Rossz kávék, rossz vodkák, rossz rendszerek.
Jobbára ez jutott neki.
Pedig már kezdtem elhinni, mégis megcsinálja.
Kitol az idõvel, megül valami teraszon, alkoholmentes sör, újságok, néha egy cigaretta. Ott fog túlélni mindenkit. Persze, nyilván így elegánsabb. Angolosan meglógni a Hysteria 2001 elõl. Távozni, még mielõtt tényleg ásítozni kezdenénk az unalomtól. Addig maradni, Amíg lehet.
Talán túl jól tudta, mi jöhet még.
„Nem dolgozok. / Idõzök.” Munka, az aztán tényleg nincs ebben a könyvben. Nagyrészt olyan versek adják a maltert, amiket általában kihagy az ember, amikor verseskönyvet állít össze, ha csak nem kritikai kiadás szerkesztõje. „Tréfák, rögtönzések, személyes jellegû apróságok.” Télikék, ha picit följebb szeretnénk fogalmazni. Sok erõs részlet. Néhány jó vers, és egy, ami eléri Petri legjobb verseinek színvonalát: a Proton.
Utolsó kötetét értékelni itt és most nem feladat, annál inkább sem, mert a költõ szigorához méltó módon, azaz a lovagiasság szabályai szerint, Márton László ezt megtette, éppen a Holmi-emlékszámban. Szerintem is úgy van, ahogyan ott áll: „Petri értelmezõinek fel kell majd oldaniuk azt az ellentmondást, amely abból adódik, hogy a pálya korábbi, mûvészileg produktív szakaszai belsõ feltételrendszerükbõl adódóan torkollnak a súlyosan problematikus végkifejletbe.”
Gyönge rímek, széthulló szerkezetek, anakronisztikus politikai gesztusok, néhol giccsbe hajló megoldások. Bármelyikre könnyû volna példát találni Petri utolsó kötetében.
Miért rendít meg mégis?
Mert a halál ún. árnyéka vetül rá?
Nem. Hanem, mert arra a csodálatos tényre irányítja a figyelmet, hogy járt itt valaki, akinek még megadatott, hogy egységet teremthet mûvek és gesztusok, test és mondat, szerep és személyiség között. Innen nézve tökéletesen érdektelen a zseniális és gyönge megoldások aránya. Petri nem tudott hibázni, mert hibáinak pontos helyük van a végkifejlet felõl nézve. Szétszednek, a végsõkig destruálnak egy érvényesen soha többé nem képviselhetõ költõi magatartást. Olyan helyre jutott, ahonnan már minden kiröhöghetõ. A tökélyre törekvés gõgje, a forma banalitásai, a hagyomány nehéz testamentumai. A test hiábavaló iparkodása, a lélek kusza manõverei. A mások által ráakasztott szerep. Saját szobra, amivé annyian akarták faragni.
Petri az esztétikai diskurzus fölé vitte költészetét. Egy szabad emberi lény megismételhetetlen ittlétének dokumentumává formálta, méghozzá úgy, hogy az esztétikai tétekre játszó kockázat a puszta egzisztencia értelmezési tartományában vált nyereséggé. Ez az áttörés mintha elvileg lehetetlen volna. Ô bebizonyította, hogy mégis lehetséges. Autentikus maradt egy álságos közegben: a „kortárs magyar” életben, irodalomban.
A dunaalmási temetõben, a huszadik század utolsó nyarán nemcsak Petri György törékeny testétõl búcsúzott a gyászoló gyülekezet, hanem egy illúziótól is. Ahogy Tamás Gáspár Miklós fogalmazott az ÉS-ben megjelent cikkében: „A protestáló hit, küldetéses vétó távollétében a »mindenben kételkedni« épp oly érthetetlen, mint a megváltás krédója.” Petri hiánya – mégis vagy épp ezért? – szokatlanul eleven, jelenléte pedig, ha verseit olvasom, valószínûtlenül intenzív. A hirtelen ûrben úgy látszik, ennek a szokatlanságnak és valószínûtlenségnek mégiscsak akad egyszerû magyarázata: Petri György életének és mûvének hitelessége.
Gyászolni lehet közösségben, ritkán az is elõfordul, hogy maga a gyász teremt közösséget a holttest köré gyûlõ emberekbõl. Távozni azonban mindenki egyedül fog. (Mint Proton, azaz Szalmai tanár úr ama kínos érettségi vizsga bankettjérõl: „Ilyenkor már le szoktam pihenni. Mulassatok jól.”) Petri példája arra int, minden elvesztett illúzió ellenére, hogy a végsõ érettséginek igenis van tétje, ráadásul elbliccelhetetlen.
Tíz év múlva nyilván majd másnak látszik az ezredvég magyar irodalma. Jól interpretálható, kiváló mûvek, minden kánon talál majd kedvére valót.  Innen, 2001-bõl nézve azonban nem látok fontosabbat Petri utolsó, rossz versesköteténél, mert az individuum méltóságának örök esélyére figyelmeztet.

Proton

Én most eltávozom,
el az élõk sorából.
Hogy porként-e vagy sugárzás formájában,
ki tudja? Nincs különösebb
bizalmam a modern fizika
képszerû megfogalmazásai iránt.
Szalmai tanár úr hõsiesen szembeszállt Heisenberggel,
Einstein álláspontján volt,
hogy isten nem kockajátékos.
Kitelepített szerzetestanár lévén
lehet, hogy többet tudott nálamnál
afelõl, hogy hol lakik az úristen.
„Gyiriköm, gyiriköm – mondta nekem –,
tedd ezt szépen le.” Feszület volt a kezemben,
amivel éppen indián csatatáncot jártam.
És akkor néma csend lett. (Elfelejtettem
mondani, hogy a Jeney kocsmájában
már eléggé beszívtunk – kisfröccsök, ilyesmik.)
Szalmai tanár urat csak Protonnak hívtuk,
s játékos kedvünkben egyszer kotonokkal
aggattuk fel a physicum függesztõrácsát.
Aztán jött a történelmi jelentõségû érettségi ügy.
Sz. tanár úr arra kért föl, hogy rajzoljak
egy szinusz-görbét,
én pedig dacosan húztam egy vonalat,
és föl-lemenõ négyszögeket rajzoltam föl:

Hõsnek véltem magam. Sz. tanár úr megszemlélte
a produkciómat, azt kérdezte: „Hallott már
maga a Poisson eloszlásról?”
Én mondtam neki, hogy a poászon
az vagy hal, vagy méreg.
Ô azt mondta: „Menj helyre, gyiriköm.”
Ô már meghalt. Én próbálok a helyemre menni.*

* Mivel Proton könyörtelenül buktatott, csak a pótvizsgán tudtunk átmenni. Azzal büntettük, hogy az érettségi banketten egyedül õ nem kapott virágot. Az öregember észlelte a felé áramló igazságtalan gyûlöletet, és azt mondta: „Ilyenkor már le szoktam pihenni. Mulassatok jól.”
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu