Jurij Petrovics Ljubimov (84 éves, épp egyidõs a nagy októberi forradalommal), a legendás moszkvai Taganka Színház alapítója és rendezõje, immár három állam polgára: miután Csernyenko megfosztotta szovjet állampolgárságától, 1991-ben Jelcintõl orosz állampolgárságot kapott, Saranszkij izraeli külügyminiszter izraeli állampolgárságot járt ki számára, tavaly pedig Göncz Árpád magyar állampolgárságot adományozott neki. Világpolgár honfitársunk, akit ma is a világ számos nagy színháza és operája hív vendégrendezni, legkevésbé Oroszországban van otthon: a 36 éves Tagankára, amelyet egykor a szovjet tiltás- és tûréspolitikának köszönhetõen valósággal ostromolt a közönség, ma már inkább csak a sorozatos színháztulajdonlási botrányok idején figyelnek fel:
„A tragikomikus az egészben az, hogy amit a kommunisták adtak, a demokraták vették el” – mondja Ljubimov, aki 40 darabot rendezett a Tagankán, 120 elõadást pedig – köztük operákat is – a világ legnagyobb színpadain, a La Scalában, a Covent Gardenben, a Chicagói Operában és másutt.

Orosz és izraeli állampolgársága mellé két éve egy magyart is szerzett. Egyébként tud magyarul?

Persze, az állampolgári eskü szövegét: „En, Jurij Ljubimov…” De hát nincs is rá szükségem: feleségem, Kátya, azaz Katalin, kitûnõ fordító. 1974-ben, legelsõ budapesti vendégszereplésem idején, mivel állandóan „bajok” voltak velem, állandóan lázongtam amiatt, hogy lehallgatnak, besúgnak, kiadnak, Kátyát adták mellém tolmácsnak mint „kipróbált elvtársnõt”, mert akkor a Magyar–Szovjet Baráti Társaságnál dolgozott. Azóta is együtt élünk. Fiunk, Petya, aki 62 éves koromban született, elég jól ír-olvas magyarul, oroszul nem annyira: legjobban angolul meg héberül tud, sajnos, nem a szülei nyelvén. Most iratkozott be az Oxfordra, nincs jogom, hogy arra kényszerítsem, tanuljon itt, Moszkvában, ha megengedhetem magamnak, hogy angliai egyetemre küldjem.

Önt is Angliába küldték annak idején, igaz egészen más céllal: hogy távollétét kihasználva megfosszák szovjet állampolgárságától. Az ürügy: az 1983-as zajos Times-interjú, amelyben elítélte a szovjet vezetést amiatt, hogy a szovjet légvédelem Szahalin szigete felett lelõtt egy dél-koreai utasszállító repülõgépet. Miért épp ezt az alkalmat választotta a szovjethatalom nyílt bírálatára – hisz azelõtt is lett volna erre oka bõven? Nyilván tisztában volt a következményekkel: miért épp ekkorra idõzítette az addigi kompromisszumos helyzet felborítását? Mert igaz például, hogy épp ebben az évben tiltják be a Borisz Godunovot, de új épületet is ekkor kap a Taganka.

Ez az õ rendezésük volt, nem az enyém, ráadásul profi módon meg volt csinálva minden: Angliába küldtek, mint az õrültnek tekintett Hamletet, hogy megszabaduljanak tõlem. A szovjet kulturális minisztérium delegált hivatalos kiküldetésbe, a Bûn és bûnhõdést rendezni. Már akkor gyanakodnom kellett volna, mikor azt mondták, hogy a vízumot Budapesten kapom meg, ám amikor megérkeztünk Kátyával és Petyával Pestre, a követségen ridegen elutasítottak, hogy senki sem csináltatott semmiféle papírt. Angliai ismerõseim, köztük Lawrence Olivier közbenjárására mégiscsak eljutottunk Londonba. Mindjárt az elsõ próbanapon beállított egy követségi csinovnyik, hogy 24 órán belül el kell hagynom az országot, egyébként megfosztanak az állampolgárságtól. Kérdésemre, hogy ugyan miért, nem átallott egy szójátékot megereszteni: a „bûn” megállapítást nyert, a „bûnhõdés” meg most következik. Világos volt: lõttek a szovjet állampolgárságomnak. Akkor az angolok szívélyesen felajánlották a brit állampolgárságot, amit én botor módon visszautasítottam. Most, utólag sajnálom, hisz ez ritka nagy védettséget nyújt, de akkor egyszerûen féltem, hogy otthon maradt rokonaimon állnak bosszút. Volt bennem persze valami ostoba szovjet pökhendiség is, hogy csak nem fogok én politikai menedékjogért kuncsorogni e miatt a hólyag Csernyenko miatt, aki, ahogy a mondás járja, eszméletére se tért, úgy lett fõtitkár.

És Izraelben már nem volt ilyen fenntartása?

Ez már egészen más szituáció volt. Izraelben ért a hetvenedik születésnapom, Saranszkij, az egykori szovjet disszidens, épp akkoriban avanzsált nemzeti hõssé. Rettenetesen szerette a színházat, azt mondta, ha halálra ítélik, az lett volna az utolsó kívánsága, hogy vigyék el még egyszer a Tagankára. Azonnal gyámsága alá vett, valami nyugdíjat is elintézett, s nekiállt, hogy kijárja nekem az állampolgárságot. Akkor vesztettem el végleg a Tagankát. A szovjet sajtó zengett a botránytól, hogy egy izraeli állampolgárnak adjuk vissza a szent Tagankát?

Térjünk vissza ahhoz, hogyan kapta meg a Tagankát 1964-ben, a hruscsovi olvadás utolsó pillanatában. Mivel érdemelte ki ezt a bizalmat?

Bizalom, ugyan!? Egy csõdbement kolhozistálló volt az egész, tele adósságokkal, nem járt oda a kutya se. Eleinte évi ötszáz elõadást kellett lehúzni, hogy kikecmeregjünk a kátyúból. Az is igaz persze, az engedélyt megkaptuk, hogy olyan színházat csináljunk, amilyet akarunk.

De mégis, miért épp ön kapta ezt a – jó, legyen – csõdtömeget? Tudom, sikeres színész volt a Vahtangov Színházban, díjakat kapott, érdemes mûvész volt, rengeteget filmezett, de hát sok kiváló szovjet mûvész volt.

A hatvanas évek legelején elkezdtem tanítani a Vahtangov Színház színitanodájában. Harmadéveseket kértem, akikkel rögtön elkezdtük próbálni Brechttõl a Szecsuáni jóléleket, hogy negyedéves korukra érett vizsgaelõadás legyen. Rettentõ nagy fontosságot tulajdonítottam a mesterségbeli tudás fejlesztésének, hogyan kell mozogni, megszólalni. Óriási sikert arattunk, a közönség tombolt, majd leszakadt a nézõtér, amikor a lábukkal doboltak a songok ütemére. Az elõadást ennek ellenére nem fogadták el vizsgadarabként, egyebek közt azért, mert a rektor követelése ellenére nem hagytam ki az elõadásból „A hatalomról és a néprõl” címû songot. Most is õrzöm a határozatát: az elõadásban „vannak olyan momentumok, amelyek ürügyet szolgáltatnak a nézõtéri demonstrációhoz a nézõk azon része számára, akik élvezetet találnak a politikai szkepticizmusban és az ellenzékieskedésben”. Gyönyörû sorok, nem?

Ennél szebb csak az, hogy e határozat ellenére ezzel a darabbal indult a Taganka karrierje, ez volt az elsõ bemutató 1964 áprilisában, Lenin születésnapjára idõzítve. Ezt mivel magyarázza?

Nem lehetett válasz nélkül hagyni, hogy a színészképzõsök olyan nagy sikert értek el. Mindenki kiállt mellettem, mindenki követelte, hogy adjanak nekem saját színházat. Megpróbáltak minden úton-módon ellenzajt kreálni, például munkáscsoportokat rendeltek ki az elõadásra, hogy majd azok követelik a betiltást. Ennek pont az ellenkezõje történt, tirádákat intéztek a fõiskola rektorához, hogy vigyük a darabot oda ki, hozzájuk az üzemekbe is, merthogy mennyit tanultak belõle, mennyire az épülésükre szolgált. Úgy tûnik, elég volt egyetlen jó elõadás, hogy olyan tekintély is, mint Konsztantyin Szimonov, a Pravdában követelje, hogy ez az évfolyam kapjon önálló színházat.

A Taganka története némi leegyszerûsítéssel tiltások, tûrések és támogatások története. Mondhatni: ön ott, a Tagankában, kicsiben elõre megcsinálta a „glásznoszty”, az „engedélyezett szabadság” szigetét. Hogyan alakult ki ennek a mechanizmusa?

Voltak formális intézmények, például a mûvészeti tanács, amely ott helyben, a színházon belül szûrte a darabokat, aztán a szakértõi bizottság, amely a kész, engedélyezett elõadások felett õrködött, de a legtöbb információt nyilván a KGB beépített emberei gyártották. Ebben a tekintetben is kitüntetett helyzetben voltunk. Ha egy átlagos színháznak tíz tégla dukált, legyen az színész vagy díszletezõ, hozzánk, egy ilyen forró pontra, húszat-huszonötöt küldtek. Legtöbbjükrõl tudtam, hogy besúg, de a barátaim folyton csitítottak, hagyjad békén õket, ha kirúgod õket, küldenek helyettük másokat, ezeket legalább már ismered. Be volt poloskázva az egész színház, itt az irodában vagy hét zsinór tekergett, néha, amikor bedühödtem, elvágtam, kitéptem a falból mind. Aztán a rákövetkezõ hétre mindent szépen helyreállítottak. Aztán bizonyos szint felett a színház vezetõ hivatalnokainak (gazdasági igazgató, fõgondonok) eleve jelentéstételi kötelezettségük volt. Nem szerettek, de én se õket. Mielõtt elmentem az országból, nyíltan meg is mondták: „Nem látja? zöld utat kapott, mehet. És menjen is, amíg nem késõ.” Ezek a jelentések az SZKP KB ideológiai részlegeinél landoltak, s idõnként abban a megtiszteltetésben lehetett részünk, hogy például maga Szemicsasztnij, a KGB elnöke fogalmazta a feljegyzést. 1965-ben, az Elesettek és elevenek címû, fronton elesett katonaköltõk sorsáról, mûveibõl készült darabunkban egyebek mellett azt kifogásolta, hogyan merészeltük Paszternak nevét említeni, különben se a fronton esett el. A darab egy évig ment, közben sok kisebb-nagyobb átdolgozást hajtottunk végre benne, aztán a szakértõi bizottság azt a határozatot hozta, hogy „hiányzik belõle a szocialista Haza, a szovjet nép ábrázolása, a Párt szerepe, következésképpen a darabban nem a Haza-Anyácska, hanem egy gonosz mostoha képe bontakozik ki elõttünk”.

Hol volt az a határ, ameddig engedett a beavatkozásnak, az átdolgozási utasításnak?

Én ezt roppant egyszerûen oldottam meg magamban. Én csinálom a saját dolgomat, rendezek, színpadra állítok, õk csinálják a saját dolgukat, tiltanak vagy engedélyeznek. Az én dolgom az, hogy alkudozzak: valamiben engedni, kicsit átszabni, másvalamiben kategorikusan ellenállni a nyomásnak. Volt, ahol eleve nem volt mit tenni, kategorikusan letiltották már a próbafolyamat legelején a Caligulát, az Ördögöket, a Rosencrantz és Guildensternt, a Shakespeare-krónikákat.
Az ilyen letiltások mechanizmusa roppant egyszerû és begyakorlott volt. Az ideológiai osztály tiltott, én mentem egy szinttel följebb, a legfelsõ szintig, szerencsére mindig voltak barátaim belül, akik segítettek bejutni a megfelelõ helyre vagy közbenjártak az ügyeimben.

Kik például?

Georgij Sahnazarov, aki 1965-tõl kezdve az SZKP KB és a baráti országok ideológiai kapcsolataiért felelt, Alekszandr Bovin, az Izvesztyija politikai szemleírója, ’91-tõl a kapcsolatfelvétel után Oroszország elsõ izraeli nagykövete, de a legtöbb segítséget Pjotr Kapicától, a Nobel-díjas fizikustól kaptam, aki már a 30-as évek nagy repressziója idején is nagyon sok embernek segített.
Emlékszem, Mozsajev darabját, a Zsivoj címû fergeteges szatírát maga Jekatyerina Furceva, a hírhedt kulturális miniszter (elõtte KB-titkár) személyesen jött betiltani. Már a „próbaelõadásról” is mindenkit kitiltottak, csak Furceva volt benn, a párttitkár, én, meg Andrej Voznyeszenszkij lopakodott be közben. Furceva persze az elsõ felvonás után leállíttatta az elõadást, és magából kikelve ordítozott, hogy csak ezt lássa meg egy külföldi, mindjárt tudja, hányadán kell állni velünk. A lázadó kolhozparaszt fõhõst játszó színészt megkérdezte: nem szégyelli magát, ilyen gazembert játszani? S mire az illetõ remegve nemmel felelt, azonnal kirúgatta. Nekem meg azt üvöltözte, hogy „még ma felmegyek a fõtitkárhoz, és jelentést teszek neki, micsoda bordélyház mûködik itt”. Bûneimet azzal tetéztem be, hogy amikor dühöngve elrohant, s kifelé mentében lecsúszott a válláról gyönyörû nercbundája, nem rohantam oda, hogy felkapjam. Akkor elõször folyamodtam ahhoz, hogy levelet írjak Brezsnyevnek: nagy mûgonddal fogalmaztam, hogy lehetetlenné teszik a munkát az általam létrehozott színházban, nem hagynak békén. Ismerõseim, akik bejáratosak voltak a környezetébe, visszamondták, hogy amikor elolvasta, annyit dünnyögött „na, ha jó színházat csinált, akkor hát hadd dolgozzon benne”.

A Taganka hallatlan népszerûségének egyik titka az volt, hogy a közönség mindenben rejtett politikai üzeneteket vélt felfedezni. A darabválasztás is állandó politikai találgatásokra adott ürügyet: Trifonov Cseréjét például épp akkor mutatta be, amikor a szovjet belsõ ellenzékit, Bukovszkijt Corvalanra cserélték, a Borisz Godunovot pedig, mint hírlett, direkt Brezsnyev halála alkalmából vitte színre, utalva arra, hogy meghalt az igazi cár, itt a trónbitorló a Kágébébõl, Andropov. Vele milyen viszonyban volt? Hozzá is volt bejáratos közvetítõje?

Pjotr Kapica belsõ telefonjáról hívtam fel Andropovot Viszockij halálakor, amikor az illetékes kerületi pártbizottság és rendõrség nem akarta engedélyezni a gyászszertartást a Taganka elõtti téren. Amikor felpanaszoltam Andropovnak, hogy az elvtársai ott lenn, nem fogják fel, mekkora nagy ember halt meg, õ szárazon csak annyit vetett a szememre, hogy én meg azt nem fogom fel, hogy a felelõsséget azok a bizonyos elvtársak viselik, nem én. Végül mégiscsak engedélyezte, hogy a rajongók százezrei búcsút vegyenek Viszockijtól, az általa kirendelt tábornok maga hosszabbította meg az erre szánt idõt, de jellemzõ az ostobaságukra, hogy végül mégis ki akarták játszani a tömeget, más útvonalon akarták kicsempészni a koporsót, mire a tömeg lefasisztázta õket. Betiltották a Viszockij-emlékmûsort is, Andropov saját kezûleg engedélyezett egyetlen zártkörû elõadást, amire hivatalos meghívóval plusz személyi igazolvány felmutatásával lehetett csak belépni, a meghívottak listáját is szigorúan ellenõrizték.

Andropov maga járt a Tagankán?

Nem, de a gyerekei – a tizedik osztályt épphogy elvégzett, megszeppent kamaszlány és fiú – egyenesen színésznek akartak jönni hozzám. Lebeszéltem õket, hogy elõször végezzenek egyetemet, tanulják meg a szakmát, mire könnyes szemmel eloldalogtak. Persze, fogalmam se volt róla, hogy õk az Andropov-fiókák. Jóval késõbb derült ki, amikor elvitt valaki hozzá valami betiltásügyben (akkor még KB-titkár volt, s egyébként meglepõen képzett, kulturált emberek vették körül, akik értették a dolgukat, nem a szokásos szovjet hivatali taplók). Hosszan beszélgettem vele, szakmáról, színházról, amikor feltette azt a végtelenül ostoba kérdést, hogy hát akkor akarom-e én folytatni a színházi pályámat. Mire én teljesen megütközve feleltem, hát persze, hiszen azért jöttem ide. Ha igen, akkor legyek óvatosabb, körültekintõbb, legyek figyelemmel a kialakult helyzetre. Aztán átölelte bizalmasan a vállamat, hogy õ milyen hálás, amiért megmentettem a gyerekeit ettõl a végzetes pályától, „mi nem tudtuk lebeszélni õket”. Szóval én voltam a szemében a jóságos gonosz. Egyvalamit nem értett: miért kellett nekem egy teljes órát pazarolnom két kamaszra, ha még csak nem is sejtettem, hogy ezek az õ gyerekei.

És Brezsnyev? Volt kedvenc darabja a Tagankán, mint Sztálinnak A fehér gárda?

Nem, pedig verte nagyon a készülõt. Egyszer még Nixont is el akarta hozni, amikor ennek híre kelt, rögtön kimeszelték a folyosót, rendes WC-t csináltattak. A Csendesek a hajnalokat vagy a Hamletet akarták megnézni, saját válogatott közönségükkel persze. Aztán nem lett az egészbõl semmi, annyit hallottam csak vissza, hogy Brezsnyev morgott, még jó, hogy nem mentünk, még a függöny is lyukas. Csernyenko viszont volt nálunk, igaz, akkor még nem volt fõtitkár.

Hogyhogy nem tért haza a peresztrojka eufóriájában?

Ugyan, nem volt itt semmiféle peresztrojka, az eufória meg olyan, mint amikor az amúgy is rendesen ivó orosz ember még többet iszik a szokásosnál. Jevtusenko például hatalmas lendülettel veregetett hátba, hogy majd most meglátod, mi mindent csinálunk, végre megnyitjuk a Paszternak-múzeumot, Peregyelkino egy paradicsom lesz... Nyolc éven át ez volt a nóta, azóta is ott lóg a leszakadt ajtó az ajtófélfán... talán fél éve, ha végre megnyitották a szerencsétlen múzeumot. Nem, nem hiszek én ezekben a peresztrojka-lázakban.

Ezek szerint a hetedik fõtitkárral, Gorbacsovval, nem jutottak közös nevezõre?

Neki már nem volt befolyása a dolgokra olyan szinteken, mint a színház. Az egész peresztrojka egy humbug, egyszerû propagandafogás. Nem gyõztem eleget nevetni a riporterek kérdésén, amikor hazajövetelemkor folyton azzal gyötörtek, hogy akkor ugye én már átalakultam? Ugye már átépítettem magam? Kérdem én, minek, mivé építené át magát egy Jurij Trifonov, egy Alfred Snitke? Egy lakást, persze, át lehet építeni, lehet normális fürdõszobát építeni végre az örökké bûzlõ szovjet rémség helyett, de hogy az ilyen egyéniségeket vezényszóra átalakítani? A legszovjetebb lépés, ami csak a hetven-egynehány év alatt történhetett. Elképedve néztem, ami itt történik.

És most? Azt olvasni a napilapokban, hogy Putyin hívására azonnal ment kampányolni mellette.

Kampányolni? Dehogy. Közszolgálatban dolgozom, mondhatni, állami hivatalnok vagyok, így hát ha az elnöki jogkört gyakorló férfiú értekezletre hív, kutya kötelességem menni, akkor is, ha nem tetszik, amit csinál, akkor is, ha fogalmam sincs, honnan szalasztották az illetõt. Mindenesetre, amikor a titkárságáról felhívtak, hogy menni kell, nem volt mit tennem, mentem, de elõre jeleztem, hogy csak 11-ig érek rá, utána próbálnom kell. Nekik jó volt így is. Egyébként alkatomból adódóan mindig figyelek arra, hol a helyem, betartom a hierarchia szabályait.

Hogyan alakultak a kapcsolatai a magyar kultúrpolitikával a hetvenes években?

Az, hogy végre eljutottunk Magyarországra vendégjátékra a Bûn és bûnhõdéssel, az tisztán az én személyes érdemem. Azt mondtam, hogy nem mehet így tovább, hogy mindig kikerüljük Budapestet, pedig annyit hívnak. Aztán késõbb négy darabot rendeztem különbözõ idõszakokban, a Háromgarasos operát a Nemzetiben, a Bûn és bûnhõdést a Vígben, Trifonov Cseréjét Szolnokon, a Don Giovannit az Operában. Most megint szó van róla, hogy megcsinálom a Karamazovokat a Vígszínházban, de sehogy se tudunk dûlõre jutni velük. Ruttkai Évát nagyon nagyra becsültem, Darvas Iván, Garas és Törõcsik pedig nagyon jó barátaim.

Aczél Györggyel kezdettõl fogva jóban volt?

Eleinte nem tulajdonítottam jelentõséget a személyének. Szerelmes voltam késõbbi feleségembe, Kátyába, és kész, semmi más nem érdekelt. Se Aczél, se a szovjet követ, senki. Egyszer megkértem Aczélt, hogy a szovjet nagykövetnél folytatott tárgyalás után vigyen el valamilyen ürüggyel még Kátyához, el kell köszönnöm tõle. Aczél mindent értett, rám kacsintott, beültett az autójába, a követnek meg azt mondta, még külön elintéznivalója van Ljubimov elvtárssal. A nagykövet meg csak nézett bambán, hogy mi külön dolga lehet Ljubimov elvtársnak egy magyar KB-titkárral, s már indult is, hogy fogalmazza a jelentését. Aczélt az is vonzotta hozzám, hogy én ellenzéki voltam a szovjet politikai hatóságok szemében, s õt sem fogadták el, ez valami közös hullámhosszt teremtett köztünk. Aczél jó személyes kapcsolatban volt velem is, a feleségemmel is. A mi szovjet kultúrpolitikusainkkal persze igen óvatos volt, nem akart ujjat húzni velük. Amikor például a Háromgarasos operát levették a mûsorról annak ellenére, hogy hihetetlen nagy sikere volt, akkor Aczél György nem állt ki az elõadás mellett, engedett az ukáznak. Máig nem tudom, a direktor maga döntött így, vagy ezt az utasítást adták neki, és szó nélkül végrehajtotta. Fura alak volt. Pedig az elõadás nagyon jó volt, akkoriban alig jártak a Nemzetibe, erre meg alig lehetett jegyet szerezni. Szerintem irigységbõl állította le. Én csináltam egy jó elõadást, áradni kezdett a nép, ez vérlázító volt. Jön egy barbár orosz, és ez akarja nekünk megmutatni, mi a színház, mi kell a közönségnek?
A Don Giovannit Aczél nagyon szerette, általában a zenéhez nagyon értett. Az Operaházuk viszont kurtán-furcsán bánt velem: vagy 15 éven keresztül ment a darab, ami ritkaság, közben persze folyton romlott-kopott az elõadás, mégse hívtak egyszer sem, hogy szedjem rendbe vagy frissítsem fel. Már az elején mindenben akadályoztak, például azt akartam, hogy olaszul énekeljenek, amin halálosan megsértõdtek, mondván, hogy õk mindig magyarul énekelnek, hiába mondtam, hogy ha az én instrukcióimra fittyet hánynak, legalább Mozartra legyenek tekintettel. Végül meggyõztem õket, de rettentõen tapintatlanok, kulturálatlanok voltak. Már ott tartottam, hogy levetetem a nevem a színlapról. A nevem viszont kellett nekik, vonzotta a közönséget, bejárták vele egész Európát, mindenütt sikert sikerre halmoztak.

Máshol kevésbé szelíden reagál az ilyesmire, nem?

Angliában a Covent Gardenben dolgoztam, ahol már szinte nem lehetett lépni sem a nagy sztárokkal való örökös konfliktus miatt. Akkor odamentem a direktorhoz, és azt mondtam, tegye helyre ezeket a makacs csillagokat, nekem már nincs eszközöm, hogy engedelmességre szorítsam õket. Hol be van rekedve, hol hangulata nincs próbálni, a darab meg veszélyben. És akkor a direktor azt mondta: magát azért hívjuk meg, hogy irányítsa a mûvészeket, õk meg azért kapják a gázsit, hogy engedelmeskedjenek, és kész. Azóta is mindig úgy kötök szerzõdést, hogy legyen egy kitétel benne, kié az utolsó szó konfliktus esetén, a színészé vagy az enyém. Ha az övé, alá se írom a papírt. Emberekkel bánni, ez a világ legnehezebb dolga. De talán mégis ez tart a színpadon, annak ellenére, hogy benne vagyok a korban.

Hét évet élt emigrációban. Mire sok halogatás után visszajött, a Taganka Színház kettészakadt: az egyik, az ön által vezetett „õs-Taganka”, a régi épületszárnyba szorult vissza, a másik pedig, a Nyikolaj Gubenko által vezetett, egyesek által „ál-Tagankának” nevezett társulat az új, tágas épületszárnyban.

A Taganka elvesztése borzasztó egyszerû, szomorú történet. Amikor elõször hazajöttem, azt hittem, mindent folytathatunk ott, ahol abbahagytuk. Rögtön elkezdtem próbálni a Borisz Godunovot, akkor még ott játszott Gubenko is. Rém kedvesen fogadott, még a széket is alám tolta, de azt akarta, hogy minden a legnagyobb titokban történjen, ne mutatkozzak senki elõtt. Megjelenésem nyilvánvalóan nagy kockázatot jelentett. Fogalmam se volt arról sem, hogy reagál a társulat. De abban se lehettem biztos, hogy a politikai vezetés mit fõz ki nekem. Csak egyvalamiben bízhattam: abban, hogy diplomáciai botrányra ekkor már nem volt szüksége a szovjet államnak. Márpedig megérkeztem estéjén azonnal az amerikai nagykövet várt vacsorára, másnapra a német nagykövet hívott.
A színház és a Taganka név elrablása se bonyolult ügy: színtiszta pénzkérdés. Gubenko maga is egyszerû képlet: kultúrpolitikai báb. Nem is feltétlen csak õ tehet róla: gyökértelen, egykori állami gondozott, aki bármit hajlandó volt megtenni elõmenetele érdekében, amit kérnek-követelnek tõle. A színész anyagilag kiszolgáltatott ember, Gubenko meg jóval több pénzt ígért nekik, mint amennyit én tudtam volna. Meg egyébként is, õ fiatal, én öreg, különben is, annyi ideig nem voltam idehaza. Olyan kiváló embereket el tudott csábítani, mint Filatov, aki bele is rokkant ebbe a hitszegésbe. Zolotuhin maradt, de az õ élete is külön tragédia. Volt, aki átment, s azóta is egyfolytában iszik, ki se józanodik. Mindenesetre széthullott a színház.

Jogilag most hogy áll a helyzet?

Tovább folytatódik az épület és a névbitorlás (a „Taganka-társulat színházának” nevezik magukat) más nevet is választhattak volna, máshol is kaphattak volna helyet, de nekik ez kell, mert ide a név és a hely miatt még csak-csak jönnek. Békés úton ezt az áldatlan helyzetet már nem lehet megoldani, beperelni meg nem akarom, a bíróság lefizethetõ. Olyan most ez, mint amikor az elvált férj és feleség továbbra is egy fedél alatt kénytelen lakni. De hát én családi örökségként kaptam a repressziót, afféle harmadik generációs jogfosztott vagyok. Nagyapám még röghözkötött jobbágy volt, ami kicsije volt, mindenébõl kiforgatták. Apám kereskedõ volt, kereskedelmi szakiskolát végzett, tehát elsõ számú közellenség lett a forradalom után, s mint jogfosztott (lisenyec), örülhetett, hogy a börtönbüntetés letöltése után megúszta kitelepítéssel. Engem is kiüldöztek, amint tehették, mindenemet elvették, az elsõ idõben egy szál bõröndben elfért az összes holmink.

Most csak pénzügyileg függ a felettes szervétõl, a Moszkvai Fõpolgármesteri Hivatal Kulturális Bizottságától?

Formailag igen, de mindig rendkívül arcátlanok velem, ezért igyekszem, hogy minél kevesebb ügyem legyen velük. Most egy nemzetközi kísérleti mûhely komplexumot akarunk létrehozni, kész vannak a tervrajzok, de már lassan egy éve nem haladok elõre egy tapodtat sem. Nincs pénz, erre nincs.

Mennyit keres most magánál egy színész?

Átlagosan 2800–3500 rubelt (nem egészen 100 dollár, jobb összehasonlítási alap, hogy száz gramm konyak a büfében 70 rubel, a jegy pedig 50–100 rubel között kapható, elõadástól függõen). Mindenki mindennel foglalkozik. Az egyik vezetõ színészem, aki az este még a Karamazovokban a bírót játszotta, most azért nyaggat, mikor kezdjük már el osztani a prémiumot. Az említett Zolotuhin az elõadás elõtt és a szünetben naplójegyzeteit tartalmazó kötetét árulja („A Taganka romjain” címmel), 60 rubelért. Jegyet viszont változatlanul nem szeret venni a moszkvai polgártárs: mindennap tucatnyi telefont kapok különbözõ helyekrõl, hogy nem tudnám-e bevinni õket az elõadásra? Miért kérdem, kifizetni nem tudsz pár rubelt? Még mindig dívik ez az undorító szovjet rutin, hogy ingyen adjam, meg csempésszem be õket. Becsempészni proklamációt meg csecsemõt szokás, szoktam mondani Bulgakovval. De nem is ez a legnagyobb tragédia, hanem hogy mindez a demokraták alatt történt, és eközben senki sem állt ki mellettem.

A színházi teljesítményekért osztott Maszk-díj Becsület-fokozatát viszont ön nem fogadta el, legalábbis, személyesen nem vette át, amibõl az orosz sajtó megint csak sértõdöttségére következtetett.

Az egész Maszk-díj nincs rendesen végiggondolva. Ha színházi teljesítményekért adják, akkor nézzék meg a rendezéseimet, s ne a becsületem körül kutakodjanak. A becsületem csak rám tartozik. Becsületrend Oroszországban – egyébként is röhej. Ez az egész ostoba birodalmi gondolkodás – mit gondolkodás, baromság –, ami kezd megint mindent eluralni s egyedüli mérce lenni, számomra elfogadhatatlan. Putyin például csak ötven-egynehány százalékkal nyert, miközben a lakosságnak csak alig hatvan százaléka ment el szavazni. Honnan veszi akkor a bátorságot az új elnök, hogy az egész nemzet nevében nyilatkozgasson? Attól félek, egyetlen célja van neki is, mint elõdjének: zsebre vágni az egész parlamentet, hogy úgy táncoljon, ahogy õ fütyül, s hogy õ is elnöki ukázokkal – ellenõrizhetetlenül – irányíthasson mindent. El vagyok keseredve, hogy megint összekacsingatnak a kommunistákkal, hogy senki sem ad számot arról, hogyan jutottak annyian szegénysorba. Az állam összeomlott, a demokrata szót a kutya se érti. Mi lesz itt? Nem tudom.

Az Anyegin bemutatójára készül. Miért épp most vette elõ?

Nincs most ennél aktuálisabb mû Oroszországban, ezekben a zavaros idõkben. Gondoljon bele, „Ó, szegény, ostoba orosz nép!” „Csõcselék uralja, s nem törvény, Oroszországot” – ez mind az Anyeginbõl való. Kell ennél idõszerûbb? Szegény Alekszandr Szergejevics, és még elmenni sem sikerült innen neki, pedig mennyire készült. Aztán nagyon izgalmas az is, amilyen módszerrel Puskin dolgozott. A végleges szöveg, nézze, milyen vékonyka, a hozzá készült vázlat, gondolattöredék meg vagy háromszor annyi. Én most az elõadásban egyrészt megpróbálok másféle gondolatmenetet is rekonstruálni, másrészt engedem másfelé is elszaladni a szöveget, mint ahogyan az a kanonizált Anyeginben van. A harmadik újdonság: egy-egy szerep nem kötõdik egy-egy színészhez. Tehát nincs fix Anyegin, nincs fix Tatjána, Lenszkijt, Olgát is hol ez, hol az játssza. A színpad tere egy egyszerû mûterem, lehetne akár szobrászé, akár festõé, ebben a térben arra vagyunk kíváncsiak, hogyan készül a mû, azt akarom láttatni, hogyan „csinálódik” az Anyegin, hol vannak rajta az öltések, hol lehetett volna más irányba szabni. Félig improvizáció lesz, félig az alkotási folyamat reprodukálása, akár még a nézõtérre is lemehetünk, hogy a teremben ülõk közül kérjünk meg valakit, olvasson fel az Anyeginbõl. Engem az Anyeginben a végtelenül keserû irónia mellett most a gondolat formálásának mestersége érdekel.

Kezdettõl fogva ódzkodik attól, hogy kész, eleve színpadra írt drámákat rendezzen. Az Anyegin után, úgy tudom, Bulgakov Színházi regényét kezdi próbálni. Mégis, mi ez az eredendõ bizalmatlanság a dráma iránt? S mi az az intim kapcsolat, ami a színpadi kompozícióra kiválasztott szövegekhez fûzi?

A színházi munkában leginkább a kitalálás izgat. Hogyan lehet kitalálni a kompozíciót, a teret: minden elõadásból saját költõi kompozíciót csinálok. A szovjet drámairodalomban egyébként sincs megrendezésre érdemes darab, ki van herélve az egész, elsorvadt a szocreál, a cenzúra és az öncenzúra nyomása alatt. Ezért én inkább magam csinálok új formát. Shakespeare-bõl vagy épp A Mester és Margaritából csak azt használom, ami éppen kell, a maradékot meg félreteszem. Nálam minden mérnöki módon van összerakva, megkonstruálva, kiméricskélve, a zene, a ritmus, a fényeffektusok, a mozgás. Erre az utóbbira például nagyon sok gondot fordítok. Olyannyira nagy a vizuális konkurencia, amit a tévé, a videó meg az internet teremt, annyira agresszív módon betört az emberek életébe, hogy a színháznak is el kell gondolkodnia azon, milyen más, új létformát válasszon. Elõször is, le kell rövidíteni az elõadásokat, egy nézõ ma maximum két órát tud végigülni, látványban is eredetit kell nyújtani, az összes lehetséges eszközt aktivizálni kell, hogy hassunk és kontaktust teremtsünk a nézõvel. Ez szerintem a legfontosabb: a színház terében szóba elegyedni a nézõvel, kapcsolatot teremteni és tartani vele. Annak a kora lejárt, hogy csak egyoldalúan közöljünk valamit a nézõvel. El kell érni, hogy eleven társalgás folyjon vele, hogy õ is részt vegyen egy dinamikus kommunikációban. Azt a nevezetes sztanyiszlavszkiji negyedik falat, amelyik a színházban eleve virtuális, végleg ki kell dobni.

Ön ezt szó szerint meg is csinálta, a Shakespeare-krónikákban egyenest az utcáról masíroznak be a színész-harcosok, hallani a tér zaját, autók tülkölését, emberek kandikálnak be.

Ehhez a darabhoz a színpad végében tényleg ajtót vágattunk a térre, eltüntettük a kulisszát, s nemcsak a színpad terét játsszuk be, hanem mintegy „kijátszunk” az utcára is. A pompázatos, agyondekorált, szovjet ornamentikával barokkosított színjátszásnak vége. Direkt lecsupaszítok mindent, a Shakespeare-hez csak egy építkezéshez hasonló állványzatot használok, ott azonban minden dimenziót ki lehet használni.
A helyzetet részben nehezíti, részben könnyíti, hogy nem tudom, ki jön be a színházamba. Az a féktelenség például, ami a Karamazovok között tombol, borzasztó fontos téma most Oroszországban. De fontos lehet Japánban is, ezért inkább azt a szenvedélyt akarom megmutatni, amivel Dosztojevszkij ezeket a féktelen lelkeket elemzi. Orosz lélek-e ez, vagy Japánban japán léleknek látják, másodlagos.

Szolzsenyicin A pokol tornácán címû könyvébõl készült darabban, amit Moszkvában csak úgy emlegetnek, hogy a két pátriárka jutalomjátéka, saját maga is beszáll a darabba: Sztálint játssza, szigorú ceremóniamesterként skandálja Joszif Visszarionovics belsõ monológjait. Mi vonzotta ebben a szerepben?

Az egész darab úgy van kitalálva, hogy Sztálint senki más nem tudja benne eljátszani, csak én. Nagyon régóta izgatott ez a figura, annyit hadakoztam életemben az ilyenfélékkel. De nehogy azt higgye, hogy azért játszottam én magam, mert diktátor volt, és engem is annyian vádolnak azzal, hogy diktátor vagyok, nem direktor. Ez nem igaz. Még csak nem is diktálok semmit soha, feleslegesen. Például amikor a Médeát rendeztem, bár alig három hónapunk volt, akkor is azt mondtam a színészeknek, hogy ha hiányolnak valamit a szövegbõl, vagy kényelmesebb úgy mondani a szöveget, ha kicsit megtoldják, csak tegyék meg bátran. Én csak ott diktálok, ahol az egész konstrukció, az egész darab ismeretében kell változtatni, vagy épp az eredeti elgondolás szerint megcsinálni valamit. Mert a rendezés más, mint a színészet, a rendezõnek az egészet kell látni, hogy minden részlet a helyén legyen. És nálam mindig nagyon sok részlet van. Mert az emberek azt szeretik, ha egy elõadásban sok minden, sõt minden megvan, amit egy színháztól elvárnak. Jó zene, mozgás, sok szín, szép, mély gondolatok. Végül is csak ezekkel tudom megjeleníteni a színpadon azt, amit Sztanyiszlavszkij az emberi szellem, emberi lélek életének nevez. És ezt csak úgy tudom megtenni, ha minden ott van a kezem ügyében, ha, amikor kell, bármibõl tudok harmóniát, diszharmóniát, kontrapunktot teremteni, bármit, ami kell. Elvégre kell valami vigasz ebben a mi állandóan frusztrált, stresszes, túlfeszített világunkban, a szerencsétlen, mindannyiunk által megcsonkított világ eme abszurditásában, nekem is, meg aki bejön a színházamba, annak is.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu