Antall Józsefnek – aki igazán mélyen undorodott
a radikális jobboldaltól – milyen komoly árat kellett
fizetnie azért, mert lényegtelennek tekintette a kegyelet
és emlékezet módszeres vizsgálatát.
Bosnyák Imre és Romhányi László aktív
politizálásba kezdtek. A székelykapu felállításának
célja elsôsorban az volt, hogy a rehabilitáció
szelleme a szélsôjobboldalra és a hungaristákra
is vonatkozzék. A székelykapu ikonográfiai, kronológiai,
logikai hiba volt ott, ahol állt; de tervezôi éppen
ezt akarták. Lehetetlen helyzetet teremteni: lesz, ami lesz. Bosnyák
több interjúban is hangsúlyozta, hogy beszélt
Boross Péter belügyminiszterrel,3 aki segítséget
nyújtott, és rendôri védelem alá helyezte
a kaput. Nem hiszem, hogy a köztársaság belügyminisztere
elôbb értesült volna a Mártírok Igazságtevô
Bizottságának action gratuite-jérôl: elképzelhetô,
hogy kész helyzet elé állította a szélsôjobboldal,
amely szerette azt a látszatot kelteni, hogy kapcsolatok fûzik
a kormányhoz. Igaz viszont, hogy Boross Péter beszélt
ezekkel az emberekkel: az ô és a nemzetbiztonsági miniszter
felelôssége volt, hogy június elsô hetére
majdnem kezelhetetlen helyzet alakult ki.4
Néhány nap alatt Boross Péter és a kormány
megértette, vállalniuk kell a felelôsséget.
Kapóra jött nekik Jovánovics György, Makovecz Imre
és Melocco Miklós közös fellépése.
Arra kérték a három mûvészt, hogy együtt
vizsgálják meg a kialakult helyzetet. Tanácsukat nemcsak
az önkormányzat, hanem a kormány és a Pofosz
is szívesen fogadta. Makoveczre még Romhányi és
Bosnyák sem mondhatta, hogy nem elég elkötelezett, a
jeles építész azonban pontosan felmérte, hogy
ezeknek a nemzeti színekbe öltözött s a jobboldalt
is lejárató kalandoroknak a megállítása
közérdek. Melocco Miklósnak pedig a kivégzett
apja nyugszik a 298-as parcellában, amelyet a mûvész
„kutyasírnak” nevezett, és mélységesen megvetette,
amit ezek az emberek tettek. Jovánovicsra pedig még ôk
sem mondhatták, hogy kommunista. Június 12-én a kaput
áthelyezték mai helyére. A 300-as parcellát
nem zavarja, de lehetôséget ad a 298-as parcellába
való belépés ünnepélyességére.
Az avatás idôpontja is problematikus volt. Göncz
Árpád éppen külföldön volt, ahonnan
17-én ért haza. Nem várták meg. 15-én
tartották az avatást. Göncz eltávolítása
megfelelt a kormány ’56-os politikájának. Vásárhelyi
Miklós és Mécs Imre tiltakoztak, mind az idôpont
tologatása, mind a Göncz távollétében
megtartott ünnepség miatt. Az MDF-nek egyrészt szüksége
volt ’56-ra, másrészt a kormánynak egyre kínosabb
lett 1956.5 Ami 1956. október 23-a és november 4-e között
történt, a jobboldali kormány ízlése szerint
túl közel volt a demokratikus szocializmushoz. Sokkal fontosabb
volt számukra, ami nem történt meg. De Antall József
nem tehette meg, hogy nem megy el a 301/300-as parcellába, noha
nem állt szándékában a reformkommunista, demokratikus
szocialista hagyomány legitimálása sem. Márpedig
a nemzeti egység hangsúlyozása – számára
legalábbis – ezt jelentette. Mondta is, hogy a hajdani egység
csak pillanatokig tartott.
A miniszterelnök elutasította a kanonizált interpretációk
mindegyikét, kiábrándult és igaz realizmusa
azonban rosszul hatott – ott a temetôben. „Azonban ne legyenek illúziói
senkinek – figyelmeztette hallgatóságát Antall József
–, hogy 1956. október 23., a forradalom kirobbanásának
napja – ha nem végzôdik a szovjet tankok november 4-ei megindulásával,
s a harc nem bukik el – a hetek és hónapok múlásával
nem hozta volna elô az ellentéteket. Ne mondjuk magunknak,
mert nem igazat állítunk, ha így teszünk – mintha
1956-ban mindenki egyetértett volna a következô hetekben
és hónapokban!” Ezek után a kormányfô
az emlékezés igazságosságát hangoztatta:
mindenki a maga forradalmát tartja az igazi 1956-nak, „hiszen milyen
eltérô vélemények születnek manapság
arról, hogy ki tett többet a forradalom idején, s ki
is az igazi forradalmár…”6 Szomorú, de maga Antall József
sem úszta meg az ’56-os hôsi tettekkel való óvatos
kérkedést – különösen Göncz Árpád,
Vásárhelyi Miklós, Mécs Imre, Erdélyi
Tibor és a többiek társaságában volt ez
visszatetszô. Voltaképpen Antall sem volt szabad: az 1989-ben
kialakított ’56-mitológia uralta, mint ekkor még mindenkit.
Azok választották meg, akik nem kértek ugyan a TIB
hajdani reformkommunistáinak demokratikus szocialista eszméibôl,
viszont – szemben az ’56-osokkal és az SZDSZ elsô vonalával
– nem tettek semmit a Kádár-rendszer ellen. Az MDF – maga
Antall is – a szocializmusban kényszerûen, de mégiscsak
magára talált értelmiségiekbôl állt,
akik késôbb roppant nehezen viselték, ha emlékeztették
ôket arra, hogy ôk békésen együttmûködtek
a rendszerrel. Antallnak – aki ráadásul ekkor már
tisztában volt betegségével – esze ágában
sem volt tôle idegen értelmezési keretben szerepelnie;
s minthogy ekkor már nyoma nem volt az 1989-es nemzetiegység-mítosznak,
ezért inkább vállalta a sértésszámba
menô kényelmetlenséget, mintsem hogy ne ô uralja
a helyzetet. Inkább 15-én, csak Göncz nélkül,
inkább mitizálni, csak nem bevallani, hogy ’56-ban ellenfelei
többet tettek, mint ô. Márpedig azt is tudhatta, hogy
ebben a térben csak erre a néhány pillanatra övé
a domináns szerep.
A nagy történelmi tablókhoz szokott, XIX. századi
narratívákban gondolkodó történész-miniszterelnök
kulturális normája, ízlésvilága teljesen
idegen volt ettôl a néma és kérlelhetetlen tértôl,
amely éppen az olyan nagy retorikai teljesítményeket
zárja ki és tekinti idegennek, mint amilyeneket a miniszterelnök
kedvelt. Antall a történelmi tudat bizonyosságába
vetette hitét: ebben bízott, amikor (mint azt Fehér
Ferencnek mondta volt) „alámerült és kibekkelte ôket”,
s ezt a reményt látta beteljesülni 1989-ben. De ezen
a napon egy olyan térben állt, amelynek alkotója épp
ezt a narrativitást utasította vissza.
Jovánovics emlékmûve a közvetlen gyász
kérlelhetetlenségének a színtere, ez a tér
a halál katasztrófájának közvetlen élményét
és közönyét állítja nagy erôvel.
Jovánovicsot az esszenciális ôsélmény
izgatta, és nem a narrativitás bizonyosságának
elvesztésétôl félô politikai tudat. (Antall
József síremléke annak az illusztratív történelmi
tudatnak a terméke, amelyet Jovánovics elutasított,
s amelyet a miniszterelnök szeretett. Igaz, a saját síremléke
körül minden az ô végakarata ellenére történt.
Antall ugyanis borostyánnal benôtt egyszerû keresztet
akart – ezt ugyan meghagyták, de körbeépítették
Melocco Miklós különös történelmi elbeszélésekbôl
szôtt kôfátylával.)
Antall József után Szabad György beszélt.
A házelnök az egykori nemzeti egységet emlegette dagályos
nosztalgiával. Göncz Árpád szövegében
– távollétében olvasták föl – arra kérte
a jelenlévôket, hogy vegyenek példát egykori
önmagukról. Nagy Erzsébet sem mondhatott mást:
ô is a nemzeti összefogást sürgette, bár
nyilván tudta, hogy mindez reménytelen – immár nem
csak a kalandorok miatt.
A TIB alapítói június 16-án nyilatkozatukban
ugyancsak a nemzeti egység helyreállítására
szólítottak fel, ugyanakkor emlékeztettek arra, hogy
a kárpótlás még el sem kezdôdött,
s a meghurcoltak szociális helyzete továbbra sem javult.7
Mindez politikatörténet, epizód csak a történeti
emlékezet fenntartásában. A lényeg, hogy a
rusztikus kô, az emlékmû ma is a helyén áll.
Nem véletlen persze, hogy míg 1989 és 1992 júniusa
között mind a TIB-et, mind az 1956-os nemzeti egység örökségének
kanonizálását számos támadás
érte, Jovánovics emlékmûve gyakorlatilag semmiféle
intellektuális kritikát nem kapott. 1989 októberében,
a kiállítás megnyitásakor volt ugyan felháborodás
bôven, de még 1992 legrosszabb napjaiban sem hangzottak el
érvek az emlékmû esztétikai megvalósításával
kapcsolatban.
Az emlékmû eddigi elemzôi közül különösképp
az esszéisztikus Földényi F. László8 és
a monografikus alaposságú Rényi András9 más-más
szempontokból, de egyaránt hangsúlyozták az
alkotás metafizikai emeltségét. Földényi
– mint Rényi megjegyzi – inkább önnön modernségkritikájának
igazolását látja az emlékmûben, míg
Rényi a metapolitikai irgalmatlanságot hangsúlyozza.
Jovánovics munkájában valóban nincsenek narratív
kapaszkodók, nincs a gyász súlyát oldó
enyhület. Ennyiben nem is felel meg a TIB eredeti kiírásának,
amely a gyász oldását is hangsúlyozta. Ez az
emlékmû nem az 1956-os forradalom és/vagy szabadságharc
bármely oldalán állt harcosok emlékmûve,
nem egy történeti pillanat kiemelésének és
örökséggé tételének monumentuma.
Sokkal inkább a halállal való kíméletlen
szembenézést követeli meg. Mint Rényi megjegyzi:
„vaskövetkezetességgel törekszik túlságosan
is könnyen égnek-jövônek forduló tekintetünket
visszafordítani a föld és önmagunk felé.”10
Ez az emlékmû nem Déry Tibor Vidám temetésének
színtere: „Felhôtlen nyári nap volt, s noha a kaszárnyaszerû
temetô minden erejével azon volt, hogy a léttelenben
is fenntartsa az emberi észjárás szimmetrikus rendjét,
s megakadályozza a holtak beszüremlését az anyag
könnyû, gyors körforgásába, a természet
a maga közérthetô, ravasz méltóságával
kifogott rajta, egy-egy óvatlan pillanatban a súlyos kôemlékek
mögül szétburjánzó borostyán vagy
a sírdombokon virágzó rózsa, muskátli,
szegfû naivul összekeverte az elmúlás és
születés szûk képzeteit.”11
Jovánovics emlékmûvének semmi köze
ahhoz a színházi díszletszerû temetôi
szobrászathoz, amelynek annyi nagyszerû példájával
találkozhat, aki felkeresi a Fiumei út különféle,
szimmetrikusan elrendezett parcelláit. Jovánovics nem ígér
és nem old fel semmit. Nincsenek meghajló leányok,
töviskoszorús Krisztusok, néma és az idôk
végeztéig hûséges állatok, a „kôbe
vésett fájdalmat” idézô, megfeszülô
izmok. Sem keresztény, sem görög mitológiai figurák
– cserébe azért, hogy szinte teljesen láthatatlanul
és mit sem sejtve, de ki-ki egy „eltemetett” bazilika kupoláján
megy át, amikor belép az emlékmû szûk
folyosójára. Nincsenek nevek, sem egyszerû harcosoké,
utcán elesett civileké, sem nagy történelmi nevek,
melyeket véd és fenntart az idô: Kossuth- és
Deák-mauzóleum. Angyal István neve sincs itt; a névtelen
emberek hiánya van itt; haláluk tragédiáját
Jovánovics nem enyhíti. Az emlékmû szûk
folyosóin végiglépkedve a látogató szinte
nekiesik a hatalmas és rusztikus kôtömbnek és
a temetô falának. Ez az emlékmû nemigen jöhetett
volna létre a kereszténység története
nélkül, de nem vallásos áhítatra való
épület. Jovánovics munkája a testnek helyet adó
színtér általam ismert legkevésbé kíméletes
konstrukciója; de nem templom. Nem kíván senkinek
megbocsátani, nem kíván kiengesztelni, sem beavatás,
sem remény nincsen.
Jovánovics nem kritikusa a modernségnek, hanem építész/szobrász
tanúja. Hitetlen embernek tûnik, akit teljes súlyával
nyomaszt saját tehetetlen kívülállásának
ténye. Julia Kristeva írja Hans Holbein Halott Krisztusa
kapcsán: „E kép láttán óriási,
kérlelhetetlen és néma vadállatnak, vagy helyesebben,
sokkal helyesebben mondva – bármily furcsán hangzik is –,
egy legújabb szerkezetû, óriás gépnek
rémlik a természet, amely esztelenül megragadott, darabokra
zúzott és érzéketlenül, süketen magába
nyelt egy felbecsülhetetlenül értékes nagyszerû
lényt – olyan lényt, amely egymaga felért az egész
természettel, annak minden törvényével, az egész
világgal…”12 Egyre inkább úgy látom Jovánovics
mûvét, mint ennek a rettenetnek, a közöny gépezetének
fenyegetését valósággá változtató
alkotást. Jovánovics teremtése: a néma és
elhagyott épület, az év háromszázhatvannégy
napján magára maradt szobor mutatja, hogy az érzéketlen
és süket talán a legpontosabb jelzôi annak a néma
processzusnak, amit meghalásnak hívunk.
Jovánovics templomot idéz, de nem templomot épít:
nem személyesíti meg sem a halált, sem a halottat.
A gyászolókat komoly feladat elé állítja;
ugyanis a halottakkal, nem a túlélôkkel tart.
A Rákoskeresztúri temetô vége és
a Kerepesi úti nemzeti panteon két, szinte összeegyeztethetetlen
világ. Az a temetô valóban sokkal inkább a nemzeti
létben való öntudatra ébredés egyik sétatere,
mintsem a halállal való találkozás pillanatának
szentelt hely. A nemzeti panteon azt ígéri, hogy a túlélôk
közössége fenntartja a lét valamely formáját;
érdemes árkádsort építeni, mert lesz
kinek, érdemes fenntartani a szent neveket, mert lesz, aki elmormolja
azokat. A nemzeti panteon a történeti lét része,
nem a vallásos élmény megteremtésének
és megélésének, még kevésbé
az istentelenek magányának színtere. Mindez itt elhalványul.
Jovánovics tud a forradalomról – 1956 centiméter
gránit a földben, amit a szó szoros értelmében
kerülgetni kell, mert bele lehet esni a múlt gödrébe
–, de nem beszél arról. Ez a 301-es parcella, s akiket ide
temettek, azokat a hóhér mintegy kihajította a nemzeti
emlékezetbôl. Hogyan tehetne úgy, mintha mindez nem
történt volna meg? Hogyan tehetne úgy – kérdezi
ez az emlékmû –, mintha bizonyosak lehetnénk abban,
hogy van még az a közösség, amely „elmormolja szent
neveiket”? Nem sokkal inkább igaz-e az, amit Angyal megértett
saját magukból: csôcselék ez, amelynek, íme,
nem jut ki a közkegyelem.
Jovánovics mûve nem tagadja a nemzeti emlékezetet,
mindössze nem vesz róla tudomást. Nem helyezkedik látványosan
kívül rajta, de nem hazudja azt, hogy tapasztalta annak közösségét.
Akiknek az életét közönyösen és kérlelhetetlenül
magába nyelte a Kádár-rendszer, azok sem tapasztalták
ezt. Jovánovics szobra nem beszél – s ennél nagyobb
nehézséget gyászolónak emlékmû
nem állíthat. A halál néma és közönyös,
azaz nem is tudott arról, hogy elvitte ezeket az embereket. Nincs
Kháron, nincs Léthe, nincsenek metaforák, amelyek
mind segítenének felemelni a fejünket, és végre
ellépni a sírtól. Jovánovics úgy véli,
hogy aki kimegy a temetôbe, az valamit fellelni ment ki, s nem pusztán
a rituális ismétlés nyugalmának megteremtéséért.
Ezek az emberek ki lettek lökve a nemzet emlékezetébôl.
Ez épp azt a tárgyilagosságot jelenti, amit Ottlik
Iskola a határon címû regényében tapasztalhattunk.
Ottlik nagy, az emberi szabadságélmény evidenciájáról
szóló regénye a Lukács uszoda teraszán
kezdôdik el, 1957 nyarán. Azon a nyáron, amikor folyamatosak
voltak a kivégzések, s mégis igaz volt Ottlik leírása
a civil mindennapi életrôl. Jovánovics ugyancsak nem
akarja, hogy ne gondoljunk arra, kivégzésük nyarán
mennyien napoztak boldog szerelemben az uszoda teraszán, sem azt
nem akarja, hogy ezért bárkinek lelkiismeret-furdalása
legyen. De nem fedi el az igazságot. Nem felejtkezik el az amnéziáról.
Nem teremt – sem gyûlöletbôl, sem félelembôl
– egy romantikus narratívát, amely azt ígérné,
aminek mindenki az ellenkezôjét tanúsíthatja.
Itt, az újratemetés színhelyén nem igaz
a szokásos felirat: nem felejtünk. Jovánovics emlékmûvében
az a harminc év is benne van, amikor az emlékmû még
nem állhatott. 1989-ben, a Történelmi Igazságtétel
Bizottsága által felkért zsûri tagja, Keserû
Katalin is azt hangsúlyozta, hogy Jovánovics munkája
önmagunk emlékmûve is. A néma tudomásul
nem vételé. A nemzeti emlékezet hiányának
emlékmûve.
1992. június 15-e és a székelykapu mintha igazolta
volna Jovánovics legrosszabb sejtelmeit: ha nincs nemzet, hát
nincs, ha nincs béke, hát nincs, de a temetô nem arra
szolgál, hogy ezt hazudjuk egymásnak vagy magunknak. A szobrásznak
nincs módja a politika alakítására. A politikai
tudatnak sincs mit kezdenie az emlékezetteremtés e színterével.
Jovánovics mûve még csak azt sem mondja, hogy nincs
remény a nemzeti sírkertre és a panteonra.
1956 mûvészileg és etikailag hiteles emlékezete
máig a városon kívül maradt: a temetô mélyén
és sarkában. Ami a városban látható
és tapasztalható, az csupán ennek a politikai változata,
a politikai elit által teremtett reprezentáció. Amikor
– 1991-re – helyreállt a történelmi emlékezetgyártás
normális mechanizmusa, abban a pillanatban szükségszerû
lett, hogy a Jovánovics-féle emlékezetteremtés
ott van, ahol: a temetô sarkában.
A történelmi emlékezet ugyanis politikai konstrukció,
ennek megfelelôen a politikai osztály érdekviszonyainak
foglya: szülötte és áldozata. Más kérdés,
hogy a történelem történeteibe valaki mindig belehal.
Soknak a neve sem marad meg, nemhogy a sírja. Fennmaradnak életutak,
amelyek tisztán állnak elôttünk – kései
leszármazottak elôtt. Vannak nevek, melyek mögül
az élet története hiányzik, csak néhány
villanást ismerünk. És vannak nevek, csak nevük;
a 301-es és a 298-as parcella mélyén, akikrôl
tán még bíráik sem tudták, hogy miért
kellett meghalniuk. És csontvázak, emberi csontok maradványai,
amelyeket soha nem azonosított senki. Így együtt mindez:
a mi nemzeti panteonunk.
Az 1956-os forradalom egyre inkább egyetlen nap az évben.
Kisebb csoportok kelnek útra a városból, hogy felkeressék
halottaikat.
De néhány ember csak elindul a folyosón; s elôbb-utóbb
nekiütközik a nagy rusztikus kônek, a temetô falának.
Rátalál egy-két ismerôs és több
ismeretlen névre. Ha béke nem – csend születhet mindebbôl.
A temetô semmivel sem jobb, mint amilyenek mi magunk voltunk.
1 „…Bosnyák Imre lép a mikrofonhoz, a Mártírok
Igazságtévô Bizottságának elnöke,
aki 17 évet töltött szovjet börtönökben.
Beszédében fôként a 298-as parcella ügyére
hivatkozik, mondván a többit Romhányi már kifejtette.
Megköszöni Boross belügyminiszter úrnak, hogy kérésükre
ôrizteti a székelykaput, amit Demszky le akart bontatni, mondván,
hogy engedély nélkül épült. Boross úriember
volt (taps) Demszky viszont, ha le meri dönteni, a halálos
ítéletét írta alá.”
Rejtô Gábor: Hôsök napja: nem a békegalamb
üzenete érkezik a sírokból. Magyar Hírlap,
1992. június 3.
2 „Megint gazdagabbak lettünk egy ünneppel. A Romhányi-front
megünnepelte május 30-át, a hôsök napját.
Ezt a senki által nem ismert ünnepet állítólag
egyszer már megülték 1944-ben. Megint egy kísérlet
arra, hogy becsempésszék a Sztójay-kormány
és a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetsége eszmeiségét
a Magyar Köztársaság tudatába. Az ünnepség
rendészeti biztosítását ellátó
darutollas egyedek is világosan kifejezésre juttatták,
hogy miféle hagyományról van szó. A darutoll
körülbelül olyan nemzeti szimbólum, mint a nyilaskereszt.”
Szabó Miklós: Hadúr-ünnep. Beszélô,
1992. június 13., 16. o.
3 „Én viszont Demszky ténykedését megelôzôen
beszéltem Boross miniszter úrral, kértem a segítségét.
Másnap ott volt két rendôrautó, és rendôrök
vigyázták a székelykaput. Amikor elkezdtük a
parcella rendbetételét, senki sem tiltakozott. Beadványainkra,
kéréseinkre senki sem reagált. Akkor határoztuk
el: nem kérünk, hanem cselekszünk.” -mg-: Hôsök
vasárnapja: Székely kapu kontra Városháza.
Új Magyarország, 1992. június 6., 5. o. „Egy jottányit
sem vagyunk hajlandók engedni: nem tesszük át a székely
kaput, s amennyiben azt Demszky Gábor lebontatja, akkor a saját
halálos ítéletét írja alá – hangoztatta
a tegnapi – mintegy kétszáz fô részvételével
megtartott nagygyûlésen Bosnyák Imre, aki egyúttal
köszönetet mondott Boross Péter belügyminiszternek,
aki »állta a szavát és kérésemre
rendôrökkel biztosíttatta a székely kapu építését«”.
Tóth Ákos: Székelykapuavatás, halálos
fenyegetéssel. Népszabadság, 1992. június 1.
4 Bosnyák Imre nyilvánosan életveszélyesen
megfenyegette a fôpolgármestert, s az is kiderült, hogy
tárgyalt a belügyminiszterrel, aki mindezt soha nem cáfolta.
A Mártírok Igazságtévô Bizottságának
elnökét senki sem szólította fel, hogy vegye
számításba a halálos fenyegetéssel együtt
járó büntethetôséget.
5 „A kormánynak egyre kínosabb 1956. Úgy látom,
hogy a forradalom csak spanyolfal volt az 1990-es választások
idején. Ez a kormány nem ’56-ban, hanem a Bethlen-korszakban,
a Horthy-rendszerben keresi a folytonosságot. Nemzeti konszenzus
szerintem már három évvel ezelôtt sem volt,
hacsak abban nem, hogy megegyeztek Göncz Árpád személyében,
nevezetesen, hogy a parlament ôt válassza meg államfônek…”
Pogonyi Lajos: A kormánynak egyre kínosabb 1956. Szomorú
beszélgetés a rusztikus kôrôl. Népszabadság,
1992. június 15.
6 Bercsi János: Antall: mindenki a maga forradalmát tartja
az igazi 1956-nak. Göncz: vegyünk példát októberi
önmagunkról. Magyar Hírlap, 1992. június 16.
7 A TIB alapító tagjainak nyilatkozata: Kulturált
politikát – nemzeti összefogást. Magyar Hírlap,
1992. június 16.
8 Földényi F. László: Séta a 301-es
parcellában. Jovánovics György thanatoplasztikája.
Jelenkor, 1992. november, 900–915. o.
9 Rényi András: A dekonstruált kegyelet. Jovánovics
György 1956-os emlékmûve és a posztmodern szobrászat.
In: A testek világlása. Hermeneutikai tanulmányok.
Budapest, Kijárat Kiadó, 1999, 173–217. o.
10 Rényi András: i. m. 214. o.
11 Déry Tibor: Vidám temetés. In: Szerelem és
más elbeszélések. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó,
1963, 61–62. o.
12 Julia Kristeva: Holbein Halott Krisztusa. Narrativák 1. Képleírás,
képi elbeszélés. Budapest, Kijárat Kiadó,
1998, 38. o.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu