Mihail Sebastian publicista,
író, dramaturg. 1907. október 8-án született
Braùilán. Eredeti neve Josef Hechter, írói
álnevét Szent Sebestyéntõl kölcsönzi.
Tanulmányait Bukarestben és Párizsban végezte,
hazatérte után majdnem minden jelentõs román
folyóiratnak volt munkatársa. Ennek ellenére "Éaz
irodalomtörténet elsõsorban mint kiemelkedõ drámaírót
tartja számon. Alkotásai legegyénibb vonása
a költõi atmoszféra és a komikus és komoly
között húzódó határ bizonytalansága.
(...) Éa szereplõk, kiszabadulva hétköznapjaik
nyomasztó konformizmusából, a szabadság, a
fantázia világában élnek. Sebastian színházának
modernsége abban áll, hogy bár mindez álom,
játék, de segítségével a szereplõk
egy pillanatra kiléphetnek szürke életükbõl,
és ezt tudatosan vállalják." (Világirodalmi
Lexikon, 12.) Ismertebb színdarabjai: Játék a boldogsággal
(Jocul de-a vacant,a), Lapzárta elõtt (Ultima oraù)
és a Névtelen csillag (Steaua faùraù nume).
Ugyanakkor Sebastian regényíróként sem kevésbé
jelentõs: Akácok városa (Orasüul cu salc"mi),
Menedék (Accidentul).
Talán legfontosabb
"mûve" mégis 1935-1944 között írott naplója,
amely 1996-ban jelent meg Románia egyik legelõkelõbb
kiadója, a Humanitas gondozásában. Kiadását
váratlanul heves sajtópolémia követte, mintegy
szomorú és tanulságos igazolásaként
a napló 1944. augusztus 30-án kelt bejegyzésének:
"Románia csak akkor eszmélhet fel, csak akkor térhet
magához, amikor eljön a felelõsség felvállalásának
az ideje." A napló kiadása körül dúló
vita sajnos mindennél ékesebben jelzi, hogy messze még
ez az idõ. Sokan a napló eredeti szövegének meghamisításával,
a válogatás tendenciózus voltával vádolták
a kiadót. Sajnálatos tény az is, hogy nem is annyira
a nyíltan nacionalista sajtó kelt ki a napló ellen,
hanem inkább a magukat demokratikus beállítottságúnak
valló - vagy annak képzelõ - lapok. Egy a zsidó
hitközséghez közel álló könyvkiadó
(Universul Dalsi) 1999-ben kiadott egy több mint 400 oldalas kötetet,
amely a naplóra megjelent reagálásoknak csupán
egy részét tartalmazza.
A vita folytatódik
- vagy egy helyben áll? Ki-ki újra és újra
ismételgeti meggyõzõdését, rögeszméjét.
Gabriela Adamesüteanu - a 22, a demokratikus értelmiség
egyes számú hetilapjának fõszerkesztõje
- egyike a kivételeknek. Bevallja, Sebastian naplója segítette
hozzá, hogy leszámoljon a hamis illúziókkal.
Az olvasói levelek reagálása egyöntetûen
elítélõ, egyesek követelik Gabriela Adamesüteanu
leváltását a lap élérõl. Ilyen
sorokat olvashatunk a lap 2001. április 13-27-i számában:
"Sebastian naplója nem szolgálhat útmutatással
a romániai zsidókérdést illetõen. A
Vasgárda nem szerepel az európai fasiszta pártok listáján,
mint például a Nyilaskeresztesek. (...) Sokan azzal rágalmazzák
a román kultúra legjelentõsebb alkotóit, hogy
kacérkodtak a fasizmussal, fasisztaszimpatizánsok voltak.
(...) 1940 nyarán Sztálin 3000 zöldingest küldött
Romániába, hogy a román kommunisták támogatásával
destabilizálja és kompromittálja a Vasgárdát.
(...)
A két világháború
között egyetlen zsidót sem gyilkoltak meg, azokkal a bizonyos
pogromokkal(?!) és deportálásokkal. Vallomással
zárom soraimat: nem voltam vasgárdista, deÉ kommunista
sem."
Az utolsó mondat
ékes példája a román értelmiség
nagy része által felvállalt szlogennek: az antikommunista
harc végsõ soron minden eszközt szentesít, beleértve
a pogromokat is. Iszonyatos, elfajzott etika ez, amely talán magyarázattal
szolgál arra is, ahogyan Gabriel Liiceanu - a Humanitas tulajdonosa,
igazgatója - Sebastian védelmére kelt. A Zsidó
Hitközségben felolvasott írása, a "Sebastian,
mon frere" kétértelmû szöveg. Hamis, erõltetett
párhuzamot von a zsidóság fasizmus alatti üldöztetése
és a "nem párttagok, polgári eredetûek" üldöztetése
között a kommunizmus alatt. (A Sebastian mon frere egyébként
majdnem ugyanolyan heves vitát váltott ki, mint maga a napló.)
A napló egyszerre
mûhelynapló, politikai napló és korrajz. Mintegy
a sors fintoraként, a történelem mintha saját
magát plagizálná - a napló megjelenése
ugyanazokat a szenvedélyeket korbácsolta fel, mint Sebastian
1934-ben megjelent elsõ jelentõsebb írása,
a romániai zsidókérdésrõl szóló
"Kétezer éveÉ" (De douaù mii de ani) címû
regénye. A regény elõszavát - amely az antiszemitizmus
teológiai igazolása - Sebastian mentora, a Vasgárda-ideológus
Nae Ionescu írta. Sebastian a "Hogyan lettem botrányhõs"
(Cum am devenit huligan) címû írásával
vágott vissza a támadásokra. "Nem ez az elsõ
alkalom, amikor középre kerültem - a szélsõjobb
meg a szélsõbal ideológiai gépfegyverei közé"
- írja. És nagyjából ekkor - 1935 táján
- kezdõdik az, amit Sebastian-paradoxonnak nevezhetnénk.
Amint Alice Kaplan írja:
"Mihail Sebastian pokoljárása egyedülálló
jelenség. (...) Kezdetben nem az állam vagy Hitler szónoklatainak
a visszhangja, vagy a reakciós román kormány veszélyezteti
létét. A veszélyt legközelebbi barátai
és munkatársai jelentik." A jelenleg is folyó polémiák
alapja is ebben a paradoxonban keresendõ. Ma már nem Sebastian
zsidósága a tét, hanem a mítoszrombolás:
a román értelmiségi elitnek a szélsõjobboldal
térhódításával szembeni passzivitása
és opportunizmusa - a rinocerizálódás - kiteregetése.
Mert a napló végsõ soron errõl szól.
Tragikuma pedig Sebastian meghasonlottságában, Kafkai sehova
nem tartozásában keresendõ. Zsidóságát
végig vállalja - de románnak érzi magát.
("Ha egy békés szigeten élnék, fikarcnyit sem
törõdnék azzal, hogy zsidó vagyok" - írja
a naplóban.) Zsidóságát olykor csak defenzív
módon éli meg - a naplóban ugyanolyan fontossággal
bír a jom kippur, mint a nagyhét.
Sebastian azonban elsõsorban
román értelmiségi. És azt hiszem, a Nae Ionescuval,
Mircea Eliadéval és Camil Petrescuval való barátsága
is ebbõl a szemszögbõl értelmezendõ. Nemcsak
a Vasgárda-terror támogatói õk, hanem a román
szellemi élet legnagyobbjai is egyben. Mihail Sebastiant ezekben
az években ugyanis vasgárdista barátai támogatják
- munkával, anyagiakkal, lehetõvé teszik színdarabjainak
színrevitelét, regényeinek közlését,
ami a legjelentõsebb román regényírók
közé emeli.
Sebastian naplójában
végig ott kísért regényeinek következtetése:
az élet maga, mint olyan, nem megélés, hanem szemlélõdés
tárgya. Regényhõsei a hétköznapok konformizmusából
törnének ki - politikai szinten Sebastian a román antiszemitizmus
konformizálódását panaszolja fel. Politikai
éleslátásával hamar felismeri, hogy nem a jelenségek,
a megnyilvánulások a félelmetesek - bár a vasgárdát
mindvégig annak tartja -, hanem intézményesülésük.
1944 után ugyanazzal
a döbbenettel és undorral szemléli a rinocerizálódás
újjászületését, új megnyilvánulási
formáit: 1944. augusztus 21-én azt írja: "Gratulálok
magamnak. A Romaÿnia Liberaÿval való együttmûködésem
hamar véget ért, mielõtt még a nevemet adtam
volna hozzá. (...) A doktriner imbecilitást nehezebb elviselni,
mint az egyszerû elhülyülést". (Doktriner imbecilitás
alatt a középszer opportunizmusát érti.) Elõre
látja, hogy az új rendszerben sincs helye - ebben a periódusban
jószerével minden felkínált pozíciót,
állást visszautasít. "Kifinomultság nélküli
világ ez. Minden, amit szerettem - a kifinomultság, az erkölcsi
ízlés, az irónia, az eszmék tiszteletben tartása,
az élet esztétikai síkon való szemlélete
- lehetetlen ebben a világban, amelynek sürgõsebb megoldanivalója
van: az éhség és a hideg. Azt hiszem, áltatjuk
magunkat, amikor azt hisszük, hogy szabadságszomjunk ugyanaz,
mint a tömegeké. Mi a Montaigne-féle szabadságra
áhítozunk - a magányát védõ értelmiségi
szabadságára. A parasztoknak és munkásoknak
- a plebsznek - egyszerûbb, elemibb igényei vannak." Újabb
meghasonlásokat nem kellett megélnie. 1945 májusában,
a világháború vége után pár héttel
halt meg, autóbalesetben.
A részletek válogatása
a Sebastian-paradoxont hivatott hangsúlyozni.
Mihail Sebastian
Napló
1935-1944
részletek
Vasárnap (1935. március 17.)
Fáradtan érkezem az állomásról (reggel
hatkor keltem, hogy Braùilára menjek, most értem haza).
Nem akarom holnapra halasztani a mai feljegyzést, a vonatban megfogadtam,
hogy megírom.
Nae Ionescuval1 utaztam. Elõadást tart Galat,i-on (Jelek
és szimbólumok). Reggel semmi érdekes nem történt:
politizáltunk, újságot olvastunk, szóba elegyedtünk
egy bájos, mulatságos kislánnyal. Braùilán
leszálltam, és megegyeztünk, hogy este a vonaton találkozunk.
Este valóban ugyanabban a fülkében utaztunk. Velünk
tartott Vechiu professzor is, a braùilai argetoianisták2
vezetõje. êzelítõt kapunk Nae elképesztõ
politikai magyarázataiból és ötleteibõl.
ï alapítja meg a Vaida-féle3 mozgalmat. (Tíz
napja még az ellenkezõjét állította.)
ï is, a Gárda is támogatni fogja, de együttmûködésrõl
szó sincs. Elismeri, hogy a numerus valahicus agitációs
platform, nem program. Belátja, hogy úgysem lehet alkalmazni.
"Az ilyesmi csak következmény lehet, egy általános
keretváltozáson belül."
A terve pofonegyszerû. Taùtaùrescut4 megtartani
a kormány élén. Egyelõre - mondjuk - úgy
három hónapig, amíg a Vaida-mozgalom megerõsödik.
Egy Vaida-kormányban 60 vasgárdista képviselõ
volna, a többi, pártonként 10-15, úgyhogy "õfelsége
ellenzéke a Gárda lehetne." Mi sem egyszerûbb, a Vaida-kormány
bukása után a Gárda kerülne hatalomra.
Nem tudom, mennyi esélye van a tervnek. Azt hiszem, csekély:
túlságosan is fellengzõs. Ugyanakkor logikus is -
ez csak nyilvánvaló.
Kissé nyomasztott Nae modora. Kombinátori, ravaszÉ
polgárpukkasztó. Ezt meg ezt mondta Averescunak, hogyan sikerült
átvernie Braùtianut,5 hogyan kapott össze Brassóban
Vaidával?
- Seggre ejtettem.
Szívesebben látom az elõadóteremben, annyi
szent.
Az enyhe szégyenérzés siralmas lelkiállapottá
fajult, amikor visszatértünk a fülkébe. Micsoda
pojáca ez az ember! A fülkében két hadnagy ült.
Szóba elegyedett velük, lyukat beszélt a hasukba, amíg
azt sem tudták már, melyik bolygón élnek. Nae
ajkára kiült a gyõzni akarás, a diadal, hogy
íme, sikerült megbotránkoztatnia õket. Kihasználja
a hallgatóság riadt meghökkenését, és
elképesztõ módon adja elõ a mondanivalóját,
amint egy-egy helyi kérdést általános világtörténelmi
mederbe terel. A küszöbön álló francia-német
háborúról esett szó éppen.
- Hülyeség. A kulcs Szingapúr. Európa most
ott játssza ki a kártyáit. Németország
nélkül mind játszhatja. Ez van uraim!
Szingapúr? Az is lehet. De érvelése, mint villámcsapás
érinti a hallatóságot, amely még át
se gondolhatta a kérdést.
A hadnagyok elképedten, áhítattal nézik
- tekintetükben az igazság kinyilatkoztatása utáni
hirtelen megvilágosodás. Nae ráérzett erre,
és vígan sütkérezett visszfényének
melegében.
Alig egy óra alatt mindent elmesélt nekik: hogyan vészelte
át a müncheni forradalmat, hogyan írta meg a forradalmár
miniszterek beszédeit, hogyan ért véget a forradalom
egyidejûleg a dachaui pénzgyárral, hogyan ügyködött
Epp tábornok, stb., stb. Évekkel ezelõtt mindezt végighallgattam
már a Cuv"ntul6 szerkesztõségi szobájában,
a falhoz tapadva.
Aztán frissebb eseményekre terelte a szót. Becknek7
azt tanácsolta Varsóban, hogy feltétlenül közeledniük
kell Németországhoz. Karl Radeknek8 elmagyarázta,
hogy Sztálin utóda Dzsingisz Kán lesz. Berlinben azt
mondta egy tábornoknakÉ rányitotta egy miniszter szemét
arra, hogyÉ
- Személyesen is ismeri Hitlert?
(A hadnagy kérdése a szónoklat közepébe
vágott. Jól tudtam, hogy Nae sohasem látta Hitlert.
Kertelés nélkül bevallotta tavaly is, a nyáron
is. De megengedheti-e magának, hogy két csodálójának
csalódnia kelljen benne?)
- Ismerem. Találkoztam vele. Hitler nagy politikus, uraim. Maguk
is tudják, ott van Trockij, roppant okos fickó, és
az a hülye SztálinÉ(elõvigyázatosan másra
tereli a szót, de a hazugság az hazugság maradÉ
magafitogtató, öncélú hazudozás, mert
nem bírná ki, ha csak egy kicsit is megtépázódna
hetvenkedésének dicsfénye.) …t perc múlva Vechiu
is rákérdez:
- Ismered Hitlert? - és õ még egyszer rávágja,
hogy igen, de aztán gyorsan másra siklik, és én
nem tudom, hogy restelli-e magát, vagy csak egész egyszerûen
unja már a végletekig feszíteni a húrt.
Ugyanolyan a modora, mint 15 éve, a Capsüában.9
Zöldfülû még ez a drága Nae Ionescu.
Szerda (1935. november 27.)
Mennyi érdekes megírnivalóm volna! Olybá
tûnik, soha nem borított el még ennyire a tennivaló
(holott jószerével semmit sem fejezek be: idegeskedem, mindent
összezavarok, mindent elhalasztok).
Nae nyitó elõadásáról azonban feltétlenül
szólnom kell. Az idén "politikai logikai" kurzust tart. A
bevezetõ elõadás azonban afféle vasgárdista
hitvallás. A diákokat választási kampányba
csalta. Dicsõítette a "politikai generációkat",
amelyek jogosan veszik át az "írástudók nemzedékének"
a helyét - ez utóbbinak bûnéül rója
fel, hogy "írástudó". A politika cselekvést
jelent, életet, valóságot - eleven kapcsolatot a léttel.
Az írás absztrakció, tehát jól teszitek,
amit tesztek, tietek az igazság, hurrá, hurrá, hurrá!
A végén (jelen volt még Ghit,aù,10 beszédes,
lehengerlõ hallgatásba burkolózva, Mircea11 és
Vasile Baùncilaù12), eszébe juttattam 1928 májusában
írt cikkét, a "Mit gondol az ifjúság" címût,
amelyben Petroviccsal beszélgetve kijelenti, hogy az új nemzedéket
nem az utcán kell keresni, az agitátorok és huligánok
között, hanem a könyvtárakban, ahol a kultúra
reprezentatív értékeit õrzik.
- Igen, akkor más idõk járták - vágta
rá zavartalanul. Azóta minden megváltozott. Akkor
a szellem pillanata volt - most a politikáé.
Szegény Nae! Milyen hamar alacsonyodik leÉ
Ha már a politika színterén vagyunk, meg kellene
említenem, hogy hétfõ este, a színházból
kijövet, a Continentalnál rövid, feszült vitába
bonyolódtam Mirceával. Nem elõször. Elnézem,
amint egyre inkább jobbra tolódik. Amikor kettesben vagyunk,
elég jól kijövünk egymással. A nyilvánosság
elõtt azonban jobboldalisága egyre szélsõségesebb
és határozottabb. Kihívó agresszivitással
elképesztõ ostobaságot vág a fejemhez: "Minden
nagy alkotó jobboldali." Ilyen egyszerû ez.
Én azonban nem hagyom, hogy nézeteltéréseink
árnyat vessenek az iránta érzett szeretetemre. A jövõben
minden "politikai vitát" kerülni fogok vele.
(...)
Megemlíteném a Credint,a perét13 is. A védõbeszédem
telitalálatnak bizonyult. Éreztem, hogy az egész törvényszék
feszült figyelemmel követi szavaimat, éreztem a gratulációkból,
és abból is, hogy az ellentábor egyre ingerültebb
lett. És mindennél jobban éreztem a teremre telepedõ
csendbõl, és abból, ahogy az addigi tréfálkozások,
kötekedések mint tapadós, idegszálakkal teli
fluidum ülték meg a termet.
Mondanom sem kell, hogy a Credint,a ügyvédjeinek gondjuk
volt rá, hogy a bíró elõtt zsidóságommal
példálózzanak. Medrea megígérte, hogy
majd ellátja a bajomat. Félig tréfásan mondtam
is Marysének,14 hogy alig várom a napot, amikor Vulcaùnescu,
Gabriel, Titel és Tell15 kiegyeznek majd Sandu Tudorral, Stancuval
és Medreával,16 mert akkor rájönnek majd arra
is, hogy a büdös zsidók a felelõsek ezért
az egész viszályért, fõleg én, aki íme
ilyen széthúzást okoztam keresztény felebarátaim
között. Rossz tréfának tûnik - de plauzíbilis.
Ezenkívül semmi. Érzem, amint napról napra
egyre jobban eldurvulok, eltompulok, és olybá tûnik,
hogy már nem várok semmiféle megváltást.
Hétfõ (1936. június 15.)
Szombaton és vasárnap két futballmeccsre is elmentem,
Camillal17 és Dragosü Protopopescuval. Kínos volt, fõleg
azért, mert miután kimentünk, Dragosü autójába
kényszerültem, éppen Dragosü mellé, az elsõ
ülésre.
Nem tudtam megállni, hogy rá ne kérdezzek: "Vasgárdista
vagy, avagy sem? Ha az vagy, akkor légy olyan kedves, és
légy következetesen az." (Tiszta sor, hogy jobban szeretem
az egyértelmû, hajlíthatatlan magatartást, például
a Mot,a-félét.18)
Dragosü joggal vághatott volna vissza: "Zsidó vagy,
avagy sem? Ha az vagy, akkor ne adj nekem kezet, és ne fogadd el
az én kézfogásomat."
Nem elõször merül fel bennem, hogy talán merevebbnek
és hajlíthatatlanabbnak kellene lennem, még a magánéletemben
is.
Túlságosan is alkalmazkodó és rugalmas
vagyok - és ezt a szót, itt, most, lekicsinylõ értelemben
használom, mintegy megbélyegezendõ énemnek
ezt az alkalmazkodó, megalkuvó részét.
Dragosü P., aki még mindig azt hiszi, hogy testi-lelki
jó barátja vagyok Naénak, szórakoztató
történetet mesélt (még az is lehet, hogy csupán
e történet kedvéért jegyeztem fel a mai napot?)
Mi van Naéval? - kérdi Dragosü (amikor a Jianu úton
haladtunk át, a professzor lakásának a közelében).
- Mostanság nehéz idõk járnak Naéra.
A németek elõtt lejáratták. Biztos forrásból
tudom, hogy Ion Saùn-Giorgiu19 Berlinbe vitte a Nae Blankhoz20 írt
levelét, és a levelet ott több miniszternek is megmutatta.
Sõt, mi több, nagyon úgy tûnik, hogy maga a király
bízta meg vele, a király pedig, akinél ott a levél
eredetije, odaadtaÉ Saùn Giorgiunak, de csak azért,
hogy megmutassa a németeknek. Persze, hogy Süeicaru21 keze
is benne van az intrikában, õ is megõrzött egyet
a levél másolatából.
Noha érdeklõdéssel hallgattam végig a történetet,
megpróbáltam véka alá rejteni kíváncsiságomat,
nehogy Dragosü gyanút fogjon, és elkezdjen kertelni.
- Nem tudomÉ nem bírom elhinniÉ
- Márpedig nekem elhiheted, a helyzet súlyos. Beszélni
szeretnék Naéval. Figyelmeztetni kell Naét.
Szerda (1936. június 24.)
A törvényszéken botrány és verekedés.
(És én alig két napja még azon gyõzködtem
magam, hogy felhagyok az írással, és ügyvéd
leszek.)
Lehet, hogy szervezett pogrom felé haladunk. Tegnapelõtt
este úgy húsz diák leütötte az utcán
Marcel Abramoviciót (a brassói Rachel tánti Marcelját),
aztán, miután elájult, bevonszolták a diákotthon
pincéjébe. Két óra múlva "bocsátották
el" - a ruhája véres volt, rongyokban lógott, a fején
mély seb tátongott.
Tegnap, a törvényszéken, lelökték a
lépcsõn Sicu Davidoviciót, és elverték
Leibovici Marcut is. Lám csak, ezt nevezik sorsszerûségnek.
Az egyetemen is õt verték a leggyakrabban.
A Gabroveni utcában - Carol Grümberghez mentem éppen
- harci készültség. A zsidó kereskedõk
leeresztették a redõnyeiket, úgy várták
a támadókat - elszántan, ellenállásra
készen. Azt hiszem, nincs más kiút. Ha már
megdöglik az ember, legalább husánggal a kezében
haljon meg. Az sem kevésbé tragikus, de - valamelyest - kevésbé
nevetséges.
(...)
Csütörtök (1936. június 25.)
…sszefutok ma Camil Petrescuval a Capsüában. Felháborodik,
amiért meg merem pendíteni elõtte, hogy az antifasiszták
craiovai pere barbár körülmények közt folyik.
- Ezt a bandát nem kellene bíróság elé
állítani. A börtönben a helyük. Per nélkül
tíz, nem, húsz évet kellene rájuk sózni.
Ehelyett meg alkalmat adnak nekik, hogy kommunista propagandát folytassanak
a tanúikkal és ügyvédjeikkel.
Amikor kijöttünk a Capsüából, alig néhány
lépést tettünk az utcán, és megint elkezdte
magyarázni a bizonyítványát az antiszemita
atrocitásokat illetõen.
- Sajnálatos tény, de a zsidókat terheli a felelõsség.
- Miért, Camil?
- Mert túl sokan vannak.
- A magyarok nincsenek még többen?
- Lehet, de legalább egy tömbben élnek, ugyanabban
a régióban. (Nem értettem az érvelést,
de nem firtattam tovább a témát. Minek említeném
fel azt a bizonyos, 1934 januárjában folytatott beszélgetést?
Kiismertem - ma már nem tud meglepni semmivel, csak deprimál.)
Folytatta a magáét:
- A zsidók folyton provokálnak. Sunyi népség.
Folyton a más dolgába ütik az orrukat. Túlságosan
is nacionalisták.
- Camil, döntsd el végre. A zsidók nacionalisták
vagy kommunisták?
- Minek nézel te engem? Négyszemközt vagyunk, hogy
vagy képes ilyesmit kérdezni? Mi más a kommunizmus,
ha nem a zsidók imperializmusa?
Camil Petrescu beszél így. Camil Petrescu, Románia
egyik legcsiszoltabb elméje. Camil Petrescu, Románia egyik
legérzékenyebb lelkialkata. Hogyan élhetne meg valaha
is Románia egy forradalmat?
(...)
Péntek (1936. szeptember 25.)
Tegnap este egy viszonylag mérsékelt, a külpolitikáról
és Titulescuról szóló beszélgetés
során Mircea hirtelen kitört, váratlanul felemelte a
hangját, a rá jellemzõ, meghökkentõ és
elképesztõ vehemenciával:
- Titulescu? Bitófára vele! Kivégzõosztag
elé vele! Golyót bele! A nyelvénél fogva kellene
felakasztani!
- Miért, Mircea? - kérdem én meglepõdve.
- Azért, mert áruló. Hazaáruló.
Titkos szerzõdést kötött az oroszokkal, háború
esetén átengedi nekik Bukovinát és a Máramarost.
- Honnan veszed?
- Condiescu tábornok mondta.
- Neked ennyi elég? Nem gondolod, hogy a forrásod kissé
elfogult? Nem látod, micsoda földtõl elrugaszkodott
értesülés?
Hosszan, meghökkenten nézett rám, képtelen
volt felfogni, hogy akad még valaki, aki kételkedik az efféle
"igazságban". Késõbb hallottam, amint azt súgja
Ninának:
- Sajnálom, hogy megmondtam neki.
Mintha hozzá akarta volna tenni még: "annyira elvakult,
hogy nem értheti meg".
Mircea minden ízében, a végletekig jobboldali.
Abesszínia ügyében Olaszország pártját
fogta. Spanyolország esetében Francóét. Nálunk
Codreanu híve.22 Mindent megtesz - kínos, siralmas erõfeszítés
- hogy leplezze érzéseit, legalábbis elõttem.
Olykor azonban felülkerekednek rajta, és ilyenkor ordítozni
kezd, mint a tegnap este is.
Mircea Eliade vakon hisz az Universulban. Értesüléseit
Stelian Popescutól23 szerzi be - vakon hisz benne is. Akármilyen
képtelen vagy tendenciózus legyen is egy hír, Mirceában
hiszékeny hallgatóságra lel. Sajátos az a naiv
mód, ahogyan kétségbeesik, kiereszti a hangját,
és minden öngúny nélkül terjeszteni kezdi
azokat az elemistáknak való rémhíreket, amelyeket
a városban, a Vremea és a Cuv"ntul szerkesztõségében
hall. "Titulescu eladott minket az oroszoknak." "Titulescu átengedett
a spanyol kommunistáknak 25 Franciaországból rendelt
repülõt."
Szeretném számûzni beszélgetéseinkbõl
akár a legcsekélyebb politikai célzást is.
De vajon lehetséges-e? Az utca már elnyelt minket, és
még a legártatlanabb gondolatmenetben is érzem, hogyan
tágul közöttünk a szakadék.
Vajon ennyiért már elveszítem Mirceát?
Vajon képes leszek elfeledni mindazt, ami oly rendkívüli
benne: nagyvonalúsága, életereje, embersége,
túláradó szeretete, fiatalossága, gyermekessége,
õszintesége? Nem tudom. Érzem, hogy kínos hallgatás
telepedik közénk, és csak félig fedi el a magyarázatokat,
amelyeket magunk elõl is titkolunk, talán, mert mindketten
tudjuk az igazat. Ekként halmozok kiábrándulást
kiábrándulásra - s ezek között nem a legcsekélyebb
Mircea jelenléte az antiszemita Vremeában. (Kényelmes,
mintha mi sem történt volna.)
És mégis, mindent megteszek, hogy megõrizzem.
Péntek (1936. november 6.)
Tegnap ebéd Mirceánál. Csendes, fegyelmezett külpolitikai
beszélgetés. Megpróbáltam közömbösnek
mutatkozni - mintha csak merõ tényekrõl beszélnénk,
mintha mellõznénk minden önálló véleményt,
benyomást és állásfoglalást.
Szó szerint idézem Mircea egyik figyelemre méltó
mondatát:
- Inkább egy kis Románia, a tartományok nélkül,
polgársággal és szellemi elittel, mint egy proletár24
Nagy-Románia.
Nyugodtan beszélt. Mintha nem is érzékelte volna
a saját szavainak iszonyatos horderejét.
(...)
Szerda (1936. december 16.)
Tegnap Visüoieniéknél.25 Marietta26 a külföldi
filmek betiltása mellett kardoskodott.
- Mindenki beszéljen románul - követelte némi
vehemenciával. Azt hittem, tréfál. Megjegyeztem, hogy
a szinkronizált filmek - amelyek más nyelven szólnak,
mint amelyen megalkották õket - barbár hatást
keltenek.
Marietta elsápadt, felemelte a hangját, fuldokolni kezdett,
mintha semmit se hallott volna már a saját könnyeitõl,
és azon a jellegzetes fejhangján azt rikácsolta:
- Véget kell vetni ennek a botrányos helyzetnek. Romániában
vagyunk, itt románul kell beszélni.
Nem akartam ilyen kínos beszélgetésbe bonyolódni.
Megelégedtem hát annyival, hogy enyhe iróniával
(amit mellesleg észre sem vett) megjegyezzem:
- Marietta drágám, a nacionalizmusod kezd aggasztóvá
válni.
Fogalmam sincs, megértette-e, hogy mire célzok, mert
valójában a péntek esti kiruccanására
gondoltam, amikor is verseket szavalt egy a Vasgárda által
szervezett ünnepségen, a Zöld Házat,27 támogatandó,
"a Spanyolországban a marxizmus ellen küzdõ vasgárdisták
szellemi védnöksége alatt". Nem tudom, megértett-e,
s már azt sem tudom, vajon a szívére vette volna-e
a megjegyzésemet. Szegény lány, érzi, hogy
ebben a rendszerben nincs mire várnia. Egy Zelea-Codreanu uralta
rezsimben megtalálná a helyét, afféle lokális
Leni Riefenstahl lehetne belõle. Marietta mindenesetre benyújtott
egy pályázatot.
Kedd (1937. március 2.)
Hosszú politikai vitába bonyolódtam Mirceával.
Lehetetlen visszaadni a történteket. Költõi volt
és zavaros, csupa felkiáltás, indulatszó, idézõjelÉ
Semmit sem érteni belõle, csupán vallomását
- ezúttal végre lojális -, hogy mennyire szereti a
Gárdát, hisz benne, és reménykedik a gyõzelemben.
Ioan Vodaù cel Cumplit, Mihai Viteazu, Sütefan cel Mare, Baùlcescu,
Eminescu, Hajdeu - mindannyian gárdisták voltak a maguk idejében.
Mircea összevissza idézgetett belõlükÉ
Még azt se mondhatnám, hogy nem mulattatott. Mircea szerint
a diákok, akik a tegnap este Iasüiban lemészárolták
Traian Bratut28 nem vasgárdisták, hanemÉ kommunisták
vagy nemzeti-parasztpártiak. êgy, szó szerint. Ami
pedig Gogu Raùdulescut29 illeti (vagy Gogu uraságot, ahogy
Mircea ironikusan emlegetni szokta), a liberális diákot,
akit vizes kötéllel vertek el a Gárda székházában
- úgy kell neki. Ezt érdemlik az árulók. ï
- Mircea Eliade - nem elégedett volna meg a veréssel, a szemét
is ki kellett volna szúrni. Aki nincs a Gárdával,
aki nem csatlakozik a Gárda politikájához, az nemzetáruló,
és nem érdemel jobbat.
Lehet, hogy valamikor majd újraolvasom a fenti sorokat, és
nem jön majd, hogy elhiggyem, hogy Mirceát idézem. Azért
még egyszer hangsúlyozom, hogy szó szerint idéztem
a szavait, nehogy véletlenül elfelejtsem. Talán eljön
majd az idõ, amikor a dolgok eléggé lecsendesednek
ahhoz, hogy felolvassam ezt az oldalt Mirceának, és megérjem,
hogy hallatára elvörösödik a szégyentõl.
Példának okáért nem akarom elfelejteni,
mivel magyarázza, hogy szívvel-lélekkel csatlakozik
a Gárdához:
- Mindig is hittem a szellem elsõbbségében.
Mircea nem szélhámos, nem hülye. Csak naiv. Milyen
katasztrofális tud lenni a naivitás!
Holnap reggel Braùilára megyek, úgy néz
ki, hogy Baba és Caroline tánti kétségbeejtõ
helyzetbe kerültek.
Szerda (1937. december 22.)
Tegnap voltak a választások. Meglepõ a vasgárdisták
elsöprõ sikere a Képviselõházban. 30-35
képviselõrõl beszélnek. Mögöttük
szavazatok százezrei, egész megyék kerültek a
Vasgárda kezébe. A németországi "1930 szeptembere"
ismétlõdik meg itt és most.
És mégis, a reggeli napfény, a levegõ,
az utcákon uralkodó allégresse felelõtlen nemtörõdömséggel
tölt el.
Utána pompás, délutánba nyúló
ebéd a Capsüában, Blankkal, Ghereával és
Theodorian asszonnyal.30 Micsoda felelõtlenség jele ez -
hiszen lehet, hogy mindannyiunk sorsa ma dõl el. De tudom, hogy
nekünk nincs már nyerni- vagy vesztenivalónk. Elméletileg
minden elveszett. Ami következik, az a börtön, nyomor, menekülés
- vagy még annál is rosszabb.
És mégis, felelõtlenül, szórakozott
kíváncsisággal szemlélem a eseményeket,
mintha csak egy nagy szenvedélyeket kiváltó meccs
nézõje volnék. Az biztos, hogy valóban nagy
szenvedélyekrõl van szó. Most, este tíz órakor,
a kormánynak alig 37-38 százaléka van, és úgy
tûnik, már lehetetlen meghamisítani az eredményt.
Ha ma éjszaka nem történik aritmetikai csoda, akkor
ez az elsõ román kormány, amely a választásokba
bukik bele. Feltéve, hogy holnap reggelig össze nem omlik az
egész rendszer. Az is megeshet.
De - kérdem én - vajon mennyit változtat ez -
változtat bár egy jottányit is - a sorsomon, a sorsunkon?
Csütörtök (1937. december 30.)
Ma betiltották a Dimineat,át31 az Adevaùrult32
és a Luptát.33
Victor Eftimiu kilépett a Parasztpártból, és
belépett a Goga34 pártjába. Úgy néz
ki, hogy nemsokára kinevezik színházi fõintendánsnak.
Camil Petrescu felhív, Eftimiu pálfordulását
kommentálja:
- Tudd meg, ha tényleg kinevezik a színházak élére,
másnap az elsõ dolgom az lesz, hogy belépek a Vasgárdába,
és többet nem köszönök neked.
- Camil drága, légy olyan kedves, és értesíts
majd telefonon, hogy elõbb én ne köszönjek neked.
Megkönnyítem a helyzetedet.
Megvonták az újságírók utazási
kedvezményét. Eltiltották a zsidókat az újságírástól.
- Végsõ soron - mondja Camil -, ismerd csak be, hogy
a zsidók túlságosan is visszaéltek a helyzettel.
Beismerem - megengedhetem-e magamnak, hogy ne ismerjem be? Mindent
beismerek.
Egész nap otthon ülök, Charles Morgan Sparkenbroke-ját
olvasom. Milyen messze repít ez a könyv a mától!
Millió mérföldnyire.
Péntek (1938. január 7.)
Tegnapelõtt Naénál voltam. îvakodtam a látogatásról
írni. Vegyes érzelmekkel mentem el tõle: a rokonszenv,
ingerültség, kétely és undor elegyével.
Amint elnéztem szigorú, szomorú személyét
hatalmas dolgozószobájában, ahogy annál a hosszú,
fekete íróasztalnál ül, haja megõszült,
szeme mintha mélyebben ülne, a szemöldöke is deresedik
már - valamit mondott, és mintha szó szerint idézett
volna Charles Morgan regényébõl - ("nincs hívságosabb,
meddõbb dolog az iróniánál - az élet
túlságosan komoly ahhoz, hogy ironikusan vegyük"), olybá
tûnt hirtelen, hogy maga a megtestesült Sparkenbroke áll
elõttem. Nem álltam meg, hogy ne mondjam meg neki is - nem
minden érzelemtõl mentesen.
Késõbb azonban visszanyertem az én régi
Nae Ionescumat - cserfes, ügyeskedõ, gyerekes és fondorlatos.
- Az imént mondtam nekik BerlinbenÉ Beszéltem
az egyik miniszterükkel. Részletesen elmagyaráztam neki,
hogy melyek a hitlerista rezsim alapvetõ jegyei. A pasas szótlanul
végighallgatott, végül felállt, s azt mondta:
"Professzor úr, még ma elmegyek a Führerhez, hogy közöljem
vele, alkalmam nyílt elbeszélgetni az egyetlen emberrel,
aki megértette a nemzetiszocialista forradalmat."
Aztán elmesélt egy csomó kulisszatitkot, háttérinformációt
a kormányról, az Adevaùrul betiltásáról,
különféle miniszterekrõl, a külügyi helyzetrõl
(mindez - érthetõ módon - "magunk közt legyen
mondva"), végül kitért a jövõre is.
Goga antiszemita intézkedései felháborítják.
Csúfot ûznek az emberbõl, nevetségesek, komolytalanok,
arról nem is szólva, hogy milyen barbár, kapkodó
módon hozták meg õket.
- Nem fér a fejembe, hogy képes valaki azt állítani,
hogy a román állampolgárok egy egész csoportja
egyöntetûen eleven hússal való üzérkedéssel
foglalkozik. De hiszen ez rágalom! Minden román állampolgárnak
jogában áll beperelni a minisztert hitelrontásért!
Hát mi folyik itt? Ki látott már ilyet, azt hiszik
ezek, hogy lehetséges egymillió embert öngyilkosságba
hajszolni és lealacsonyítani, anélkül hogy az
állam alapjaiban inogna meg?
Megpróbáltam lecsendesíteni, és biztosítottam,
hogy a zsidók lassú vagy akár erõszakos kiirtása
nem is olyan súlyos kérdés, fõleg, hogy a Vasgárda
se szánja más sorsra õket.
- Ténybelileg ez igaz, de szellemi síkon már nem
- vágta rá Nae. - Hiába gúnyolódsz,
értsd meg már végre, hogy egy ember, aki azért
végez veled, hogy gúnyt ûzzön belõled,
és egy olyan között, aki megöl ugyan, de közben
fáj a lelke érted - hatalmas a különbség.
Stb., stb. Visszaadhatok-e szóban egy Naéval folytatott
beszélgetést? Egymillió dolog, egymillió ítélet,
naiv elszólás, megérzés, fenyegetés,
megoldás és magyarázat.
Mindebben azonban semmit sem találok a magam számára.
Tegnap reggel villámlátogatás Blanknál.
Olyannyira tanácstalan vagyok, hogy mindenütt értesülésekre
és véleményekre vadászok.
- Nekünk, zsidóknak az egyetlen reményünk az,
ha a Goga-kormány hatalmon marad - állítja. Ami utána
jön, az végtelenül súlyosabb lesz.
Azon kapom magam, hogy némi félénkséggel
írok ebbe a füzetbe. Arra is gondoltam, nem lehetetlen, hogy
házkutatást tartsanak nálam. Alig létezhet
egy naplónál "botrányosabb" bûnjel.
Balcic. Szombat (1938. április 30.)
(...)
Húsvétra lejött Nae Ionescu. A háza a központ
felé esik, hát meglátogattam. (Azt hiszem, múlt
szombaton történt, az érkezésem napján.)
Ugyanaz a változatlan, örök Nae. Teketória,
felvezetés nélkül hirtelen mesélni kezdett, elmondta,
hogy mit mondott Nicholsonnak, aki, ez csak természetes, seggre
esett Naétól. Nae utánozhatatlanul megjátszott
felszabadult szerénysége! Az akcentusa! Milyen gyerekes is
valójában, mindent megtesz, hogy magára terelje a
figyelmet, epatírozzon, és én is gyermeki örömmel
megyek bele a játékba, örökös csodálatommal,
várakozó meglepettségemmel, hódolatom megjátszott
visszafojtásával.
Nae sajátos gyerekessége az utolsó dolgok egyike,
amelyhez képes vagyok még ragaszkodni.
Nicholsonnak (angol munkáspárti képviselõ,
aki két héttel ezelõtt volt Bukarestben) azt mondta,
hogy semmit sem érthet meg Romániából, amíg
az "egyéni szabadság" kritériumának alapján
próbál ítélkezni. Ezt mi nem ismerjük
el értéknek, az egyén szabadsága kölcsönportéka,
a román nemzet szerves fejlõdése során túllépett
már rajta, meghaladta, és semmiképp sem tekinti érvényesnek
magára nézve.
- Remek - szerettem volna visszavágni Naénak. - De amikor
egy pompás balcici villa teraszáról, vagy egy káprázatos
baùneasai palota erkélyérõl beszélsz,
az öltönyeidet Londonból hozatod, a fehérnemûdet
Bécsbõl, a kapud elõtt egy Mercedes-Benz vár,
ez az egész elmélet nagyon reakciósnak tûnik.
Vajon nem öntudatlan önvédelem csupán?
Szerda (1938. május 11.)
Nae Ionescut letartóztatták.35 Semmit sem tudni pontosan.
Mircea nem telefonál, és én sem lehetek rámenõs,
rámenõsségem a jelenlegi körülményeket
tekintve, indiszkréciónak tûnne.
Úgy néz ki, hogy szombat reggel tartóztatták
le. Nem tudom, hogy lesz tovább. Valóban Csíkszeredára
vitték volna? Ott lesz a kényszerlakhelye? Belekeverik a
Codreanu-perbe? El fogja veszíteni a katedráját?
Nagyon elkeseredtem a történtek miatt. Milyen különös
sors!
(...)
Szerda (1938. november 30.)
Corneliu Codreanut ma éjszaka meggyilkolták és
elásták, Duca és Stelescu gyilkosaival együtt.36
Állítólag "õrizet alóli szökés".
Túlságosan is gyorsan és váratlanul történt
minden, még mindig nem tudom felmérni, hogy mi jöhet
még ezek után.
Azonban nem lehet nem észrevenni, hogy a belpolitikai viszonyok
szokatlan határozottságról árulkodnak, ami
a helyzet normalizálódására vall. A külpolitika
azonban annyira zavaros és szerencsétlen, hogy bármennyire
szeretné is az ember, nem lehet optimista.
Péntek (1938. december 2.)
Döbbenet és csend. Merev, halotti csend. Az a benyomásom,
hogy senki sem ocsúdott még fel az elsõ perc döbbenetébõl.
A dolgok logikája szerint ez az elfojtott rettegés antiszemita
robbanáshoz vezethet majd. Csak biztonsági szelep ez, és
nem kizárt, hogy épp a kormány fogja kinyitni. És
meglehet, hogy most is mi fizetjük meg az árát.
Szombat (1938. december 10.)
Kedden, Mikuláskor, virágot és néhány
sort küldtem Ninának, a névnapjára. Megírtam
nekik, hogy nem szívesen keresem fel õket, mivel Mircea,
bár régóta Bukarestben van, nem ad életjelt.
Tegnap, az Alapítványnál levél várt
tõle. Semleges hangnemû, udvarias köszönõlevél
volt, udvariassági gesztus, hangneme nem szívélyes,
nem is elutasító: "Nehéz megpróbáltatásaink
miatt Mircea és én teljesen elszigetelõdtünk
a világtól."
Nagyon is jól megértem õket. Érzem, hogy
Codreanu halála óta úgy érzik, hogy gyászba
kell borulniuk. Ha fogadnának engem, tán azt éreznék,
hogy elárulták az ügyet. Jóvátehetetlen
dolgok, amelyek még az emlékeknek sem hagynak helyet.
Nae közben aláírt egy nyilatkozatot, amelyben szolidaritását
fejezi ki a 318 "vaslui-i bajtárssal".
A szöveg ma reggel minden lapban megjelent, fakszimilében.
Amikor megláttam a Nae kézírásának határozott,
már-már nyomdai jellegét, valami meghatározhatatlan,
homályos érzés támadt bennem, hogy a történtek
valamennyire engem is érintenek.
Szerda (1939. június 21.)
Suchianu vagy két héttel ezelõtt elmesélte,
hogy Nae Ionescu "könyörögve" kért audienciát
Armand Caùlinescutól, az audiencián pedig térden
esdekelve kért bocsánatot, mindazért, amit tett.37
Ostoba történetnek tûnt, nem is fáradoztam
azzal, hogy feljegyezzem. Most viszont Mirceától megtudtam,
hogy Nae tényleg leutazott Bukarestbe, valóban volt egy beszélgetése
Armanddal, heves vitára került sor, és úgy tûnik,
hogy Armand roppant nyugodt és magabiztos volt, Nae viszont elveszítette
az önuralmát. Másnap újabb beszélgetésnek
kellett volna következni, de ezt felsõbb parancsra lemondták,
és ezen az éjszakán Naét visszavitték
Csíkba. Jelenleg Brassóban van, kórházban.
Nem tudni, mi az igazság, de az az érzésem, hogy
a szegény professzornak nem adatott meg, hogy nyugodtan várhassa
az "események folyását" - ami az õ esetében
azt jelentette volna, hogy még bízhat a jövõjében,
és nem kell tovább vergõdnie, hogy elmozdulhasson
a holtpontról.
Rettenetes ennek az embernek a sorsa - és óhatatlanul
is gyakran gondolok rá.
Szerda (1939. szeptember 20.)
Titu Comarnescu38 meséli, hogy a minap politikai vitába
bonyolódott Mirceával, aki filogermánabb, mint valaha,
és olyan franciaellenes és antiszemita, mint még soha.
"A varsói lengyel ellenállás - mondja Mircea -
valójában zsidó ellenállási mozgalom.
Csak a zsidók képesek arra, hogy nõket és gyermekeket
vessenek be az elsõ vonalban, folyton visszaélnek a németek
skrupulusaival. A németeknek nem érdekük tönkretenni
Romániát. Csakis a németpárti politika menthet
meg minket. Megoldásként csak egy George Braùtianu-Nae
Ionescu-kormány jöhet szóba. A szovjet államok
már nem képviselnek semmilyen veszélyt, részben
azért, mert lemondtak a kommunizmusról - egyébként
ne feledjük azt sem, hogy a kommunizmus nem összetévesztendõ
a marxizmussal, és nem feltétlenül zsidó -, másrészt
pedig lemondtak már Európáról, és kizárólag
Ázsiát vették célba. Ami a bukovinai határon
történt, kész botrány, újabb zsidóhullám
árasztja el az országot. Inkább a német protektorátus,
mint egy újabb zsidóözön Romániában."
Comarnescu biztosít, hogy szó szerint adta vissza a Mircea
mondókáját. Most már értem, miért
olyan tartózkodó, ahányszor politikáról
esik szó, és miért menekül látszólag
a metafizikába - szerinte azért, hogy megmeneküljön
"a politika borzalmaitól".
Lám, lám, hogyan gondolkodik volt barátod, Mircea
Eliade.
Csütörtök (1939. szeptember 21.)
A bíróságon voltam, a soromra vártam éppen,
amikor egy asszony, a félelemtõl sápadtan, az ügyvédek
padja felé hajolt, és valakinek azt suttogta:
- Lelõtték Armand Caùlinescut -, bemondta a rádió.
Azonnal taxiba ültem, és hazarohantam. Mindenki ott volt
lent Pascaliéknál, a rádió köré
zsúfolva, a rádió azonban csak a szokásos zenemûsort
sugározta. Vajon mi történt? Egy félórával
azelõtt a bemondónõ velõtrázó
sikollyal félbeszakította a mûsort, aztán gyorsan
hadart néhány zavaros szót a miniszterelnök meggyilkolásáról.
(...) Utána szünet, folytatták a mûsort, végül
egy speaker bemondta: "É sajnálatos incidens miatt meg kellett
szakítanunk a mûsort."
Azt hittük, rossz vicc csupán. Felhívtuk Rosettit,
õ is annak vélte az egészet. Mindenesetre semmit se
tudott. Kimentünk a városba, de zavargásnak, nyugtalanságnak
semmi jelét nem lehetett észlelni. A délutáni
újságok a szokásos módon 4 órakor jelentek
meg.
És mégis, alighogy hazatértem a Calea Victoriére,
Alice Theodorian telefonált, aki Armand sógornõjétõl
hallotta a hírt (akit pár nappal azelõtt ismertem
meg, éppen Alice-nál): igen, igaz a hír, Armandot
megölték, ma 1 óra, fél 2 körül, az
autójában, egy vasgárdista csoport több sorozatot
adott le rá. Úgy tudni, egy fásszekér alatt
várták autója felbukkanását. Ugyanakkor
egy másik csapat a rádió felé iramodott, és
beadta a hírt. Mindkét csapatot elfogták - de Armand
halott.
Ha igaz a hír, a helyzet katasztrofális. Nem csak a belsõ
helyzetrõl van szó. A belpolitikai helyzet - így vagy
úgy - még megoldható. De itt már a németekrõl
és oroszokról van szó, akik most bevonulhatnak az
országba, "rendet csinálni", vagy hogy "megvédjék
vértestvéreiket".
Mindent elveszíthetünk egyik óráról
a másikra, egyik napról a másikra, mindent: menedékünket,
kenyerünket, a biztonságérzésnek még azokat
a morzsáit is, amelyek megmaradtak, és az életünket.
(...)
Azt hiszem, ahhoz a fajtához tartozom, aki kész a halálra,
könnyen beletörõdik. Eszem ágában sincs
védekezni, menekülni innen.
Szombat (1939. szeptember 23.)
A gyilkosokat - most sem tudom, hogy hatan voltak-e vagy kilencen "a
gyilkosság színhelyén kivégezték". Otthagyták
õket a járdán egy napra - éjszakára
is -, és a fejük mellé táblát állítottak
"hazaárulók" felirattal.
Tegnapelõtt elmentem a tett színhelyére (az Elefterie
híd másik oldalán van). Ezrével jött a
tömeg, biciklin, autón, autóbusszal vagy gyalog. Hatalmas
zsibvásárt rendeztek. A tömeg röhögcsélt,
viccelõdött. Egy csapat katona vigyázott a rendre
- az én ezredembõl -, és alig sikerült visszatartania
a tömeget a kivégzettek holttestétõl. (Gondolj
bele, ha behívtak volna, most én is ott lennék az
õrségben.) Akinek nem sikerült az elsõ sorig
tolakodnia, semmit se látott. Egy asszonyság azt mondta:
- Rendet kellene tartani, két sorra oszolni, hogy mindenki láthassa.
A környékben lakók létrákat hoztak,
aki jobban akart látni, 2 lejért felmászhatott a létrára,
és fentrõl nézelõdhetett, soron kívül.
- Nem éri meg! - mondta egy alak, aki kifizette a 2 lejt, de
csalódott. - Nem éri meg, csak a lábukat lehet látni.
Iszonyú, apokaliptikus, megalázó látvány.
Úgy tûnik, hogy mindenhol ugyanez a mûsor ismétlõdött
meg, minden részletében azonosan, Craiovában, Ploiesüti-ben,
Turnu Severiben. A londoni rádió szerint "tízesével
folynak a kivégzések". De azt suttogják, hogy nem
tízesével, hanem százasával. Pontosabban: négyszázat
lõttek agyon. Azt mondják, minden bebörtönzött
és deportált vasgárdistát legyilkoltak.
Vajon mi történt Naéval? Rosetti érdeklõdött
utána, de azt a választ kapta, hogy "két napja eltûnt".
Mit jelent az, hogy "eltûnt"? Megszökött? Vagy elvitték
és fogva tartják? Lelõtték?
Telefonáltam Mirceának, aggódtam az õ sorsáért
is.
ï maga vette fel a telefont, a Revista számára írt
cikk korrektúrájáról beszéltem. De amit
tudni akartam, megtudtam: Mircea él.
Hétfõ (1939. szeptember 25.)
Nehéz szívvel értem haza; megdöbbentett,
ami történt, és ami történhet még.
A halottak számát nem tudni biztosan: tízek, százak,
ezrek.39 R"mnicu Saùraton, éjszaka kettõkor agyonlõtték
Misüu Polihroniadét, Tellt és a többieket ("gépfegyverrel",
állítja Nina), utána közszemlére tették
a holttesteket a börtönudvaron. Majdnem minden nagyobb városban
ugyanaz a helyzet. (Legalábbis ezt rebesgetik: Constandache és
Onicescu, mind máshonnan jöttek, de azt mondják - bár
mindig Ninán keresztül értesülök - hogy a
saját szemükkel látták.) Tegnap a Stúdióban,
próba közben Marietta Sadova könnyekben tört ki,
azt mondja, hogy "minden csíki gyereket" kivégeztek. A vaslui-iakat
hasonlóképpen. Köztük Belgeát és
Garniceanut. Estére már biztosnak tûnik, hogy Naét
is agyonlõtték. Rosetti este benéz Camilhoz, és
megerõsíti a hírt. Késõbb, éjszaka
felhív, hogy Nae mégis életben van, otthon van, beteg,
de él.
Képtelen vagyok politikailag megítélni ezt a drámát.
Emberileg elborzaszt. Holott jól tudom, hogy ezek az emberek mindannyian,
együtt is, külön-külön is szenvtelenül szemlélték
volna a vasgárdista terrort, és a legnagyobb szenvtelenséggel
irtottak volna ki minket. Tudom azt is, hogy az elvakultságuk nem
ismer határokat. És mégis, mégis, mégis
szomorú vagyok, levert, keserû a szájam íze.
(...)
Misüu Polihroniade,40 egy politikai ügy vértanúja?
Semmi sem predesztinálta a mártíromságra. Ez
az egész tévedés, félreértés,
tragikus tréfa! Nem, hiszen õ nem ezt akarta, nem is hitt
benne, sohasem képzelte volna. î, ahogyan az élet többre
vagy kevesebbre szán, mint amennyit akarunk tõle, vagy mint
amennyit elbírunk! Valójában milyen kevés függ
tõlünk! Mennyi láthatatlan, távoli következményt
hordoznak gesztusaink, baleseteink, történéseink. Ez
a gyerek csak egy képviselõi széket akart - vagy legalább
egy államtitkári pozíciót. És lám,
forradalmárként végzi. Azt hiszem, élete utolsó
pillanatában sem értette meg, hogy miért fordultak
tragikusra a dolgok, és hogy hol siklott ki minden.
Délután meglátogattam Mirceát. Reggel találkoztam
Ninával az Alapítványnál, sápadt volt,
a szeme kisírt, a kezét tördelte:
- Megölik Mirceát, ne engedjétek, hogy megöljék
Mirceát.
Azért mentem el hozzájuk, mert tudtam, hogy senkinek
sincs mersze felkeresni õket. Minden elválaszt minket, az
égvilágon minden, de arra gondoltam, hogy bátorságot
önt bele, ha valaki szóba áll vele, még akkor
is, ha csak én vagyok az. Nyugodt volt, lecsillapodott. Rosetti
beszélni fog Raleával41 és Iamandival, de az is lehet,
hogy a felsõbb kapcsolatait is beveti, hogy biztos helyre menekítsék
Mirceát. Együtt siránkoztunk - de mindketten a magunk
módján. Olybá tûnik, nekem több erkölcsi
jogosultságom van a kétségbeesésre, mint neki.
Mert Mircea - a maga módján - akarta a történteket,
cinkosa is volt.
Magatartása ma félelmetes, ésszerûtlen.
Az õ esetében túl sokat mondok azzal, hogy magatartás.
Csak a maradványai: visszafojtott kirobbanások, mélységes
undor és valami iszonyú gyûlölet, amely mintha
ki akarna törni belõle, de nem tud. Azt mondta, hogy a megtorlás
gyalázatos dolog most, hogy "az ellenség ott a határon".
De amikor meggyilkolták Armand Caùlinescut, az ellenség
vajon nem volt "ott a határon"? Rákérdeztem, vállat
vont.
Nem azért kerestem fel, hogy vitatkozzam vele, nem is azért,
hogy igazat adjon nekem. Nem most egyenlítjük ki a számlát.
Talán valamikor, késõbb, amikor mindez a múlté
lesz - ha még élünk. Az az érzésem, hogy
kétségbeesett dühvel, mintegy megtorlás gyanánt,
egy német vagy orosz megszállásban reménykedik.
- Hiszek a román nép jövõjében - mondja
-, de a román államnak el kell tûnnie.
Bosszankodva jöttem el tõle. Minden próbálkozásom,
hogy szót értsek vele, hasznára legyek, és
éreztessem vele, hogy nincs egyedül, csõdöt mondott.
Péntek (1940. március 15.)
Meghalt Nae Ionescu.
Szombat (1940. március 16.)
Amikor - két órával a halála után
- bementem Nae Ionescu házába, hisztériás sírógörcsöt
kaptam, képtelen voltam uralkodni magamon.
Nae magával vitte életem egyik részét,
amely vele együtt immár végleg lezárult.
Milyen különös sorsa volt ennek a rendkívüli
embernek, akinek az élete nem teljesedett ki, céljai megvalósulatlanok
maradtak, legyõzték - ha nem esne nehezemre, mondhatnám
azt is, hogy lecsúszott.
Azért is szerettem annyira, mert olyan kevéssé
volt szerencsés. Milyen szégyentelen és sértõ
a többiek sikere! Süeicaru köszöni szépen, egészséges,
gazdag és gyõzedelmes, Manoilescuból42 miniszter lesz,
Taùtaùrescu miniszterelnök, Herescu megkapta a professzori
kinevezését, Corneliu Moldovan irodalmi díjat kapott,
és kávéházi csevegéssel tölti az
idejét, Victor Eftimiu fogadásokat adÉ
Nae Ionescut nem veszik komolyan, és 49 éves korában,
szárnyaszegetten meghal.
Péntek (1940. május 31.)
Az északi hadtest még kitart Dunkerque-nél, megpróbál
hajóra szállni. Calais és Lille - elesett. A déli
hadtesthez való csatlakozás lehetõségérõl
már rég nem esik szó. Már csak az északi
harcok végét várják, a kapitulációt
vagy a visszavonulást. 12, 24 vagy 48 óra alatt állítólag
meglesz. És azután? Attól félek, a németek
újrakezdik az offenzívát Párizs felé,
és még erõsebben félek attól, hogy a
Somme-on nem elég erõs a front. Ami a Meuse-nél történt,
sajnos megismétlõdhet a Somme-nál - erõdítmények
híján hamarabb megadja magát. Lehet, hogy az olaszok
csak az új offenzívát várják ahhoz,
hogy õk is belépjenek a háborúba. Állandóan
errõl beszélnek, már rég készülnek
rá.
Többé nem lehetek "objektív". Az úgynevezett
"objektivitás", amelyet annyi embernél látok (köztük
Camilnál), elfogadás, beletörõdés, önfeladás.
Nemcsak a németektõl való félelem hatalmasodik
el az embereken - sokan rokonszenveznek velük. "Belevaló fickók"!
Az emberek csak elképednek - de nem szörnyednek el, holott
azt kellene.
Erre gondoltam az este, amikor Ion Marin Sadoveanut43 hallgattam, aki
bécsi benyomásairól mesélt, ahonnan épp
visszatért. Biztosra veszi, hogy a németek gyõzni
fognak. Azt állítja, hogy a németek eddig csupán
az erõforrásaik (emberek, anyagok, élelmiszer stb.)
4 százalékát vetették be a háborúba.
Mindez kihoz a sodromból, annál is inkább, mivel "objektív"
módon fejtegeti mondanivalóját, és a tetejében
afféle atyáskodón-mélabús pózzal
beszél a franciákról: "Ésajnálom õket,
de semmit sem lehet tenni értük".
Ezeknek az objektív embereknek egy pillanatra sem jut eszükbe,
hogy a német gyõzelem rabszolgaságot jelent, az õ
rabszolgaságukat. A különbség csak annyi, hogy
ami õket rabszolgasorba juttatja, az minket a halálba küld.
És ez a különbség szögesen megváltoztatja
a nézõpontot.
Kedd (1941. január 21.)
Forradalom? Államcsíny? Szombat éjjel a Braùtianu
sugárúton meggyilkoltak egy német õrnagyot.
Még nem tudni, hogy merénylet volt-e, vagy közönséges
bûncselekményrõl van szó csupán. Ha mégse
ismeretlen a tettes, nem közönséges járókelõ
volt az, egy bizonyos görög polgár, hanem Axiotti, a volt
bokszbajnok, akkor valószínû, hogy jelentéktelen
incidensrõl van szó csupán, talán érzelmi
afférról.
Az esetnek valójában semmi köze a tegnap lavinaként
ránk zúduló politikai eseményekhez. A reggeli
újságokban megjelent egy rendelet, amelynek értelmében
felszámolják "a románosítási bizottságokat".
Délután megtudtuk, hogy Petrovicescu44 tábornokot
leváltották a belügyminisztérium élérõl.
Estefelé a diákok kiáltványt tettek közzé,
amely követeli: 1. Riosüanu45 eltávolítását,
akit azzal vádolnak, hogy az angol szabadkõmûvesek
bábja, és támogatta a német õrnagy meggyilkolását;
2. Petrovicescu tábornok visszatérését;
3. vasgárdista kormányt.
Este 10 után vagy 5-6 ezer vasgárdista felvonulást
rendezett a Calea Victorién, és azt kiabálták:
"Le Riosüanuval!" Vasgárdista kormányt akarunk! Le a
szabadkõmûvesekkel!"
Éjjel 12 órakor már a rádió is sugározta
a diáktüntetést. A reggeli újságok késve
jelentek meg. Nem tartalmazták a kiáltványt, csak
a belügyminiszter leváltásáról szóló
rendeletet, ezenkívül pedig (de nem a Cuv"ntulban) közölték
Antonescu tábornok nyilatkozatát. A tábornok szerint
Petrovicescu leváltása szükséges lépés
volt a rend visszaállítása és a gazdasági
hanyatlás elkerülése céljából.
Egy óra körül, amikor hazafelé mentem, megszûnt
a közlekedés a Calea Victorie és az Alacalay között.
Úgy tûnik, hogy a rendõrkapitányságot
- amelyet elfoglaltak a vasgárdisták - megostromolta a hadsereg.
Négy óra felé, amikor visszatértem, a helyzet
változatlan volt. Rosetti szerint ma éjszaka minden prefektust
leváltottak az országban. Antonescu tábornok felhívást
intézett az országhoz: "24 órán belül
helyreállítjuk a rendet."
Éjfél fele jár. Néha hallom az ablakaim
alatt elhaladó vasgárdisták csoportjait, amint az
Atheneum felõl a Pénzügyminisztérium felé
igyekeznek, és kórusban énekelnek. A város
mégis nagyon csendesnek tûnik. A rádió felolvassa
az elnökség felhívását: 10 óra
után kijárási tilalom van.
Ma este befejezem La Fontaine meséit - egy ideje nagy gyönyörûségem
telik benne. Az utolsó fabula, felhívásával
az egyedüllétre, mindenki számára tanulsággal
szolgálhat.
Cette lecon sera la fin de ces ouvrages
Puisse-t-elle etre utile aux siecles a venir.
Szerda (1941. január 29.)
Ma hivatalosan is nyilvánosságra hozták a civil
lakosság soraiból kikerülõ halottak számát.
Valamivel több mint 300. Nem tudni, közülük hány
a vasgárdista, és hány a zsidó. Túlságosan
alacsony szám ez. Több mint 6000 zsidó halottról
beszélnek. Lehet, hogy az áldozatok számát
nem lehet megállapítani. Talán sohasem fogjuk megtudni.
Rengeteg zsidót öltek meg a baùneasai erdõben,
a holttesteket levetkõztették, és otthagyták
az erdõben. Azt rebesgetik, hogy sokat gyilkoltak le a straùulesüti-i
mészárszékben. Iszonyatos, leírhatatlan módon
megkínozták és megcsonkították õket.
Mindenkit, válogatás nélkül. Jacqes Costin testvérét
alig ismerték fel a rokonai a halottasházban. A fején
négy golyó ütötte seb tátongott. Beiler
ügyvéd testét szétlyuggatta a golyó, a
torkát átmetszették elõtte.
Csodával határos megmenekülésekrõl
is beszélnek. (Aderca komikus ártatlansággal, véletlenül
a Burghelea utca 3.-ba kopogott be, épp egy vasgárdista fészekbe,
és békés állampolgárként valami
információkat kért! Este szabadon engedték,
összeverve, de nem számít, élve került ki
onnan! Közben másokat ugyanott, ugyanazon a napon, meggyilkoltak.)
A legdöbbenetesebb eset, amelyet eddig hallottam, egy ügyvédé:
Mircea Beinert kedd reggel elkapták az utcán, Baùneasára
vitték, tarkón lõtték, a holttestet otthagyták
a hóban, ám a halott reggelre magához tért
a hidegtõl, és arra ébredt, több száz
holttest veszi körül: de õt is beleszámítva,
három áldozattal "csak részlegesen" végeztek.
Egész egyszerûen fantasztikus!
Biberi46 most érkezett meg Turnu Severinrõl. Azt mesélte,
hogy a lázadás ott olyan csendesen folyt, hogy akinek nem
volt rádiója, rá se jöhetett, hogy valami szokatlan
történik az országban. Az ottani vasgárdisták,
kezes bárányként, az elsõ pillanatban megadták
magukat.
Tegnap letartóztatták Haiget. Ma este alapos házkutatást
rendeztek náluk (Camil mondja). De, azt hiszem, se Haignek, sem
Marit,icának nem esett baja. Az efféle forradalmárok
mindig megússzák. Cioculescu47 és Streinu,48 akikkel
tegnap találkoztam, roppant elégedetten nyugtázzák
az eseményeket, nem izgatja õket, hogy hogyan lesz tovább.
Ami engem illet, magamról nem állíthatom ugyanezt
- kétségek gyötörnek, és félek. Úgy
tûnik, hogy a kormány habozik, visszakozik, keresi a megbékélést,
halogat, ahol csak teheti. Cioculescu és köztem az a különbség,
hogy õ megengedheti magának, hogy hûvös fejjel
mérlegelje a történteket, az én esetemben azonban
az életem a tét.
Egyre inkább meggyõzõdésemmé válik,
hogy válsághelyzet esetében nem a semleges magatartás
a legmegfelelõbb ablak, ahonnan az eseményeket szemlélni
kell, ha meg akarja érteni õket az ember.
Csütörtök (1941. január 30.)
Mindenhol feldúlt otthonokat, kifosztott házakat látok,
betört ablakú, kirabolt és szétzúzott
boltokat, még a nem zsidó utcákban is. Ki hitte volna,
hogy a pogrom hulláma egyetlen éjszaka alatt ide is elér!
Ma reggel elszörnyedve néztem, mi maradt abból a szerencsétlen
vegyeskereskedésbõl a Traian utcában. Újra
arra gondolok, elborzadva, mi történhetett volna szerda éjszaka,
ha otthon maradok.
Sok olyan ember van, aki azt az éjszakát távol
töltötte a családjától, és másnap
reggel már senkit, és semmit sem talált. Újra
lepergetem a szemem elõtt, és újra meg újra
átélem azt az iszonyatos éjszakát.
Ma reggel elesett Dern.
Berlinben ma délután Hitler rendkívül hosszú
beszédet tartott, és bejelentette, hogy Németország
még az idén megnyeri a háborút.
Kedd (1941. február 4.)
(...)
Ami a leginkább elborzaszt a bukaresti vérengzésben,
az a történtek végletekig elfajult, bestiális
módja. A borzalom még a hivatalos közlemény száraz
hangvételén is átüt, ahogyan bejelentik, hogy
kedden, 21-én éjszaka, a jilavai erdõben meggyilkoltak
93 személyt ("személy" - íme, a végsõ
eufemizmus a zsidó számára). Amit hallottam, az még
a hivatalos közleménynél is rettenetesebb. Most már
bizonyos, hogy a straùulesüti-i mészárszéknél
legyilkolt zsidókat a nyakuknál fogva kampókra akasztották,
a leölt marhák helyébe. Minden holttestre címkét
ragasztottak, "kóser hús" felírással. Ami pedig
a jilavai erdõben legyilkolt zsidókat illeti, elõbb
pucérra vetkõztették õket (mert, ugye, kár
lett volna a ruháikért), utána agyonlõtték,
és egy halomba hányták õket. Dubnow könyve
sem szolgál kegyetlenebb részletekkel.
(...)
Az emberek sohasem olyan érdekesek, mint egy-egy hirtelen politikai
fordulat pillanatában. Az ember egyik napról a másikra
megtagadja a múltját, módosít a tényeken,
szépíti õket, magyarázkodik, egyetért,
kimagyaráz, elfelejti azt, ami kínos, csak arra emlékszik,
ami jól jön neki. Ha ez a hirtelen pálfordulás
csak némi cinizmussal járna - ez még elviselhetõ
volna. De mintha bennük lakozna a következetesség démona
is, amely arra ösztökéli õket, hogy ma - amikor
ellene fordultak - éppúgy viselkedjenek, mint tegnap, amikor
még a régi rendszer hívei voltak - vagyis magatartásuk
és hozzáállásuk lényegében változatlan.
Camil e tárgyban felülmúlhatatlan. Olykor mulatságos
is. Nincs nála tanácstalanabb, mintha kifutott volna a lába
alól a talaj, minden ízében reszket a félelemtõl,
határozatlan és hisztérikus, rémeket lát,
katasztrófát jósol - aztán, a tõle megszokott,
diadalmas mosollyal kioktat, nemcsak azt magyarázza el, hogy õ
mindent elõre látott, de azt is, hogy ha "rá hallgattak
volna", õ mindent képes lett volna megakadályozni.
A vasgárdistáknak lapos közhelyeket pufogtatott (de
még itt is az alárendeltjei közvetítésével,
szerencsétlen nõszemélyeket és szegény,
fiatal családokat használt fel e célra). Nem restellte
megírni, aztán kézrõl kézre terjeszteni,
mint "bizalmas okmányt", azt a kínos, siralmas szeptemberi
értekezést, amelyben azt bizonygatja, hogy õ világéletében
vasgárdista volt, és ha igaz is, hogy a barátom volt,
az sem kevésbé igaz, hogy Nae Ionescu viszont az én
barátom volt (jogilag is tisztázni akarta a helyzetét).
Ma Camil ugyanolyan hevesen bizonygatja, hogy márpedig õ
sohasem volt vasgárdista, és (szó szerint idézem)
õ csakis a mai rendszerben találhatja meg a helyét,
mivel ez a rendszer a nemzeti értékeket képviseli.
Azt hiszem, ennek az embernek a legjellemzõbb vonása
a reflexió hiánya - csakis ezért mesélheti
el (közben észre sem veszi, milyen ocsmányságról
van szó), hogy Poldy Stern megkérte, rejtsen el a számára
néhány iratot - õ azonban nemcsak visszautasította
Poldyt, hanem rögvest felhívta Zaùvoianut, az akkori
rendõrfõnököt, jelentette neki a történteket,
és hozzátette azt is, hogy õ, Camil Petrescu, semmiért
sem vállal felelõsséget, és nem szavatolja,
hogy azok a bizonyos iratok csak ártatlan kereskedelmi szerzõdéseket
tartalmaztak volna, vagy csak dollárokról lett volna szó!
Feljelentés, a legalja fajtából - és Camilban
nincs meg a kellõ érzékenység ahhoz, hogy felmérje
saját tettének a súlyát, és elborzadjon
tõle!
Hétfõ (1941. február 10.)
(...)
Szombat reggel, Eugen Ionescu, miután alaposan berúgott,
néhány koktéltól, egyszer csak elkezd mesélni
nekem az édesanyjáról. Hallomásból régóta
tudtam, hogy õ is zsidó - de sohasem ejtettünk szót
róla. Amilyen részeg volt, mindent kipakolt, könnyített
a lelkén, mintha ez lett volna az, ami annyira nyomasztotta azelõtt,
mintha ez rágta volna a lelkét. Igen, az anyja craiovai zsidó
lány volt, a férje elhagyta Franciaországban, magára
maradt a két kisgyerekkel, és zsidó maradt haláláig,
amikor is õ - mármint Eugen - saját kezûleg
megkeresztelte. Ezek után hirtelen azokról beszélt,
akiknek nem ismerik zsidó voltát: Paul Sterian,49 Radu Gyr,
IgnaùtescuÉ50 Dühödten, bosszúsan beszél
róluk, mintha bosszút akarna állni rajtuk, vagy inkább,
mint aki szívesen felszívódna körükben.
Szegény Eugen Ionescu! Hogy vergõdik, szenved, kínlódik
és bujkál, és milyen jelentéktelen dolog miatt!
Meg szerettem volna mondani neki, hogy menyire megkedveltem - de túlságosan
részeg volt ahhoz, hogy érzelmes hangot üthessek meg
vele.
Szerda (1941. február 12.)
A Nemzetiben Mircea Eliade Iphigeniájának a bemutatója.
Természetesen nem mentem el. Képtelen vagyok bemutatókra
járni, fõleg erre, amely minden szinten vasgárdista
jellegû (a szerzõ, a színészek, a téma
és a publikum) - mintha vasgárdista gyûlésen
kellett volna részt vennem. Úgy éreztem volna, hogy
egy "fészek-összejövetelre"51 megyek. Giza felhívott,
azt mondja, az elõadás hatalmas sikert aratott. Akaratlanul
is megerõsítette a gyanúmat: "nehogy betiltsák
az elõadást" - sopánkodott. Megnyugtattam, hogy nem
fogják betiltani - meggyõzõdésem, hogy semmi
sem fog történni. Tény, hogy a szöveg hemzseg az
utalásoktól, a sorok közül minden kiolvasható
(már tavaly, elsõ olvasatra feltûnt), de akkor is bajos
betiltani egy Iphigenia-elõadást. A szimbólum túl
vastagra sikeredett - a darab alcíme "Iphigenia avagy a vasgárdista
áldozathozatal" lehetne. Most, öt hónap kormányzás,
három nap lázadás, annyi gyilkosság, tûzvész
és rablás után - nem mondhatni, hogy nem találó.
(...)
Az amerikaim, akitõl angolul tanulok, Roosevelt-ellenes, angolellenes,
németbarát. Afféle Wheeler szenátor.
Cioran, noha nyakig benne ült a lázadásban, megtarthatta
a párizsi kultúrattaséi pozícióját,
ahova Horia Sima52 nevezte ki, néhány nappal a bukás
elõtt. Az új rendszer fizetésemelést is hozott
neki! Pár nap múlva indul. Ez aztán a forradalom!
Csütörtök (1941. március 28.)
Megrendülten fogadtam az esti híreket, aggódom az
elkövetkezõktõl. Régebben - még a vasgárdisták
alatt is - az antiszemitizmus aljas volt és bestiális, de
törvényen kívüli. Ez az egy mentsége még
megvolt. Az ember bármikor a hatóságokhoz fordulhatott
- ha csak színleg is. A hivatalos rendeletek megõriztek egy
szemernyit az igazságszolgáltatás reményébõl.
Mára már az igazságszolgáltatásba vetett
csekélyke remény is oda. Minden reggeli újság
a címlapon hatalmas betûkkel közli a hírt: a zsidó
vagyonok elkobzását. A többi hír (a háború,
az afrikai bevetések, Belgrád bombázásaÉ)
valahol hátul kullog. Ma, 1941. március 28-án az a
legfontosabb hír Romániában, hogy elkobozzák
a zsidók ingatlanait. Más nem számít! (...)
Camil Petrescu azon sopánkodik, hogy neki nem jut egy sem a
zsidóktól elvett házakból.
- Én soha nem kapok semmit - pendíti meg félszegen.
- Most más a helyzet - válaszolom neki -, mert most,
ha kapnál is, biztos nem fogadnád el!
- Hogyhogy nem fogadnám el? Miért ne fogadnám
el?
Nyugodtan beszélt, és rájöttem, nemcsak hogy
semmi rosszat nem lát abban, hogy bitoroljon egy házat, amely
nem az õ tulajdona, amelyet egy zsidótól vettek el,
de még el is várja, hogy kiutaljanak neki egy ilyen ingatlant,
és nagy csalódás lesz a számára, ha
mégsem kapja meg.
(...)
Csütörtök (1942. július 9.)
(...)
Tegnap este bementem a Capsüába. Rosettiért néztem
be, találkozót beszéltünk meg. A mellettünk
levõ asztalnál Ion Barbu53 és Onicescu. Elõttük
kiteregetve az esti újságok. Barbu az afrikai front térképét
tanulmányozta éppen, nagy csalódást okozott
számára, hogy Rommel nem nyomult elõbbre. Onicescu
lelket öntött bele:
- Akármilyen erõs is egy dugattyú, mindig visszaugrik,
miután mûködésbe lendül. Az el-alameini megtorpanás
is csupán egy ilyen effektus.
Barbu továbbra is vigasztalannak tûnt.
- Meg aztán - folytatta Onicescu - nem látod, mi történt
északon? Szétzúztak egy 50 hajóból álló
amerikai konvojt.
- Szétzúzták õket! - kiált fel Barbu,
és felderül az arca.
Jól elszórakoztam rajtuk. Olyanok voltak, mint két
zsidó, aki a kávéházban folytat stratégiai
megbeszélést - ugyanaz a félelem és szenvedély
munkálkodott bennük -, csakhogy õk a barikád
másik oldalán állnak.
(...)
Szerda (942. december 23.)
(...)
Emil Gulianról semmi hírünk.54 Felhívtam
Ortansát, kétségbe van esve. "Csak tudnám,
hogy életben van" - hajtogatja. Emil november 15-én írt
utoljára. 18-án volt a volgai és a doni csata, és
azóta nem adott életjelt. Túlságosan borzalmas
volna, ha elveszítenénk. Miért õt, miért
éppen õt? Mircea Eliade akarta ezt a háborút.
Mircea várta ezt a háborút, hitt benne, hisz benne
- de azért Lisszabonban él. Emil Gulian essen el a fronton?
Egy olyan fronton, amelyhez semmi köze?
Hétfõ (1943. január 4.)
Mától kezdve a zsidók nem 5, hanem 10 dekával
kevesebb kenyeret kapnak, mint a keresztények. Tíz adagból
négyet meg se kapunk.
Rebreanu55 a Shylock elõadására készül
a Nemzetiben. Camil Petrescu (az este mesélte el, hogy mi történt)
megkérdezte, vajon az a jelenet, amelyben Shylock fellázad
az antiszemita gyûlölet ellen ("Éa zsidó nem ember?
Nem vérzik, ha megsebzitek?") nem lesz-e nehezen elõadható
a jelenlegi körülményeket tekintve?
- Nem - vágja rá Rebreanu - nem, ha egyszer antiszemita
színezete van.
- És - tette hozzá Camil - ez az ember írta az
"Icig Strul, a hadiszökevény"-t.
Hétfõ (1943. október 11.)
Szombaton volt jom kippur.
Nem próbálok meg rendet rakni a "judaizmusomban". Böjtöltem.
Este elmentem a templomba, hallani akartam a sófárt.56 Megkíséreltem
elmotyogni - valaki válla felett - az utolsó Uvinu Malkeinut.57
De vajon miért? Hiszek? Hinni akarok?
Nem, nem, még ennyit sem. Csak egyszerûen annyi értelmetlen,
következetlen gesztus közepette egy kis csendet és melegséget
akarok becsempészni az életembe.
Csütörtök este, Rebreanunál meghallgattam Camil
darabját.
Sokat haboztam elõtte - utána pedig nem tudtam megbocsátani
magamnak, hogy mégis elmentem. Nem lett volna szabad.
Jobb, ha Rebreanuval csak a háború után találkozom.
Most nincs mit mondjak neki. Fõleg nem nála, otthon.
De itt van ez a gyengeség, ez a közöny, ez a szenvtelenség,
amely mintha elõre jelezne minden késõbbi feledést
és megalkuvást.
Vajon visszatalálok ezekhez az emberekhez? Vajon a háború
nyomtalanul múlik el, anélkül hogy eltépné
ezeket a kötelékeket? Vajon "korábbi" és "majdani"
életem között nem történik semmi megmásíthatatlanul
visszavonhatatlan?
Akkor pedig miért? Mire jó?
(...)
Péntek (1944. szeptember 1.)
Mindenki tájékozatlan, nem tudja, hogy mihez kezdjen,
és fél. Az orosz katonák nõket erõszakolnak
meg (Dina Cocea mesélte tegnap). A katonák megállítják
az autókat, kitessékelik belõlük a sofõrt
és az utasokat, a volánhoz ülnek, és eltûnnek.
Kifosztott boltok. Délután vagy három katona berohant
a Zahariába, feldúlták a vaskasszát, elvitték
az órákat. (Az óra a kedvenc játékszerük.)
Képtelen vagyok túlságosan a szívemre venni
minden eseményt és incidenst. Valahol normálisnak
tûnik. Talán helyesnek is. Nem lenne igazságos, ha
Románia túl könnyen megúszná. (...)
Végül is az oroszok birtokon belül vannak. A lakosság,
zsidók és románok egyaránt - visszataszító
módon viselkednek. A sajtó undorító. Mircea
Damian, Cristobald stb.
Ma reggel azt az ostoba hibát követtem el, hogy elmentem
Dorian úrfihoz, egy "írói tanácskozásra".
Tehetetlenül szemléltem a "zsidó írók
szakszervezetének" a megalakulását - az élén
Benador, Caùlugaùru és Dorian állnak. Nímandok,
ismeretlen nevek - a kétségbeesett lecsúszás
és a robbanó középszerûség keveréke,
a régi ambíciók, régi nyomorúságok
magamutogató orcátlansággal születnek újjá.
Nem tudom megbocsátani magamnak a saját gyávaságomat,
hogy nem kiáltottam a pofájukba, mit érdemelnek.
De ez az utolsó eset, hogy hasonló csapdába hagyom
magam ejteni.
Kedd (1944. szeptember 5.)
(...)
Camil Petrescu holtsápadtan, rettegve kapaszkodik belém
és Beluba. Megsajnáltam. Halálosan retteg. Mindenáron
bizonyítani akar, mentegetõzik, folyton kimagyarázkodik.
Mások bezzeg, nem kevésbé "fasiszták", elég
pofátlanok ahhoz, hogy felcsapjanak a demokrácia és
hajlíthatatlanság önjelölt prófétáinak.
Szegény Camil meg tisztázni próbálja magát.
Folyton ezt csinálta, II. Károly alatt is, a vasgárdisták
alatt is, Antonescu alatt is: õ mindig tisztázta magát.
…sszefutok Coceával, alaposan lehord:
- Ti hoztátok a nyakunkra a németeket, ti, a Cuv"ntultól.
- Te hoztad õket a nyakunkra, te dolgoztál a hitleristáknak
- vágom a fejéhez, ugyanabban a hangnemben.
Mély benyomást gyakorolhattam rá. Fortyogott a
dühtõl. Lehet, hogy új ellenséget szereztem magamnak.
Torkig vagyok már az egésszel: mi az Isten, egy életen
át csak "az egyik a Cuv"ntultól" leszek?
Szeretném végre megírni a könyvemet a háborúról.
Minél hamarabb. Szeretnék könnyíteni a lelkemen
- szeretnék végre megnyugodni.
Fordította, válogatta és a bevezetõt írta:
Saszet Ágnes
1 Nae Ionescu (1890-1940) filozófiai tanulmányokat végzett
Bukarestben és Németországban, Münchenben doktorált.
1919-tõl egyetemi tanársegéd Bukarestben, 1925-tõl
egyetemi professzor, logikát ad elõ. A 20-as évek
végén a Cuv"ntul igazgatója. Karizmatikus személyisége
döntõ hatással volt az "új nemzedékre"
(Eliade, Cioran, Sebastian). Nae Ionescu a 30-as évek elején
II. Károly király szürke eminenciása volt, de
1933-ban szakítanak, és Nae Ionescu a király legkeményebb
ellenfeleihez közeledik, a Vasgárdához, amelynek ideológusává
válik. 1938-ban pár hónapra lágerbe zárják.
Gondolkodásának fõ elemei: metafizikai és teológiai
alapokon definiált antiszemitizmusa (például Mihai
Sebastian "Kétezer év óta" címû könyvének
elõszava) és ortodox szellemiségû nacionalizmusa.
Románia modernizálása és a demokrácia
ellenfele, németbarát. Eugen Ionescu így emlékszik
vissza: "Ha nincs Nae Ionescu, vagy ha nem veszett volna össze a királlyal,
vajon megszületett volna az az értékes 35-40 között
vezetõk nemzedéke? Nae Ionescu miatt mindannyian fasisztává
váltak. Egy reakciós, ostoba és rettenetes Romániát
kreált." ("Levelek Tudor Vianuhoz", Minerva Kiadó, Bukarest,
1994, 274. o.)
2 Argetoianu hívei. Constantin Argetoianu (1871-1955), politikus,
az I. világháború végéig a Konzervatív
Párt képviselõje. Késõbb (1920) Averescuval
közösen, a Néppárt - egy autoriter jobboldali párt
- alapítója. Alexandru Averescu (1859-1938) katonatiszt,
egy hónapig (1918. január 29. - február 27.) miniszterelnök.
3 Vaida mozgalma, Alexandru Vaida-Voevod (1872-1950), a Parasztpárt
egyik vezetõje, a bukaresti parlament tagja 1906-ban. 1935-ben kilép
a Parasztpártból, amiért nem támogatták
"numerus valachus" tervezetét, amely a román etnikumúakat
elõnybe hozta volna minden más - tehát nem csupán
a zsidó - etnikummal szemben, megalapítja a Román
Frontot, amelyet Vaida mozgalmának neveztek.
4 Gheorghe Taùtaùrescu (1866-1957), liberális
politikus, miniszter és miniszterelnök több kormányban
is az Antonescu-diktatúra elõtt. 1944 után (1947-ig)
együttmûködik a Petru Groza-kormánnyal, a Liberális
Pártból kiszakadt csoport élén. Politikai fogoly
1955-ig.
5 Bratianu, Gh. történész, híve Románia
közeledésének a hitlerista Németországhoz.
6 Cuv"ntul, 1924-ben alapítják Nae Ionescu vezetésével,
az "Új Nemzedék" publikációjának tartják,
1934-ben, miután Duca miniszterelnököt meggyilkolták
a vasgárdisták, egy idõre a lapot betiltják.
Nae Ionescu egyes cikkeit úgy tekintik, mint amelyek közvetlenül
uszítottak a miniszterelnök meggyilkolására.
1940-44 közt a lapot - amely ekkor már a Vasgárda hivatalos
lapja - P. P. Panaitescu vezeti.
7 Józef Beck, lengyel belügyminiszter.
8 Karl Radek, a Komintern vezetõségének tagja.
9 Capsüa, ma is mûködõ elegáns kávéház
Bukarestben.
10 Gheorghe Racoveanu, publicista, teológiai esszék szerzõje.
11 Mircea Eliade, Nae Ionescu diákja és tanítványa,
a Cuv"ntul szerkesztõje, a Criterion Szövetség tagja
(1932-34). 1927-ben közli az Itinerariu Spiritual-t, és ezzel
a fiatal nemzedék "szóvivõjévé" válik.
A Cuv"ntulban közölt 12 cikkében határozza meg
"misszióját": a kultúrában "megvalósulni",
a fiatal értelmiségiek tartsák magukat távol
a politikától. 1937-38-ban több írásában
is egyértelmûen támogatja a Vasgárda mozgalmat,
közeledik az "ortodoxia gondolataihoz", a "szellem új arisztokráciájának"
szelleméhez, a demokrácia és a liberalizmus visszautasításában.
1938-39-ben néhány hónapot koncentrációs
táborban tölt, ennek ellenére a háború
kezdetén állást foglal a németek mellett. 1940-ben
diplomata, elõbb Londonban, majd Lisszabonban.
12 Vasile Baùncilaù (1898-1979) filozófus, esszéista.
Lucian Blaga csodálója, a filozófiában az "autohtonizmus"
- kulturális etnocentrizmus - gondolatának terjesztõje.
13 A volt Criterion - egy Nae Ionescu által patronált
és szellemiségének hatása alatt álló
irodalmi csoport - néhány tagja elleni rágalmazási
per.
14 Maryse Nenisüor - Dumitru Iuca (liberális politikus,
1937-ig belügyminiszter) lánya.
15 Mircea Vulcaùnescu filozófus, Gabriel Negri balett-táncos,
Petru Titel Comarnescu és Al. Cristian Tell belekeveredtek a Credint,a
szerkesztõi elleni konfliktusba.
16 Sandu Tudor, a "Credint,a" igazgatója, baloldali újságíró.
Zaharia Stancu, író, baloldali újságíró,
a 60-as évek végétõl az êrószövetség
elnöke.
17 Camil Petrescu prousti hatásokat mutató regényíró,
filozófus.
18 Ion I. Mot,a, a Vasgárda egyik vezetõje a spanyol
polgárháborúban hal meg. Máig is a "kommunizmus
elleni hõsi küzdelem vértanúja" a romániai
közvélemény nagy részének szemében.
19 Ion Saùn-Giorgiu, dramaturg, szélsõjobboldali
publicista.
20 Blank, II. Károly király kamarillájának
tagja.
21 Pamfil Süeicaru - a Curentul nevû napilap igazgatója
(1928-1944).
22 Corneliu Zelea Codreanu, 1919-ben diák a Iasüi Egyetem
jogi karán, a diáklázongások karizmatikus vezéregyénisége,
antiszemita (a numerus clausus bevezetését követeli),
ortodox misztikus nacionalista. 1927-ben megalapítja a Mihály
Arkangyal Légiót, ebbõl született késõbb
a Vasgárda. A jelenlegi poszt-vasgárda példaképe.
E körök terjesztik azt a hazugságot, hogy a Vasgárda
bûnei, gyilkosságai csupán Codreanu halála után,
utóda, Horia Sima vezérlése alatt történtek.
23 Stelian Popescu, ügyvéd, politikus, az Universul címû
lap igazgatója, a 30-as évek második felében
az antiszemitizmus felé közeledik.
24 A kéziratban a "proletár" szó ki van húzva,
és "szovjetizált"-ra javítva.
25 Constantin Visüoianu, diplomata, politikus, Sebastian barátja.
26 Marietta Sadova, színésznõ.
27 Zöld Ház, vasgárdista otthon.
28 Traian Bratu, a Iasüi Egyetem rektora, akit egy vasgárdista
diákcsoport megtámadott.
29 Gogu Raùdulescu, ekkor kommunista szimpatizáns, késõbb
az RKP (Román Kommunista Párt) egyik vezetõje, a í89-es
forradalom után elítélik, börtönbe kerül.
Ugyanakkor õt tartják a "liberális" értelmiség
konzekvens pártfogójának, többek közt Ana
Blandiana költõ, a kemény antikommunista Polgári
Szövetség elnöke is részt vett temetésén
1991-ben.
30 Alice Theodorian, Caton Theodorian lánya, Aristide Blank
barátnõje.
31 Dimineat,a - (1914-1937) baloldali, demokratikus, marxista hangvételû
lap.
32 Adevaùrul - demokratikus napilap, 1937-ben a Goga-Cuza kormány
felfüggeszti kiadását "zsidóbérencség",
"zsidóbarátság" miatt.
33 Lupta - (1921-1937) baloldali lap.
34 Octavian Goga (1881-1938) költõ, politikus, pártjának
neve Nemzeti Keresztény Párt, 1937-38 között miniszterelnök,
ekkor születik meg az elsõ zsidótörvény,
ekkor kezd közeledni Románia a náci Németországhoz.
35 Nae Ionescut a csíkszeredai táborba internálták
a Vasgárda elleni megtorlási akció keretében.
36 Mihail Stelescu, vasgárdista vezér, volt elvtársai
gyilkolták meg, miután elhagyta a mozgalmat, és Codreanu
ellenfelévé vált.
37 Armand Caùlinescu, miniszterelnök.
38 Titu Comarnescu, Petru Comarnescu (1905-1970) egyike a fiatal "Criterion"-istáknak,
aki társai többségével ellentétben - akik
a szélsõjobb felé meneteltek - demokratikus, baloldali,
haladáspárti.
39 Armand Caùlinescu miniszterelnök meggyilkolása
után megtorlásként 252 vasgárdistát
agyonlövettek. Közöttük a Criterion Szövetség
két volt tagját: Mihai Polihroniadét és Alexandru
Cristiant.
40 Mihai Polihroniade, publicista, a Criterion tagja, vasgárdista.
Sebastian iskolatársa volt.
41 Mihai Ralea, esztéta, a Viat,a Rom"neascaù szerkesztõje,
a nyugati orientáció és a demokrácia híve.
42 Manoilescu, a korporatizmus elméletének híve.
43 Ion Marin Sadoveanu (1893-1964) író, a színházak
igazgatóságának igazgatója.
44 Constantin Petrovicescu tábornok, az elsõ Antonescu-kormány
(1940. szeptember - 1941. január) belügyminisztere, akit a
második Antonescu-kormányban (1941. január - 1943.
január) Dumitru I. Popescuval helyettesítenek.
45 Alexandru Riosüanu ezredes, a rendõrség és
a Sigurant,a (titkosszolgálat) fõnöke.
46 Ion Biberi író.
47 Süerban Cioculescu, kritikus.
48 Vladimir Streinu, kritikus.
49 Paul Sterian, avantgárd költõ.
50 Constantin Ignaùtescu, író, publicista (Rampa,
Ultima oraù, Viat,a Romaùneascaù stb.).
51 A "fészek" - a vasgárdista szervezetek alapsejtje.
52 Horia Sima, a Vasgárda vezére Codreanu meggyilkolása
után a Vasgárda-lázadásig. Románia Nemzeti-Vasgárdista
Állam volt, "kétfejû" kormányzással,
Antonescu volt az állam vezetõje, a Kondukátor, Horia
Sima pedig a miniszterelnöki tanács alelnöke, az ország
második embere. A lázadás leverése után
Horia Sima Németországba menekült.
53 Ion Barbu, matematikus és avantgárd költõ,
a Vasgárda-mozgalom "útitársa".
54 Emil Gulian, költõ, meghalt a fronton.
55 Ion Rebreanu sikeres regényíró, a román
írók szövetségének elnöke, a Nemzeti
Színház igazgatója.
56 Kosszarvból készült kürt, megfújása
jelzi a böjti napok végét.
57 Héberül "Avinu-malkenu" (Atyánk, Királyunk)
- a litánia kezdete bûnbánati és böjti
napokon.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu